Az első szerelem | „Oly távol vagytok tőlem!”
Tökély és a szégyenteljes nyomorultság – ez a két véglet vívott bennem háborúkat minden nyáron; jutott idő mindenre, leginkább pusztító magányra; akkora magányra is, amiben elfér majd egy szerelem is. Nőttem az erdőn, a pusztán szilajodtam, ittam a forróságot, belháborúimban mohón épültem és annál is mohóbban pusztultam – s mindennek nem volt semmi értelme. Ahogy a Comfortably Numb refrénje mondja (ezt hallgattam akkortájt a legtöbbet): „Oly távol vagytok tőlem”. Távol maradt mindenki, s távol maradtam mindenkitől, és bár mindez az akaratommal megegyezőnek tűnt, mégis dühített.
Úgy gondoltam, idegen a testem.
Ha néha ismerősnek tűnt mégis, úgy éreztem, nem passzol hozzá a pszichém , ráadásul nem volt honnan jönnöm – családom börtön, apám halott, anyám részint őrült vagy egészen az. Hazám az volt, a kozmosz, de mit kezdjen a mindenséggel egy szétcsúszott, testre és lélekre hasadó kamasz? Mit reméljen bárkitől is egy „ilyen”?
Ezért kellett egy vagány út, hogy ha végül belép mégis oda valaki, ahol az én spéci világvégém lángol, mondhassak valamit arról, honnan a bánatból jövök.
Rendben, három osztálytársammal letekertünk Albániáig meg vissza, és bár ez már valami, hamarosan megint begubóztam: lehúzott redőny mögött hetekig csak a Jugoszláviából hozott Pink Floydokat hallgattam és írtam és írtam.
Valójában nevetséges lábakon állt ez a hézagmentes magány,
s egy rövid csengetéstől is összeomlott. Kilestem a redőny alatt, és amint életemben először megláttam Linnát, minden világossá vált: másoknál nyár van, vakáció és élet. Ordas nagy hazugság ez a búskomorság, ez a redőny mögötti ellenforradalom. Túláradó derűvel állt ott, akár egy érintetlen indiánlány, aki életében először jön le a völgybe; aki fényreklámokat, konténereket és füstoszlopokat sosem látott. Fénylett a haja, sugárzott az arca, mosolygott még a sarka is.
Rögtön tudtam, hogy vonzza őt minden, ami engem taszít, s kettőnk távolsága a Taigetosszal mérhető – én lent, összetörve Spárta szigorán és kövein, csóró apák és őrült anyák játékszere, ő pedig odafent, egy gazdagabb és nyugalmasabb világ gondtalan sarja; feje fölött kitartóan vitorlázó madarak, az ő szemében Phoenix mindegyik, idelentről viszont úgy látni: keselyűk. Pár napot maradt, s én minden órában egyre jobban gyűlöltem azt a rendíthetetlen derűt, s mennél jobban gyűlöltem, annál inkább vágytam rá.
Bármilyen ellenséges voltam is Linnával, egy éjjel „rám törte az ajtót”.
Éjfél körül merészkedtem elő, amikor mindenki aludt. Kiültem a teraszra és azt a nem igazán színes képet vetítettem magam elé, amelyben Linna váratlanul megjelenik, és azt kérdezi:
„Hát te itt vagy?” – mintegy megerősítve, hogy mégiscsak létezem.
Szánalmas… és fantasztikus, hisz pár perccel később valóban megjelent, pontosan ott és úgy, ahogy odaképzeltem őt, és azt kérdezte:
„Hát te itt vagy?”
Szerettem volna minden teketória nélkül elrabolni, legalábbis elhívni onnan, kivinni a házból, valahová, ahol semmi sem idézi fel, hogy én csak egy leselejtezett spártai kölyök vagyok, ugyanakkor tudtam, hogy senki sem fog kisurranni velem éjjel csak úgy, az első szóra, a vaksötét mocsárpartra. Minek tenne ilyet bárki? Így aztán az esélytelenek nyugalmával tettem fel a költői kérdést: „Velem jössz?” Azt se mondtam, hova. „Persze” – válaszolta Linna, és magához vett egy plédet, hogy tudjam: bárhová, bármikor, bármeddig. Abban a pillanatban semmivé foszlott Spárta szigora, hellén lettem, teljes jogú athéni polgár. Zuhantam megint, de ez végre édes zuhanás volt, s nem a semmibe.
Életemben először töltött velem egy egész éjszakát valaki,
nem tudom, miről beszélgettünk, csak a fékevesztett izgatottságra emlékszem, hogy a rövidülő éjjel és a közelgő hajnal, mint egy satu két pofája, egymás felé présel minket, mintha valaminek mindenképp meg kellene történnie, mielőtt felkelne a nap.
Mégsem értünk egymáshoz. Véletlenül sem. Egy ujjal sem nyúltam hozzá. Azelőtt se – soha senkihez.
Napkelte előtt egy rozzant kerítés mentén baktattunk hazafelé, még mindig izgatottan, de már némi szomorúsággal is. Már-már úgy tűnt, mégsem történik semmi. Hogy ennyi. Elviselhetetlen feszültség gyűlt fel közöttünk, centikre voltunk egymástól, valakinek lépni kellett volna, megfogni a másik kezét, de pokolian féltünk. A kerítés túloldalán acsargó kutya vadult, de rá se bagóztunk. Ám egy helyütt lyuk támadt a kerítésen, a kutya kirontott, én pedig önkéntelenül megragadtam Linna kezét és elrántottam a kerítés mellől. A kutya kihasználta, hogy hátat fordítok és a seggembe harapott. Még a farmert is kitépte.
Később Linna varrta meg a szakadást
és egy aranynapot hímzett a helyére. Ha az a kutya nincs, talán sosem érintem meg Linnát. A harapásból semmit sem éreztem, viszont Linna „véletlenszerű” érintésétől napok múlva is szédültem. Pár perccel később megszületett bennem az a felismerés is, hogy vészhelyzetben bennem is van valami jó. Este pedig már arról beszélgettünk, mekkora szívás, ha test nélküli angyalnak születünk, s a találkozásunk mindörökre éteri marad. Hálát adtam én is azért a testért, ami azelőtt idegennek tűnt; végre ráébredtem, hogy bármilyen is, az enyém; végre ráébredtem: nem rossz test ez, hisz Linna szereti. Ami pedig a pszichét illeti: szánalmas, ha valakinél egész nyáron a Comfortably Numb szól, de tény, hogy addig-addig hallgattam ezt, míg végre jött valaki, aki nagyon is közelinek, szerethetőnek és érinthetőnek tűnt. Hálás lehettem volna, hogy végre cáfolja valaki az igazamat;
hogy valaki mellett nem spártainak, hanem szabad athéni polgárnak és férfinak érzem magam,
de akkor nem jutott idő hálára – eluralt mindent az afölött érzett öröm, hogy immár elvitathatatlan a jogom erre a létre. Jogom volt megszületni, jogom van itt maradni, jelen lenni, kívánni, akarni, tervezni és tenni, ameddig csak akarom, ameddig csak lehet; ameddig nem jön egy másik érintés; egy olyan, ami után pont úgy teljesedik ki a nemlét, amint a létem maradt mindenki előtt észrevétlen a Linna előtti tizennyolc évben.
Forrás: Litera.hu | Fotó: Centauri
Köszönjük, ha megosztod ezt a cikket!
Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!
ITT KÉRJ INGYENES HÍRLEVELET ✉️
Kedves olvasó,
ha nem vagy még támogató, lépj be a Klubba ITT. Csupán havi két kiló kenyér áráért elérsz minden támogatói tartalmat. Alkalmi támogatásra Paypalon keresztül van lehetőség (kattints a kis gombra!).
Ha egyik mód sem megfelelő, de szeretnéd támogatni a Cenwebet és a rezervátumot, akkor keress minket mailben a centauri16@gmail.com címen. Segítségedet előre is köszönjük!
még több „Legszebb emlék”
Azt hiszem Lívia vetette fel, hogy milyen jó lenne egy album a régi fényképeidből.
Emlèkszem erre a fotóra a régi weboldalról.
Alig akadnak rólam fotók. Régről se, de azért megnézem, mit találok, érdemes-e ezekkel a fotókkal valamit kezdeni. A fenti etűd eddig valahogyan a régi oldalon rekedt, eddig nem került át ide.
Mint ezen a fotón is, nem kell attól tartanod, hogy látszik az arcod…
” én lent, összetörve Spárta szigorán és kövein, csóró apák és őrült anyák játékszere,”- istenem- milyen szép és milyen megrázó. Mennyire nem érti és nem ismeri az ember a saját gyerekét. Ott növekszik benned, keverednek a sejtjeitek, aztán ahogy öntudatra ébred rácsodálkozol és rájössz, hogy annyira egyedi és különleges és titokzatos, hogy sosem tudod meg igazán ki az aki leszületett általad ide. Hiszem, hogy a köldökzsinór elvágásával kezdődik a másik ember és egy egész élet nem elég, hogy tudd ki a másik. S mennyire nem tudja kezelni senki azt, ha a gyermeke nem az akinek ő képzeli és szeretné. Én egy életen át tanulom a gyerekeim. Csodás kamasz lehettél- írj sokat nekünk erről is:-)))
Már csak azt kell megfejteni, a kese hajú kisfiúnak a fekete-fehér képen – aki kék szemű :-)) hogyan lett barna sűrű haja? Ezennel visszamenőlegesen kamasz fiammá fogadom ezt a különleges srácot, aki azt hiszi -hitte- senkinek sem érdekes mit gondol és mit szeretne:-))))
Nekem is van egy különleges gyerekem- bocsi megint a személyes szálért, de az én fiam , ha eljön hozzám látogatóba két napig elvagyunk úgy, hogy teljes csendben és békességben- eszik alszik, zenét hallgat , szóval nálam azt hiszem kipiheni az embereket, azt a közeget, ahol dolgozik és él. Sosem faggatom, ha úgy érzi van valami amit megosztana velem , hagyom beszélni. nem minősítek, nem kommentálok, ha kérdez, akkor válaszolok. Ezt is tanulni kell, nem biztos, hogy mindenkinek szórakoztató a másik közlés kényszere, a kérdezősködése. Nehéz kivárni a spontán kapcsolódást, de nagyon megéri.