Elitellenesség kontra óda az éjjeli lepkékhez
Ezúttal az egyre eldurvuló, és egyre értelmetlenebb platformról, a Facebookról mentek ki egy rövid írást, és a hozzáfűzött kommenteket, merthogy az elitellenességem ennyire explicit módon talán még sosem került elő, de bizonyára a jövőben egyre erőteljesebben képviselem majd – nem azért, mert újabban rögzült bennem ez az alapállás, hanem mert az elit és az elit befolyásának bűvkörében vergődő tömeg jutott el olyan stádiumba, ahol már muszáj erősebb fojtószorítást alkalmazni az úgynevezett civilizáció nyakán.
Másként azt is mondhatnám:
most már lehet így is, hisz semmi sem múlik rajta.
Talán egykét emberfő világosabban látja majd a helyzetünket, a dolgok folyása ettől fikarcnyit sem javul. Ebből a szempontból leginkább a saját mentális épségem követeli meg, hogy ennyire explicit, ha tetszik durva legyek pár kérdésben.
Később
– történelmi léptékben –
még lehet jelentősége akkor, ha egy túlélő populáció valamiként még hozzáférhet a múlt forrásaihoz, és megnézheti: miféle elit vezette az isten adta népet a romlás utolsó útszakaszán. Miféle elit volt az, ami miden korábbi eszmei fejlődést meghazudtolva piszlicsári ügyek mentén harcolt tovább az utolsó pillanatig, ahelyett, hogy kijózanodva visszafordult volna az önpusztítás – mely ugyanakkor a bioszféra elpusztítása is – útján. Nem tudom, a túlélőkből verbuválódó új plebsz, és új elit számára érdekes lesz-e akár egy pillanatra is ez az utolsó, rém hülye, dekadens „vezetői réteg”, az utolsó patríciusok, az utolsó kiváltságosok kora. Érdekes lehet az utókornak száz vagy kétszáz év múltán ez a pár ezer színtiszta hülyegyerek? Nem tudhatom.
De talán igen.
Talán a mi hülyéink sorsából leszűrt tanulság, és az a tanúságtétel, amit most is teszek, amikor megvallom, hogy az értelmes ember valójában mennyire magányos egy ennyire ostoba korban, egy ennyire korlátolt és képmutató elit szorításában, és talán a magányomból, szellemi száműzetésemből és kitaszítottságomból is tanulhatnak.
Elborzadhatnak fölötte oly annyira, hogy minden erejükkel azon lesznek: soha többé senki ne kerülhessen olyan helyzetbe, amikor úgy veszi körbe a hülyeség a tér minden irányából, mint riadt vadat a talpalatnyira zsugorodó élőhely közepén a tomboló erdőtűz.
2024 nyara
többek között – vagy leginkább – arról marad emlékezetes, hogy a hőhullámok idején olyan éjjeli lepkerajzásokat észleltem, amihez foghatót korábban álmodni se mertem. Ez pedig ismét előcsalta belőlem a gyermekkorom óta bennem szunnyadó, ugyanakkor olykor tomboló ignoratust, a kozmikus csodálat érzését.
Ez az érzés pedig nem igényel olyan sok időt, mint a nagy borok, akár percek alatt is érzésből bizonyossággá, tudássá, sőt bizonyítékká válik, amikor a viharzó lélekből feljut a rendszerező elmébe.
Ott megszületik a felismerés, a megvilágosodás erejével: a bioszféra felfoghatatlan változatossága, zenéje és formavilága, újra és újra megüzeni számunkra, hogy mi az, ami igazán fontos és erős az életben, és mi az, ami valójában nem. De erről sokan – a legtöbben – nem akarnak tudomást venni. A többség elzárkózik ettől a világtól, valójában segédfogalma nincs arról a rendszerről, ami valójában életben tartja.
Amely nélkül meg sem született volna.
Mégis milyen faj az, aki csak hőzöng, és egy pillanatig sem nézi meg, mi tette lehetővé egyáltalán, hogy hőzönghessen? Vagy olyanokat alázzon, akik áhítattal, sőt imádattal szemlélik a bolygót és a bioszféra minden rezdülését.
Erre írtam az alábbit 2024.07.11-én:
Néha nehezen értem azokat, akik csak az emberben tudnak gyönyörködni, és minden örömük forrását a civilizációban látják. A bioszféra, a vadon olyan kifogyhatatlan örömforrást, olyan termonukleáris erőt jelent napi harminchat órában, amihez nem mérhető semmi.
Bár az igaz, hogy az erdőben és az erdő madaraiban, a rétekben és a rétek fölött szállongó lepkékben azért tudunk így és ennyit gyönyörködni, a vadonra is azért tudunk ráakaszkodni az “áramszedőinkkel”, mert civilizáltak vagyunk: van egy sajátos, a Homo sapiensre jellemző viselkedéshálónk és fajspecifikus szemüvegünk. De lehet, hogy csak bennem van a hiba, amikor a kezem is reszket, ahogy leírom: megint repülnek az apáca-púposszövők.
Erről a fajról mindössze 22 publikus észlelést találni Magyarországról. Tudom, koránt sem elérhető minden hazai adat, mégis: azért az egészen jó, hogy az udvaromban kora tavasszal körülbelül 10-15 alkalommal láttunk-fotóztunk átlagosan 2-5 példányt, és miután a májusi lehűlésben eltűntek, most, július első hetében visszatérnek szép lassan, s máris 3 éjjel észleltünk összesen 6 (1+2+3) egyedet.
Még néhány éjszaka, még néhány apáca-púposszövő fotó, és több adatunk lesz a saját udvarunkból, mint ahány publikus adatot találunk az egész országból.
És az apáca-púposszövő csak egy
abból a több mint ezer növény- és állatfajból, ami itthon nap mint nap – így vagy úgy –, de valamivel megörvendeztet.
Ez az öröm csak egy azok közül, amit nap mint nap ad az udvar, a rét, az erdő, a patak, a kert, az ég, a nappal vagy az éj. És milliomod része annak az örömnek, amit másokkal együtt élünk át, amit ti kaptok az udvaraitoktól, a fáitoktól, a virágaitoktól, és amit ti is megoszthatnátok velünk úgy, ahogyan én osztom meg veletek évek óta.
Talán most eszetekbe is villan, mi volt az, ami titeket töltött el örömmel legutóbb… Vagy mi volt az, amit soha, de soha nem fogtok elfelejteni. Egy rigó? Egy lepke? Egy őz? Egy patak, egy őszi erdő, egy távoli tó? Egy vihar, egy tavasz, egy medve vagy egy egér?”
Ezen a ponton pedig megkezdődött egy párbeszéd köztem és Szabó Edit között. Az is vigasztaló és tanulságos, hogy Edit mennyire bátran, és nyíltan viszonyul bármiféle kérdéshez (nem először).
A fenti poszthoz ezt a választ küldte:
SZ.E. | „Most kicsit elgondolkodtam, de azt hiszem, nem ismerek olyat, aki csak az embert tartja szépnek, és nem csodálkozik rá a hegyekre, a csobogó patakokra, a kanyargó folyókra, vagy a tó vizén megcsillanó napfényre. A fák között hangjukat hallató madarakra, a rét virágai fölött ellibbenő lepkékre vagy a vízparton cikázó szitakötőkre, … és még sorolhatnám.”
C. | ”Ó, én bőven tudok mondani példákat a természet negligálására, írtam is már erről esszét párszor. Krasznahorkai írta például, hogy sokáig úgy gondolta, hogy – idézem – „minden természetimádó hülye” (miért is?). Karafiáth egy interjúban úgy nyilatkozott: ha valamivel ki lehet üldözni őt a világból, az a természet.
Végül a legszebb, Esterházy a természetről: “Engem nem érdekel a természet.”
Utóbbiról Nietzsche jut eszembe,
amikor azt mondta: “Isten halott.” Amit szokás megfordítani is: “Nietzsche halott” (Isten). Ennek mintájára azt is mondhatnánk: talán relevánsabb kérdés, hogy a természetet érdekelte-e Esterházy? | De vannak jó példák is, Kurt Vonnegut például rendszeresen nevezte magát Földlakónak, és persze ott van Jonathan Franzen is.
SZ.E. | „Tényleg, emlékszem, hogy írtál erről már! Én csak az ismerőseimet vettem most gyorsan sorra gondolatban. Ezektől az általad említett neves emberektől meg én is megkérdezném, hogy “miért?”. (Már akitől még meg lehetne kérdezni.) Lehet, hogy ha jobban megkapirgálnánk, kiderülne, hogy azért nem egészen úgy van, ahogy mondták.
C. | Én rosszindulatú vagyok, vállalom. Az értelmiséginek mondott réteg, osztály (nevezzük bárminek) a műveltséget egészen szélsőségesen (szűken) értelmezi (erről is írtam már). Semmivel sem védhető a műveltség efféle szemlélete! 2024-ben? Itt valami szörnyű maradiság, elmaradottság dolgozik a fejekben, egy magát igen sokra tartó közösségben (ami valójában nem is közösség, de ez más lapra tartozik).
A “művelt réteg” valójában új-barbár,
aki abban a dicsben fürdőzik, hogy mily sokat tud már az emberről, miközben a világ egészéről mit sem tud, így kérdéses az is: mit tudhat oly sokat az emberről az, akinek halvány segédfogalma nincs arról a világról, amibe az ember, a Homo sapiens úgy ágyazódik be, mint forradalmi tempóban barázdálódó petesejt a méh lángoló falába.
Ráadásul rendkívül erősek a nárcisztikus vonások.
Egy egészséges individualizmus elmegy, és még az alkotáshoz is szükséges lehet, de a nárcizmus az alkotásokat, a műveket is időlegessé, magamutogatóvá és könnyen porladóvá teszi, az alkotókat pedig egy idő után – erős eufémizmussal élve – szűk keblűvé, néha kifejezetten korlátolttá, szélsőséges esetben bántóan hülyévé teszi. Ennek az elitista nárcizmusnak nem kis rész jut annak felelősségéből, hogy mára visszafordíthatatlanul elbarmolt világban élünk.
De szerencsére abban, ami most még megvan, ami még él, ami még fennmaradt a számunkra, abban még gyönyörködhetünk, és egy részét – hátrahagyva a nárciszmust, hátrahagyva az arcoskodást, a fennhéjázó modort, a gőgünket és a pökhendiséget – valamit még megmenthetünk (megmenthetnénk).
SZ.E. | Nem gondolnám, hogy rosszindulatú vagy! Csak talán túl sötéten látsz. S amiről írsz, az talán nem igaz mindenkire “az értelmiséginek mondott réteg”-ből. Remélem!
C. | Mindenkire semmiképp – de valamiként mégis előállt az a helyzet, amiben élünk, valamiként felépült az a világ, ami most ránk dől, és nyilván nem egy törpe földalatti kisebbség alakította így. Az elit mindig szörnyülködik bármiféle elitellenességen, az értelmiségi réteg is (ahová én is tartoznék) elit, mindig is az elit része volt, és a felelőssége is megáll annyira, mint a nagy gazdasági vagy politikai szereplőké. Nem látom borúsan a helyzetet, és bár szenvedélyesnek tűnhetek időnként, s az is vagyok sokszor, minderről beszélhetünk jéghideg hangnemben és leíróan is, akkor is igaz.
Az elit épp azért tolja el az elitellenességet
és mutatja sokszor alantas tömeglélektani állatságnak, mert nem akarja, hogy megszabadítsák elit mivoltától és kirúgják azt a széket a segge alól, amibe már oly szépen belemelegedett. Nem is tehetne mást! Azt teszi, ami módjában áll. Védi a mundér becsületét, védi önmagát, a pozícióját, a hitét, mindenét meg annál valamivel többet is, mint minden kor minden elitje. Soha nem volt még elit, ami ilyen helyzetben, ekkora felelősséggel a vállán elvitte volna a balhét.
Nem volt még elit, ami elvállalta volna a maga baromságait. Most sem lesz. Más kérdés, hogy egy igazán magas intellektus ezt nem engedheti meg magának.
Egy igazán magas intelligenciával megáldott elit, vagy annak tagja, elsőként a maga felelősségét veszi elő. Mert nemcsak az erkölcs, hanem a magas intelligencia sem viselheti a képmutatást, az önismeret és önvizsgálat totális hiányát. Az önimádat nemcsak a lelket teszi trágyadombbá, hanem az intellektust is.
Ebből az is látszik, hogy nemcsak felelőssé tehetők azok, akik az utóbbi évtizedekben, az utóbbi évszázadban vezették a hajónkat, a Föld hajóját, hanem folyamatosan és rendületlenül haladtak az elhülyülés útján.
Mára kicsi és generális dolgokban, kérdésekben is számos esetben tetten érhető, mennyire alacsony intellektuális szinten állnak „vezető értelmiségiek” és megmondófejek is. De természetesen nem mindenki. Sokat töprengek mostanság azon, vajon hány százalék lehet az, aki még úgy ahogy tiszta fejjel és bátran, urambocsá következetesen és rendszerszinten gondolkodik. Ez nem lehet ma már több pár százaléknál.
De amit igazán remélek:
hogy te ettől nem szomorodtál el valójában. Nincs időnk a szomorúságra! A tudás is örömforrás. A helyzetfelismerés is. Akkor is, ha az amúgy nem sok jót ígér, vagy nem sok szépet mesél a múltról. Mégis: tudni, hogy mennyi az annyi, merre van az arra, az bizony öröm – de legalábbis fontos, és ha valami olyasmire teszünk szert, amit fontosnak gondolunk, legalább az elégedettség árnya átlibbenhet felettünk. … és aztán persze messzire száll…
SZ.E. | „Én csak azért szomorodtam el, mert én is ahhoz a réteghez tartozónak gondolom magam, amelyikről írtál, amelyikről ez a véleményed. (Azért írtam, hogy talán nem mindenki.) A felelősségük viszont elvitathatatlan, igazad van. Sok igazság van abban, amit írsz. Én nem érzem magam az elithez tartozónak, de megteszem, amit tudok. Bár ezzel nem mindig vagyok elégedett…”
C. | „Csakhogy épp a te “eseted” mutatja – bocsáss meg, hogy belemegyek most ebbe az általad megnyitott utcába –, hogy nem mindig esik az intellektus a nulla közelébe.
Benned van önreflexió.
Lehet, hogy egy pillanatra te is úgy definiálod magadat, mint az elit, vagy a „régi elit” tagja, de van benned egyrészt önreflexió, másrészt nem váltál olyan zárttá, mint a nárcisztikus fők többsége. Ez pedig nagy ajándék. Neked is, meg nekünk is. Bárhová sorolod is magadat, bármiféle szomorúság is van benned emiatt,
épp azok, akiben maradt még önreflexió, maradt még annyi szufla, annyi vagányság, életerő és spiritusz, hogy újragondolják akár a saját pozíciójukat is, nos épp ezek az emberek adnak arra nézve némi reményt, hogy egy levitézlett és hihetetlen károkat okozó elit helyére majd egy felvilágosultabb és kevésbé önimádó, kevésbé modoros és képmutató elit kerüljön.
Legjobb volna,
ha semmiféle elitre nem lenne szükség, de ott még biztosan nem tartunk, és belátható időn belül el sem juthatunk oda – és akkor még nem számoltunk azzal, hogy vajon a klímaváltozás hatásai mennyire fogják elősegíteni a Homo sapiens intellektuális előremenetelét, vagy esetleg mennyivel hátráltatják. A magam részéről annyit mondok (úgy is tudod, hogy nem puncsolok):
örülök neked.
És minden találkozás egy kicsit is józan és kíváncsi emberrel megment egy órára, egy délelőttre vagy akár egy napra is, az elsöprő reménytelenség érzésétől.”
Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!
Kedves olvasó,
ha nem vagy még támogató, lépj be a Klubba ITT. Csupán havi két kiló kenyér áráért elérsz minden támogatói tartalmat. Alkalmi támogatásra Paypalon keresztül van lehetőség (kattints a kis gombra!).
Ha egyik mód sem megfelelő, de szeretnéd támogatni a Cenwebet és a rezervátumot, akkor keress minket mailben a centauri16@gmail.com címen. Segítségedet előre is köszönjük!
még több publicisztika és blog
Tudod, mi töltött el engem örömmel legutóbb?
Az, hogy két nappal ezelőtt eljutottam az Al-Dunához, és láthattam a Kazán-szorost, a hatalmas sziklás hegyek között hömpölygő folyót.
Ezt sem felejtem el soha, biztosan! 🙂
És ezek szerint épségben hazaértél! 🙂
Igen! 🙂 Épségben, de iszonyúan fáradtan.
Az jutott eszembe, hogy jó lett volna ezt látni kb. 60 évvel ezelőtt a maga természetes valójában, amilyen akkor volt, amikor az ember még nem alakította át a folyót a vízierőművek miatt. Az lett volna az igazi! (A hegyek pl. 30 méterrel magasabbak lettek volna. 🙂 Ennyivel magasabb most a Duna vízszintje.)
Kitűnő írás. Az ember szinte elszégyelli magát- pedig én aztán biztos nem hagyok nagy ökolábnyomot a minimum projektes életemmel. Rendszer szintű a probléma, ez teljesen igaz. Döbbenetes a média közszereplőinek szájából ilyent hallani . Ma láttam egy érdekes videót egy földimről Kovács Gyula pórszombati gyümölcsöséről és a gyűjteményéről, ami közel 2000 féle gyümölcsfa faj, aki azt mondta 100 évnél tovább nem maradnak fent az efféle örökségek. Nem kell az utódoknak- nagy hiba van akkor a köznevelésben és az oktatásban is.
Szicíliát lemondtam, nem azért mert beteg lettem, hanem mert az Etna is szólt, hogy most ne közelítsek:-)), valamint rájöttem itthon a zöldben sokkal jobban érzem magam, ha túrázom. Ha máshogy nem tudok a bioszféra megmentéséhez hozzájárulni mint azzal, hogy támogatom azokat akik konkrétan tesznek is, az is talán felment egy kicsit a felelősség súlyától. No nem mintha az elithez tartoznék, de az értelmiséghez talán.