Nézd, épp most tesz csodát a természet!

Nézd, épp most tesz csodát a természet!

---

Úgy tűnik sokszor, egyre inkább, hogy elsöpör minket az útból a bioszféra. Még inkább a saját hülyeségünk. Legalábbis egyre sűrűbben ez az életérzet. Nem mintha nem érdemelnénk meg. És az is igaz, hogy ezt már nem állíthatjuk meg. Ezt elszúrtuk. És most elbukjuk. De azért nem mindent. Legalábbis, ha van annyi eszünk, hogy legalább utólag, legalább most, jobban odafigyelünk a bioszférára, és több erőfeszítést teszünk azért, hogy megértsük.

Hogy végre együttműködjünk.

Erre évszázadokig nem voltunk hajlandók. Most majd rákényszerülünk. A bioszféra soha semmi mást nem akart, csak együttműködést. Mindenki részéről mindenkivel. Még velünk is. Csak hát mi azt hittük, hogy mi vagyunk felül. „Majd mi megmondjuk, honnan süssön a nap!” Nemsokára mindenki megérti: sosem voltunk legfelül, de most már nem is az a tét, hogy milyen magasan vagyunk, hanem az, hogy ne kerüljünk végül legalulra. Mert az ott a megsemmisülés határmezsgyéje már. Nemsokára együttműködni akar majd az utolsó is, amire bizonyos értelemben a bioszféra válasza az lesz:

„Már késő. Most már nélkületek csinálom tovább.”

---

---

A tegnapi és a mai folyamatok is azt üzenik: a gigászi rendszert, amit jobb híján Földnek hívunk, már nem lehet lebeszélni a nagy átváltozásról, már nem úszhatjuk meg a bioszféra metamorfózisát, ám némi remény azért marad. Arra van még lehetőség, hogy figyeljük Gaia rezdüléseit, és védettebb helyeken mégis kialakítsunk együttműködéseket. Hogy kis léptékben még jó ideig szembe mehessünk a nagy átrendeződés mindent elsöprő erejével. És ez kész csoda.

Mint itt a rezervátumban, a Kisberekben, ahol hét hónapja nem esett említésre méltó eső. Ahol több száz év szüntelen csordogálása és csobogása után már negyed éve kiszáradt a patak. Kitartó odafigyelés kellett ehhez is. Ahol nemcsak 1113 fajt találtunk meg, de észrevettük azt is, hogy merre lappang titkos erőforrás a talaj alatt. Nem kapkodtunk el semmit, alaposan megfontoltunk mindent, de végül léptünk.

---

---

Mint legutóbb is, kereken 10 napja, amikor létrehoztuk az eddigi legnagyobb tavacskánkat a Kisberekben. Pontosabban az eddigi legnagyobb gödröt, amit rögtön el is neveztünk Híres-tónak. Mert nemcsak az észleleteinkben és terveinkben bíztunk, hanem a bioszférában is. Bíztunk abban, hogy Gaia régtől ismert, felfoghatatlanul nagy és komplex ereje nem csap be, és nem hagy az útszélen. Helyben megbocsátóbb, helyben azért még figyelembe veszi, hogy mi gyermekkorunktól fogva a jó oldalon álltunk, és egész életünkben a rombolás ellenében voltunk jelen ezen a bolygón, s értékeli azt is, hogy érzékenyek vagyunk a rezdüléseire. Az olyan apró jelekre, hogy hol nyílik először a gólyahír, hol nő páfrány, merre jár az erdei szalonka. Amit ebben a 10 napban látunk, az a bioszféra válasza:

„Ha figyelsz rám, ha nem vagy ellenséges, akár még vizet is adhatok.”

A Kisberek úgy töltötte meg ezt a medret, egyelőre félig, hogy patak nem fut belé, eső pedig egy csepp sem esett. Mégis, miután basáskodás helyett a bábáskodást választottuk, és a hely „szellemének” és alkatának megfelelő helyen és időben segítettünk, először a lehetőségből lett egy tényleges meder, a mederből pedig csupán 10 nap alatt – patak és eső nélkül! – kéklő víz és egy új tó. Van persze magyarázat, de mi most mégis azt mondjuk: ez csoda. Leginkább az, hogy ember és bioszféra között az édes-nagy együttműködés lehetséges még. Mindig is lehetséges volt, és ha ezt időben értette volna meg a Homo sapiens, akkor most mindannyian a Paradicsomban élhetnénk. Talán a mi tetteinkhez hasonló kis tettek, talán a Kisberekhez hasonló kis „mennyek” lehetnek majd azok a zárványok, azok a reliktumok, azok az új rajtpontok, amikből egyszer egy új, és az eddigieknél biztatóbb új kezdet fakadhat.

---

Légy oly kedves, oszd meg ezt a cikket! Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá! | ITT KÉRJ INGYENES HÍRLEVELET ✉️ | Borítókép: Centauri

---

---

még több „Kert és vadon”