Erdei sikló | Ismerd meg jobban!
köszönet az elődöknek
Alfred Brehm Az állatok világa (1863-69) című munkája nemzedékek tudását és életét határozta meg. Minden idők egyik legnagyobb szabású zoológiai összefoglaló munkája volt. E mű fejezeteivel a méltatlanul “elfeledett” szerzők munkája előtt tisztelgünk.
Időnként a hajdani szöveget kommentárral is ellátjuk, és ajánljuk a fajjal vagy témával kapcsolatos egyéb cikkeinket.
Néha azt hihetnénk, hogy ezekben a forrásokban már alig találni aktualitást. De ha nagyobbra nyitjuk érdeklődésünk látószögét, rögtön érzékeljük: ezek a munkák ma is ontják az érdekes megfigyeléseket, és minden nappal egyre tanulságosabbak azok a kontrasztok is, melyek a hajdani és mai szemléletek között feszülnek.
Alfred Brehm: Az erdei sikló (Coluber longissimus L.)
1863-69 | magyarul 1901-1907
Fakúszó siklók (Coluber L.)
Ez a nemzetség mintegy 50 fajt foglal magában, amelyek közé a maguk nemében legtökéletesebb siklófajok is tartoznak.
Ez a nemzetség Európa legnagyobb részében, Ázsiában, Észak-Amerikában és Amerika trópusi vidékein honos, ellenben Afrikában és Ausztráliában nincs képviselője. A fakúszó siklók erős és izmos állatok s nem annyira a földön, mint inkább a bokrokon és fákon élnek, s kisebb emlősökből és madarakból táplálkoznak. A nemzetség sok faja kedveli a vizek környékét s ezek kitűnő úszók is.
Az erdei sikló (Coluber longissimus L.)
Asklepios vagy latinosan Aesculapius, az orvostudományok istene, amint ismeretes, működése jeléül botot tart a kezében, amelyen kígyó tekerőzik. Hogy a rendnek melyik faját ábrázolták itt a görögök és rómaiak, ma nem tudjuk eldönteni. Általában úgy vélik, hogy ez a kígyó az itt tárgyalt csoport valamelyik tagja volt s csak a rómaiak terjesztették el jobban.
Midőn Fabius és Brutus konzulok idején Rómában a pestis dühöngött, akkor hozták be Epidaurusból s aztán, hogy a ragálynak elejét vegyék, a Tiberis egyik szigetén tisztelettel hódoltak előtte. Még ma is ott látható a képe a Szent Bertalan-kolostor kertjében.
Boettger bebizonyítottnak vélte, hogy az Aeskuláp-kígyó (az eredeti sikló) Epidaurusban nem is fordul elő s a legközelebbi lelőhelye ettől északnyugatra, Prevesánál Epirusban van és szerinte a monda szent kígyója egy más faj, még pedig vagy a szalagos sikló, vagy pedig a tarajos sikló. Ez a felfogás azonban már azért sem helyes, mert közben megtalálták az Aeskuláp-kígyót Vrachori mellett Aetoliában és Agoriani mellett a Parnassusban, viszont eddig a Peloponnesosról egyáltalában nem ismeretes, ami azonban, tekintve, hogy Görögország még alig van felkutatva, nem jelent valami sokat.
Azt is föltételezték, hogy Rómából a kígyó fokozatosan terjedt tovább s így jutott el Taunusba, Schlangenbad fürdő környékére. Az az egy bizonyos, hogy azt a siklót, amelyet jelenleg Aeskuláp-kígyónak neveznek, azokban az országokban, ahol egyáltalában előfordul, mindig a fürdők közelében találják. Svájcban, Tessin és Wallis területén kizárólag a római fürdők romjai között található, holott is Fatio felfogása szerint szintén nem tekinthető őshonosnak.
Ezzel szemben Badenben, Bécs közelében való előfordulása a rómaiakkal semmiféle kapcsolatba sem hozható, hiszen ez a faj egész Alsó-Ausztriában el van terjedve s ez a lelőhely így elterjedési körén belül esik. Később Thüringiában és a Harz-hegységben is felfedezni vélték s erre Giebel tagadta azt a felfogást, hogy a rómaiak terjesztették volna el északon. Boettger pedig bebizonyította, hogy az észak- és középnémetországi lelőhelyekre alapított következtetések mind tévesek, mert amit a Lahn-vidéktől keletre Aeskuláp-kígyónak véltek, az egytől-egyig rézsikló volt.
Hogy azonban ez a faj (az erdei sikló) Németországban még nem is különösebb nehézség nélkül telepíthető meg, azt a következő eset bizonyítja: Gróf Görtz közölte Lenzcel, hogy ő 1853-ban és 1854-ben lassanként 40 erdei siklót hozatott Schlangenbadból, amelyeket Richthof nevű birtoka közelében, Schlitztől nem messze, a Hesseni nagyhercegségben szabadon engedett.
A kígyók itt mindent megtaláltak,
amire csak szükségük volt, még védelmükről is gondoskodtak, s noha nem szaporodtak mértéken fölül, mégis állandóan észlelni lehetett jelenlétüket. Hogy innen ki is vándoroltak, azt is többször észlelték, mert egyeseket közülök egy órajárásnyira találtak, másokat meg a Fulda másik partján s minthogy ott a közelben semmiféle híd sem volt, szükségképpen úgy kellett átúszniok.
Ez azonban még nem cáfolja meg azt az először Heyden C. által hangoztatott s mások által is osztott véleményt, hogy a rómaiak hurcolták be ezt a kígyót Németországba. Azt sem lehet letagadni, hogy Sandberger a Lahn-vidéki löszben a kockás sikló maradványait vélte felfedezni, ez a lelet tehát oly időkből származnék, amidőn az ember még aligha gondolt arra, hogy a kígyót háziállatként kezelje. Ez ismét az utóbbi fajnak az őshonossága mellett szólana, szemben azzal a nézettel, hogy ezt a kígyót szintén a rómaiak hurcolták volna be a Rajna-vidékére, akár az Aeskuláp-kígyót.
Ha egészen bizonyosan be lehetne bizonyítani, hogy az utóbbi faj őslakója volt Németországnak, ezzel együtt igazoltnak lehetne venni az Aeskuláp-kígyó polgárjogát is. Sandberger lelete azonban nem bír elég bizonyító erővel, mert a két kígyófaj megkülönböztetése pusztán csontok alapján nagyon nehéz, sőt csaknem lehetetlen is.
Kígyónk voltaképpeni hazája Dél-Európa, a Pyreneusoktól a Káspi-tenger nyugati partjáig. Legújabban Dániában is kimutatták s Franciaország déli részén is több helyen fordul elő, azonkívül Svájcban az említett helyeken kívül a keleti Waadtlandban is. Egyes vidékeket, így a lombardiai síkságot kivéve, egész Olaszországban honos, Szicíliában és Szardíniában pedig gyakori.
El van terjedve Dél-Tirolban és fölmegy egész 1050 méterig a tenger színe fölött. Isztriában, Dalmáciában, az Adria szigetein, Karinthiában, Krajnában, Stájerországban, Felső-Ausztriában a Duna mentén Passautól kezdve, továbbá, amint említettük, Alsó-Ausztria nagy részében, valamint Bécs város területén is honos.
Ritkábban fordul elő Morvaroszágban
és a volt Osztrák-Sziléziában; viszont Galíciában, Magyarország déli részén és Horvátországban gyakori, de itt csak az erdős hegyvidékeket lakja; végül pedig nem kevésbé gyakori a Balkán-félszigeten és Oroszország déli tartományai némelyikében sem, s Kis-Ázsia északi részén, sőt Észak-Perzsiában is honos.
Az erdei sikló vagy Aeskuláp kígyója könnyen felismerhető kicsiny, nyakától csak kevéssé elkülönülő s az arcorron lekerekített fejéről, erős törzséről, hosszú és karcsú farkáról, valamint pikkelyzetéről és egyszínű színezetéről. Az a kicsiny alsó elülső szempajzs, mely sok rokonára, így a haragos siklóra is jellemző, nála hiányzik, 8 felső ajakpajzsa közül a negyedik és az ötödik belép a szemkörbe.
Törzsét 21–23 sor síma pikkely födi, melyek csak a törzs hátsó részének hátközepén és a farkán ormósak egy kevéssé; alfelpajzsa osztott. Feje és törzsének elülső része rendszerint világosbarna, e szín hátrafelé fokozatosan sötétedve barnásfeketébe megy át. Egyik másik világosabb példány testének hátulsó részén négy sötét, elmosódott határú hosszsáv különböztethető meg. Boszniában és Hercegovinában szürke és szürke hasú példányok is akadnak (var. subgrisea Wern.)
A tarkón mindkét felől egy-egy sárgás, bizonytalanul határolt foltot látunk, a háton és a test két oldalán pedig fehér rajzokat, amelyek egyes példányokon nagyon tisztán és világosan X betű formájúak. A szem alatt a 4. és 5-ik felső ajakpajzs határán egy kékes vonal van, mely a fiatalkori rajzolat utolsó maradványának tekinthető.
A fiatalok színezete a felnőttekétől nagyon eltérő s igen gyakran más fajnak, pl. sárga nyakfoltjaik miatt fiatal vízisiklóknak vélnénk őket. Ezek mögött a sárga foltok mögött egy nagy sötétbarna patkó alakú rajzolat is van s felső részükön világosbarna alapon 5–6 sor sötétbarna foltjuk, amelyek közül a háton lévők a legnagyobbak, alsó részük szintén sötét foltokkal tarkázott. A fiatalok színezete már a születésüket követő évben a felnőttekéhez válik hasonlóvá.
A felső oldal színe egyébként nagyon változó. Ismerünk nagyon világos és nagyon sötét példányokat is, a „fekete Aeskuláp-kígyó” néven kereskedelmi forgalomba kerülő példányok azonban nem egyebek, mint a haragos sikló fekete színű változatának egyénei. Lenz szerint még az is igen jellemző e fajra, hogy a hosszpajzsok mindkét oldalon kissé meg vannak törve, a lapos hasnak tehát mindkét oldalon valósággal pereme van, amely a bordák nekifeszítése alkalmával mintegy élben csúcsosodik ki. Hosszúsága 2 m vagy valamivel több; ezt a tekintélyes nagyságot azonban csak az ausztriai és dél-európai példányok érik el. Az 1.5 m hosszúságúak Bécs környékén még ma sem nagyon ritkák.
Valamennyi megfigyelő,
aki az erdei siklót akár a szabadban látta, akár pedig a fogságban megfigyelte, megegyezik abban, hogy nagyon kedves állat. Testalkatában és mozgásaiban – mondja Linck – van valami nagyon vonzó és finom. Nincs rajta semmi darabosság, egész testfelülete egyenletes és formáján az átmenetek is mindenütt fokozatosak.” Csinos alakjával egész lénye is összhangzásban van, úgy hogy minden tekintetben nagyon vonzó állat.”
Dél-Európában különös szeretettel tartózkodik a sziklás vagy legalább is köves és növényzet által gyöngén födött talajon, de a más alkotású vidékeken itt is teljesen hiányzik. Schlangenbad környékén, mely Geisenheyner szerint egyetlen németországi lelőhelye, szívesen tartózkodik falomladékok között s itt gyakorinak is mondható.
A már említett gróf Görtz által telepített erdei siklók szintén szerettek lyukas falak között bujkálni. A vizet rendszerint csak vedlése előtt keresi fel, de ilyenkor néha hosszabban is időzik benne s gyorsan és ügyesen úszik. A sima talajon nem mozog nagyon gyorsan s nem is éppen ügyesen. Csúszása nyilván lassúbb is, mint a többi siklóé, de annál jobban ért a kúszáshoz. E tekintetben fölülmúlja az összes többi közép-európai kígyókat s szinte vetekszik az igazi falakó fajokkal, melyek egész éltüket a lombok között töltik.
Rendszerint a vékonyabb fatörzsekre kúszik fel, amelyeket gyűrűivel jól át tud fogni s az első ágak valamelyikén halad tovább. Sűrű erdőben egyik fáról a másikra megy át s így igen nagy utakat tud megtenni. Hihetetlen ügyességgel kúszik fel a falakra is, melyek kiugró részei számára biztos támaszul szolgálnak s valóságos művészi készséggel tudja a kőzet egyenetlenségeit kihasználni.
Tápláléka főként egerekből áll,
de ha alkalom kínálkozik madárfészek kirablására, azt sem szalasztja el. Ezt leszámítva igazat kell adnunk barátainak, akik mint egérpusztítót, hasznosnak tartják. Gyíkokkal ritkán, gőtékkel és halakkal pedig csak egészen kivételesen táplálkozik.
Életmódja igen jól megfigyelhető a Görtz-féle erdei sikló-telepen. Ha leülünk ott a kényelmes padok egyikére és tartózkodunk minden mozgástól és beszédtől, akkor valami tuskónak vagy más effélének néznek bennünket s egész közel jönnek hozzánk. De mihelyt a legcsekélyebb mozdulatot tesszük, azonnal a leggyorsabban eliramodnak.
Ha zavartalanul érzik magukat, akkor ide-oda szaladgálnak, fel- és lekúsznak a fákon, sütkéreznek és vadászgatnak, ahogy ezt általában cselekedni szokták. Éppen olyan ügyesen tudnak le is kúszni a fáról s megkapaszkodva a tölgy függőleges törzsén, ebben a helyzetben fürödnek a napsugárban.
Sohasem látták, hogy a fák csúcsára is fölmennének, viszont szívesen napfürdőznek a bokrok és falak tetején. Úszásukat, ivásukat és táplálkozásukat szintúgy nem figyelhette még meg senki, de igen gyakran észlelték, hogy ketten összefonódva oly gyorsan hemperegtek a földön, hogy a szem nem bírta mozdulataikat követni.
„A schlangenbadi sikló szaporodása – mondja Lenz – valamennyi németországi kígyóé között a legcsekélyebb mértékű. Párosodásuk a szokásos módon, de meglehetősen későn megy végbe, mert a hideg iránt minden más németországi kígyónál érzékenyebbek. Téli búvóhelyüket ritkán hagyják el június előtt, tehát egy-két hónappal később jönnek elő, mint a többi fajok.
A vízisikló mellett az erdei sikló az egyetlen olyan faj Németországban, melynek a tojásainak még több hétig kell érniök, mielőtt a fiatalok kibújhatnának. Rendszerint 5 tojást rak az avar levelek közé vagy mélyen a száraz mohába és sorsukra bízza őket. Tojásai hosszúkásak, nem annyira öblösek, mint a galambtojás s óriási kiadású hangyabábokhoz hasonlíthatók.”
Az erdei siklót Németországban
az összes kígyók között a leggyakrabban fogják és vadászata Schlangenbadban szegény embereknek szolgál jövedelmi forrásul, akik a fürdővendégeket szórakoztatják vele, vagy eladják kígyóbarátoknak. Az elfogott példányokat a fürdőszezon végén ismét szabadon engedik, mert a fogságban csak ritkán fogadják el a táplálékot, amit Lenz és Linck tapasztalatai is teljesen megerősítenek.
Viszont Erber két fogságban tartott példánya hosszabb idő alatt összesen 108 egeret és 2 gyíkot evett meg, egy másik példány pedig, amely hosszabb időn át önként koplalt, végül is elfogadta a táplálékot, de nemsokára rá kimúlt.
Effeldt szerint a fogságban tartott erdei siklók azonnal elődugják fejüket rejtekhelyükből, mihelyt élő egeret vagy madarat engedünk be a ketrecbe. Ilyenkor aztán, ha több kígyó van jelen, mindjárt meg is indul a versengés a zsákmányért. A legszerencsésebb valahol megragadja az áldozatot és villámgyorsan tekeri körül gyűrűivel, úgy hogy az teljesen eltűnik a szemlélő szemei elől.
Teste ily alkalommal 6 gyűrűt alkot, amelyeket csak akkor lazít meg, mikor érzi, hogy az áldozat már megfulladt, majd megragadja fogaival és a szokásos módon nyeli le. Effeldt sikerrel etette kígyóit leölt emlősökkel és madarakkal, sőt szétvagdalt nyers lóhússal is.
Az erdei sikló fogsága kezdetén
nagyon dühös és ingerülten, tátott szájjal kapkod az ember keze, valamint a ketrecbe engedett egerek után is. Ilyenkor még akkor is jól céloz, ha szemei a vedlés következtében homályosan látnak. Minden harapás előtt kiölti nyelvét, de harapáskor behúzza. Olykor már előre kitátja a torkát, olykor pedig csak közvetlenül a harapás előtt.
Néha még társát is megharapja, de azzal általában jól megfér, valamint más hüllőkkel is. Dühe sokszor hosszú ideig tart, s néha vissza is szokott térni, de ha gyakran foglalkozunk vele, néhány hét alatt teljesen megszelídül és még ingereltetés esetén sem harapja meg gondozóját.
Lenz az általa gondozott példányt többször szabadon is engedte kertjében, mire az felkúszott az egyik fatörzsön, majd ágról-ágra haladt tova. S csak úgy tudta az ágról lefejteni, hogy lefűrészelve az ágat a vízbe dobta az állattal együtt, amely ekkor igyekezett a szárazra jutni, ahol könnyűszerrel el lehetett fogni.
Nem kizárólag nappali állat
s legfontosabb zsákmányát, az egeret bármely napszakban üldözi. A fogságban a szag után követi az áldozatát s a mohatakaró legkisebb megmozdulásáról észreveszi az egér rejtekhelyét. Ha valamelyik éhes társát megpillantja, akkor a már megfojtott egeret nem eszi azonnal meg, hanem megtévesztésül egy darabig azzal együtt csúszik ide-oda s csak akkor nyeli le, ha az elraboltatás veszedelme már elmúlt. Fogságban évekig is elél.
Fotó: Wiki, Pixabay
Előre is köszönjük, ha megosztod ezt a cikket másokkal is!
Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!
Kedves olvasó,
ha nem vagy még támogató, lépj be a Klubba ITT. Csupán havi két kiló kenyér áráért elérsz minden támogatói tartalmat. Alkalmi támogatásra Paypalon keresztül van lehetőség (kattints a kis gombra!).
Ha egyik mód sem megfelelő, de szeretnéd támogatni a Cenwebet és a rezervátumot, akkor keress minket mailben a centauri16@gmail.com címen. Segítségedet előre is köszönjük!
még több hüllő
