Színnel-lélekkel: Alagút
Előszó az Alagút című novellagyűjtreményhez
Nem tudhatod, hogy egy tegnapi botrány holnap hová vezet; ha beveted a horgodat a lápba, mit fogsz ki onnan egy óra múlva; amikor szinte öntudatlanul megteszed az első lépést, leírod az első sort, nem tudhatod még, hol és mikor, s miként ér véget. Nem tudhatod, hogy egy történet utolsó sora, vajon egy másik történetnek nem első sora-e?; nem tudhatod, hogy egy történet kezdősora, hány történet utolsó sora volt.
A halálra szoktunk úgy gondolni, mint egy alagútra, noha inkább az élet olyan – akár egy sötét alagút; minél beljebb mész, annál sötétebb; s még ha nem is találod oly sötétnek vagy barátságtalannak, többnyire akkor sem tudhatod, hogy mit találsz a végén. Lehetnek remek, és pocsék napjaid, lehetsz te magad is barátságos vagy goromba, de barátságos alagút az nincs, amint barátságos finis sem létezik.
A nő is egy alagút. És a férfi is. Neked is van alagutad, és nekem is. Nem csak te jössz sötétből és tartasz talán ugyanabba a sötétbe – én is. Sőt, a te alagutad az enyémmel és a többiekével együtt befér egy másik alagútba; mindössze része, szakasza, vetülete egy oszthatatlan, mindennél nagyobb, és minden bizonnyal örök Alagútnak. Az egyén éppúgy bukkan fel a semmiből és tart a végbe, amint felbukkant hajdanán és tart most a végbe az őt hordozó faj.
Az Alagút bejáratánál bohóckodni, köveket és érméket rakni a sínekre könnyű és szórakoztató – épp csak borzongató. Majd mindenki vágyik az Alagútba, de alig akad valaki, aki be is menne – talán, mert joggal tart attól: ha bemegy, nem garantálja semmi és senki, hogy onnan élve jön ki. Főként, ha nem ismert az Alagút hossza. De ha ki is jön onnan, az biztos, hogy nem úgy, amint korábban bement.
Az Alagút mélyén oly sötét van, és minden oly bizonytalan, hogy arról, amit némi idő után látni vélsz, sokszor nehéz eldönteni: valóban látod, vagy csak képzeled.
Az Alagút általában egyenes. Ha görbül, annál rosszabb. Ha magas?, megbénulsz benne. Ha alacsony?, belé szorulsz. Ha egyedül mész be? Azt kívánod, bár valaki veled lenne! Ha viszel magaddal valakit? Az Alagút közepén félni kezdesz tőle, s azt kívánod, bár ott se lenne.
Az Alagutat nyáron fagyosnak és nyirkosnak találod. Télen az Alagút fülledt és dohos.
Az Alagút belsejében öntudatlanul is fényre vágysz, fényt akarsz, mégis: halálra rémülsz, mikor reflektorok bukkannak fel benne.
Mehetsz az Alagútba azért is, mert úgy gondolod, hogy ha te nem mersz, más sem merészkedik oda. Épp ezért – legyőzve halálfélelmedet – mégis bemész, hogy ott rejtsd el a szennyest. És amikor diadalmaskodva önmagad felett, az Alagút bazaltzúzalékába rejtetted titkolnivalódat, amikor már a kijáratnál vagy, s úgy gondolod, hogy az „egészet” megúsztad,, holtbiztosan tudod, hogy hiába győzedelmeskedtél önmagad felett, hiába mentél az Alagútba, hiába vitted oda a terhedet, előbb-utóbb megtalálják – olyanok, akik ugyanabba az Alagútba, éppúgy, mint te, rettegve bár, de szennyest visznek.
Az Alagútban egymás csontjait kaparjuk ki.
Mikor megteszed az első métereket, még értesz mindent. Az Alagút közepén már kétkedsz, s meginognak a bizonyosságaid. S végképp nem értesz semmit, amikor nem találod a kijáratot. Az Alagútba sosem azért megyünk, mert így akarjuk, vagy így látjuk jónak. Oda mindig kényszer visz – oda nem a dolgok megértésének ígérete, hanem a sötét gravitációja vonz.
Pedig az Alagutat is csak az ember építette – épp ettől a legborzalmasabb.
Ott dereng benne a hegyek mélye. Derengenek benne a váratlanul elsötétülő utasterek. Eldobott jegyek, bónuszok, elvetélt ötletek, és életek. Az Alagútban olyannal találkozhatsz, akivel nem akartál – megtalálhatod önmagadat. Szembe jöhetnek megtestesülő félelmeid. Ha kalandvágyból mész az Alagútba, a sikeredben biztos lehetsz. Minden borzalom, ami hosszú vagy rövid életed során, szép sorjában történt meg, most egyszerre történik meg újra – és újra csakis veled.
Ha kíváncsiságból mész az Alagútba? – az Alagút sötétje a kíváncsiságodat, mint a váratlan erejű, éjféli szél a gyertyalángot, egy pillanat alatt, örökre kioltja. Ha magányod visz az Alagútba? – az Alagút olyan társakat ad, akik nemcsak kedvelnek majd, és szeretnek, de – hamarabb, mint gondolnád – felfalnak tégedet.
Választ az Alagútban sose keress! Csak akkor menj oda, ha keresed a kérdéseket.
Az Alagút vigaszt nem ad, viszont ha hiányod van, pótolja a kételyeket.
Az Alagút nem ért téged,
de bármikor befogad.
Legjobb barátod,
És legsötétebb ellenséged.
Az Alagút mindig olyan,
atompontosan,
Amiféle te magad vagy.
Köszönjük, ha megosztod ezt a cikket! Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá! | ITT KÉRJ INGYENES HÍRLEVELET ✉️ | Borítókép: Pixabay
Kedves olvasó,
lépj be a Klubba ITT, hogy elérhess minden támogatói tartalmat! Alkalmi támogatásra Paypalon keresztül van lehetőség (kattints a kis gombra!).
Ha másként szeretnéd támogatni a Cenwebet és a rezervátumot, akkor keress minket mailben a centauri16@gmail.com címen. Segítségedet előre is köszönjük!
még több Centauri: novella
Sosem vágytam bemenni egy alagútba. Ha megtörtént, akkor vonattal mentem. (Bár egyszer átgyalogoltam a budai vár alatti alagúton. Soha többet! A kipufogógáz miatt. 🙁 )
Amikor a címet megláttam, arra gondoltam, hogy a valahol már említett Alagút című regényedből kapunk ízelítőt.
Miután elolvastam, még mindig el tudom ezt képzelni! 🙂
???
Ez nagyszerű olvasmány volt Cen’, köszönöm!😊
Annyi idézetet kiragadhatnék belőle, de nem teszem, az egész egy és oszthatatlan.
Esküdni mertem volna, hogy ez a fotó vár a végén😍
Nekem a szülőcsatorna jut eszembe róla- a véres csaták helyszíne amin át kell jutni , hogy meglásd a világot. Bele lehet szorulni, át lehet jönni simán, lassan és gyorsan, bele is szorulhatsz, elakadhat a kezed a lábad stb. attól függ kinek milyen anyja volt, miért is kívánkozna vissza az ember oda, ahonnan ki kellett jönni?
Az alagút sötét és félelmes, nem tudod milyen mély és milyen hosszú, csak igyekszel kifelé. Gyalog be nem mennék egybe sem az biztos. „Bármikor befogad”- igen és el is nyel bármikor. Bejárat a pokol kapuján.