„A bioszféra jó anya volt” | Centauri interjú
Az interjút Grozdits Hahó készítette. Megjelent a SiópArt 2025. szeptemberi számában. Kapható Budapesten az Írók Boltjában. Online először itt olvasható.
– Legelőször is, a dolgok közepébe vágva a „Centauriság” mibenlétét szeretném megérteni. Ez csak egy maszk, ami eltakarja a civil embert a világ elől, vagy egy önálló személyiség, amelynek a másfajta működései és céljai is vannak/lehetnek, mint annak az embernek, akit nem ismerünk/ismerhetünk?
Természetesen nem maszk.
Ez egy régi kérdés, és persze, értem, ha még mindig előkerül; elütni sem illik, végtére is én választottam írói nevet, de a „Centauriság”, ha van ilyen, nem vagylagos. Nincs több személy. Lehet egyetlen személyiségnek is több neve. Civilben és íróként is pontosan ugyanaz vagyok. Számos nézőpontból beszéltem már erről, és bár szerintem nem jut pokolra senki, aki ismétlésekbe bocsátkozik, de ebben a kérdésben nem szeretem ismételni magamat. A kedves olvasó, ha a névválasztás kérdésköre érdekli, az interneten számos magyarázatot talál. Ezért most, ahelyett, hogy megismételném az utóbbi lassan húsz évben adott válaszaimat, azt mondom, hogy az álnév elvileg valóban alkalmas lehetne arra, hogy maszk legyen; vagyis arra, hogy kitakarja a civil létemet, de rólam az álnév ellenére is jóval többet tudni, mint sok más íróról vagy közszereplőről.
Hogy mondjak néhány példát, hosszú évek óta írom a „Legszebb emlékeim” rendkívül személyes, sokszor gátlástalanul nyílt blogot a Cenweben; több ezer posztban írtam nyílt naplót, és nem Facebookos rövid, lájkvadász szösszeneteket, hanem sok millió karakternyi vallomásokat, például arról, amikor 2023-ban meghaltam. Ha valaki most ezeket szeretné végigolvasni, vagy legalább a töredékét, akkor mindenképp ki kell vennie legalább két-három hét szabadságot (bár kétséges, hogy annyi elég lenne).
Igaz, hiányzik velem kapcsolatosan pár alapadat.
Néhány semmit sem mondó alapadat. Olyan adatok, amikhez – azon kívül, hogy rám vonatkoznak – semmi közöm sincs (ilyen a polgári nevem is, amihez alapvetően szintén semmi közöm, hisz nem választottam, hanem kaptam, akaratom ellenére). De ezeknek az adatoknak a hiánya mit is takar? Semmit. Nem tudni, pontosan mi volt az anyám neve. De azt tudható, hogy bestiális anya volt. Nem tudni, ki az apám, de azt igen, hogy drámai sorsa ellenére is képes volt jó emberré válni. Melyik a fontosabb? Mit tesz hozzá apám emlékezetéhez a neve?
Nem tudni, pontosan hol hajtom álomra a fejemet, de az én udvaromról, a birtokról, amit huszonöt év alatt rezervátummá alakítottam, térképek százait, körülbelül 12 ezer fotót és 500 videót osztottam meg az olvasóimmal. Csak 2025. márciusa és 2025. júliusa között – amióta vizes élőhelyeket hozok létre rajta (az olvasóimmal közösen) – 340 cikket írtam a terület élővilágáról. Erősebb napokon 10-15 blogot írok, és ezek rendszerint hosszú, alapos blogok. Minden tudható, minden látható, nincs még egy írói kert, amit ilyen szinten kutattak és dokumentáltak volna. Csak egy helyrajziszám hiányzik. De tényleg hiányzik? Vajon nem épp a helyrajziszám és az úgynevezett civil én volna a maszk? Valami, ami kitakar?
Nemcsak a kert és a rezervátum látható tisztán, hanem én is.
Jelentős részben épp a kerten és a rezervátumon át.
A „Centauriság” egy hangsúly- és léptékválasztás, egy működésimód, és ellenállás. Jelképe annak, hogy milyen hibásan rakjuk ki a hangsúlyokat, és milyen hibásan értelmezzük a környezetünket. Például azt hisszük, hogy bárki megértésében beljebb vagyunk akkor, ha van egy személyi számunk és polgári nevünk hozzá. Hány és hány ember van a közéletben, a celebek és influenszerek között, akikről „pontosan tudjuk” kicsodák, és akik mégis úgy vágnak át minket úton útfélen, hogy hétszer is beleszédülünk naponta. Akik folyamatos színjátékot adnak elő nekünk, akik már a reggeli kávé előtt is lódítanak egy nagyot, mire elkeverik a cukrot, még kettőt; akik többnyire átlátszó hazugságokkal vezetnek minket az orrunknál fogva, és polgári név, és megannyi polgári adat ide vagy oda, úgy tesznek hülyévé minket, ahogyan az jobb korokban elképzelhetetlen lett volna. Illúzió, hogy a polgári-civil lét valóságosabb lenne egy választott létformánál.
Épp az a lényeg, hogy ritkán van annyi szufla a lélekben, hogy teljesen önállóvá növekedjék, és képes legyen a radikális leszakadásra, nemcsak a családról, hanem a társadalmi elvárásokról és keretekről is. A „Centauriság” – ha van ilyen – ugyanarra biztathat, amire annak idején Rilke biztatott. „Változtasd meg életed” – és ebben legyél merész. Ebben legyél bátor, ne pedig mások életének megváltoztatásában vagy mások „edukálásában”!
A „Centauriságnak” azonban akadnak praktikus oldalai is. Van például egy olyan hosszútávú projektem, amihez szükségem van bizonyos fokú inkognitóra. Erről azonban sosem fogok beszélni, mert az tönkre tenné ezt a hosszútávú „meglepetés-tervet”. Régi olvasóim, akik nemcsak a regényeimet olvasták, hanem a blogjaimat is, ők már látták, hogy tudok meglepetéseket okozni időnként. Van tehát egy „mindenek feletti” meglepetésem, ám ennek elengedhetetlen eszköze az inkognitó.
– A te inkognitód jó régóta kitart, én idejét sem tudom, mikor volt, amikor először – talán a győri Műhely folyóiratban – találkoztam Centauri írásokkal. Ennyi idő nyilván megadja a lehetőséget arra, hogy megvond az álnévhasználat mérlegét, hiszen nyilván nem mindig azt hozza/hozta, amit a te szándékaid szerint kellett volna… vagy egyéb, nem várt nehézséggel járt. Volt olyan, hogy megkísértett az inkognitó levetkezésének gondolata? Volt olyan, hogy le akartak leplezni?
Az álnévhasználat mellett nem azért döntöttem,
mert valami előnyt reméltem tőle. Nem is remélhettem, épp ellenkezőleg. Még az irodalmi életben jártas barátaim is arra készítettek fel az első megjelenés előtt, hogy álnévvel semmi jóra ne számítsak. Nem is számítottam. Vagyis nem valami érdekében döntöttem az álnévhasználat mellett, mint inkább valami elkerülésének érdekében. Például visszataszítónak tartottam – és tartom ma is –, hogy egy olyan „magasztos” szcénában, mint az irodalom, bármit is személyes kapcsolatok döntsenek el. Nem vagyok naiv, tudom, hogy a belterjesség nemcsak itt és most, nemcsak a Kárpát-medencében és nemcsak az utóbbi évtizedekben volt jellemző az irodalomra, és általában a művészvilágra, ám ettől engem ez még taszít.
Mert bár nem vagyok idealista, ideák azért vannak bennem, azok pedig nem férnek össze az irodalmi életet is átjáró istállógőzzel és akolmeleggel. Álnévhasználattal, a fent említett „Centaurisággal” kizárttá tehettem, hogy bármi más hozzáférhessen az írói sorsomhoz, mint a minőségérzék. Nem játék volt ez a részemről, ahogyan mondjuk Esterházy vagy Parti-Nagy esetében. Nem játék, hanem a tét emelése. Nem könnyítés, hanem egyfajta „all-in” rögtön az első kör első leosztásában.
Másfelől kísérletként is működik a „Centauri-projekt”.
Lakmusza annak, mennyire nyitott az irodalmi élet. Mennyire hiteles például a mindenkori kánon, mennyire uralta el az urambátyámosdi. Annak idején páran azt mondták, nem fogok sokra jutni. Ha ezt nézem, a kísérlet során egyrészt meglepően jól vizsgáztak a folyóiratok és kiadók, hisz rögtön, csont nélkül megjelentem, nagy publicitást és visszhangot kaptam. Nem zárult be előttem csak azért az összes ajtó, mert nem voltam egy kutya kölyke sem, sőt: azt sem lehetett tudni, ki vagyok. Ugyanakkor az is látszik, hogy ez a nyitottság korlátos.
Erről szólni sem szabadna, mert ha a díjak kérdése kerül elő, rögtön az a benyomás, hogy a sértődöttség kér szót. Az írótársadalomnak mindig megvannak a nagy sértődöttjei (és sértettjei is, mint az amerikai irodalomban Melville), mindig is akadtak notórius duzzogók, infantilis féltékenykedők, mindig volt kivagyiság és rangkórság, de én megvoltam az irodalmi élet nélkül 2006. előtt is (20 év írás után publikáltam először).
Bármikor boldogan megvolnék nélküle a jövőben is.
Szóval belőlem hiányzik a szokványos irodalmi-közéleti szocializáltság és nárcizmus, amely rang- vagy díjkórsághoz vezethetne. Csak leíróan mondom: annyi díj van, és annyiféle díjat kap boldog boldogtalan, hacsak kiad egy tíz oldalas erősen közepes versjegyzetet, hogyha díjakkal megköthetnénk a széndioxidot, akkor irodalmi díjakkal már holnap estére megfékezhetnénk a klímaváltozást. Ennek ellenére közel húsz év alatt a legincifincibb díjat sem ítélték meg Centaurinak. Ma már azt mondom: szerencsére.
Ez mulatságos. És tanulságos is. Jól kirajzolja a Centauri-kísérlet másik végletét. Az irodalom elvileg a legszabadabb műfaj. A hazai irodalmi élet is szabad és nyitott, ha a recepciómat nézzük, de ha a díjazást (ami egyfajta támogatás is), akkor árnyaltabb a kép; az irodalmi és szakmai élet csak részben szabad és részben nyitott. Ahogyan azt az egyik kritikus és kurátor négyszemközt mondta nekem: „Nem tartozol senkihez, ezért nem kapsz díjakat.”
Van annyira magasszintű és tisztességes az irodalmi élet,
hogy elismerje a teljesítményt; ugyanakkor van annyira kisstílű és szűkkeblű, hogy álneves írót ne támogasson. Főként ne, ha az még petíciókat sem ír alá szakmányban, és nem szerez magának krediteket a közéletben. Szóval azon túl, hogy bizonyos terveimet segíti az álnév, „irodalmi haszonnal” nem jár. Ennek ellenére sosem jutott eszembe, hogy változtassak a működésemen. Miért tettem volna? Hogy jobban szervesüljek valamihez, ami gyakran szánalmas, de legalábbis megmosolyogtató? Nem akarok hozzáromlani semmihez.
Ami másokat illet: akadnak páran, akik időközben rájöttek, ki vagyok, de ezek szerencsére egytől egyig olyan emberek, akik tiszteletben tartják mások döntéseit, többek között az én döntésemet is. De volt, aki kihasználta, hogy tudja, ki vagyok, és rendkívül szellemes tréfát eszelt ki nekem.
2016-ban, amikor ötezer forintból egy hónapig csavarogtam
az országban Jack London emlékére úgy, hogy az olvasók Facebookon szavazták meg minden kereszteződésnél, merre stoppoljak tovább, akadt egy régi spanom, aki a bolondját járatta velem. Nemcsak az olvasók irányítottak, hanem küldhettek meghívást is, adhattak szállást és élelmet. Ez is egy kísérlet volt. A gyakorlatban, az úton, a legkeményebb télidőben akartam megtudni, mennyi a segítőkészség a „köznép” körében. Másrészt a Jack London fiatalkorát feldolgozó Jákob botja című regényem akkor jelent meg, és valóban Jacknek állítottam emléket.
Amikor Jack London csavargott,
akkor is küldtek a csavargóknak „meghívókat”. Egy-egy estére befogadták a hobót, enni-inni adtak neki, aztán másnap továbbküldték. Ennek mintájára lehetett meghívni engem is. A szóban forgó cimbora, aki időközben valahogyan kisilabizálta, hogy én vagyok Centauri, kihasználta a lehetőséget.
Ő szerelte fel például a konyhám mennyezetére azokat a bambuszrudakat, amelyekről a fazekak és serpenyők lógnak mind a mai napig. Innen is köszönöm neki, jó munkát végzett. Szóval, küldött ő is egy meghívót Szegedről, de álnéven! Én meg mit sem sejtve csetelgettem vele, egyeztettünk, és amikor végre Szeged környékére vitt a jó sors, megbeszéltünk egy találkozót, és azt is, hogy nála fogok megpihenni. Csak akkor szembesültem azzal, hogy közeli ismerősöm, amikor először találkoztunk. Dobtam egy hátast, amikor megláttam, kivel is van dolgom. Ez volt a legszellemesebb „visszavágó” az álnevem okán.
– Úgy emlékszem, nagyjából 2007 táján fedeztem fel, hogy létezik egy Centauri név alatt publikáló író. Nem csak a titokzatosság volt vonzó, de az is, hogy egyértelműnek tűnt, hogy nem kezdővel van dolgunk, s ráadásul azoknak a szövegeknek mintha tétje lett volna az író számára. Azt gondoltam, hogy az írás, az irodalom létrehozása nem – nem csak – eszköz, hanem inkább cél. Persze, akkor még egy másik világban éltünk, a folyóiratoknak sokkal nagyobb jelentősége volt, ahogy a könyvek, a könyveid is más súllyal estek latba. Akkoriban az internetről még nem tudtuk – én biztosan nem tudtam! – mivé duzzad. Aztán, ahogy az internet és az internetes jelenléted növekedni kezdett, mintha eltolódtak volna a hangsúlyok, s felszínre kerültek „egyéb tevékenységeid”, amelyekből a szépirodalom csak az egyik… talán nem is a legfontosabb. Benned is lezajlott valamiféle hangsúlyeltolódás az elmúlt két évtizedben, vagy ez csak a külső szemlélő érzéki csalódása?
Valamiféle hangsúlyeltolódás bekövetkezett,
de jobbára csak annak arányában, ahogyan az internet jelentősége is nőtt. De nem menet közben lépett be a képbe az online jelenlét, hanem rögtön az elején. Mire az első kötetem megjelent, már volt egy professzionális szerzői weboldalam. A Facebookkal sokat vártam, de a weboldal csaknem egyidős a szerzői létemmel. Kicsit merész elképzelés volt álnéven belépni az irodalmi életbe, vagy inkább azt mondom: az olvasók elé, és bár ez sok szempontból radikális szemléletet tükröz, mégsem voltam naiv. Nem gondoltam, hogy nincs szükség semmiféle információra, ezért csináltam meg a weboldalt.
Nem voltak illúzióim az irodalmi élet marketing erejét illetően sem,
és tudtam, ha én nem teszek semmit az alapvető infók célba juttatásáért, mások sem igen fognak. 2006-ben már lehetett látni, hogy a szépirodalom kommunikációja gyönge (legalábbis gyöngébb a kelleténél) és elavult. Nemcsak a kezdő szerző, hanem sokszor a régi motorosok is ennek az elavultságnak estek áldozatul. Nem állítom, hogy ennek buktatóit sikerült elkerülnöm, de amit tudtam, megtettem egy eredményesebb kommunikáció és egy teljesebb irodalmi építmény létrehozásáért. Hála „Sárga Haj” barátomnak, megtanultam a weboldal-szerkesztést 2006-ban, és tanulom mind a mai napig, olyannyira, hogy az egykori szerzői oldalból mára naponta 5-15 alkalommal frissülő magazin lett (www.centauriweb.hu).
A Cenweb története pedig annyira kalandos, hogy az oldalon hosszú visszaemlékezésben foglaltam össze; most csak annyit, hogy a hiperaktív internetes jelenlét irányába, ahol sok százezer olvasót érünk el – s már nemcsak én, hiszen 2023 óta nem egyedül viszem a Cenwebet –, véletlenek és balfékek toltak.
Tele a világunk sunyi sáskaemberkékkel,
trollokkal és irigyekkel, kaptam belőlük én is jókedvvel bőséggel, így például, amikor a Facebook-oldalam kezdett nagyon futni, akadt, aki elérte valahogy (ma sem tudom, milyen indokkal), hogy letiltsák a Facebook-oldalamat. Két évig nem kaptam vissza. Ebben az időszakban jobb híján a Cenwebre írtam és ott kommunikáltam az olvasókkal is. Ez annyira bejött, hogy később is, amikor visszaszereztem az oldalamat, a Cenweben maradt a hangsúly. Egyébként is a közösségi médiák manipulatívak, kihasználnak minket, és arra tanítanak, hogy egymást is használjuk ki, és persze váljunk besúgóvá, trollokká és házmesterekké, szóval ma is a magazinon van a hangsúly. Ha írok egy novellát, már azt is ott teszem közzé.
A Cenweben irodalmat is nagyságrendekkel többen olvasnak, mint akár a legnagyobb elérésű print irodalmi lapokban. Tavaly a Cenweb „szíve”, segítőm és munkatársam, a Cenweb vezetőszerkesztője, Mara szerzett egy kimutatást, ami 12 irodalmi és kulturális lap elérését statisztikázta. Azok a lapok együttesen sem értek el annyi olvasót, mint másfél éve a Cenweb. Ezért is volt és van értelme ezt az oldalt egyre nagyobb lelkesedéssel készíteni. Egy ilyen magazin ráadásul épp úgy a kísérletezés terepe és épp úgy a jövőt fürkészi, amint az én felfogásom szerint az irodalom is.
A tevékenységeim publicitása nyilván változott,
de az én érzékelésem szerint az is csak annyira, amennyiben a több és részletesebb infóhoz több idő kell. Természettudományi vonzalmaim, a madarak iránti rajongásom vagy a bioszféra imádata szintén az első perctől nyilvánvaló volt, hiszen a Liget folyóiratban – az első lapban, ahol egy ideig minden hónapban megjelentem –, rendszeresen írtam az ember és természet viszonyáról. Csak épp idővel már azt is dokumentáltam (kb. 1400 cikkel és sok ezer fotóval, videóval), hogy mi az, amit konkrétan teszek a bioszféráért a magam birtokán.
Ráadásul nekem ezek nem vagylagosan szétváló tevékenységek. Az írásaimban, a regényeimben is összefonódnak emberi és természeti hálózatok. Gyakran mondom, hogy az a rezervátum, amit most már egyre inkább az olvasókkal együtt viszünk előre, nem pusztán egy 11 hektáros terület, ahol egy kukoricaföld helyén több mint ezer fajnak otthont adó ökoszisztémát hoztam létre huszonöt év alatt, hanem ez egyúttal az egyik nagyregényem is. Még azt sem zárnám ki – ha élek eleget ehhez, és nem halok meg megint –, hogy egyszer regényként is megírjam mindazt, ami ebben a rezervátumban történt és történni fog.
– Évek óta, változó intenzitással, de töretlen kíváncsisággal figyelem a rezervátumod kiteljesedését, változását, s bevallom, elbűvöl, hogy egy ekkora darab föld a „termékelőállítás” helyett egy hosszabb távú, nagyobb célt szolgál. Ez tényleg csak kötözködés, de: nem gondolod, hogy a „természetvédelem”, meg az „ökoszisztéma védelme” helyett ember/emberiségvédelemről kell beszélni? Én azt gondolom, ha/amikor a bolygónak elege lesz belőlünk, úgy leráz minket, mint kutya a vizet, s magától létrejön egy új, ember-telen egyensúly…
Ma már szinte közhely, hogy a bioszféra túléli az embert.
Legalábbis nagyon valószínű, hogy az ember hamarabb tűnik el a Földről, mint az élet, ha pedig az élet megmarad, újra szerveződik majd. De a „természetvédelem” és az „ökoszisztéma védelem” kifejezéseket nem cserélném le. A végkifejletet szem előtt tartva értem, miért gondolod jobbnak, ha embervédelemről beszélnénk, de akkor „természetrongálás” helyett is „emberrongálást” kellene mondanunk. Ebben az esetben rögtön látszik, hogy ezek a kifejezések nem a végkifejletre vonatkoznak, hanem azokra az eszközökre, amivel próbáljuk elkerülni az apokalipszist. Nem mellesleg az emberről máris döntött a bioszféra. Az ember hirtelen felívelő karrierje már elakadt. És addig-addig akadozik majd, míg meg nem szakad. Mint minden más faj esetében, az emberről is feltételezhetjük: valamiért szükség volt rá. Volt szerepe. Olyan szerepe talán, amit már betöltött.
Ezzel együtt sem gondolom, hogy eltűnik majd. Szerintem épp most, a szemünk láttára hasad ketté a Homo sapiens, egyelőre mentálisan, pszichésen, bizonyos részben kulturálisan is. Most kezd elszigetelődni egymástól kétféle populáció. Az egyik egy agresszív, egyre frusztráltabb, egyre idegesebb és kapkodóbb többség. Ez a többség, még ha papíron a megmaradás érdekében is harcol, nehezebben fogja túlélni a ránk köszöntő káoszt, mint az a kisebbség, aki halkabb, de nyugodtabb. A káosz kiélezett helyzetében se az agresszió, se a trollkodás, se a forradalmi hevület nem segít majd. A bioszféra „döntése” ellen nem lehet forradalmakat vezetni, márpedig itt már erről van szó. Ezért a nagy populáció összeomlik majd, de egy kisebb és higgadtabb népességnek lehet esélye a túlélésre, sőt: az újrakezdésre is.
Én hiszek ebben az „új emberben”,
akiről többször írtam már. Sokszor vágyakozom is a jövőbe, szeretnék az „új emberek” asztalánál ülni, mert az igazán felemelő és embermivoltunkhoz méltó lehet; sokszor fáj, hogy én már nem láthatom őket, és nem tartozhatok közéjük, hiszen itt evolúciós léptékekről van szó, és míg valóban új emberfajról beszélhetünk, több száz vagy több ezer év kell. Ugyanakkor némi vigasz, hogy kivételes korban élek. Mindig voltak kivételes korszakok, de ahhoz fogható fordulópont, amibe én és a generációm született, sosem volt még, és egyhamar, a következő pár százezerévben nem is lesz. Már a mai huszonévesek is csak könyvből-filmből tudhatják, milyen volt egy egyensúlyi állapotban élni. Mert a változás lényege ez: évezredekig egyensúlyban lévő bioszférával kellett együtt élnünk, de aztán épp miattunk a bioszféra kibillent az egyensúlyból. A stabilitás évezredeikig tartó aranykorát épp az én életem során váltotta fel az instabilitás kora, amely szintén eltarthat évezredekig, de évszázadokig mindenképp.
Szoktam is mondani mindenkinek, aki hozzám hasonlóan egy békebeli időszak legvégén nőtt fel, és tanúja volt még a havas teleknek, most pedig látja az összeomlás, az instabilitás egyértelmű jeleit, hogy gondolkodjunk el azon, mekkora kiváltság egy ilyen léptékű változás szemtanújának lenni! Gondolkodjunk el azon is, hogy az, aki olyan léptékű történelmi esemény szem- és fültanúja, amihez fogható nem volt még, annak vajon mi a felelőssége? Vajon nem azért vagyunk itt épp ebben az időszakban, mert nekünk van dolgunk vele?
– Én egy kicsinyke kertben gazdálkodom a magam örömére, a sajátos tradícióim mentén. Érik a füge, ma szedtem le az első paradicsomokat, s szépen híznak a szőlőfürtök, lesz bor. És lesz szilvalekvár is, kikísérleteztem, olyan, amilyet nagyanyám csinált a sparhelt sarkán, hogy aztán lábossal együtt feltegye a kredenc tetejére… A rezervátum mellett van időd/igényed ilyes örömökre? S ha igen, mi az, amit megtermelsz magadnak és vagy a környezetednek?
Igényem sok másra lenne még, de az időm véges;
annak ellenére, hogy gyakran dolgozom napi 16 órákat és hétvégém sosincs. Felnőtt fejjel nyaralni még sosem voltam. A legtöbb, amit megengedtem magamnak az elmúlt harminc évben, az egy hosszú hétvége Isztrián. Mondjuk ezt kétszer. Régebben sűrűn fordult elő, hogy éjszakákat teljesen kihagytam, de még így sem jutott idő kertészkedésre, de ez nem is szerepelt az elsőrangú terveim között. Szeretek gombát szedni, időnként horgásztam, és terveztem a rezervátumba gyümölcsöst is – erre még várni kell 2-3 évet, 2025-ben ültettem el az első cseresznyefát. Ami leginkább nettó öröm, az a főzés. Szeretek főzni, állítólag tudok is, és van néhány ütős saját recept. De az, hogy saját termelésű alapanyagokban gondolkodjam, az nincs meg, és már nem is lesz. Fontosak az önellátásra, vegyszermentességre törekvő kertek, gazdaságok, de amiben mi gondolkodunk az már egy harmadik fázis. Nem a környezet tehermentesítésére irányul, hanem a bioszféra restaurálására.
Régen volt az – és sajnos van is – az agyonvegyszerezett, agyonművelt területek bővülése. Aztán divatba jött az, amiben te gondolkodsz, az önellátás, a kevesebb szállítást igénylő, tisztább, vegyszermentesebb, háztáji élelmiszer és gazdálkodás. Ennek tömegessé kellene válni, hogy érezhetően javuljon a helyzetünk. A harmadik fázisban viszont már nemcsak normalizálni kell a természettől elfoglalt területek kezelését, mivel az egyik gond, hogy túl sokat foglaltunk el. Nemcsak az, hogy amit elfoglaltunk, azt teljesen tönkre tesszük. Ezért szükséges az elfoglalt területekből minél hamarabb a lehető legtöbbet visszaszolgáltatni, méghozzá ahhoz hasonló, természetközeli állapotban, ahogy annak idején az ember több száz vagy ezer éve elvette a vadontól.
A mi rezervátumunk már erről szól.
Egy felhagyott és tönkre tett kukoricaföldből csináltunk privát természetvédelmi területet, ahol ma már ritka kétéltűek szaporodnak, gyurgyalag fészkel, jégmadár suhan, s összességében közel 1100 növény- és állatfaj talált otthonra. Ez egy veszteséges vállalkozás, de épp arról van szó, hogy itt az ideje bevállalni veszteségeket is. Mi például csak azzal, hogy a területre nem tudtuk felvenni a területalapú támogatásokat, közel negyven millió forinttól estünk el az évtizedek során. Fontosak az olyan modellek is, amelyek eltartják a tulajdonosokat, amelyek zöldek és ugyanakkor kifizetődők is, roppant fontosak, de területek visszaadása és visszavadítása egyre sürgetőbb.
A biodiverzitás megőrzésére, de a klímaváltozás mérséklésére sem elegendőek a nemzeti parkok és a széndioxidkvóták. Mielőtt egy területet feltörnek, évezredekig tartó, lassú és szöszölős helyi mikroevolúció hozza létre az adott területre jellemző ökoszisztémát, amit aztán egy mélyszántással vagy lecsapolással percek alatt meg nem történtté lehet tenni. A visszavadítás is hosszú folyamat. Úgy jártunk el tehát, ahogyan a hosszú életre tervező új gazda, aki átvesz egy romos tanyát. Először a fákat ülteti el. Mert az erdőnek kell a legtöbb idő.
Egyszer találkoztam egy jezsuitával a Dinári-hegységben,
aki aznap érkezett misszióba egy elhagyott parókiára (én meg az osztálytársaimmal kerékpártúrán jártam arrafelé). Reggel érkezett Zágrábból, ám délután már ott voltak a parókián a fák. Mi is eszerint döntöttünk a sorrendről. Most, hogy 25 év után a visszavadítás már látványos eredményeket hoz, végre gondolkodhatunk azon is, hogyan legyen gyümölcsös, és azt hogyan védjük meg a gímszarvasoktól. Itt ugyanis irgalmatlanul sok a szarvas, az év csúcspontja a bőgés, télen nem ritkák a birtokon a 100-150 fős rudlik, de épp ezért itt nem lehet csakúgy kiültetni egy szilvafát, mert másnap reggelre nem marad belőle semmi.
Az is hozzátartozik, hogy nincs örömdeficit. Erős képzelőerőm van, gyakorlatilag bármit elképzelek – ezért lettem író –, de annyi örömöt én sem álmodtam magamnak, amennyi örömünk a rezervátumban van. Főként az utóbbi két évben. Mintha minden percünket csodaországban töltenénk, és ebben csipetnyi túlzás sincs. Nem véletlen, hogy amikor úgy alakul, és én is jó formában vagyok, néha tíz blogot is írok egyetlen napon a rezervátum állatairól és dolgairól. Nem lehet lemenni a patakpartra úgy, hogy ne történne valami.
Duzzasztott vizeink vannak, mocsárrétet csináltunk, tókákat, kis tavakat, mézelő zónákat, gyurgyalagfalat, bagolyboglyákat építünk, kaszálunk, fotózunk, vadkamerázunk, filmezünk, mindent megírunk, megbeszélünk, megmutatunk, kutatjuk a madarakat, 136 odúból álló telepet kezelünk, kutatjuk az éjjeli és a nappali lepkéket, és sokszor csak kapkodjuk a fejünket. Inkább egyre többször érezzük úgy, hogy ennyi örömöt elviselni is nehéz. Szerencsére ott vannak az olvasóink és támogatóink, egyre többen, akikkel osztozhatunk az örömökben, így aztán az „öröm terhe” az elviselhetőség határán marad.
– Kicsit madarazzunk! Én nagyon bírom, ahogy itt szöszölnek körülöttem a kertben. A rozsdafarkú a teraszomon fészkel, cinegék, verebek és csuszkák matatnak, a feketerigók és a szajkók mintha háborúban állnának, ősszel az ökörszem a farakás körül szöszmötöl. Nagyon bírom a varjak peckes járását, ahogy TSz-elnökként szemlézik a kertet. Bírom a szajkókat, ahogy elegánsan elvisznek egy-egy szőlőszemet. Szigorúan csak egyet, nem rombolják szét a fürtöket! Hosszan sorolhatnám csillogó szemmel, de akkor beállítanak a seregélyhordák, s egészen másként cseng a fülemben a bibliai idézet: „Nézzétek meg az ég madarait: nem vetnek, nem is aratnak, csűrbe sem takarnak…” A te madárrajongásodban van rangsor? És, ha van, nem is feltétlenül csak a kedvencek érdekelnek, hanem azok, akikkel esetleg nem vagy megbékélve!
Gyakran kérdezték tőlem régebben,
amikor még tanítottam, hogy melyik a kedvenc madaram. Azt szoktam válaszolni, hogy mindig az, ami épp előttem van. Madárbarátok visszaigazolhatják, hogy ez nem a kérdés megúszása. A madarak valóban annyira elragadóak és érdekesek, hogy mindig a legközelebbi von a bűvkörébe. Ha mégis választani kellett, akkor a szirti sasra szavaztam, nem véletlenül van az ő profilja a Facebook-oldalam borítóképén. Mert a szirti sasban nem is annyira a ragadozósága a fontos, hanem az, hogy egyfajta szintézis. A vándorsólyom gyors, de nem igazán erős. A rétisas erős, de nem igazán gyors. A héja fordulékony, ám nem elég nagy.
A szirti sas viszont mindez egyszerre.
Erős, gyors, rámenős, bevállalós, fordulékony és elég nagy is. Nem véletlenül vadásznak vele keleten farkasokra!
De alapvetően már rég túljutottam azon, hogy fajok legyenek a kedvenceim. Leginkább már társulásokban, ökoszisztémákban gondolkodom, és a hozzájuk tartozó madarakban. Most például, miután 2025. tavaszán hozzáláttunk vizes élőhellyé alakítani a rezervátumot, a vízhez kötődő fajok a kedvenceim. Egy csoport, méghozzá egy rendszertanilag is heterogén csoport, amibe belefér a nádirigótól kezdve a barkóscinegén át a sárszalonkáig sok-sok faj. A vizes élőhelyekhez, a vízmegtartáshoz kapcsolódó madárfajok összessége. Persze mindig akad olyan, hogy egy-egy faj elbűvöl. Ez akkor esik meg mindig, amikor egy fajt a korábbiaknál közelebbről ismerek meg.
Ilyen volt 2024-ben, amikor megkezdtük a kísérleteinket,
hogy a kipusztulás felé tartó foglyot visszatelepítsük a környékünkre, s ezért májustól fogolycsibéket neveltünk a háznál. Igyekeztünk a lehető legkevesebb kapcsolatot ápolni velük, hogy elég vadak legyenek a szabadon bocsátáshoz, de így is óriási élmény volt bepillantani a világukba. A fogolyról eleve többet tudtam, mint sok más madárfajról, de így is meglepett. Tudtam, hogy kivételesen okos, különleges jószág, de meglepett, hogy ennyire. Fantasztikus szociális hálót alakítanak ki egymás között, fejlett a kommunikációjuk, és persze szépek, szépek, szépek!
Az ilyen tartós és közeli megfigyelésekben azt kedvelem a leginkább, hogy – ellentétben a faunisztikai adatok gyűjtésével vagy a ritkaságvadászattal – egy idő után jóval könnyebben, szinte törvényszerűen számos olyan újdonságot tudhatunk meg róluk, amit a szakirodalom nem ismer. Ezek a megfigyelések gyakran valódi felfedezések. Olyasmiket vehetünk észre, ami előttünk talán még senkinek sem tűnt fel. Ezek izgalmas pillanatok.
Bajom nincs egyetlen fajjal sem,
mert az évek során hozzá kellett szoknom, hogy hatás ellenhatások vannak. Én veled ellentétben a seregélyeknek is mindig örülök, bár az igaz, hogy nálam nincs szőlő. De az sem zavart, ha leették a cseresznyét. Vannak érdekütközések nálam is, például gyakori, hogy olyan fajokat védünk, amelyek egymást viszont megeszik vagy kifosztják. Örülünk például a peléknek, tudatosan védjük őket, de kifakul kissé a boldogság, amikor a pelék kifosztják az odútelep madarait. Mindent elkövetünk egy gazdag szitakötőfauna létrejöttéért, ugyanakkor az idén gyurgyalagoknak is készítettünk agyagfalat, az ott fészkelő pár pedig szorgosan szedi össze a szitakötőinket.
A téli madáretetőn is ott van mindig a karvaly, az egyik legvérmesebb ragadozómadarunk, mégsem haragszunk rá, vagy gondolunk rá másként, mint az őszapóra vagy a szőlőrigóra. Amiben mi élünk itt, az voltaképp élőhelytervezés, az pedig annyira komplex, és annyira megkerülhetetlenül önmagában hord efféle „konfliktusokat” (valójában szabályozási mechanizmusokat), hogy teljesen megszoktuk már, és az élet velejárójának tekintjük. Mert az is.
– Ha már a vizes élőhelyekről esett szó, ne hagyjuk ki a Balatont! Főleg azért ne, mert ebben az esetben egészen szembetűnő az érdekütközés az időszakosan megjelenő, (f)elszabadult emberhordák és természet között. Mi a legkorábbi Balaton-emléked? Milyen örömeid, megéléseid, aggodalmaid vannak a tó kapcsán?
Az első emlékeim hasonlóak azok emlékeihez,
akik nyaralni jártak a Balatonra, mégis magnetikus erővel kötődöm a Balatonhoz. Talán jobban, mint bárki más. Nem vagyok a Balatonpart születte, de mindig is a közelében éltem. Meredek állítás, hogy ennek ellenére balatonibb vagyok bárkinél, ezért egy kissé messzebbről kell indítanom. Akad pár érzés, ami másoknak természetes, de nekem nem az. Ilyen például a szülők felé érzett feltétlen tisztelet, a hazaszeretet vagy a lokálpatriotizmus. Ezek ugyanis egytől egyig elfogultságon alapuló érzések. Elfogultak vagyunk a hazánkkal szemben (érthető módon), elfogultak vagyunk a családunkkal vagy a minket felnevelő mikrokörnyezettel szemben. Ez egyfajta pozitív diszkrimináció. Elnézőbbek vagyunk azzal, ha valami „nálunk” rossz, és hajlamosak vagyunk eltúlozni mindent, ami „nálunk” jó.
Ez a kedves elfogultság, ami gyakran jár együtt elfogódottsággal, és ami ahhoz is szükséges, hogy valaki otthon érezhesse magát az országában vagy a családjában, bennem csak nyomokban van jelen. Azt sem titok, hogy miért. Rendkívül diabolikus anya mellet nőttem fel. Nagyrészt neki köszönhetem a kötődésemet a vadonhoz, előle menekültem oda gyerekként. Az ő akaratlan „tanítása” azonban az volt, hogy nem számít, ha valaki az anyád. Attól még az életedre is törhet akár. Azt hiszem minden elfogultságra alapozott szeretet kiindulási pontja az anyai szeretet. Én ebből aligha indulhatok ki. Rossz esetben egyáltalán nem tudnék elköteleződni vagy ragaszkodni, ezzel szemben kimondottan elköteleződős és szenvedélyes alkat vagyok, akár szerelemről, akár a Balatonról van szó.
A bioszféra jó anya volt,
és több érzést és tudást adott, mint amennyit egy ideális emberanya bármikor adhatott volna. De a kötődéseimben sokkal több a racionális elem, mint másokéban. Így, ha a Balatonról van szó, és azt mondom: a Balaton azért oly nagyszerű, mert az első pillanatban, amikor a partjára lépsz, látod és tudod, hogy nem pusztán egy tó a világ számos tava közül, hanem olyasmi, ami másutt nincs, és ami megismételhetetlen, akkor nem az elfogultság szól belőlem. Ez nem csupán egy érzés, hanem egyúttal egy intellektuálisan megalapozott, objektív értékelés is.
Oldalakon át hozhatnám a bizonyítékaimat arra, miért nem hasonlít a Balaton semmi máshoz. Ehhez fogható, világviszonylatban is unikális táj csak egy van Magyarországon: a Hortobágy. Egy ilyen interjú nyilván nem alkalmas arra, hogy belefogjunk a Balaton páratlanságát bizonyító racionális jegyek lajstromozásába. Még a logóm is innen eredeztethető. Az első fotó, ami rólam nyilvánosságra került, Tihanyban készült a Külső-tó fölött. Ott aztán rendszeresen készültek rólam képek, és azokból a fotókból vált később logó, ami azóta minden felületemen ott van, a Cenweben és a közösségi oldalaimon is. Évek óta dolgozom egy filmen is, ami a téli Balatonról szól.
A téli Balaton a gyengém.
Azért megőrülök. Az olyan, akár a drog. Már akkor is rajongtam a jégmezőkért, amikor azok még rendszeresek voltak, és amikor még a kutya se foglalkozott a téli Balatonnal. Az első fotós jégtúrámon 1993-ban jártam a Balaton jegén. Szintén a kilencvenes évek eleje óta módszeresen járom a tavat és a környékét. Akkoriban a balatoni madárvilág kutatása épp Csipkerózsika álmát aludta. Korábban voltak időszakok, amikor a Balatont intenzíven kutatták jó nevű kutatók, Schenk Jakabtól egészen a legendás Keve Andrásig. Ma már ismét reneszánszát éli a balatoni madarászás, főként a ritkaságvadászok körében, de én akkor kezdtem a Balatont rendszeresen körbejárni, amikor a Balaton a „Keve-korszak” után ismét fehér folt volt a magyar ornitológia térképén.
Kétszáz évre visszamenően, egészen Bél Mátyásig összegyűjtöttem minden irodalmi adatot. Lenyűgöző volt látni, hogy mondjuk hósármányok és pehelyrécék fél évszázaddal később is körülbelül ugyanott mozognak. És érdekes volt rájönni, hogy például a füles vöcsök, ami akkor még úgynevezett hitelesítendő ritkaság volt, valójában rendszeres a Balatonon. Az első videó, amit elkészítettem, szintén a Balatont mutatja. Regényrészletek és novellák is születtek a Balatonról. Amikor idén tavasszal három kicsi tavat hoztunk létre a ritka kétéltűinknek, és az egyik tavacska vize felvette azt a semmihez sem hasonlítható „balatoni zöldet”, rögtön elneveztem Pelso-tónak.
Az a Balaton, ahol a 18. században még annyira gyakori volt a pelikán
(magyarul gödény), hogy a torokzacskójából készült tarsolyokban hordták a balatoniak a pénzt, a hozzákapcsolódó mocsarakkal és berkekkel, a Kis-Balatonnal, a Nagyberekkel, a Tapolcai-medencével együtt valóságos paradicsom volt. Nem véletlen, hogy Magyarország első természetvédelmi területe is a Kis-Balatonban jött létre. Hatalmas lehetőségek vannak benne most is. Ahogy egyre fontosabb lesz a vízmegtartás és a területek visszavadítása, úgy a Balaton lehetőségei egyre nőni fognak.
S mindehhez kapcsolódik az a mediterrán jellegű kultúrtáj, ami megint csak eltéveszthetetlenül balatoni, Balaton-felvidéki. A Balaton egy főnyeremény. Annyi szerencsés geológiai véletlennek kellett történnie, hogy ez a felülmúlhatatlan egyediség létrejöjjön, aminek kisebb az esélye, mint egy lottóötösnek. Dolgozom is pár balatoni anyagon, és szeretnék eljutni mihamarabb az első balatoni könyvemig is.
Ami az aggodalmaimat illeti, ezek kettősek,
és nem feltétlenül Balaton-specifikusak. Bár talán az éghajlatváltozásból fakadó átalakulás a Balatont erősebben érinti majd rövid távon is, mint sok más tájat. A Balaton érzékeny ökoszisztéma, ma már számos, megállíthatatlanul terjedő invazív fajjal, dinamikusan átszerveződő élővilággal. A Homokhátság után talán a Balaton lesz a másik olyan nagy ökoszisztémánk, amely rövid időn belül egészen más képet mutat majd. Vannak megállíthatatlan folyamatok, de az például nem törvényszerű, hogy fokozzuk a beépítettségét. Ezt nem kellene csinálni. A Balatonnál is a visszavadításra kellene fókuszálni. Régi mániám például, hogy a parti kövezéseket a lehető legnagyobb arányban természet- és emberbarát fövenyes partoknak kellene felváltani.
Ember és Balaton viszonya
itt (sem) annyira egyszerű, mint sokszor látszik. A Balaton egy kicsit olyan kultúrtáj, mint a Hortobágy, ahol a táj értékeihez sokat adott hozzá az ember, a Hortobágyon főként az intenzív legeltetéssel, a Balatonál pedig a kertkultúrákkal, a szőlőtermeléssel, de némiképp a turizmussal is. Bármi lenne is a szándékunk a Balatonnal, ezt figyelembe kell venni. Szembeállítások helyett meg kell próbálni az újragondolásoknál komplexitásra törekedni. Mindenütt ez van, persze, de a Balatonnál talán még erősebb, hogy nem igazán vannak egyértelmű válaszok. Hogy csak egy példát hozzak: sokszor olvashatunk a Balatonban élő invazív fajokról, például idegenhonos kagylófajok térnyeréséről.
Azt viszont kevesen tudják, hogy az ősztől tavaszig a Balatonon tízezrével, időnként százezrével átvonuló, s egyre inkább telelő, zömmel a balti térségből, Skandináviából vagy a tundraövezetből érkező récefélék (de a szárcsák is), alapvetően ezeket az idegenhonos kagylókat, például a vándorkagylókat fogyasztják. Ezeknek a madártömegeknek köszönhetően vált a Balaton Ramsari területté és kap nemzetközi védelmet télen. Ugyanezek a madártömegek egyúttal szabályozzák is e kagylófajok állományát. Ha ezek a kagylók eltűnnének a Balatonból, ma már nem volna egyértelműen áldás. Velük együtt számos récefaj, főként a téli bukórécék létszáma drámai módon csökkenne. Talán annyira, hogy a Balaton nemzetközi oltalma is okafogyottá válna. Jó példa ez arra, hogy milyen összetett probléma-megoldókészséget igényel a Balaton mindannyiunktól.
Az elmúlt években jellemzővé vált, hogy a Balaton és környéke elkezdett feltünedezni a szórakoztató irodalomban. Viszont nem nagyon találkoztam olyan irodalmi alkotással, amiben a tó több lenne, mint díszlet. Nincs a tarsolyodban vagy a terveid között egy Balaton-regény? De úgy is kérdezhetem: vannak-e előre látható, elmesélhető irodalmi terveid?
Konkrét Balaton-regényben nem gondolkodom,
bár az ötlet hívogató. A balatoni „vibe” nagyon is regényes. Karakteres, erős, archaikus atmoszférája van, és fordulatos története. Sok feszültséggel és konfliktussal. Nem is kellhet ennél sokkal több egy jó regényhez. Olyan, egyelőre félkész regényem viszont van már, ahol a Balatonnak fontos szerep jut.
És van egy készülő könyvem kimondottan a Balatonról és környékéről, de ez nem regény. Irodalmi terveim is akadnak, de bevallom: újabban sok más projektet értelmesebbnek és perspektivikusabbnak találok. Sajnos van egy olyan kissé rossz hátsó érzésem, hogy a szépirodalom menthetetlenül avíttá válik lassan.
Bár könnyen lehet, hogy összemosom az irodalmat, mint műfajt az irodalmi élettel. Egy jó regény viszont kétségtelenül mindig tudni fog valami olyat, amit semmi más. Többek között ezért is szeretnék pár hónapon belül a Kalandos tél című új regényemmel megérkezni a könyvesboltokba. Aztán jó lenne nem ilyen brutális szüneteket tartani a könyvek kiadásában, ahogyan azt elég sűrűn, s nem ritkán némi szemrehányással jelzik is felém az olvasók, a szerkesztők és a barátok. Joggal. Szeretnék én is változtatni a tempón, de ehhez az kell, hogy más projektjeim révbe érjenek, az első halál utáni talpra állásom nyugvópontra jusson, és akkor visszatérhetek eredeti élőhelyemre, a regényírás óceánpartjára.
Köszönjük, ha megosztod ezt a cikket! Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá! | ITT KÉRJ INGYENES HÍRLEVELET ✉️ | Illusztrációk: Centauri
Kedves olvasó,
lépj be a Klubba ITT, hogy elérhess minden támogatói tartalmat! Alkalmi támogatásra Paypalon keresztül van lehetőség (kattints a kis gombra!).
Ha másként szeretnéd támogatni a Cenwebet és a rezervátumot, akkor keress minket mailben a centauri16@gmail.com címen. Segítségedet előre is köszönjük!
még több Centauri
Bennem nem maradt hiámyèrzet, ami a beszélgetést illeti, csak az ötödik könyv hiányzik, jó, hogy kitértetek erre is, mivel én ezt már fel sem merem vetni.
Az interjú indítását nem értem – pláne, hogy az újságíró nem egy huszonéves fiatal, mint kiderült. Miért téma még mindig a neved? A huszonennyihány év alatt, amióta publikálsz, annyiszor beszéltél már róla! S aki követi és olvassa a weboldaladat, nagyon sokat megtudhat rólad. Az íróról és az emberről, egyben.
Apropó! Mi van a foglyokkal? Róluk nem írtál régóta. Teljesen eltűntek?
Törzsolvasóid számára ez az interjú egy jó összefoglalás, arról, amit mi már eddig is ismertünk, tudtunk, szerettünk, és szeretünk! 🙂
” Illúzió, hogy a polgári-civil lét valóságosabb lenne egy választott létformánál”. Nagyon klassz válaszok- így sűríteni a lényeget , lenyűgöző. Milyen fura szó a „Centauriság”- ez nekem az az új homo sapiens, akire sokszor utalsz az esszéidben s ami szerint élsz a te teremtett világodban. A Balaton imádat nálunk is dübörög- régi tervünk valami klassz csendes hely megszerzése a vízközelben, ahol nincsenek szomszédok.
Milyen jó, hogy teret kap a természetvédőkről (bocs de nem találtam jobb szót) ilyen cikk is- más kérdés ki olvassa, ha egyszer mi sem akadtunk rá, s még téged sem értesítettek a megjelenésről. Miért nem tudnak kihangosodni az ilyen cikkek és oldalak? Miért kell ostoba celebbé válni,. hogy valakiről hírt adjanak? Lehet a szélsőséges természetvédők ezért kötik magukat oda lánccal egy fához pl. stb. – hogy láthatóvá váljon valami fontos, valami egészen más.
Örülök, ha tetszett, mert azért egy ilyen hosszú interjúban van munka, az idő meg kevés… 🙂 Remélem, megérte.