Az élet vize: hatalmas a hó és őrült izgalmas nap jön!
Körülbelül délután öt óra felé kezdett ismét intenzíven hullani a hó. Éjjel sokszor szinte vadul esett, gyakran erős északi széllel, ám hajnali kettő körül már csak szállingózott. Így is méretes hó fed mindent, hamarosan – ahogy kivilágosodik – hamisítatlan téli tájra ébredünk. Ez már nem hólepel lesz, mint tegnap, hanem vastag hótakaró. Olyan sok hó esett, hogy a Hód-víznél álló kamera képén látszik, amint a patak vizének tetejét latyak lepte be a belehulló hótól.
A vadmozgás jól indult, hamar érkeztek a disznók a Gímtisztásra, ahol a világitás is szuperált egész éjjel (tegnap az egész rendszert átszigeteltem), most is remek. De a disznókon kívül más vad ezen az éjjelen nem érkezett. Hacsak nem jönnek még hajnalban szarvasok. Mert ők gyakran hajnali 5 és 6 között érkeznek. Meglátjuk.
Hajnali három van, aludnom kellene,
mert csodás és nehéz nap következik, de hiába feküdtem le kétszer is, nem jött álom a szememre. Este nyolc és fél tizenegy között aludtam két és fél órát, ennél több nem jött össze, holott már tegnap is csak pár órát aludtam. Izgulok. Hallom a szobából, hogy elült a szél. Látom a Hód-vízről érkező képeken, hogy a levegő meg se rezzen. Dermedten állnak a nádak, és már csak szemerkél a hó.
Ha nem lesz változás, ez nem jelent mást, minthogy reggel repülhet a drón, és elkészülhetnek a rezervátum történetének első téli, havas felvételei. Vágytunk erre, de azt hittük, hogy talán majd valamikor a tél során, január-februárban lesz erre mód – vagy nem, mert hiszen újabban még egy jelképes hóban sem lehetünk biztosak. Hát az a hó, ami most odakint vár, nem jelképes. Nagyon is klasszikus hó. Ezt ki kell használni, okosan kell élni ezzel a lehetőséggel.
Legjobb volna kétszer is reptetni a drónt.
Mert hétfőtől már olvad a hó. A gond csak az, hogy az akksik nem bírják sokáig, és csak két pótakksi van. Ezért úgy 20-30 percnyi repülés után vissza kell jönni a házba, és töltőre rakni az akksikat (meg a kontrollert és a telefont is). A töltés sajnos órákig tart. A reggeli repülés után talán dél körül is repülhetünk egyet. Muszáj. Most nem elég pár fotót lőni. Most szisztematikusan végi kell fotózni és videózni drónról az összes szegletet, minden élőhelyet. Kell sok madártávlat, és sok közeli. Sőt: muszáj volna repülni egyet a szomszédos égeres fái között is. Ez ma a legnagyobb feladat. Lehet, hogy az idén nem is lesz már hó.
Persze hagyományos fotózással is végi kell menni a birtokon, és megfényképezni mindent, amit csak lehet. Talán még egy kis napsütést is kapunk – az milyen nagyszerű lenne! Drónnal menni a napsütötte havasságok fölött…
Már tegnap is szerettem volna
legalább pár órára bekamerázni a sármányetetőt vagy a madárbalkont, de erre nem futotta az időből (irgalmatlan hajtás volt tegnap, hisz továbbra is készülődtünk a ma esti nagy havazásra). Bár rögtön reggel beleszaladtunk egy karvalyba (Accipiter nisus), aki a sármányetető ágbogán ült (ó, ha akkor épp ott lett volna valamelyik kamera!), ám napközben – legnagyobb meglepetésemre – rendkívül visszafogott volt az énekesmadarak mozgása. Érdemes sem lett volna áthelyezni a kamerát. De ma, ha élénkebb lesz a mozgás, meg kell fontolni, hogy a hollóetetőről (ahol egy ideje nemigen történik semmi) felhozzam Fantombikát egy rövid szolgálat erejéig.
Bár a hó még nem árasztja a patakot, de tegnap már csak millimétereken múlt, hogy a víz át ne bukjon az Árasztó-gázlónál a nyúlgáton. Könnyen lehet, hogy ma már átbukik, és akkor a homokzsákok töltésének is neki kell állni. Hétfőtől enyhül az idő, eső is jön, vagyis az új csapadékkal és az olvadó hóval együtt brutális víz érkezhet.
Hétfő-kedd lesz a nehéz.
Akkor kell észnél lenni. Hétfőn be kell menni már korán reggel a tarkarmányboltba és venni kell legalább 40 nagy zsákot. Még a nyáron rendeltünk 100 kis zsákot, azokkal pedig a gázlókat kell reparálni, lehetőleg már ma, hogy ne maradjon minden a hét elejére. Arra kell gondolni, amikor fáradtság és fájdalom van, hogy most van itt, amire annyit vártunk. Most minden, de minden esély megvan arra, hogy a víz kitöltse a Nagyberek területét, és megjelenjen – de szabad szemmel is jól áthatóan! – a következő nagy parcellánkban, a Nagysásréten. Arra kell gondolni – mert a posztinfarktusos állapotból fakadó fájdalmak makacsok és nem múlnak, csak épp jó ideje nem szeretek írni semmi efféléről –, hogy nemcsak az élet ajándék, hanem a fájdalom is; egyébként pedig ezt akartuk, nem? Hogy ennyi víz legyen!
Szerettünk volna kis csodát tenni,
pontosabban: szerettük volna segíteni a bioszférát, hogy csodát tegyen itt nekünk. Tett is csodát, és tesz is csodát minden nap. De most olyan csodák is történhetnek, ami fölé bazilikát emelhetnek. Ezt akartuk, erre vártunk, ezekért a lehetőségekért dolgoztunk – erre kell majd gondolni. A hajnali kávé és fájdalomcsillapító mellett arra kell gondolni: bizony, már kamerák figyelik a rezervátumot! Bizony, már légifotókat is készíthetünk. Bizony, új fajok jönnek, ez már valóban: rezervátum. Újabban elindult a Motacilla-projekt is, tegnap a Felső-vízen és a torkolatban dolgoztunk.
Jól haladunk, és ez temérdek élőlénynek lesz ajándék már holnap, sokaknak meg tavasszal, amikor felébrednek, s hozzánk jönnek. Hamarosan a partvonal átalakításához is hozzálátunk, pár napon belül, talán már ma – és amikor hóban, fagyban kell ásni kézi erővel, arra kell gondolni: így lesz könnyebb a havasi pityernek (Anthus spinoletta). Így szeret majd jobban itt a gőte. Így lesz itt még a mainál is nagyságrendekkel gazdagabb, s boldogabb világ.
Köszönjük, ha megosztod ezt a cikket! Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá! | ITT KÉRJ INGYENES HÍRLEVELET ✉️ | Illusztrációk: Centauri
Kedves olvasó,
lépj be a Klubba ITT, hogy elérhess minden támogatói tartalmat! Alkalmi támogatásra Paypalon keresztül van lehetőség (kattints a kis gombra!).
Ha másként szeretnéd támogatni a Cenwebet és a rezervátumot, akkor keress minket mailben a centauri16@gmail.com címen. Segítségedet előre is köszönjük!
még több „Kert és vadon”
Ez egy maraton – csak itt nincs sosem célba érés. Mennyi de mennyi munka- megállás nélkül. Néha már félek benézni ide, mert átjön az írásokból az a fajta alarm, ami hajt téged és megrémiszt. Nekem nem kellene semmi ilyen áron – főleg, hogy a szíved a tét. Nincs az a nemes cél és szándék, ami felülírná azt, hogy figyeljek a testem üzeneteire- neked (is) szól a fájdalom, hogy hééé ember lassíts. Ez nem jó tanács- csupán egy olvasói vélemény.
Hallgass a tested üzeneteire, Cen’, most ez a legfontosabb, ahogy Lívia írja, kèrlek, könyörgöm!🙏
Ezúttal talán elfeledkezhetnél az „Amit ma megtehetsz…” kezdetű közmondásról, és rangsorolhatnád a teendőket! Biztosan van olyan, ami várhat 1-2 napot.
A fotó- és videó készítéssel sem kell sietned, mert egy napig még hideg lesz, csak holnap kezd el melegedni az idő. (A következő éjszaka pl. hidegebb lesz, mint a mai volt.)
Itt egy szem hó sem esett, ezért nagyon várom a képeket és a videókat a havas birtokról!
Nagyon remélem, sikerült még aludnod pár órát!
Én megértem, hogy óriási hajtóerő dolgozik benned most (is), hisz ez az életed, ez vagy te Centauri.
Itt csak eső esett, esik, ha ez a mennyiség hóban esett volna le, akkor a hólapát dolgozhatna a kezünkben.
Köszönöm, te még nem láthattad, amit az előbb hozzászólásban oly hosszan írtam. Köszönöm. „Hajtóerő” = életerő. Életerő = élet. Ez a képlet. 🙂
Őszintén sajnálok két dolgot. Az egyik, hogy fájdalomról írtam, mert tudhatnám, hogy ezt sosem sikerül érthetően elmagyarázni, megírni, hiába volnék író (is). Sosem sikerült, és most sem. 🙁 Ez nemcsak emberi, hanem írói kudarc is :-). A fájdalom olyan, mint a gonosz ember. Van, aki azt mondja: elkerülhető a találkozás vele. („Minek ment oda.”) Szerintem meg nem. Az élet ilyen. A fájdalom lehet intő jel, igen, nem tagadom. És lehet gonosz eszköz arra, hogy megállítsanak. Hiszem, hogy tudom, mikor az egyik, és mikor a másik.
Lábszár törést nem lehet fokozott mozgással kiheverni, ez igaz. De vannak betegségek, amiknek meg levegő kell, és amin a sok mozgás segít. És végül: vannak helyzetek, amiken nem lehet javítani vagy csak nehezen. Vannak gyógyíthatatlan betegségek és javíthatatlan állapotok. Vannak olyan kényszerek, amiket nem lehet „kipihenni”, amikkel csak együtt élni lehet. Nem minden fájdalom múlik el. Mindig azt hiszem, hogy ez evidencia. Nem mindig a test üzen. Olyan is van, hogy a világ üzen a testnek, és azt üzeni: egyszer barátom vége lesz! Bármit gondolsz, bármiféle hitbe csomagolod magad, egyszer, tetszik vagy sem, kimegyek belőled, én, az élet.
De azt hiszem, ahogy fel kell adni lassan a tökéletesen fájdalommentes élet lehetőségét – ami egy halálból visszatérőnél nem annyira szokatlan! – és egyszerűen hozzá kell szokni, úgy azt is el kell engednem, hogy erről írjak. Hisz olyan is már, mint a légvétel, a mindennapok része 2023. tavasza óta, és tökéletesen indokolatlan (indokolatlan volt ma is) arról írni, hogyan lélegzek hétfőn vagy kedden. Így válik a legbelsőbb létállapot alapfájdalma szigorúan bizalmas magánüggyé. Amit megint kikotyogtam. Nem a fájdalmat kell megszüntetni, hanem a kikotyogásokat.
Mert hát hiába írja oda az ember bőven túl az életút felén: „Így lesz itt még a mainál is nagyságrendekkel gazdagabb, s boldogabb világ.” Hiába. Nem megy át. Nincs akkora tehetség és elhivatottság bennem, hogy átmenjen.
Vagyok, aki vagyok; maradok, aki voltam; s így leszek, aki majd holnap lenni akarok.
Én nem akarlak semmiről sem lebeszélni – hiszen nem is tudnálak -, csak aggódom érted.
Hátha ez megbocsájtható…🤔
OK -érti mindenki- engedd meg nekünk, hogy örüljünk a fantasztikus teherbírásodnak és azt is, hogy kicsit aggódjunk, ha azt írod „fáj”- s csak kotyogd ki, mert ettől még hitelesebb vagy:-)))). Nagyon szeretem a személyes hangvételű írásaid is, mert valós és őszinte, mint az is, hogy empatikus emberek vannak itt. Nagyon várom én is a szép havas beszámolókat.
Kedves Cen’, ez most nagyon személyes, ma jubilálok egy nyitott szívműtétet, volt egy myxomám a szívemben, a háziorvosom jobban aggódott, mint én, olyan fiatalon ez nem szokott előfordulni, nem volt betegségtudatom, pár nap múlva mar siettem a kórhaz folyosóján, de be kell valljam így évek múlva azért ez nem múlt el nyomtalanul.
kérlek, vedd komolyan!