A nő gyönyöre, boldogsága és boldogtalansága
Megjelent a Kék angyal című kötetben
Hány este gondoltam arra, hogy nincs még egy olyan keskeny ösvény, mint Lea ösvénye; amit oly bőven borítana harmat érintésem hajnala és alkonya alatt, mint az övét. S lám, Norma Lea önmaga „cáfolata”. Bőségszaru, Lea a neved.
Norma Lea zónatitka
Az afáziás Néma Lea közelében három évet töltöttem a Grottón, látva minden reggel, amint a tornácon csöndben üldögél a későn kelő Barbitál hintaszékében. Máskor összeakadtam vele a dűnék között, láttam teát kavargatni százszor is, majd minden nap elhaladtam mellette, oly közel, hogy az orromban maradt az illata. Adtam kezébe esernyőt, lámpát, újságot, távkapcsolót. Kaptam tőle tüzet, cigit, szalvétát, zsebkendőt, kést és pofont. Sokszor felejtettem rajta a szemem, s még többször figyeltem lopva ám kitartóan; mindig igyekeztem a közelében lenni; mindig hittem benne, hogy egyszer mégis megszólal, vagy ha mégse, odalép hozzám, velem tart a parton.
Sokszor gondoltam rá, néha másra nem is, három éven át, minden nap, vele keltem, vele feküdtem, mégsem ismertem ki. Bármit gondoljak is, bármennyit sóvárogtam utána, bárhogy fájt is ő nekem, kiváltképp késő ősszel, amikor tarka garbókat hordott, s a szokottnál is szebb volt, csakis idea okozhatta, ő semmiképp. Nem tudok róla semmit ma sem. Hogy bármi közöm legyen hozzá? Tafy barátomat kell idéznem, aki valami Leával kapcsolatos panaszomra adta a következő, sommás és cinikus tanácsot:
– Kukulj meg te is!
Csakugyan. Évekig kussolhattam volna, hogy egyszer, legalább egy pillanatra Leához közöm legyen, hogy felfogjak belőle bármit is. Épp ez a kiismerhetetlenség – létének embertelen léptéke – ejtett rabul. Aztán nyomtalanul eltűnt. Egy reggel üres volt a szobája. Hiába kérdezősködtem, senki, semmit nem tudott. Néhány évvel később pedig megismertem egy másik, nagyon hasonló, de jóval beszédesebb, teljesen normális Leát.
Ám az a kevéske, amit az afáziás Néma Leáról megtudtam, amit egy-egy pillanatra megláttam belőle, jóval többnek tűnik, mint amit a másik, Norma Leáról tudok. Néma Lea, ha visszagondolok rá, többnyire asztrállánynak tűnik, mint akinek teste sincs. Mi több, szentnek. Ő a csönd ájtatos diakonisszája volt, míg Norma Lea inkább a profán papnője. Mármost az a kérdés, mit érezzek többnek? Egy szent diakonissza futó ismeretségét (ha csak időlegesen is, de kapcsolatba kerültem egy asztrállénnyel) vagy értékeljem többre a normákhoz jobban igazodó, kiismerhető, megérinthető és bemocskolható Norma Leát? Aki után nem kell meggebedni sötét, novemberi fenyvesekben; emlékeimben, szomorú fantáziákban, véres víziókban és verziókban. Akit akár ágyba is vihetek. És hogy ez a szembenállás (mely inkább tűnik fura együttállásnak) még nyugtalanítóbb legyen, a két Lea megdöbbentő hasonlóságot mutat.
A két Lea haja, ruhája, ízlése, alakja, arca, válla, csípője, bőre, szája, szeme, hangja és illata szinte azonos. Kérdeztem is egyszer Norma Leát: az eltűnt Néma Lea testvére-e? De Norma Lea nem tudott az elődjéről, vagy úgy tett, mint aki nem tud. Mikor Tafynál érdeklődtem, mert mégiscsak furcsa, hogy eltűnik Néma Lea, s évekkel később felbukkan ugyanott az ő tökéletes epigonja, szóval Tafy, mint akinek mindez korábban fel sem tűnt, elgondolkodott:
– Tényleg különös, mintha ugyanaz a lány volna – és mielőtt bármit nyekkenhetnék, bevágódik a piros Fordba, behúzza az ajtót és elviharzik, én meg bámulom a Grottó felé vezető út fölött gomolygó porfelhőt.
Többé nem kérdezem Tafyt se.
Az is átsuhant az agyamon, hogy a két Lea azonos. Norma Lea nem csupán Néma Lea afáziamentes variánsa, hanem ő maga. Ám hamarosan rájöttem, hogy az efféle latolgatás csupán bugyuta játék.
Amilyen érthetetlen, túlbonyolított, lesújtó, plátói és esélytelen volt kapcsolatom Néma Leával, olyan üdítően egyszerű, sallangmentes, felemelő és állati a hasonmással. Norma Lea éppoly gyönyörű, minden ízében tökéletes, viszonylag alacsony kis nő volt, mint Néma Lea. Minden túlzástól mentes. Nem volt kórosan, divatosan sovány, de telt sem; arca nem volt madonna, baba, fúria vagy démonarc, de felejthető se. Minden vonását, paraméterét, egész auráját egyfajta aranyközép jellemezte, mely azonban varázslatos nüánszok segítségével, bravúrosan és valószínűtlenül nagy ívben kerülte meg a középszerűség gyanúját. Néma Leával szöges ellentétben nem volt megérteni való benne; és ő sem gondolta úgy, hogy bármi analizálni való akadna bennem.
Nem is tartott össze minket semmi. De olyat sem említhetek, ami szétválasztott volna.
Néma Leával diabolikus erők sajtoltak össze, azaz sajtoltak volna, ha nem gyűrődik közénk az ő afáziája, az én eleve elrendelt tehetetlenségem és még valami leírhatatlan, öncélú, ok nélküli esélytelenség. Norma Leára pedig azt mondhatnám, hogy egyfajta gyógyír mindarra, ami velem és Néma Leával meg sem esett. A tökéletes búfelejtő – okafogyott, ügyefogyi búra.
Valójában Norma Leával úgy voltunk mi ketten, mint két gyerek, akik még kiscsoportosként kezdtek együtt játszani, és oly jól szórakoztak kisded mütyürjeikkel, a folytonos papás-mamásdival, hogy megtorpantak a fejlődésben. Átestek az ivarérés kínjain, Norma Leának kikerekedett a melle, Cen’ is megizmosodott, ám mindketten ugyanazok az infantilis, alapjában ártatlan, bár újabban nem kevéssé szexmániás, enyhén deviáns kölykök maradtak. Kapcsolatuk a szó legnemesebb, természetközeli értelmében vegetatív maradt.
Egy pillanatra se helyezték felnőttségük gyámsága, kontrollja alá. Nem kapott formát, célt, irányt. Műfaját tekintve tökéletes, erdő-mezei impromptu, bár nem a legmagasztosabb, agyonelemezhető szférában. Hol biedermeier stílben, hol kamaszos játékossággal, máskor pedig obszcén lefetyeléssel előadott pornográfia. Stresszoldó. Céltalan együtthenyélés.
Nem hívogattuk, kerestük, követeltük a másikat, de amikor kereszteztük egymás útját (hacsak nem volt elháríthatatlan, objektív akadálya), mindig az ágyban kötöttünk ki. Eltelt aztán két hónap, fél vagy egy év? Nem számított. És mintha Norma Leát senki nem világosította volna föl, hogy a pauzák idején szórakozhatna más pasival is. Szentül hittem, hogy efféle meg-megszakadó rögtönzésben nemcsak velem áll, hisz van még a hordában egypár stresszes kan, de mint később kiderült, ez koránt sem volt így. Ez volt az egyetlen Norma Leában, amit nem értettem, és amivel valamiként Néma Leát idézte föl.
Tavaly télen láttam utoljára, amikor az évszázad havazása miatt Gerbeaud-val mentem a városba. Norma Lea alélt, amikor meglátta, hogy lóháton állítok be. Tízperce sem ültünk asztalnál, amikor eldőlt, hogy nála töltjük az éjszakát: én, a kutya meg a ló. A keleti alvóvárosban lakott, oly egyedül, akár az ujjam. Akadt ott üres garázs a lónak; fedett, elszáradt aszparáguszokkal teli, rumlis veranda a kutyának, s némi hely nekem az ő tiszta baldachinja alatt.
Gerbeaud-t és Szenit a saroklépcső korlátjához kötöttem, a holmikat bevonszoltam a Noctiferbe és az ablak mellé telepedtem, hogy mindent jól lássak. Szeni eleinte nem fért a bőrébe, vadul ficánkolt a pórázon, amikor megértette, hogy többórás várakozásnak néz elébe. Ám később beletörődött és leheveredett.
Leával rövid ideig kerültük egymást, akár az egymáshoz vonzódó, egyként bűnös idegenek.
Sötét liturgiát gyakorló, tiltott szekta két tagja flörtöl így; akik ugyan még soha nem látták egymást, se itt, se egy külvárosi, romok közt celebrált szeánszon, titkos jelekből mégis játszi könnyedséggel ismerik fel közös hovatartozásuk. Ártatlan „hogyvagyba” rejtett kulcs- és hívószavak, szemvillanások morzejelei, árulkodó gesztusok viszik őket egymáshoz egyre közelebb. És hogy találkozásunk még inkább hasonlítson első randevúra, Lea jól látható tudatossággal, a szokottnál sötétebbnek mutatkozott. Tehetségről, gyakorlottságról, józanságba zárt szenvedélyről árulkodott, tán rejtett kettős énről is, amint úgy volt kihívó, mohó és buja, hogy ebből mások semmit se vettek észre. Ebben a játékban annyi játékosság, jótékonyság, ártatlan-állati sóvárgás volt – és a kéjvágy faragatlan élni akarása is -, hogy elszédültem tőle.
Délelőtt a piacon igen sokat ittam, s mint tudjuk, nincs a vörös búnogrítumhoz fogható ajzószer; főként, ha menyhalmájjal ágyazunk neki. Akkor aztán izzik a vágy. Hosszan, erősen, tömegesen és vörösen. Nem lángol, hanem szinte fortyog, akár a láva! Hát, még ha hosszú, fagyos út kínkeserves cipekedése minden más érzéket eltompított. Ha nem marad más, csak ez a kíméletlen, génerejű vágy, amikor a kis spermium géniusznak, Leviatánnak hiszi magát. Erre az éroszra csupaszított, majd végletekig srófolt állapotra tromfolt rá Lea. Rátöltött még – tiszta szeszt. Nem azért, hogy főjek saját levemben, hanem hogy flambírozzon. Hogy a Biosznak micsoda Góliát-ereje van, megáll az ész! Bajos volna pontos leírást adni arról, miféle neoromán brutalitás szállt meg. Szívem szerint átnyúltam volna az asztal fölött, és hollófekete hajába markolva átrántom a terítéken, a többihez pedig nem kell túlfűtött fantázia, de még vörös búnogrítum se.
Amint a kutya és a ló egész nap érezhette rajtam, hogy felajzott állapotban vagyok, Lea is szagot fogott.
Én is tudtam, hogy izzó sparheltként ontom magamból a forróságot, s ebben már benne foglaltatott a fáradtság jóleső láza, csakúgy mint a dél körül fellángoló könnyedség; a két dolog együttállása önmagában is eszemet vette, hát még Lea elbűvölő játéka! No és a tudat, hogy érezzek, akarjak bármit, egyelőre nem tehetek semmit. Akadt egy-két, kis híján kiborító pillanat, mikor úgy éreztem, már nem is annyira gyönyörködtet a helyzet, mint inkább gyötör. Baltazár, Erigon és az újabb rendelést kihozó Jeromos fáradtságnak vélte, de Lea tudta, hogy kóros lelkendezésem miért csap át néha csüggedésbe.
Ilyenkor a közeli kegyelem ígéretével nézett rám, megbocsátva és értve, lélekben fölém hajolva és biztatva. Ám mindez nem jelentette a flambírozás szüneteltetését, mert azt is ebből a tekintetből olvastam ki, hogy kutyát ingerelni úgy a legjobb, ha láncon van még. Mégsem léptem át bizonyos határokat. Például, nem ittam le magam. Egy kis spicc, ennyi. Erigonnal és Baltazárral jókorát szűrtünk záróráig, de lassan, komótosan, és talán a gondos piactéri alapozásnak köszönhetően elkerült a végzet, amikor nem kis melodrámával újra a pincértől rendelek:
– Na, még egyet! Mi baj lehet?
A végén semmi mást csak konyakot, vagy ami rosszabb, újra jön a búnogrítum. Mindezek ellenére felmálházni nem tudtam egyedül. Baltazár egy palacsinta lágy hullámzásával csúszott az asztal alá, Lea gyönge volt, hát Erigon segített. Bár úgy láttam, nem önzetlenül. Talán kétségbeesés töltötte el amiatt, hogy az éjszakát Leánál töltöm. Nyilván régtől kerülgette a lányt, most pedig, több hónapnyi cserkészés után, veszni látta a zsákmányt. Nem volt nehéz jóslásokba bocsátkozni, gyorsan vált forróvá köröttünk a levegő. „Zárórára” túljutottunk a véletlennek tűnő, de kéjes érintéseken; tréfának ható, ám valójában arcpirító és konkrét utalásokon is; szemlátomást mindketten gyönyörünket leltük az estében, a helyzetben, a havazásban, a csaknem kimondott lehetőségben. Röviden: egymásban.
Erigon tehát kijött segíteni, tán azt remélve, hogy az utolsó pillanatban tehet még valamit. Próbálta is elütni néhány mondatom, bagatellizálni a jelenlétem, Lea figyelmét elvonni, de jól láthatóan leblokkolt. Sosem voltunk igazán jóban, ám váratlanul felajánlotta, hogy nála éjszakázhatok.
– Lóval a negyediken? – kérdeztem nem kevés iróniával. Erigon kapcsolt. Sületlen ajánlat volt, elhamarkodott kísérlet, hogy leválasszon Leáról, de nem volt megállj. Hát akkor odaadja a víkendházuk kulcsát, mondta.
– Ennyi erővel akár haza is mehetnék – válaszoltam én.
Lea mosolygott. Értette ő is, Erigon miért kapálózik. Efféle haszontalan ötleteket kétségbeesés szül; és hogy Erigon vagy bárki más leblokkol csak azért, mert nála töltöm a hosszú téli éjszakát? Norma Leát továbbtüzelte. Pillanatra megsajnáltam Erigont, amint ott állt, saját dugájában, talán azt gondolva: „Mit eszik Lea ezen a maníros senkiházin?” Ennek ellenére szívből köszöntem meg a segítséget és az ajánlatokat, Lea pedig jó barátként mondta Erigonnak:
– Holnap találkozunk – azzal búcsút intettünk neki és a többieknek is; az időközben feltápászkodó Baltazárnak, a közeli Rowland Hill Klubból épp akkor érkező Morgennek, Jeromosnak, aki új rendelést vett fel. A jégvirágos ablakból integettek egy boros palack és két szál, lobogó gyertya mellől a rendkívüli havazásra méretezett dagályossággal; végül irány az alvóváros és Lea kéjvágya.
Míg az ágyban Leát vártam, rájöttem, hogy mit szeretnék. Állva tenni magamévá, amint annak idején a neolitikumban szoktuk, vagy még korábban Homo erectus lányokkal a barlang mélyén; bogyószedő vízimajom-asszonyokkal a pálmafák alatt, tán az egész horda szeme láttára. Lea – aprócska bosszúból? – hosszan tollászkodik. Nem bírom tovább, felpattanok, és a fürdőbe indulok. Félúton találkozunk.
Norma Leán rövid, finom, azúrkék kotinga. Magamhoz húzom, kezem a ruhába csúsztatom, visszaölel, és úgy tűnik, kedvére való a támadás. Fogdosom, csókolgatom a nyakát, majd alig félperces előjáték után alulról nyúlok bele a kotingába, minden teketória nélkül a combjai közé s lássunk csodát! Norma Lea feljebb húzza az egyik lábát, hogy könnyen férhessek hozzá, s nyitva vagyon. De mennyire! Az asztalnak támasztom, derekára dobom a göncöt, letolom a gatyát, s ím, máris benne vagyok.
Engedelmesen, alázatosan hasal a lapra, látványosan pucsít, ringatja a csípőjét, mintha keresne engem. Baljával az asztalba, távoli liánba kapaszkodik, jobbjával hátranyúl, és a bambuszt fogja, szénfekete haja a marján. Később már nem is fekszik, inkább nyújtózik a szuharon, homokon, kőkemény-ártéri iszapon. A haját istrángként tartom erősen. Belső égéssel, lángolva égnek el a hormonok és amikor végzünk, Lea kijön az állati pózból, megfordul, és újra átölel; kicsit remeg ugyan, de már egy urbánus lány tiszta tekintete néz rám, még ha maradt is valami kőkori őrjöngés az íriszén; és azt mondja hálásan:
– Ezt lehetne gyakrabban is.
Némi szünet után elcsábít ismét. Ezúttal kifinomultabbak vagyunk. Míg az első aktus megtagadhatatlan, állati természetünkről szólt, a második kűr fifikás szerelem-tudomány. Az első a brutalitás öntudatlansága, a második a tudatosság brutalitása. Behaviourizmus helyett hedonizmus.
Lefürdik, és kéri, hogy hunyjam le a szemem.
A konyhában átöltözik, kifésüli hosszú haját és felveszi a fekete necc-harisnyát, ijesztően vonzó, szétrakja a lábait, s úgy ül velem szemben. Szeretnék letusolni, de nem enged. Ott ül a szófán és provokál. Csodálatosan hagyja, hogy gyönyörködjem benne, elrendezzem a haját, simogassam a vállát, hogy egy tudós vérző mohóságával kutassam őt. Újra a fürdő felé indulnék, de visszahúz. Váratlanul térdre állít, és szemérmetlen kezelésbe vesz.
Úgy helyezkedünk, hogy egyik kézzel a lába közé érjek, a másikkal a fejét tartom, igyekszem kulturált maradni, ő egyre síkosabb, és valami csodás, hogy amikor közeledik Norma Lea mindig fantasztikus orgazmusa, akkor érzem a lágyékomon, hogy a szája is forróbb, arról nem szólva, miféle éteri magas-mély hangok zümmögnek benne az orgazmus előtti pillanatokban. Rendszerint ő oldódik fel a gyönyörben előbb, de most szinkronban vagyok.
Kisiklok a szájából és a következő pillanatban kilövell belőlem a sperma, de olyan messzire, hogy bámulatos. A kislámpa fényénél jól látjuk, hogy átlövök a szófa fölött. Meg is említem Leának, aki elismerően simogatja a combom. Tekintetében felizzik az alfaribanc szerelem nélküli, állati létből hozott szándéka, levakarhatatlan hozománya: számítása – vajon a választott hím életerős-e? Úgy tűnik, igen? No de, angyalom! Gondolod, hogy ondószámból, lőtávból, bicepszből, hitelkártyából megtudod, ha a választottad recesszív, depresszív, letális gén hordozója? Akkor már inkább a tarokk.
Tizenegykor tértem magamhoz. Lea reggelit készített, én összekaptam magam és kiugrottam az állatokhoz. Szeninek akadt főtt karaj a hűtőben. Szegény Gerbeaud megint zabot kapott. Túlpörgött már kissé, feszült volt és ideges. Sebaj, gondoltam, kell egy kis plusz hazafelé, mert nem lesz könnyű utunk. A reggeli után kötelező hosszú kávé, cigaretta, beszélgetés, és kockázatos henyélés… A végeredmény: megint szex.
Aznap délelőtt merőben új és izgató felfedezést tettem Norma Lea testén.
Minthogy mindketten igen betegek lettünk – talán hazafelé hűltünk meg az éjszaka -, náthásak és köhögősek, nem sok választásunk maradt. Hosszan várakoztunk csók nélküli egymás mellé heveredésben. Lea a szokottnál lassabban kapott lángra, akadt is egy pont, mikor azt hittem, hogy hideg marad. Nem csoda, hisz előző este végül is háromszor voltunk együtt. Talán épp azért, mert a szokásosnál több finomkodás és trükk kellett Lea lenullázott kéjvágyának felsrófolásához, egészen új, sosem látott jelenséget tapasztaltam.
Szeméremajkai különösen érzékenyek voltak, nem szerette, ha érintem őket; csakis a csikló kényeztetése volt számára üdvözítő, ám a hatás így is hosszan váratott magára; hol lassabban, hol gyorsabban próbálkoztam, néha a hüvelyébe dugva az ujjam, hogy onnan nedvesítsem meg valamelyest, így hát minden elképzelhető verziót kipróbáltam, köztük olyat is, amit addig sosem, vagyis nem föl-le vagy oldalirányba simogattam, hanem körkörösen, mégpedig igen lassan.
Nem izgatóan apró mozdulatok voltak ezek s nem is simogatás, sokkal inkább masszázs. Magam is meglepődtem, amikor Lea átkarolt, erősen belém kapaszkodott, aztán egyre mélyebb hangok törtek fel belőle; s minél lassabban masszíroztam ezzel a viszonylag erős, durvának mondható mozdulattal, annál inkább. Mikor egyértelművé vált, hogy ma ezt az utat járja, ez az, amit kíván, elhatároztam: újra nedvet lopok – s amint ujjam az ajkak közé csúszott, féktelen mocsarat találtam ott.
Norma Leát egyébként is könnyen önti el a nedv, s erre már nemegyszer rácsodálkoztam. Hozzáérnem se kell, elég pusztán annyi, ha ő térdel, míg én állok; jó darabig hagyom, hogy ebben az egyenlőtlen, csakis nekem kedvező, ámbár vitathatatlanul kihívó, emancipáció és rabszolga-felszabadítás előtti pózban legyünk, és akkor rajtaütésszerűen lenyúlok a lába közé. Vajon Lea is kívánja ezt? Élvezi-e, élvezheti-e egyáltalán, hogy nem kedveskedem neki, míg ő az ájulás széléig visz. S ha ilyenkor a lába közé nyúltam, mindig megdöbbentett, milyen síkosak a duzzadt ajkak, milyen jól tapintható az addig oly apró csikló. Röviden: Lea kapuja mindig csodásan fürdik abban a kristályvízben, mely nem fullasztó, hanem szinte illatos, oly áttetsző és bőséges, mintha forrásból fakadna, a botom pedig Mózes-vessző, mellyel Lea édes falából bármikor forrást fakaszthatok.
És Norma Lea szemérme őrült szép!
Szimmetrikus, szűzies, rózsaszín, s ha az említett kristályvíz önti el, úgy irizál, akár egy szétnyílt Vénusz-kagyló gyöngyházmáza. Nem túl nagy, nem túl kicsi, nem túl cifra, akárcsak egy ikon – amifélét a férfiak többsége soha nem láthatott. Amit barokk szüzek őriznek rózsafoltos combjaik között; amit Klimt és Rodin pucér Danaéja a lába között szorít. Nos, ez az ikon, a szent és őrült rés, téridő-kapu, ez a diszkrét bejárat, mely oly keskeny, hogy gyermek se szaladhat be rajta, s amit mégis durva férfiak törnek át szüntelen, mely nem is a kéj tettlegességének színtere már, hanem minden földi öröm aranyfoglalata, ez bizony nem szűkölködik, nem sújtja aszály, hét szűk esztendő; arra járni mindig trópusi kaland – s egyben legszebb olvasmányom.
No de most! Sose láttam ilyet. Bajos is bármihez hasonlítani. Tán ha volna egy ritka eszencia, lágyan olvadó aszú, ógörög mazsolabor, tengerbe veszett kétsorevezős mükénéi hadihajóban fennmaradt, amforákba töltött Égei-őrület, szírgyanta, Holdcsiriz, melyben a férfi, akár a szúnyog a borostyánkőben, boldogan maradna fenn az utókornak; ami nem csak elbódít, részegít, hanem egyszersmind üdvözít is – az athéni arisztokratákat az Olümposzra repíti egyenest Héra ölébe, a keresztényeket pedig egyből a Menny langyos mocsarába lövi.
Ha volna efféle istenek mámora, mámorok istene, s abból olyan kevéske volna, hogy még Bacchus sem ivott bele soha, s mindig, míg pucér lányok gyűrűjében dőzsölve attikai borokkal kábította magát, babértrónuson, vaníliafelhőkkel a feje tetején, szóval: bármit, bárhogy is tett Bacchus, folyvást azután sóvárgott, hogy ebből, amiről itt szó van, ebből, aminek csak hírét hallotta szirénektől, hogy ebből csak egyszer egyetlen kortyot, ha ihatna. Kirugdosná oboázó szajháit, alvilági ribancok legjobbjait, eladná az összeset szolgának, baromnak, csak egy kortyot, ha kaphatna.
Ez a méz, amit nem istenek és nem emberek méhei gyűjtöttek, mely apró, éjféli virág csúcsán terem ezerévente, ez az, ami Norma Lea barázdáit öntözi! Egy gyűszűnyi is sok és a gyönyör képességével birodalmakat látna el, és ez, aznap, tán a szokatlanul nagy naprobbanások miatt, ki tudja miért, úgy ömlött, mintha Nordkapptól Port Elizabeth-ig ezzel volna tele minden lajtos kocsi. Ha Bacchus tudná és odafent a szadista, perlekedő, fád és frigid istenek! Hány este gondoltam arra, hogy nincs még egy olyan keskeny ösvény, mint Lea ösvénye; amit oly bőven borítana el a harmat érintésem alkonyától, mint az övét. S lám, Norma Lea önmaga „cáfolata”.
Bőségszaru, Lea a neved.
Ilyet nem láttam még, s ahogy ujjam a test mélyébe ér, eszemet vesztem. Erős édes áram mér rám óriási ütést. Megőrjít a tudat, hogy Lea teste a kezem alatt ilyen ádáz nőiességgel működik, akár egy furfangos gépezet. Hát ha belekortyolhattam volna, ha csókolhattam volna is! Talán odaveszek, és fejfámra azt vésik: afrodiziákum, Lea méze ölte meg.
Egyre lassabban, kétkedve köröztem Lea szemérme fölött: az nem lehet, hogy ez a kíméletlenül lassú mozdulat vegye Norma Lea eszét. Bár nem is úgy tűnt, mintha szárnyalna és magasba emelném, sokkal inkább úgy láttam és éreztem, hogy letaszítom őt, és ő gyorsan süllyed, mégpedig olyan édes, bűnös, nőies sötétbe, ahová nem követhetem. Én csak voltam vibráló ujjai között, mígnem Lea teste megfeszült egy pillanatban, búgás rezonált a torok mélyén és a fehér fogakon, s a kezemet elvezette onnan. Akkor hamarjában a lába közé ügyeskedtem magam és benne voltam.
Lea azt súgta:
– Milyen finom – s ha a gyötrelmes utat, az éjszakai procedúrákat követően maradt volna még erőm sokáig lenni vele, bizonyára másodjára is hallhatom azokat a hangokat; láthatom, amint Lea a gyönyör sötétjéből lassan feljön, de ezúttal mint aki száll, ahogy buborék jön fel kíméletlenül lassan az aranyló mézben, és akkor újra görcsbe rándult volna – de már nem gyönyörködhettem benne tovább, így nem!
És mikor Leát megkérdeztem, jó volt-e neki, visszakérdezett:
– Szerinted? És neked?
– Nekem nagyon – válaszoltam bután és boldogan. Norma Lea bölcsen, indoklás nélkül azt mondta:
– Annyira nem lehetett jó, mint nekem – és tudtam, hogy igaza van.
Még most is szomorú vagyok kissé, ha arra a délelőttre gondolok. Olyan gyönyörben láttam fürdeni, ahová nem követhettem őt; az már ott Lea zónatitka; mert oda férfi nem követhet nőt. Mert Norma Leában is – csakúgy, mint a többi nőben – ott szunnyad Néma Lea titokzatos hallgatása. Érinthetetlen mélységben jön létre a nő gyönyöre és vágya, boldogsága és boldogtalansága.
Borítókép: Pixabay
Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!
Kedves olvasó,
ha nem vagy még támogató, lépj be a Patreon-tagok körébe ITT. Csupán havi két-három kiló kenyér áráért, 2200 forint támogatásért cserébe elérsz minden támogatói tartalmat, a heti videókat és írásokat is. Alkalmi támogatásra Paypalon keresztül van lehetőség ITT. Ha egyik mód sem megfelelő neked, de szeretnéd támogatni a Cenwebet és a rezervátumot, akkor keress meg mailben a centauri16@gmail.com címen. Segítségedet előre is megköszönve, abban a reményben, hogy szövetségesek lehetünk. A legjobbakat, üdv, Cen’
még több novella
még több történet
