Az aranykor költészete és a történetírás
Előző fejezet
Második fejezet | Az aranykor
Az elégia-költők
Az elégia a lírai költészet egyik fontos műfaja. Az elégiát a dallal és az ódával szemben az jellemzi, hogy abban nem a friss benyomásokból közvetlenül fakadó érzelmek, hanem a visszaidézett benyomások, lelki szemlélődés, a visszaemlékezésből fakadó, azaz válaszérzelmek nyernek kifejezést. /Wikipédia/
Augustus két nagy hivatalos költője valószínűleg csak a legmagasabb szellemi szintet képviselte, nem a kor átlagemberét.
Az átlagos római ekkor már a késői civilizáció embere, kollektív célkitűzések csak okkal-móddal lelkesítik, — ha vallási tiszteletben is részesíti Augustusi, ez nem az emberfölötti harmónia császári álmának, hanem a béke és a jólét helyreállítójának szól. Az átlag-ember életélvező individualista lehetett; őt képviselik a kor viszonylag kisebb lírikusai, a három elégia-költő.
Közülük Tibullus* a legklasszikusabb, legtisztább, legegyenletesebb.
Klasszicizmusa kissé unalmas is. A természet idillikus szépségét és a szerelmek gondját és bánatát énekelte.
Ez a pacifista volt katonatiszt igen gyengéd, törékeny lélek. A rómaiaknál szokatlan nő tisztelete. Legrosszabb ember szerinte az, aki megveri szeretőjét. Az olyan ember menjen katonának.
Naivitása talán már ravasz neo primitívség. Verseiben a szeretett nő vagy fiú körül más probléma nincs, mint hogy más ember több pénzt kínál nekik, mint Tibullus, mire azok hűtlenek lesznek.
Propertius** nem klasszikus és nem naív.
A sápadt, örökös belső tűztől égő dandynek már semmi köze a természethez és az idillhez. Nemzeti témákat csak kötelességből fog meg, akkor sem sok sikerrel. Egyetlen egy mondanivalója van: a gyötrelmes szerelem. Cynthia príma fuit, Cynthia finis erit… (Cynthia volt az első, Cynthia lesz a vég is … )
A szerelem még inkább fogva tartja, még jobban megrázza, mint Catullust. Verseiben előttünk áll a szenvedély egész életrajza: oktalansága, Quod quaeris, ‘quare?’ , Non habet ullus amor (hogy kérded, miért? ,miért’ nincs a szerelemben), nyugtalan vibrálása, kibékülések és véglegesnek gondolt szakítások, féltékenység és elomló hódolat a „domina” iránt, a halott szerető elsiratása és a síron túl élő kísértet-szerelem …
A megénekelt Cynthia „docta puella” (tudós, művelt leány), ugyan él-hal Propertius verseiért, de amellett nemcsak csapodár, hanem úgy látszik súlyosan hisztérikus is volt.
Propertius egész nagyszerű költészetében van valami kísérteties, ez legjellemzőbb tulajdonsága. Traiecit et fati litora magnus amor (a sors partjain átkel a nagy szerelem), költészetében a szerelem mind egyre túlmegy a sors partjain és túlsó világokból hoz megnevezhetetlen bánatot.
A múlandóság Propertius verseiben állandóan jelen van, sokkal sejtelmesebb, sokkal hátborzongatóbb módon, mint Horatius lírájában. Sunt apud infernos tot milia formosarum … (annyi ezer szépleány van a pokolban); valami alvilági hangulat, „acherontikus borzongás” adja meg verseinek gonosz és kísérteties varázsát. A halott Cynthia lelke megjelenik; sok halott szerető lelke fog még megjelenni a világirodalomban, de egy sem lesz oly halotti, oly temetőszerű, oly sírból kikelt, mintPropertius Cynthiája.
Hogy ez a mély, gazdag és „kétségbeesetten őszinte” költő nem került az első vonalba, hogy az utókor tudatában is elhomályosul utánzója, Ovidius mögött, azt főképp barokkos nyelve és stílusa okozza.A legnehezebben olvasódó latin költők egyike: gondolatmenete görcsös és összefüggéstelen, nyelvhasználata valósággal abnormis és verseit alexandrin módra agyonhalmozza tudás-elemekkel és mitológiai vonatkozásokkal.
A díszítő elemek túltengése nagyon sokat elvesz verseinek közvetlen hatásából, gyakran erőltetett, pl. amikor Cynthia megbetegszik, azon töri a fejét, vajon melyik istennőt sérthette meg, — a latin költészetben, amely oly tökéletes a dolgok kimondásában, de aránylag oly keveset tud megéreztetni a kimondhatatlan dolgokból, Propertius sejtelmességben mégis a legnagyobbal, Vergiliusszal egyenrangú.
A harmadik elégikust, Ovidiust***, Vergiliusszal és Horatiusszal együtt szokták emlegetni.
Úgy látszik itt is érvényesül az a szabály, hogy a triumvirek egyike mindig kevésbé jelentékeny. Ovidius Propertiusnál is előkelőbb dandy és semmittevő; a római felső tízezer tagja és kedvenc költője; már nem is udvari, hanem szalon-költő, ebben is „későbbi” jelenség, mint Vergilius és Horatius.
Általában, minden tekintetben késői ember. Nem is szereti az ünnepelt régi, kemény rómaiságot:
Prisca iuvent alios: ego me nunc denique natum
Gratulor, haec aetas moribus meis.****
Amores-ének, Ars amatoriajának, a szerelem művészetéről írt tankölteményének cinizmusa, a szerelem tisztára technikai jellegű felfogása már annyira dekadens, hogy ehhez a mi civilizációnk is naív és erkölcsös. Ennyire megszabadulni minden gátlástól, a szerelem minden komoly és magasabb velejárójától csak a késői keleti kultúrák és a császári Róma tudott.
Vergilius és Horatius csupán az augustusi nagy pillanat költője, — Ovidius az egész hosszan hanyatló császárságé. Augustus bizonyára érezte is, micsoda jövő előhírnöke Ovidius, talán ez is szerepet játszott abban, hogy a költőt a világ végére száműzte; a későbbi Róma mégis őbenne ismert magára, a dekadenciát nem lehetett hatalmi szóval megállítani.
Heroidesei költői levelek, amelyeket mondái szerelmesek írnak egymásnak; a női levelek finom lélektani vonásaikról nevezetesek.
Legfőbb művei: a Metamorphoses és a Fastorum libri.
Keretes költői elbeszélések, a görög és római mithológiát meséli el bennük. Kitűnő, sima, érdekes elbeszélő, ez legerősebb oldala.
„A Metamorphoses”, mondja Wight Duff, „tele van istenekkel, de hiányzik belőle a tisztelet”. A görög mítosz útjához Ovidius az utolsó állomásnál csatlakozik: amikor már csak a képzeletet foglalkoztatja, csak irodalom, semmi más. A keresztény korok ezért tudták éppen tőle átvenni a mítoszt.
Képzelhető, mit szenvedett ez az elpuhult és mérhetetlenül társas természetű világfi a száműzetés barbár magányában! Kifogyhatatlan és kissé egyhangú kesergéseit tartalmazzák a Tristia és az Epistulae ex Ponto könyvei.
Nyelve és verselése a lehető legtökéletesebb; már túlságosan is szép, mondják a latin irodalom szakértői. Tanult a rétoroktól, sok benne a modorosság, a szójáték, a paradoxon, a formai szellemesség. „Nimium amator ingenii sui” (túlságosan szerette saját szellemét, vagy szellemességét) mondja róla Quintilianus. Cifraságairól, költői virágocskáiról nem tudott lemondani.
A Tyrtarion egy énekesekből álló csoport, akik Eusebius Aron Tóth vezetésével a Vivarium Novus egyetemhez kapcsolódva az ókori irodalom verseit és emlékműveit illusztrálják édes és kellemes zenei dallamokkal. /Vicipaedia/
Ha Ovidius középkori és reneszánsz kori roppant népszerűségét nézzük, az a gyanú merül fel bennünk, hogy még az utókor sem mindig igazságos bíró. Vannak költők, akik gyengéik révén lesznek halhatatlanok.
Ovidius maradandóságában bizonyára nagy szerepet játszott az, hogy az utókor nehezebben emelkedett fel Vergilius, Horatius és Propertius magasságához, mint hozzá. Ovidius aránylag olcsón szállította az utókornak az antikvitást. Az antikvitást mint nyersanyagot, költői témát, pornográfiával, virágocskákkal és a későbbi századok kedvenc ízléstelenségével, az allegóriával fűszerezve.
Legfőkép az hatott, ami nem is ovidiusi benne: az átközvetített mítoszok romantikus érdekessége, csoda-világa. De mindenesetre ő volt a választott edény, amelyen át a mítosz az újkorhoz jutott. Akkora költők tanultak tőle, mint Ariosto, Tasso és Milton.
A történetírás
Az aranykor a költők kora. Csak egy prózaírója állja meg a helyét a költők mellett: Titus Livius*****, az augustusi imperium hivatalos történetírója.
Azt tűzte ki céljául, hogy megírja a római állam kialakulásának egész történetét. Művét nem fejezte be és ránk csak töredékesen maradt. Bár Augustus köréhez tartozott, nem tagadta el a régi köztársaság iránti rokonszenvét, tulajdonképen annak állított örök emléket.
A történelem gondviselésszerű, végzetes, jóslatos elemeit ő is gondosan leltározza, mint minden római történetíró, — de őszintén a történelemnek már csak az emberi része érdekli: „quae vita, qua mores fuerint, per guos viros quibusque artibus domi militiaeque et partum et auctum imperium sit“ (Milyen volt az élet és az erkölcsök, micsoda férfiak, micsoda tevékenységek által született és növekedett háborúban és békében a birodalom).
Spengler szerint az antik embernek nem volt személyisége, csak gesztusa a világ felé. Akár igaz ez, akár nem, Livius nagy műve a nagyszerű római gesztusok gyűjteménye. Emberei mind olyan rómaiak,
mint ahogy a rómaiakat elképzeljük, és hogy így képzeljük el, az nem kis mértékben Liviusnak köszönhető.
Livius hagyományozta az utókorra a rómaiság sokat mondó helyzeteit: Brutust, a konzult, amint halálra ítéli fiait és végig nézi kivégeztetésüket. Horatius Coclest a hídfőnél. Menenius Agrippát, amint lecsillapítja meséjével a lázongó köznépet. Mucius Scaevolát, amint jobbját tűzbe tartja, Coriolanust és az eke mellől diktátornak hívott Cincinnatust. A római követet, aki háborút és békét hoz tógájában; — akárhol ütjük fel, mindenütt egy olyan jelenetre találunk, amely fiatal nemzedékek százainak vérét indította gyorsabb ütemre a római jellem igézetével.
A történettudósok hitelességét erősen kétségbe vonják.
Inkább művész volt, mint tudós, a drámai hatás kedvéért feláldozta az igazságot. A római előidők nyers egyszerűsége iránt nem volt érzéke, a királyok és első konzulok korában élt római könyvében már éppoly civilizáltan és formabiztosan viselkedik, mint az aranykor embere.
De sokkal fontosabb, hogy érzéke volt Róma méltósága iránt. Megírta azt a történelmet, amelyet kora várt tőle, az augustusi imperium méltó előtörténetét. Az utókor tőle tanulta meg, hogyan kell a nemzeti történelmet, amely sokszor csak barbár harcok, kegyetlen rablókalandok emléke, áthumanizálni, a magasztos pátosz síkjába felemelni.
* Albius Tibullus (kb. Kr. e. 60—19) négy könyv elégiát hagyott hátra , ezek közül a III. kötetet egy Lygdamus nevű tehetségtelen utánzónak tulajdonítják, a IV . könyv öt elégiáját pedig Sulpiciának, aki ilyformán a római irodalom egyetlen költőnője lenne.
** Sextus Aurelius Propertius szül. Kr. e. körül, valószínűleg Assisiben, megh.15j-ben . A conscriptiók alkalmából ő is elvesztette vagyonát. Elégiái révén került Maecenas társaságába.
*** Publius Ovidius Naso (Kr. e. 43—Kr. u. 18) Sulmoban született, Rómában és Athénben tanult. Kr. u. 8-ban Augustus száműzte a Fekete-tenger melletti Tomiba. A száműzetés oka állítólag az volt, hogy Ovidius túlságosan sokat tudott Augustus leányának, Júliának magánéletéről.
**** Gyönyörködjenek mások a régi dolgokban; én annak örülök, hogy most születtem, ez a kor felel meg erkölcseimnek.
***** Titus Livius (Kr. e. 59—Kr. u. 17) Pataviumban3 a mai Padovában született. Valószínűleg rétorika-tanár volt Rómában. Nagy műve, a Libri ab urbe condita CXXXXII . részletekben jelent
meg, már életében óriási tekintélynek és népszerűségnek örvendett.
Köszönjük, ha megosztod ezt a cikket! Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá! | ITT KÉRJ INGYENES HÍRLEVELET ✉️ | Forrás: MEK | Borítókép: Gemma Augustea. Kr. u. 1. sz. eleje. Bécs, Kunsthistorisches Museum
Kedves olvasó,
lépj be a Klubba ITT, hogy elérhess minden támogatói tartalmat! Alkalmi támogatásra Paypalon keresztül van lehetőség (kattints a kis gombra!).
Ha másként szeretnéd támogatni a Cenwebet és a rezervátumot, akkor keress minket mailben a centauri16@gmail.com címen. Segítségedet előre is köszönjük!
még több irodalom
