A fogoly és az időjárás | Hogyan viselték a lehűlést a foglyok?

A fogoly és az időjárás | Hogyan viselték a lehűlést a foglyok?

---

Talán sokakat érdekel, hisz egyrészt mindig akad, aki örül a foglyok visszatelepítéséről szóló bármiféle hírnek, másrészt többször is megemlítettem, hogy a fogoly érzékeny az időjárásra. Kifejezetten érzékeny a nedves, esős időre, de a hideget sem viselheti. A magyarországi fogolyállomány összeroppanásában nem kis szerep jutott évtizedekkel korábban néhány rendkívül kemény, hideg télnek is. De természetesen ezek a telek csak azért lehettek végzetesek, mert aztán az emberi tevékenység miatt nem tudott az állomány regenerálódni.

A váratlan lehűlést követő fecskepusztulással is az a baj, hogy bár régebben is okoztak pusztulásokat időjárási anomáliák, egyrészt azok nem voltak annyira gyakoriak, mint mostanában, másrészt a szünetekben kedvezők voltak a feltételek, de legalábbis adottak ahhoz, hogy a fecskék szép lassan újra felvegyék az ideális állományméretet. Újabban az a probléma, hogy a „szünetekben” is kedvezőtlenek a feltételek, így a nagy krachokat követő regenerálódás jóval lassabb, ha egyáltalán lehetséges.

---

Ismét a Balaton a fecskepusztulás epicentruma! | Videó!      

Visszatérve a foglyokhoz

megállapíthatjuk, hogy míg számunkra szinte elviselhetetlen volt 2024 nyara, minden idők legforróbb júliusa és augusztusa, s míg a hőhullámok oly hosszúra nyúltak, hogy alig akadt pár kellemes hét, addig a foglyaink ennek kifejezetten örültek. Legalábbis – viszonyítási alap híján – jól érezték magukat, és még a legforróbb napokon is vettek napfürdőket! Mindezek után jogos a kérdés:

Hogyan viselték, amikor a Borisz ciklon nyomában – életükben először – rendkívüli lehűlés lohasztotta a kedélyeket, két nap alatt 38 fokról 10 fokra zuhantunk, vagyis nem keveset, 28 fokot bukfenceztünk lejjebb, a legvadabb szubtrópusi nyárból órák alatt zúgtunk át a késő novemberbe, s ez önmagában is próbára tett embert és állatot egyaránt. Ráadásul tartós eső, időnként özönvíz kísérte a lehűlést. Ennek lett aztán következménye minden idők egyik legnagyobb áradása a Dunán, és a füsti fecskék történetének egyik legdrámaibb pusztulási hulláma, főként a Balatonnál.

Mivel a fecskepusztulás miatt a Balatont jártam,

és egyébként is temérdek munkám volt, kevésbé tudtam odafigyelni a foglyokra, de azért félszemmel természetesen rajtuk voltam. A ciklon érkezésekor még mindig négy fogoly téblábolt rendszeresen az Angolkertben, főként a kisház, a fogolyház körül, a nagy eső első napján is itt voltak még. Többek között azért sem figyeltem őket folyamatosan, mert láttam, hogy feltalálják magukat. Megtalálták a kisház szomszédságában a kerti asztalt, és az alá behúzódva vészelték át a legvadabb záporokat. Ebből az is következik, hogy a visszatelepítési program folytatásaként érdemes lesz féltetős beállókat, menedékeket építeni a számukra, mert azokat – ha jól szoktatjuk be, illetve jól szoktatjuk ki a foglyainkat – használni fogják.

Sokadjára láttuk, hogy a fogoly alapvetően élelmes, életrevaló, okos állat.

Könnyen lehet, hogy az Angolkerttől távolabb még jobb fedezékeket találtak. Behúzódhattak esetleg az üreges bagolyboglyákba is, amelyek nemcsak szárazak, hanem szélvédettek és melegek ilyenkor is. Szinte teljesen zártak, ami a foglyot aligha zavarja, hisz egyébként is, még a legnyíltabb területen is sokszor keresik a fedezéket, akár a fürj vagy a haris.

Két nap után mégis visszatértek,

pontosabban visszatért egy fogoly. Feltehetően a hol 4, hol 5 madárból álló kis csapat egyik tagja. Különösnek tűnhet, hogy miért jön vissza csak egyetlen egy madár. Arra is gondolhatnánk, hogy a többiek odavesztek, elkapták őket vagy ilyesmi, de ebben az esetben aligha erről van szó. Az apokaliptikus időben az ragadozók sem mozogtak, ők is inkább elültek a vackokon és fedezékekben. És egyébként is, előtte heteken át figyeltem, hogy a kis csapat egyik madara „különc”. Gyakori eset volt, hogy a többiek a fenyők alatti vadszőlő levelei között keresgéltek. Vagy a levelek alá bújva pihentek, esetleg portyáztak az Angolkert déli részein, míg az egyikük változatlanul a kisháznál tipródott. Sokszor kifejezetten a kisház ajtajában, ahol odabent voltak még további foglyok.

Talán nem túl meredek a feltételezés, hogy ez az egy fogoly jobban kötődött egy a kisházban még a szabadon engedésre váró fogolyhoz, mint a már szabad csapathoz. Ezért nem tartott a többiekkel oly gyakran, és talán ezért tért vissza a kisházhoz egyedül a ciklon idején.

---

Semmit sem vesztett az elevenségéből, nem volt csapzott vagy megviselt, szóval azt mondhatjuk: a foglyok jól viselték az első komoly lehűlést.

Miután magányos foglyunk a ciklon elvonulása után is a kisház ajtaját látogatta nap mint nap, amikor kijött az igazán jó idő, úgy határoztam, hogy az utolsó foglyokat is kiengedem. Egyrészt már csak ketten voltak odabent (a szabadon bocsátás ütemezéséről külön írásban számolok be), másrészt megesett a szívem ennek az egy szem foglyocskának az állhatatosságán.

---

Amikor a két foglyot kiengedtem,

ez az „árva” fogoly rögtön odaszaladt hozzájuk, és szinte odabújt a másik kettőhöz, holott ez a fogolycsapatban természetes körülmények között nem szokás. Laza kötelékben szoktak volt jönni-menni, szedegetni, legfeljebb porfürdőzésnél és napfürdőzésnél fekszenek szorosan egymás mellé. Számítottam rá, hogy ezek után véget ér majd az a boldog másfél hónapos időszak, amikor közvetlenül a háznál lehetett napi szinte megfigyelni a kibocsátott foglyok életét és viselkedését. Feltételeztem, hogy a szabadon engedett foglyok szokatlanul erős területhűsége a kisházban még mindig a kibocsátásra váró foglyoknak köszönhető.

Úgy is lett. A kibocsátás másnapján még láttam a három foglyot, de már messzebb a kisháztól, viszont még az Angolkertben. A harmadik napon már csak a hangokat hallottam az Angolkerten kívülről. Aztán elárvult a kisház és az Angolkert. Megkezdte egészen önálló életét a vadonban az utolsó három foglyunk is.       

---

Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!

---

még több fogoly