Bódító szex Ina Coolbirth könyvtárában | Hosszú erotikus regényfejezetek

Bódító szex Ina Coolbirth könyvtárában | Hosszú erotikus regényfejezetek

Minden korábbinál hosszabb részlet a Jákob botjából
Csak 18 éven felülieknek!

24. fejezet

---

A betegség teljesen levert. A Moby Dick nélkül kóros tétlenségbe, búskomorságba süllyedek. Jó időkben inkább eltépett a tennivalóimtól, életkedvemet gyakran fordította át fennkölt halálvágyba – talán jogosan neheztelt rám Potti a sok olvasás miatt? –, viszont a bajban megerősített, és tettre sarkallt.

Fájt a megfeneklés, hisz addig jól alakultak a dolgaim. Gondold át! Tizenhat évesen csónakom volt, komplett horgász-halász szerelékem, kerékpárom, kordém és egy állásom, s most – csak mert a nyomorult láb nem bírja – elúszik minden.

– Mégis az a láb kinek a lába? – kérdezte Mr. Rooney.

– Azt mondja, hogy szándékosan tettem tönkre?

– Dehogy, eszembe nem jut, mindössze azt állítom, hogy nem független tőled. Ha gyűlölöd, sosem jön rendbe.

– Tehetek én arról, hogy dolgoznom kell? Hogy nem volt váltóruhám, még egy pár harisnyám se? Ha meg ruhát veszek, úgy érzem, hogy meglopom Flora Wellmant. Szóval, ne higgye, hogy ez olyan egyszerű.

– Valami okból végül mégiscsak „megloptad”. Igaz-e?

– Mert nem volt más választásom!

– Épp erről beszélek – mondta a doktor. – Én csak azt mondom, megtehetted volna ezt korábban.

– És akkor?

– És akkor most nem állnánk itt ilyen tanácstalanul.

– Szóval én tehetek róla mégis!

– Részben, de a lényeg csak az: nem a lábad! Ne haragudj rá, és magadra meg anyádra se haragudj. Így alakultak a dolgaid, békülj ki ezzel, gyógyulj meg, és ha rendbe jössz, a jövőben figyelj jobban magadra.

– Nem ismeri a bocsánatot – vetette közbe Miss Coolbirth.

Tény, hogy bosszantott a lábam. Rosszul van megalkotva az ember. Mi mást gondolhatnék, ha egyszer a láb megvétózhatja a fej döntéseit, ha egyszer a részeim között nincs összhang, mintha az egész legénység csak azért vesztegelne, mert a csont részeg kormányos hibázott. Az ember – ha mástól nem is – önmagától elvárhatná, hogy olajozottan, összehangoltan működjön minden porcikája.

De nem csak keserűség volt bennem. Főként utólag látom úgy, hogy valójában kapóra jött a betegség, bármit mondtam is akkor, és bár addig hevesen elleneztem a szobafogságot, a végső döntés mégis lelombozott.

– Megértjük a helyzetedet – mondta Miss Coolbirth bosszantó, hivatali stílben. – Hordhatsz újságot, már ha ezt a bizonyos Willt nem találod. Meglátjuk, hogyan bírja a lábad. Mr. Rooney naponta ellenőriz, és mostantól óvjuk a lábad. Csak olyan csizmát hordhatsz, amibe fáslizva is beleférsz, nem ázik át, ugyanakkor szellőzik, és a bokádat is megtartja.

– Viszont iskolába nem járhatsz, a kettő együtt nem megy – mondta Mr. Rooney.

Ina Coolbirth a fejemre tette a kezét:

– Nem gond, nem fog járni, de kezeskedem, hogy a tanulmányokban nem marad el.

Lám, az élet a kedvemre formálja a dolgokat. Iskola? Nem gondolod, hogy cseppet is aggódtam miatta! Akkor épp időpocsékolásnak tartottam. Nyilván látszott az örömöm – jobban is a kelleténél. Sokszor öröm is, bánat is látványosan ült ki rám, ha akartam, ha nem, és ez gyakran kiszolgáltatottá tett. Mint aznap is. Mr. Rooney és a tanárnő hamarabb tudott a legtitkosabb vágyamról, mint én magam.

– És persze a halászat is várhat – mondta Mr. Rooney.

Mivel úgy tettem, mint aki süket, hozzátette:

– Tilos.

– A horgászathoz nem kell láb.

– Tilos – ismételte a doktor.

– Értjük, Mr. Rooney, nem lesz gond. Ugye, Johnny?

Mit mondhattam erre?

– Persze.

Ezután Miss Coolbirth teával kínálta a doktort, aki az egész délutánját rám szánta, elfáradt, s jólesett leülnie. Levette a monokliját, és míg Ina Coolbirth vizet forralt, a homlokát dörzsölgette, pont úgy, ahogy Mr. Garlick szokta.

– Mr. Rooney, idejönne egy pillanatra? – kértem a dokit halkan.

Felvette a monoklit, és látványos csüggedtséggel az ágyamra ült.

– Mivel tartozom? – kérdeztem suttogva.

A doktor szívből örült.

– Rendes fiú vagy, csak egy kicsit akaratos. Nem tartozol semmivel. Csak ígérd meg, hogy ezután vigyázol magadra.

– Miss Coolbirth kifizette? Csak mert azt nem szeretném.

– Ne aggódj, nem fizette ki.

– És azt sem akarom, hogy Flora Wellman fizessen, tudja, épp most vettem ruhákat. Igazság szerint azt a pénzt is haza kellett volna adni, szóval nem akarom, hogy a lábam miatt költsége legyen, és az apám se…

– Na, most jól figyelj rám, Johnny! – szakított félbe Mr. Rooney. – Emlékszel még a boltra?… Tudod, Clara, a nejem mindig nálatok vásárolt, és az apád soha… Így, ahogy mondom: sohasem hagyta fizetni. Talán nem tudod, de az első eperből, a legszebb zöldségekből gyakran küldött át hozzánk kóstolót. Ő nevezte így, pedig néha kétkosárnyit is kaptunk. Nem fizet most nekem senki, de nem is ingyen gyógyítalak, hanem mert ezzel tartozom apádnak. Ha meggyógyulsz, sose felejtsd: a lábadat is neki köszönheted.

A tanárnő még aznap szerzett csizmát – erre a célra adtam még két dollárt –, és átment Flora Wellmanhoz megkérdezni, lábadozhatok-e a könyvtárban.

Mr. Rooney szerint az egész talpam elfertőződött, főként a jobb lábamon, ám fájdalmat a továbbiakban alig éreztem, csak a gyógyulás végén gyötört pár napig a viszketés. Ina Coolbirth az első héten minden hajnalban felkelt hozzám, lemosta és befáslizta a lábam, forró teával indított útnak, hét körül reggelivel várt – milyen szokatlan volt mindez! –, aztán délután kettőig nem volt semmi dolgom.

Olvastam, olvastam és olvastam.

Ilyen nyugalmat talán csak a diftéria idején éltem át. Meg nem mondom, hány könyvvel végeztem, de sokkal, annak ellenére is, hogy időről időre visszatértem a Moby Dickhez.

Az iroda levegőtlen volt, ezért zárás után Ina Coolbirth az előtér tágas kanapéján ágyazott meg, az olvasóasztalra rakta a teát, kenőcsöt, tollat, papírt, szenet hozatott a pedellussal, és begyújtott a kandallóba. A csöndes és óriási könyvtár kellős közepén töltöttük a hosszú éjszakákat. Jótékonyan hatott a nagy tér, a sok fény, ha párnát raktam a fejem alá, ráláttam az öbölre, és ami a legfontosabb: a világ legjobb könyvei között lábadoztam. Útleírások, regények és eposzok tornyosultak az ágy mellett, s Miss Coolbirth távollétében is pezsgett az élet. A világ legbátrabb, legőszintébb embereivel társalogtam. Bárhová néztem, felfedezők, írók, költők, filozófusok és forradalmárok néztek vissza rám.

Egyedül a történelmet kedveltem kevésbé, holott épp egy ilyen könyv, a Róma hétköznapjai emelkedik ki akkori olvasmányaimból. Ez a szép, piros gerincű, gazdagon aranyozott könyv, bár a címének megfelelően nem volt más, mint az antik Róma hétköznapjainak korrekt leírása, az Ina Coolbirthhöz fűződő viszonyomat is új megvilágításba helyezte.

Tudtad, hogy a római ifjakat tizenhat évesen vitték ki először a Forumra? Tizenhatodik életévük első napján korábban keltek, s mindazzal a tudással a hátuk mögött, amit addig megszereztek, lesétáltak az átriumba. Rabszolganők mosták le őket tetőtől talpig, akárcsak Ina Coolbirth engem, s míg a fürdő után megreggeliztek, balzsammal kenték át a testüket, illatosítót locsoltak rájuk, aztán – életükben először – felvehették a kimondottan erre a napra készült tógát. Egy tizenhat éves római pontosan tudta, hogyan kell elrendezni a redőket, hogyan kell méltósággal hordani a férfiak viseletét, amint tisztában volt a birodalom méreteivel, az aktuális politikai állapotokkal, ismerte a sztoikusokat és Róma legfontosabb patríciuscsaládjait. Tudta, melyik isten mit vár tőle, tudta, kivel kell kvaterkázni, s kitől jobb tartani a távolságot. Olvasta Petroniust, Horatiust, Menandroszt és Senecát, jól beszélt görögül, és Kis-Ázsia poros városairól legalább annyit tudott, mint Róma peremkerületeiről. A tizenhatodik év első reggeléig azonban nem volt beleszólása semmibe. Taníttatása csak annyiban különbözött a gladiátorokétól, hogy a testi kínt csak módjával ismerte, hisz nem az arénába, hanem a Forumra szánták. Nem meghalnia kellett, hanem élnie. Valakivé válni a Birodalomban, ahol ez cseppet sem volt könnyű. Fegyverforgatás, közügyek, kereskedelem, kölcsönügyletek, háborúzás, s hosszan sorolhatnám, mi mindenhez kellett értenie. A legfontosabb csaták lefolyását bármely pillanatban számon kérhették tőle, mintha legendás sakkjátszmákat kellene fejből fújni lépésről lépésre.

Nem tudom, hogy a római ifjak labdáztak-e, építettek-e homokvárat, játszottak-e fából faragott kardokkal, de aligha maradt rá idejük. Róma a gyermekkoruk nagy részét – amint az enyém javát Amerika – elrabolta. Ám azon a reggelen a Birodalom busásan fizetett meg mindenért, mert amint tógát öltöttek, már nemcsak a saját életüket irányíthatták, hanem teljes jogú polgárként akár a közügyeket is. Odaléphettek bármely hadvezérhez, még a császárhoz is, és már senki sem vehette őket félvállról. Senki sem kérdezhette tőlük:

– Mit akarsz?

A Webster-könyvtár a legszélesebb értelemben vett világ Foruma volt nekem. Itt lettem római, ez az első teljes jogú reggelem, itt a tógám a szófán, a tanárnő varrta, hajtogatta. Partiumi árva vagyok, akit Ina Coolbirth, a papnő, még időben vett ki a lelencházból, s így nem lettem se rabszolga, se gladiátor. És most, ezen az izgató reggelen ő mossa le a testem, ő locsol rózsaolajat a tarkómra és avat férfivá, mielőtt kézen fogva a Forum márványára vezetne. A hatalmas és félelmetes Forum – ahol renitens költők, lázadó gladiátorok, kisebb-nagyobb népek, próféták és megváltók sorsa dől el percek alatt – hamar adott újabb pártfogókat. A vén Melville készséggel mutatott be Homérosznak. Negyedóra sem telt el, s máris két tucat félrészeg isten asztalánál találtam magam, héroszok és Vesta-szüzek kínálgattak, és épp csak felfedezett testem vonalait máris nimfomániás istennők méricskélték. Új ismerőseim, trubadúrok, hadvezérek, filoszok, rangra és foglalkozásra való tekintet nélkül oly örömmel vezettek körbe az emberi gondolkodás, a lét történetén, ahogy Aeneast vezette az alvilágban Vergilius. A könyvtár rég halott szerzői épp az ellentétei voltak a jelen szánalmas kis emberének. Távol állt tőlük a kicsinyesség, a gőg, a lenézés. Eszükbe nem jutott, hogy azt kérdezzék:

– Mit akarsz? Mi a bánatot keresel itt, a héroszok és istenek között?

Egek! Mennyi bátor, kemény jellem! Mihelyst kinyitottam a könyveiket, bőkezűen adakoztak. Idős, gyermektelen férfiak adakoznak így. „Végre itt egy jóravaló oaklandi kölyök, aki a fiunk lehet. Szolgák! Friss vizet ide! Mossátok le róla a város mocskát, vendégeljétek meg, fektessétek a legszebb rabszolganő mellé! Barátaim! Taníttassuk őt a legjobb iskolában, küldjük őt Senecához, s hagyjuk rá a házat és a vagyont!”

Igen, engem akkor ott örökbe fogadtak, s nem olyan senkiháziak, mint akik itt, az országúton gáncsoskodnak. Fel sem merült, hogy érdemes vagyok-e minderre. Akár Periklészhez, akár Petroniushoz nyitottam be, azzal fogadtak:

– Csakhogy végre itt vagy!

Istennő nélkül nincs valamirevaló római. És te tudod, ugye, ki volt az én istennőm? Mielőtt felkiáltanál – Jack, ne etess! –, tudd meg, hogy Ina Coolbirth igenis az volt. Nem is értem, hogyan került a könyvtárba, az iskolába, Oaklandbe, közénk! El kell ismerni, jó pár ókori nőszobor hasonlít Ina Coolbirthre. A görög és a római szobrászok úgy bántak a márvánnyal, mint rajtuk kívül senki más. Meg kell őrülni attól, hogy a szobor majd megmoccan, és ha nőről van szó, ez brutálisan fáj, mert hihetetlen, hogy ha megérinted, hideget érzel csak, a kő hidegét. Mégis, hogy a viharba válhat a hús kővé? Még olyan sima combokat! Még olyan finom árnyékokat a csípőn! Tudod, mit? Ennyire finoman csiszolt test a görög-római szobrokon kívül sehol sincs. Csak Ina Coolbirth teste ilyen. Az arca, az arányai, a tartása, mértéktelenül dús és erős haja, ami bármely állapotában – legyen illatos kalács vagy zuhatag – őrülten szép. E tökély nem csupán szépsége által jön létre, hanem az érettségéből fakadó erő által is. Bizonyos kor alatt az efféle adománnyal nem tudnak mit kezdeni. Ina Coolbirth viszont már rég túljutott a csetlés-botlás korán, s ékeit méltó módon, felkészülten hordta.

Mondják, egy Pygmalion nevezetű ógörög pali belezúgott a saját szobrába. Hát amennyiben az olyan volt, mint általában az antik szobrok, megértem. És most képzeld el: a szobrot meleg járja át, a márvány végre fellélegzik, haja libben, a bőréből illat árad, kettő felé jár az idő, hazajön, s az esernyőjét a fogasra akasztja. Kulcsra zárja az ajtót, az ágyadra ül, karnyújtásnyira van a dereka, föléd hajol, a lehelete éget, a keze simogat, és így szól:

– Hogy vagy?

Kiver a víz ma is. Igenis bárki lehetek, és bármit mondhatok, ha egyszer őt láttam. Mégis ki látta Miss Coolbirtht rajtam kívül? Ki látta így? Senki! Ezért bizonyos értelemben én vagyok az egyetlen, aki joggal tartja magát a múló időt nem ismerő öröklét polgárának, mert ugye az képtelenség, hogy Ina Coolbirth érintése után én még egyszer – ha csak a távoli jövőben is – meghaljak.

25. fejezet

A szoknyája alá is nyúlhattam volna, de gondoltam, ha most megérintem, elillan a pillanat tökélye, s nem tér vissza soha. Sokszor voltam így Miss Coolbirthszel, voltak órák, napok, amikor bűn lett volna hozzányúlni. Barbárság. Amikor inkább festmény volt, semmint táj, ahol vadul gázolsz vagy merengve sétálsz, egy festményt pedig akkor sem fogdosol, ha majd megőrülsz érte. Ilyenkor – ahogy bemutatkozásnál – kezet csókoltam, ő pedig megértően mosolygott.

– Most át kell költöznöd az irodába, hamarosan nyitok – mondta, bevitte a könyveimet, én pedig utánasántikáltam.

Csütörtökön eljött Will, és elvállalta a helyettesítést keddig, ez négy napot jelentett, Mr. Rooney szerint kevés a gyógyuláshoz, mégis örültünk. Pár nappal később Ina Coolbirth betegszabadságra ment és bezárt, ám valójában csak ő is sokallta a hercehurcát. Két napig tényleg lázas volt és gyönge, ám máskor ez nem gátolta volna a munkában.

– Ha felépülök, beindítom a halászatot, durva sok pénzem lesz, és megveszem a könyvtárat – mondtam Miss Coolbirthnek.

– Ugyan minek?

– Hogy bezárhassam örökre.

Ina Coolbirth felkacagott.

– És akkor hol kölcsönöznek mások?

– Az már legyen az ő gondjuk.

– Nem vagy te egy kicsit önző?

– Az én helyzetemben más is ezt tenné.

– Miért, milyen helyzetben vagy, Johnny?

Ó, ezt imádtam! Ha tudnád, Miss Coolbirth milyen szépen kérdezett. Ne hidd, hogy kérdezni könnyű, egy szint fölött valóságos művészet, nem az idő múlatására, hanem kiaknázására való. Miss Coolbirth gyakran nem ágybéli játékokkal facsarta ki az idő érzéki örömeit, hanem kérdésekkel. Nem hagyta, hogy gátlástalanul, önmagamnak fecsegjek, s ugyanazon úton haladjak, nyílegyenesen, unos-untalan. Séta volt ez – szeretkezés utáni-előtti hosszú séta –, holott egy lépést sem tettünk. Vagy tánc. Tánc az ágyban. S ő vezetett. Gyanútlanul felelgettem, míg ő apránként a céljainak megfelelő irányba terelt.

– Hát, nem is tudom. Magával vagyok. Érti? – mondtam. – Bajos ezt elmagyarázni, más ezt tényleg nem értheti, hisz nincsenek a bőrömben.

– Te sem vagy Melville bőrében. Nem tudhatod, hogy olvasáskor ugyanazt gondolod-e, amit ő gondolt.

– Már hogyne tudnám! Én akármit olvasok, értem.

– Nem vagy te egy kicsit gőgös? – kérdezte Miss Coolbirth. – Hisz akkor minden könyv mindenkinek egyformán szólna, de mi tudjuk – mert ugye tudjuk, Johnny!? –, hogy ez nem így van. Egyikünknek a Macbeth, másikunknak a Moby Dick a kedves. Ahogy az egyiknek a vörös, a másiknak a fehér bor ízlik.

– Én mindent szeretek.

– Tegyük fel, hogy így igaz… Mégis hogyan lehetséges ez? Hiszen ez másoknál nem így van.

– Valami hasonlót Mr. Garlick is kérdezett tőlem, és neki se tudtam elmagyarázni. Azt hiszem, minden könyv és történet egy ajtó, és nem azért van az ajtók sokasága a többség előtt zárva, mert tilos belépniük, egyszerűen nem kíváncsiak, és persze félhetnek is.

– Te nem félsz?

– Attól nem, hogy belépjek.

– Hát mitől? Hogy valamelyik nem nyílik ki előtted?

– Kinyílik az összes.

– Ez egy kicsit merész, tudod?

– Lehet, de tényleg ez van. Egy idő óta tudom, hogyan kell kinyitni azt is, ami zárva van. Mintha lenne egy kulcsom. Egy módszer. Attól nyílik ki előttem valami, hogy akarom. Nem igazán értem, miért, de ez a helyzet. Ott vagyok, ahol csak lenni akarok.

– Mármint képzeletben.

– Nem! Tudja, az anyám egy időben San Rafaelbe járt a spiritisztákhoz. Szerintem az egész egy oltári nagy humbug, de azért az igaz, hogy nem csak a látható van. Talán azoknak, akik idejárnak, a könyv csak passzió, de ha én olvasom, mondjuk, a Moby Dicket, velem megtörténik az a könyv. Minden, ami a hajó utasaival is. Tényleg. Fikarcnyi különbség sincs a valóság és a könyv valósága között. Én nem állítom, hogy Oakland csak egy közös illúzió, bár állíthatnám, és senki se cáfolhatná, viszont állítom, hogy jártam már egy fehér bálna nyomában. Ki itt a nagyvonalúbb? Én, vagy az, aki megkérdőjelezi, hogy valóban utaztam? Gondolja át! Amit olvasok, ugyanúgy az emlékezetem része lesz, mint holnapra a mai este, szóval Hamlettel együtt én is meghalok, Ahabbal szintén, ha úgy adódik, napjában többször is…

– …feltámadsz. Én nem tudok és nem is akarok meghalni naponta.

– Magának nem is kell, hisz nem dolga.

– Igazán? És ugyan mi az én dolgom?

– Hogy örök legyen. De már nem kell azzá válnia, elég, ha megmarad annak. Ezért sem tud meghalni naponta. Nem azért, mert gyáva, hanem mert már örök.

Ina Coolbirth némi szomorúsággal hallgatott, már azt hittem, tévedek. Nagyon is halandónak tűnt, legalábbis olyannak, aki elutasítja az öröklét minden formáját, azt a leginkább, amit neki tulajdonítok.

– Arra még nem feleltél, hogy akkor mégis mi az, amitől félsz.

– Van, ahová csak úgy bemegyek. Meghalok, feltámadok, és kijövök. Jól megjegyzem, milyen volt, és annyi. Ez amolyan expedíció, viszont ez néha fárasztó, szóval olyan ajtó is van, amin nem szeretnék kijönni. Ha már egyszer bent vagyok.

– Melyik ajtó az?

– A maga ajtaja.

– A könyvtáré?

– Nem. Az, ami Ina Coolbirth világába vezet.

– Ina Coolbirth világába? – kérdezett vissza, mint aki erősen kétli, hogy létezik a világon ilyen. Én meg azon tépelődtem: jártam én már odabent valaha?

– És mi hozott az én ajtómhoz, Johnny? A kíváncsiság?

– Nem… Maga egy mágnes. Magához ránt mindent, ami én vagyok.

– Kíváncsiság nincs benned?

– Hogyne lenne. Nagyon is. Csak nem emiatt vagyok itt.

– És mire vagy kíváncsi? – kérdezte Ina Coolbirth megélénkülve, végigdőlt az ágyon, és kinyújtóztatta a lábát.

– Mindenre. És maga? Mire kíváncsi?

– Most rólad van szó. Sort kerítünk rám is, ha itt az ideje.

– Jó. Kíváncsi vagyok például a szemére.

– Igen? És mit olvasol ki belőle?

– Mindenfélét.

– Johnny, ez nem válasz.

– A jövőt.

– Hagyjuk most a jövőt! Most itt vagyunk a jelenben. Szóval?

– Nem tudom, tényleg sokfélét.

– Vagy csak nem akarod megmondani.

– Az is lehet.

– És még mire vagy kíváncsi? – kérdezte, s a lábával oldalba bökött.

Erre megfogtam a bokáját.

– Erre vagy kíváncsi? És még mire?

Mit tehettem volna? Ha nem kérdez, akkor sem álltam volna meg, hogy a sima harisnyán feljebb ne csússzak.

– Szóval a vádlimra… És még?

A térdére siklottam, ahogy a nagykönyvben meg van írva.

– És még?

Térd fölött elvesztem a fejem. A boka, a vádli, a térd gyönyörű, ám a comb már a féktelen intimitás terepe, ott húzódik az a határ, ahonnan nincs visszaút, de mivel Miss Coolbirth sem akart megállítani, vállaltam a kockázatot. Később gyakran simogattam a combját beszélgetés közben, ám aznap még felkavaró volt fényes nappal, nyíltan szemérmetlenkedni. Miss Coolbirth lehunyta a szemét, a lábát pedig enyhén szétnyitotta. Eleinte – a körülményekhez képest – illedelmesen simogattam, ám aztán a combjai közé tévedt a kezem.

– Voltál már nővel? – kérdezte még mindig lehunyt szemmel.

– Persze – szaladt ki a számon.

– Tényleg?

– …Nem – vallottam be némi szünet után.

Ina Coolbirth sokáig hallgatott és figyelt.

– Tetszik a combom?

– Nagyon – vágtam rá gyerekes lelkesedéssel.

– Mutasd, hol a legfinomabb.

– Itt – mondtam a belső oldalát simogatva, centikre az ágyékától. Ott, ahol már kissé párás, ha értesz. Ina Coolbirth váratlanul kinyitotta a szemét.

– Mire vagy még kíváncsi? …A pinámra?

Erre beállt bennem a teljes szélcsend. Értettem rögtön, hogy az érett nő szól belőle, nem a kurva, de azért a nyíltsága jól fejbe vert. Jön az istennő, végre élet járja át a márványt, rezzen a haja, az ágyam szélére ül, és végül ezt kérdezi? Mintha Pygmalion elefántcsontszobra a hússá-vérré válás utáni első minutában azt kérdezné: „Akkor most kefélünk?” 

Miss Coolbirth sokáig várt rám, de mivel leblokkoltam, felállt, s pár percre eltűnt az irodában. Visszatérve ismét szétvetette a lábát, hogy a szoknyája alá lássak.

– Folytasd.

Pucér volt már alul, rőt pehelytakarója alól kibukkant rózsaszín, mandulaalakú szemérme, s Vénusz-dombja, akár egy miniatűr táj, a Sacramento folyó fölötti, kora őszi lanka makettje is lehetett volna. Még inkább összezavarodtam, nemhogy mozdulni, de ránézni se mertem, holott Miss Coolbirth épp azt kívánta: nézzem, lássam legtitkosabb, legédesebb zugait is. Megragadta a kezem és a pinájához vezette, kigombolta a gatyám és a farkam cirógatta – ma sem értem, hogyan szül egy olyan egyszerű, éteri érintés forradalmi káoszt, de mielőtt átadtam volna magam az andalító revolúciónak, Miss Coolbirth az ölébe húzott.

– Gyere – kérte, én pedig – azt sem tudva, hogy miként – vérbő selymének legmélyén dokkoltam. Ma is csodálkozom. Mégis hogy történt? Akkortájt azt hittem, hogy ez a dolgok rendje, mindenféle ügyeskedés nélkül olvadunk össze, mint két nagy, lágy és forró felhő, ahogy folyók akaratlanul egyesülnek. Ez a természetes. Mindent a vágy intéz, magától alakul minden, nem kell tenni érte semmit. S azóta? – hányszor volt úgy, hogy az aktust kínos bénázás előzte meg, hevert alattam a nő, akár a raklap, nem összefolytunk, mint a Sacramento és a Saint Joaqulin, egyszerűen csak behatoltam, a nő meg hagyta, s bármekkorát dugtunk, a különállásunk fennállt végig: a nő bájosan használt engem, én meg őt, de nem voltunk együtt. Ina Coolbirth viszont a pillanat tört része alatt olvasztott magába, s én azt sem tudtam, hol kezdődöm, és hol érek véget.

– Ez is Ina Coolbirth világa – súgta, és oly puhán ölelt, hogy muszáj volt belemarni a vállába. Hiába döftem belé oly mélyen, hogy a medencéje majd széthasadt, nem éreztem, hogy a testének vége lenne bárhol, végül rémisztő vonaglással a méhébe élveztem. „Ügyes fiú vagy” – mondta, s mikor végre észhez tértem, kinyitotta a szemét, és épp úgy nyelt el a révülete, mint egy perccel korábban a pinája, s csak annyit tett hozzá még: „Isten hozott”.

26. fejezet

 Nem mérlegeltem semmit, hagytam mindent az ösztönökre. Sokszor fel sem tűnt, hogy időközben kivittem az újságot, feküdtem Miss Coolbirth combján, a kezemben egy újabb könyvvel, és azon csodálkoztam, hogy nem kell mennem sehová, a melóval is végeztem. Gépiesen jártam címről címre, de bármerre jártam is, nem szakadtam el tőle, beszélgetéseink odakinn is folytatódtak, a legdurvább az volt, amikor a szeretkezéseink is. Délután a Franklin és a 49. utca sarkán árultam a lapot, „szenzáció, szenzáció!”, üvöltöttem, szedtem a pénzt, adtam a visszajárót, tettem, amit kellett, és közben a zsír új gatyám majd kihasadt. Nem volt ezzel ő sem másként, zilálva ért vissza az iskolából, ledobta a kabátot, lerúgta a cipőt:

– Alig tudtam tanítani, gyere gyorsan!

A lábam csak akkor kezdett javulni, amikor Will valóban beállt a Weinernél. Mr. Rooney meg is mondta, hogy rendesen az ágyból sem kelhetnék fel, jobb lenne, ha feladnám a munkát végleg. Bogarat ültetett a fülembe, pár óráig tépelődtem, ám aztán megoldódott minden, Will jött beszámolni a helyettesítésről, s jó hírt hozott: A Weiner & Co. eladta a céget a Hellernek, az új tulaj viszont kevesebbet akar fizetni a kihordóknak, sztrájk robbant ki, s emiatt áll a munka. „Talán a dokinak van igaza. Teszek én a Weinerre! És a Hellerre is” – gondoltam, és átadtam magam a felhőtlen örömnek.

Másnap délelőtt nem kis megrökönyödésemre Cordelia jött el a könyvtárba, megerősítette Will híreit, és azt ígérte, hogy rögtön szól, ha változik a helyzet. Már csak azért szurkoltam: tartson a ribillió jó sokáig. Igencsak meglepett, hogy Cordelia így a szívén viseli a sorsom, még lekvárt és saját kezűleg sütött almás pitét is hozott. Mit sem sejtve ült az ágyamra, éppúgy, mint Ina Coolbirth szokott, a hogylétem felől érdeklődött, aztán hirtelen az ölébe vette a fejem. Ina Coolbirth szeme vadul szikrázott, és berohant az irodába. Szerencsére, mert bár igyekeztem szabadulni Cordelia öléből, mire észhez tértem, rám hajolt, és szájon csókolt, holott az utolsó találkozásunkkor a köszönésemet sem fogadta. Zavarba jöttem, Cordelia sem kevésbé, úgyhogy ezt követően felpattant.

– Gyógyulj meg mihamarabb – mondta, és elviharzott.

Gondoltam, most kijön Ina Coolbirth, és – ha látta a csókot, ha nem – feltétlenül megkérdezi:

– Mi közöd ehhez a lányhoz?

Igaz, estig kicsit kimértebb volt, de nem faggatott.

Bezárkóztunk. Nem tudtuk, mennyi időre, végül is több mint három hét lett belőle. Alighanem ez volt az első igazi, nagy utazásom, Ina Coolbirth a könyvtár kétszemélyes szkiffjén a világ végére szökött velem, mert csakis úgy lehettünk együtt egészen, hogy senki és semmi nem zavar, még Mr. Rooney-t is arra kértük, hogy délelőtt jöjjön, mert nem akartuk a késő délutáni, esti órák meghittségét megtörni.

Az első napokban még motozott pár olvasó az ajtóban.

– Függesszük ki a papírt a földszinti kapura, így nem jönnek fel ide – javasoltam, s úgy is tettünk. Attól fogva csönd volt, csak néha nyivákolt a gangon a pedellus macskája.

– Így már biztosan meggyógyulsz – biztatott Mr. Rooney a hírre, hogy a Weinernél áll a munka, s pár nap múlva csakugyan vékony, rózsaszín bőr nőtt a talpamra. A doki elégedett volt, még egy pohár zinfandelt is ivott nálunk.

– Hamarosan apád is meglátogat – mondta, s én örültem is, meg nem is.

Persze sosem került sor a látogatásra, meg is lepett volna, apám szégyenlős ember, mit kezd azzal, hogy a fia idegenek ágyában gyógyulgat? Valószínűleg nem is értette, miként állhat elő ilyen helyzet, de úgy volt vele, amint később is oly sokszor velem kapcsolatban: „Johnny tudja” – és nem firtatott semmit. Szóval, apám nem jött, Mr. Rooney pedig hátrahagyott egy rakás kencét, előírta, mikor mit csináljunk, s ő maga is megkönnyebbült, hogy már nem kell látogatnia engem.

Ezt követően a lábunkat se tettük ki a könyvtárból. A kocsik zaja alig hallatszott fel az útról, végül még a pedellus macskája is elhallgatott. Eltűnt a köd az öbölből, látszott a Hendrik Point és San Francisco füstfelhője, Yerba Buena partjainál sokszor még a fákat is tisztán láttuk, gyakran keringtek az ablak előtt sirályok, a szellőzőben pedig egész nap búgtak a galambok. Az a burukkolás egészen mélyen ivódott belém, pont úgy, mint a könyvtár külső rácsának kattanása, de míg sitten csak egyszer voltam, galambok a világ összes szegletében élnek, s valahányszor ezt a burukkolást hallottam, az Ina Coolbirthszel eltöltött heteim jutottak eszembe. Elég volt meghallanom, s rögtön az ő társaságát kívántam, de úgy, hogy nemegyszer a falat kapartam kínomban. Volt, hogy egy óceán választott el tőle, szédültem a vágyódástól, de nem volt mit tenni: ötezer tengeri mérföld az ötezer tengeri mérföld – a galambok meg csak burukkoltak, megállás nélkül, napkeltétől napnyugtáig.

Késő délután fényben úszott az olvasóterem, izzottak az aranyozott könyvgerincek, mégsem jutott eszünkbe még az sem, hogy szellőztessünk. Azok voltak a legszebb órák, és nekünk valahogy igazán akkor, késő délután kezdődött a nap, s gyakran eltartott hajnali négyig, ötig is.

Ina Coolbirth – Mr. Rooney utasításának megfelelően – napjában háromszor mosta a lábam, és eleinte még az irodában aludt. Mellettem üldögélt, míg olvastam, ha pedig elnyomott az álom, az ágyába osont, az ajtót viszont nyitva hagyta. Ha megmozdultam, kiszólt:

– Minden rendben?

Bár a régi rongyaim egy részét kimosta, és réges-rég megszáradtak, három hétig mégis meztelen voltam. Egyetlenegyszer próbáltam fel az új ruhákat, hogy megízleljem, milyen ülni, lenni, járni egy tisztes garnitúrában, s erősen fogadkoztam: többé nem hordok rongyokat.

– Hordhatod még ezeket eleget – mondta Ina Coolbirth. – Hadd kapjon most sok levegőt a bőröd!

A talpam kitisztult, néha viszketett, ha ráálltam, sajgott kicsit, de már nem volt szaga. És nem csak a talpam újult meg! Az egész testem erőre kapott. Játszi könnyedséggel vitt volna el nyolc köteget, talán többet is. A régi erővel húzta volna a kordét, talán még gyorsabban is. Mindez semmi ahhoz képest, hogy már másként érzékelte önmagát és a világot.

Érzéki tapasztalataim napról napra finomabbak, érdekesebbek és izgatóbbak lettek. Amint óráról órára többet értettem az olvasmányaimból, úgy a testem is egyre többet értett önmagából és a külvilágból. Elsősorban Ina Coolbirthből értettem egyre többet. Általa nyert értelmet minden: eszesség, vadság, fájdalom. Ez volt az ő legnagyobb varázsa. Hozzásegített ahhoz, hogy másodszor is megszülessek, immár teljes jogú római polgárként. Férfiként. Huzamos ruhátlanságom felért egy beavatással. A bennem lakó lélek akkor tanult meg férfiként viszonyulni a férfitesthez. Tudásom összessége maga is egy birodalom. A testem önmagában is Róma. Egy birodalom, amely a gazdag és termékeny Földközi-tenger, a nő, jelesül Ina Coolbirth köré szerveződik. Minden csatám belháború, s mindegyik ugyanazt a célt szolgálja – hogy ezt az édes beltengert én határoljam északon és délen, keleten és nyugaton is.

A könyvtárban se éltünk jobban, mint otthon. Nem jutott az asztalra hús, tej, gyümölcs, csak krumpli, mégis úgy emlékszem: Miss Coolbirth pompás lakomákat adott. Bőven pótolt mindent a puszta jelenléte. Amint a szoknyáját itatja át a testillata, úgy a könyvtár fala, ajtaja-ablaka, asztala átitatódik az ő vonzó életerejével. Az ő éterében nemcsak megújult, hanem eggyé lett önmagával a testem. Mindazzal, ami megérinti, vagy ami megérintheti valaha. Kitárult, kerek egész és érzékeny lett. Megbocsátással szemlélte önmagát, és végre nem kereste a bajt, nem a fájdalmat tekintette titkolt, végső célnak. Nem csoda, hogy az első napokat követően gyorsan gyógyult, s nem egyszerűen felépült, hanem új város, új Róma, terveim arénája lett.

Néha különös alakzatokba rendeződtek a jelenségek. Míg az utca zaja fel sem ért az ablakunkig, addig néhány durva emlék harsányan tört be hozzánk, így például amikor felborult a krumpliszsák, azt olvastam rajta: Stowell zöldségkereskedés, legszebb heteink ízét és illatát tehát annak a krumplinak köszönhettük, melynek vetőmagját Stowell, az a tapló, még apámtól lopta.

Egyik este belefáradtam az olvasásba. Miután Ina Coolbirth elfújta a gyertyát, csak a kandalló fénye fodrozódott a padlón. Félredobtam a párnát, és Ina Coolbirth ölébe hanyatlottam. Először esett meg, hogy nem kérlelhetetlen kéjvágy űzött a testéhez. A huzamos együttlét és nyugalom megértette velem: ráérek. Nincs kapkodás. Lehetek lassú, óvatos, gyengéd, s azt teszek, amit csak akarok – amit Ina Coolbirth enged. Ő pedig mindent engedett és akart, jóval többet annál, amit elképzelni tudtam, és lépésről lépésre vezetett.

Szeretkezni sem volt rendkívülibb, mint lélegezni, inni és enni, mivel lélegezni, inni és enni is kaland volt vele. Már én sem kérdeztem tőle azt, amit az első éjjelen még igen: „Mit akar?” Nem érdekelt. Történtek a dolgok, és úgy éreztem, jól történnek. Ha épp csak fekszünk egymás mellett, és olvasok, rendben van, ám ha a legforróbb pontokon csókolgat, az is helyénvaló. Helyénvaló minden új, és minden új ismételgetése, szakadatlan próbálgatása is. Volt, hogy bő óráig időztem az ágyékában félálomban, mereven és forrón, míg egymásba érve aléltunk, majd arra ébredtünk, hogy belélövellek. A második héttől már a mosakodást is hanyagoltuk. Ha van a henyélésnek radikális formája, a miénk bizony radikális volt a javából, s mégis andalító illat szállt Miss Coolbirth összes testtájáról.

Eleinte a súlyos öntudatlanság állapotában voltam vele, ébren és alva is, egyszerűen csak elmerültem a pillanat örömében vagy hevében, mikor hogy, később viszont visszatért a tudásvágyam, és amint a halrajokat, sirályokat, hajókat szoktam, kitartóan figyeltem önmagamat is. Az átalakulásomat. Azt, ami leginkább egy félkész, rusztikus alkat tökéletesedéseként, a nyers férfitest éréseként írható le. Napról napra csiszolódtam, az alvások és szeretkezések úgy váltották egymást, akár a csiszolóvásznak. Gondolom, ennek ellenkezőjét élik át az idősödők: a rövidülő alvások, a szeretkezések és elmaradozó vágyak hiánya, az egyre ízetlenebb ételek úgy váltják egymást, akár a vésők, minden éjjel új seb fakad, a test és a szellem addig forgácsolódik, míg el nem fogy. A csiszolás által is veszít az ember valamicskét, ám csak amennyit muszáj, és kizárólag a fölöslegest. E munkában jelentős szerep jutott a három hétre felfüggesztett időnek, egyébként pedig minden más, a csiszolásomhoz szükséges eszköz Ina Coolbirth kezében volt. Nemcsak a gondolataim, az érzéseim kerekedtek, hanem a testem is; megszűntek a bántó kiszögellések, kifényesedett a vállam, görögösen sima lett a bőröm, s minden ér és ideg végső helyére került. Minden részem összehangoltan, szakadatlanul értem, Ina Coolbirthért és az együttlétünkért dolgozott.

Ha tudnád, mennyire szeretném azt az időszakot tovább részletezni! Hidd el, ezekről a nüanszokról zavaró lelkesedéssel értekezhetnék egy hétig, akár a vén Melville a bálnaügyi kérdésekről. Ma sem hihető igazán, hogy az a rövid, mégis oly hosszúnak tűnő időszak véget ért.

Egy napon kitartó dörömbölés verte fel a magányunkat, de mi csak lapítottunk, mire egy levél csúszott át a küszöb fölött. A városházáról küldték, és az alábbi állt benne:

Tisztelt Miss Coolbirth,

reméljük, hogy ily hosszú idő alatt helyreállt az egészsége, és igen hamar, remélhetően már holnap, a könyvtár ismét kinyit. Polgáraink körében az a hír járja, hogy a Webster úti könyvtárunk végleg bezárt. Ennek oka kétség kívül a szokatlanul hosszú zárva tartásban keresendő. Ezúton kérjük, hogy amennyiben nem szenved rendkívül súlyos, netán fertőző betegségben, haladéktalanul nyisson ki. Amennyiben betegsége ezt nem teszi lehetővé, kérjük, értesítsen minket, mert ez esetben kénytelenek leszünk helyettesítő, esetleg új munkatárs után nézni.

Üdvözlettel:

Mr. Andrew Marber

– Holnap ki kell nyitnom. Mindenképp – mondta ijedten Miss Coolbirth.

Két perc sem volt, s porrá váltunk. Az életbe! Ez a legpocsékabb, ha nincs kit okolni. Haragudhatok anyámra, néha Ina Coolbirthre vagy a dokira is, de amikor nincs néven nevezhető ellenség vagy ok, az valami pokoli. Kit hibáztassak? A várost? Ki a fene ez az Andrew Marber?

Miss Coolbirth a levél elolvasása után csak fél percre ült vissza, aztán összeszedte a poharakat, elrakta a kiolvasott könyveket, felsöpört, szellőztetett, én meg csak bénultan pislogtam. Ennyi volt? Miért adja meg magát ilyen könnyen? Minek pakolni máris? Az istenit! Fél három van, időnk, mint a tenger. Ha már egyszer ilyen szar a helyzet, miért nem ragadjuk meg ezt a kis lehetőséget, bármit, ami ebben a kurva életben még jó lehet?

Máskor talán rátámadok, ám oly elesett és kiábrándult volt, hogy megsajnáltam. Inkább segítettem neki. És persze azt akartam, hogy végezzen hamar, s akkor – reméltem – talán ismét együtt leszünk. Ina Coolbirth viszont úgy tett-vett, mintha ott sem lennék, hiába vettem ki a kezéből a partvist, hiába álltam mellé, s törölgettem a poharakat, nem törődött velem.

Ezt nem hagyom annyiban! – gondoltam. – Záros határidőn belül annyi pénzt szerzek, hogy elhúzhatunk a világ végére is. Igen, az lenne a jó és normális. Lelépni innen, kókuszrost kunyhót építeni egy csendes-óceáni szigeten, teszem azt Hawaiin, nem ez, ami itt van, hogy úgy ugrálunk, ahogy az Andrew Marberek fütyülnek.

Hiába próbálkoztam kitartóan, Miss Coolbirth nem enyhült. Ma sem értem. Talán én tehettem a levélről? Talán azt hitte, így maradunk örökre? Én sem gondoltam rá, hogy egyszer vége, főként nem így, ilyen baromi hirtelen. Hát aztán! Pocsék, de ez van, minek elfordulni tőlem?

Ragyogott a könyvtár estére, felvikszelte a padlót méhviasszal, ablakot pucolt, ágyneműt cserélt, éppenséggel igen jó lett volna az üde ágyban egymás karjába vetődni, inkább, mint búval baszottan tenni-venni, ám ő a kartotékok rendezése mellett döntött. Még ilyen kiábrándító órát! Őszintén haragudtam rá, az indulattól még olvasni sem tudtam. Felöltöztem és szó nélkül az alagsorba mentem. Oké, ha egyszer épp ma van a nagytakarítás napja! Felsöpörtem az ujjnyi vastag szénport, a szétesett hordókat a folyosó végére hordtam, lepókhálóztam, kitöröltem a szekrényt. Mire visszaértem, Miss Coolbirth már aludt, s a nekem szánt tea réges-rég kihűlt.

Másnap ötkor keltünk, Miss Coolbirth némán tett-vett, befejezte a kartotékrendezést, hat és hét között óravázlatot írt, negyed nyolckor pedig elment. Szomorúan ücsörögtem a pamlagon a vadonatúj ruhában. Bántam, hogy Ina Coolbirth ennyire ostoba, hogy csak így, ilyen gyorsan lemond rólunk. Bizisten, én nem! És ezt neki se hagyom.

---

Ehhez a regényhez ITT juthatsz hozzá

Köszönjük, ha megosztod ezt a cikket!

Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!

---

---

még több erotika