Egy felszabadított rabszolga fia: Horatius
Előző fejezet
Vergilius vezette el Maecenashoz a fiatal Horatiust.*
Horatius felszabadított rabszolga fia, paraszti sarj volt, mint Vergilius, de apja olyan nevelést adatott neki, amilyenben a legelőkelőbbek fiai részesültek. Rómában, majd Athénben tanult; itt Brutus személyiségének bűvölete alá került, fegyvert ragadott a köztársaság mellett és ott harcolt Philippinél.
Maecenas tartózkodva fogadta a költőt, de kilenc hónap múlva meghívta magához és azontúl bizalmas barátságban álltak. Maecenas révén Augustus környezetébe is bejáratos volt, a császár felkérte, hogy legyen a titkára, de Horatius visszautasította a fárasztó és függetlenségét veszélyeztető megtiszteltetést.
Mert mérhetetlenül büszke volt ugyan a nagyok barátságára, el is dicsekedett verseiben, hogy milyen jól ért a nagyokkal való érintkezés művészetéhez és hogy az emberek mennyit alkalmatlankodnak körülötte protekcióért — mégsem volt udvari költő függetlenebb Horatiusnál.
Egyik Maecenashoz írt episztolájában azt mondja, hogy inkább visszaad mindent, amit Maecenastól kapott, mint hogy olyankor kelljen elmennie hozzá látogatóba, amikor éppen nincs kedve. Egyszerű származását sosem szégyellte, egyre emlegette és a hűvös, fölényes Horatius hangja csak olyankor melegszik át emberi gyengédséggel, amikor apjáról, a felszabadított rabszolgáról beszél.
Minderről sokat ír Horatius, általában önmaga a kedvenc témája, önmagáról szóló megnyilatkozásai nem kirobbanó lírai vallomások, mint Catullus szerelmes énekei, érzelmi életéről meglepően kevés a mondanivalója, ahhoz képest, hogy milyen nagy lírikus — de annál közvetlenebb, barátibb hangú minden, amit elmond, csevegése elénk állítja élő mivoltában a kicsi, kövér, jókedvű és bölcs költőt, aki a nyájas emberiség jópajtása tudott maradni azóta is.
Szatírái többnyire kis életképek, krokik, e műfaj remekei.
Iróniájuk szelíd és óvatos. Nem túlságosan veszedelmes hibák ellen használja a gúny fegyverét: csúfolja azt, aki mindig mást kíván, mint amit elért, az unalmas embert, akit nem tud nyakáról lerázni, a nagyképű sztoikust, a dicsekvő parvenűt, azt, aki más felesége után fut, ahelyett, hogy beérné a nyugodtabban élvezhető vásárolt szerelemmel és főkép azt, aki haragszik a szatíra-íróra.
Jó volna tudni, vajon élő személyeket jelölnek-e a szatírákban szereplő nevek. Ha igen, mindenesetre sokkal kevésbé ártatlan természetűek. Jókedvű realizmusuk révén úgy olvashatjuk őket, mint egy kitűnő történelmi regényt Augustus koráról — nagyszabású kulináris leírásain keresztül szinte érezzük a kifinomult kor válogatott ízeit.
Ódáival vezette be a latin irodalomba a görög metrumokat, amelyekkel előtte csak Catullus és köre kísérletezett. Az újabbkori nemzeti irodalmak, így a mienk is, Horatiustól tanulták meg a sapphoi, alkaiosi, asklepiadési versszakot, Berzsenyi és Hölderlin mértékeit.
Az örök lírai mondanivalók közül a szerelemről kevés szava van, a szenvedélyt nem ismeri, csak a testi ösztönt és a játékos hangulatokat. Lírai magatartását átszínezi, nem mindig szerencsésen, Epikurosz bölcsesség, az „arany középszer” kissé nyárspolgári okossága, és a sztoikus közöny római hitvallása, a nil admirari, az aequam memento.
Versei után ítélve egyébként olyan jómódban élt, hogy nem eshetett túlságosan nehezére, lemondani az elefántcsont és arany háztetőről, a Vég-Afrikában vágott oszlopokról és nyugodtan megvethette a „perzsa apparátusokat”.
Az ódák közül a hangnem magasságában és témáiban egyaránt kiválnak a III. könyv ódái, és hozzájuk csatlakoznak az ú.n. császári ódák és a hivatalos, szakrális jellegű Carmen. Ezekben Augustus koszorús költője szólal meg, hirdetve az augustusi világrend költői megdicsőülését. Horatius is az akkori vallásos megújulás költője, mint Vergilius.
A carmen (latin ének, dal, vers, költemény, óda) legkorábbi jelentése a latin irodalom kezdeteinél: ünnepélyes prózában írott szöveg (ima, varázslat, törvény). A későbbiekben mindenfajta énekelt dal megjelölésére alkalmazták. A fogalom fejlődése a görög ódáéval azonos, és a carmen műfaja is azonosult a változás folyamán az óda műfajával. A carmeneket nagymértékű eszmei, tartalmi, hangnembeli, formai változatosság jellemzi, de megtartják a görög lírában kialakult dalformákat. A római lírában legismertebbek Catullus és Horatius carmenjei. (Wikipédia)
Episztolái személyes jellegűek, csakugyan levelek, hexameterbe szedve.
Nevezetesek a II. könyv irodalmi tárgyú levelei, ezek közül is legkivált a Pisókhoz intézett, amelyet az utókor Ars Poeticának nevez.
Horatius Arisztotelésztől tanulta alapelveit és Arisztotelésszel együtt az utókor legfőbb költő-nevelője lett. Ars Poeticája a klasszicisztikus költészet alapokmánya. Az utókor legfőképp a műgond fontosságát tanulta meg belőle. Az ihlet ugyan elengedhetetlen, de önmagában nem elég, a megszállottságban fogant verseket hideg fővel kell csiszolni : nonum prematur in annum (kilenc évig kell ülni rajta), barátok fájdalmas kritikájának kell alávetni, mert költeni nem játék, hanem komoly mesterség.
Episztoláiban maradandó formát ölt a költői rend hivatástudata is, vates ő, a tudóssal és a jóssal egyenrangú szellemvezér; tudja, hogy korának emberét mennyire érdekli a költészet, — de nemcsak az embereket, az isteneket is : carmine di superi placantur, carmine manes (a dalok kiengesztelik az égi isteneket, a dalok a holtak szellemét).
Kigúnyolja azokat, akik csak a régi költőket becsülik, hiszen valamikor a legrégibb költő is modern volt. Saját értékében, tudjuk, nem kételkedett: exegi monumentum aere perennius (ércnél maradandóbb emlékművet állítottam).
A görögök utánzása körüli vitát véglegesen eldönti a görög párt javára. A görög szellem jelenti számára a civilizációt az itáliai (nyíltan kimondja!) barbársággal szemben, az urbanitást a falusi visszamaradtsággal szemben:Graecia capta ferum victorem cepit artes Intulit agresti Latio . . .
. . . sedin longum tamen aevum Manserunt hodique manent vestigia ruris. **
Urbanitásáért, csiszoltságáért, belső eleganciájáért szerették a Nyugat udvari századai.
Szerették benne a szellemileg és társadalmilag egyaránt magasrendű elit-ember tartózkodását, idegenkedését az „alacsony tömeg” beszennyező érintésétől, az profanám költőjét. Megtalálták benne az udvari légkör finom mértéktudását, harmonikus szellemét, hűvös iróniáját a szenvedély modortalan megszállottjai iránt, nyugodtságát, elegáns közönyét — mindazt, amit a klasszicizáló ízlés megkövetelhet eszményképétől.
De Horatius gazdag színképéből minden kor azt látta meg, amit megérdemelt: a XVIII. század „felvilágosult” és a XIX. század biedermeier nyárspolgára számára Horatius az arany középszer rózsakoszorús, Vénusszal és Bacchusszal mértékletesen játszadozó költője és ilymód eszménykép maradt akkor is, amikor a szellemi súlypont az udvarból a városba, a polgársághoz költözött át.
Ez a Horatius ma már a múlté.
Bölcsessége már nem vigasztal és humora is mintha egy árnyalattal túlságosan is kedélyes volna, mintha túlságosan nagyokat csapkodna az olvasó pajtási vállára.
De Horatius nemcsak ez.
A városias költő annyit dicsérte a falusi élet szépségeit, hogy a Rousseau után következő korszak is magára talált azokban a verseiben, amelyekben szinte a „természethez való visszatérést” sürgeti. Ezeknek a költeményeknek őszinteségét kétségbe lehet vonni, — de bizonyos, hogy ha a falusi élet csak ürügy és jelkép is, az élet fölötti derűs harmónia, a szellem déli órája lelki valóság Horatius számára.
Kerényi Károly vele kapcsolatban a „lélek természetes aranykoriságának’‘ állapotáról beszél. Ez a Horatius ma is megragad — és megragad az ellenkezője, az éjszakai Horatius is, aki a Pallida Mors arcával szemben, az enyészet sárga szelében borzong, Horatius, aki Berzsenyi legfőbb mintaképe volt.
Mert Horatius minden urbánus mosolya dacára a haláltudat legnagyobb költői közé tartozik. Történelmileg ő az átmenet a görög nagyok komor végzet-tudása és a középkor hátborzongató halálfélelme közt. Minden útja a halál felé vezet: a tavasz a halált juttatja eszébe, a szerelem az elmúlást és a legfőbb félelem, amelyet csak a nem-rágondolással lehet csillapítani: a holnap.
Tu ne quaesieris, scire nefas … (Ne kérdezd, tudni káromlás … ) A halál nagy egységében minden feloldódik, a horatiusi halál egyetemes és demokratikus, mint a középkori haláltáncokon. Itt ér el az elegáns Horatius a mélységekig. Ez a Horatius máig sem veszített semmit költői erejéből.
Az aranykor embere és a halál hírnöke változatlanul a nyelv és a verselés varázsával hat az utókorra.
Nyelvi szerencsésségben Horatius semmiben sem marad el Vergilius mögött. Ez az aranykorok legnagyobb ajándéka. Petronius „különös szerencséjét”, Quintilianus „szerencsés merészségét” emlegeti. Úgy látszik, maga is tudta, hogy legfőbb ereje a callida iunctura, a szavak ravasz összekapcsolása. Mennyi végleges megfogalmazást adott az emberiség örök gondolatainak !
Verseit olvasva folyton ismerős sorokra bukkanunk; alig is van költeménye, amelynek egy-egy sora ne élne citátum alakjában a köztudatban. A nem közismert sorok pedig szépségükkel lepnek meg újra és újra. „Minden sorát külön kell nyelvünkre venni és ízlelgetni, mint a ,nagy borok’ minden cseppjét” — mondja Babits Mihály.
* Quintus Horatius Flaccus szül. Kr.e. 65-ben Venusiában, apja kisbirtokos. 42 : Philippi. Mire hazatér, apja meghalt, birtokát kisajátították. Rómába megy, Maecenas pártfogásába veszi. Később kis majorságot kap Maecenastól, itt, Rómában és Tiburban tölti idejét. Megh. Kr.e. 8-ban.
** A foglyul ejtett Görögország foglyul ejtette vad legyőzőjét és bevezette Latiumba a művészeteket… de még sokáig megmaradtak, mindmáig, a falu nyomai.
Köszönjük, ha megosztod ezt a cikket! Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá! | ITT KÉRJ INGYENES HÍRLEVELET ✉️ | Forrás: MEK | Borítókép: Charles François Jalabert: Vergilius, Horatius és Varius a Maecenas-házban
Kedves olvasó,
lépj be a Klubba ITT, hogy elérhess minden támogatói tartalmat! Alkalmi támogatásra Paypalon keresztül van lehetőség (kattints a kis gombra!).
Ha másként szeretnéd támogatni a Cenwebet és a rezervátumot, akkor keress minket mailben a centauri16@gmail.com címen. Segítségedet előre is köszönjük!
még több irodalom
