Természetvédelmi irányzatok és iskolák | Mi hova tartozunk és mit követünk?
Bármennyire is szeretünk progresszív módon és tempóban haladni, akár a birtok visszavadításával is, bizonyos területeken oly óvatosan araszolgatunk, mintha tojásokon lépdelnénk. És vannak tabuk. Nem csoda, hisz a célunk egy ökológiai szempontból értékes terület felépülésének, regenerálódásának elősegítése. Einstein jó híre ellenére is rendkívül nehéz természetű ember volt (és ez kínosan szépelgő körülírása annak, ami Einstein valójában volt), hülyeségeket is bőséggel ontott magából (például a vallásokkal kapcsolatosan), de van egy intése, amit felvésnék minden ajtóra.
„Ne azzal az eszközzel oldj meg egy problémát, amivel létrehoztad!”
Ezt már sok-sok éve idézem időnként,
és amint telnek az évek, egyre inkább jogosnak tűnik idézgetni. Nem mintha újabban bármi igazolná az igazságát, inkább azért, mert muszáj látni, hogy a világ mennyire a másik irányba halad. Einstein idejében is hajlamosak voltak emberek és társadalmak azt hinni, hogy a korábbi eszközök és módszerek alkalmasak lesznek az életük javítására. Vállalva a demagógia kockázatát: mindig is azt hitték, hogy a sok fegyver (a háború) ellen a még több fegyver megoldás lehet. Ennek megfelelően a világtörténelem akár egymást követő fegyverkezési-hullámok történeteként is értelmezhető, mégsem tört ki sosem a világbéke. Nem is fog egy jó ideig, talán újabb ezer évig sem.
Most, 2025-ben ez még inkább igaz: tömegek hisznek abban, hogy az élet megváltoztatása lehetséges az eszközök cseréje nélkül. Hihetetlen, hogy miért hiszik emberek: bármiféle helyzet radikális megváltoztatására alkalmas lehet olyan eszköz vagy ember, aki pontosan ugyanolyan (silány például), mint amilyenek a korábbi eszközök vagy emberek voltak, de ez van. Ezt hiszik. Sőt: szent meggyőződésük.
Einstein ide vagy oda,
bölcsesség és igazság ide vagy oda, tapasztalat és józan ész ide vagy oda, a társadalmak semmit sem tanultak; se Einsteintől (se a fatális tévedéseiből, se a valódi bölcsességeiből), se az utóbbi húsz évből, de az elmúlt kétezer évből sem. Ettől függetlenül mi még tanulhatunk – amint rajtunk kívül is akad mindig itt-ott egy-egy (pár tucat, vagy pár ezer, néhány tízezer) ember, akik tanultak, és akik nem rendszerváltásokban élnek ugyanazokkal a haszontalan eszközökkel és ugyanolyan haszontalan szélhámosokkal és képmutatókkal, hanem valódi paradigmaváltásban élnek.
Akik tudják, hogy a paradigmaváltás szükségszerűen egészen más minőségű, más működési alapelvek szerinti eszközöket és emberfőket igényel.
Mi is itt, a privát természetvédelmi területünkön paradigmaváltásban vagyunk.
Úgy kezeljük ezt a területet már 25 éve, amiként szerintünk a jövő embere fogja majd kezelni a bolygót. Persze, miután alaposan tönkretette (nem mintha ezt a területet mi tettük volna tönkre). De lesznek, akik megpróbálják majd (akár a lehetetlent is), hogy visszaállítsák legalább részlegesen a bioszféra eredeti vitalitását.
- Mivel eddig az ember kíméletlen volt, mi igyekszünk kíméletesek lenni.
- Mivel az ember eddig igyekezett mindent a fennhatósága alá terelni, mi igyekszünk mindent, amit csak lehet, kiengedni onnan.
Másként: igyekszünk aktív és brutális visszaalakítások helyett, amit csak lehet, egyszerűen a vadonra bízni. A vadon, a bioszféra öngyógyító képessége ugyanis megdöbbentően jelentős, s erre úgy kell tekinteni, mint az egyik legfontosabb erőforrásunkra. Ezt a regenerációs képességet a jövő embere többre, gazdaságilag is nagyobbra fogja értékelni és tartani, mint bármely energiaforrást. Többek között azért, mert felfogja majd nagy nehezen (amit egyébként egyszer már tudtunk): az élővilág mindennek az alapja, így ha energiaforrásról beszélünk, akkor is vitathatatlan az élővilág, a bioszféra elsőbbsége.
Bárhová nézünk, szélsőséges, kategorikus nézőpontokat találunk.
Olyan elképzeléseket és szemléleteket, amelyeket ma már jól láthatóan algoritmusok erősítenek fel. Tömegek válnak algoritmikussá. Figyeljétek meg, hogyan szolgálnak tömegek, emberek milliói úgy, mintha algoritmusok alázatos szolgái volnának. Valójában azok is. Tudva és nem tudva is. Ha a vadon védelméről van szó, még ebben a kérdésben is lassan már csak szélsőségeket találunk. Természetvédelemben is egymást ugatják „szakértők”, „zöldek” különféle csoportjai. Mivel ez alapvetően nem igazán érdekes, inkább csak szánalmas, ennek az agressziónak, amely megfigyelhető hivatásos természetvédőknél és civileknél egyaránt, a kötelező arroganciáról és fontoskodásról nem is beszélve, most csak két fő „természetvédelmi iskolát” említünk.
Az egyik szinte mindent a kezében tartana akkor is, ha természetvédelemről van szó. Az utolsó bokrot is alakítaná, minden virágot ő ültetne, és minden verébpár helyét megtervezné. Végeredményben – és ezt kell észrevenni – alapattitűdjét és eszközeit tekintve pont úgy viszonyul a természethez, mint korábban az az ember, aki a vadont lerombolta: mindent irányítani akar. És ezzel újabb példát hoz arra, hogy Einstein igazsága a problémákról és azok megoldásáról sokaknak ma sem evidens.
A másik iskola viszont
– részint talán épp az első iskolára adott ellenreakcióként – azt állítja, hogy nem kell csinálni szinte semmit, egyszerűen ki kell tenni az ember szűrét bizonyos természetileg még értékes és működőképes területekről, a többit a természet a maga regenerációs képességére alapozva megoldja. Ennek a csoportnak kedvenc mondása, üzenete az, hogy „a természet úgy is jobban tudja, hogy mi kell neki”.
Ez egyébként igaz is, de hiába tudja, bizonyos esetekben – és ez már inkább a mi „iskolánk”. Szerintünk a vadon visszaállítása olyan, mint az orvoslás. Vannak esetek, amikor elég azt mondani: feküdjön a beteg, igyon sok folyadékot, egyen egy jó tyúkhúslevest és gyümölcsöket, a többit a szervezet megoldja. Ám nyilvánvalóan nem mondhatjuk ugyanezt akkor, ha a beteg hátából kiáll egy konyhakés, vagy azt látjuk a röntgenen, hogy három golyót kapott a tüdőjébe. Utóbbi esetekben igenis szükség van az aktív és radikális beavatkozásunkra.
Máig értékes és életképes természeti területek esetén inkább járható út lehet a „passzív orvoslás”, ott valóban sokszor számíthatunk a természet regenerációs képességére. Nem véletlen, hogy ezt a vonalat főként a hivatásos természetvédők képviselik, akik többnyire ilyen területeken, például nemzeti parkok területén dolgoznak. De tegyük fel azt a kérdést is:
Vajon mennyi természetközeli terület maradt meg?
A választ mindannyian tudjuk. Rendkívül kevés. A másik kérdés ennek fényében már csak költői vagy bugyuta kérdés: Elég ennyi természetes vagy természetközeli terület a bioszféra fenntartására? Nyilván nem. Ha nem, akkor ki kell mondani (amit ma már sokan kimondanak, és a zöldítés is emiatt került egyre erőteljesebben, újabban már törvényhozási szinteken is előtérbe):
NEM ELÉG.
ERGO: Egyre több teljesen tönkre tett területet kell visszavadítani, ott pedig nyilván nem fog működni a „hagyjuk magára és megoldja majd” elv. A nemzeti parki területek fontosak, de nevetségesen aprók és kitettek ahhoz mérten, hogy milyen mérvű átalakulásokhoz vezet már a közeli jövőben (inkább azt kellene mondani: napjainkban) például a globális felmelegedés. Igen, számos eredményt értek el a nemzeti parkok, rezervátumok, de mindez csak némi haladékot jelent. Most olyan léptékű változások közepette élünk, amelyek pár éve alatt tehetik (és teszik) tönkre nemzeti parkok évszázados munkáját is. Persze a nemzeti parkok inkább beszélnek a sikerekről, semmint a kudarcokról. Ez érthető, hisz kudarcokkal például rendkívül nehéz pénzekre pályázni. Másrészt a nemzeti parkok, állami védett területek nem függetlenek a mindekori politikától és kormányzattól, ezért mindig is megválogatták, mit mondanak, és nyilván a kormányzat felé sem fogják fajok kiveszését kommunikálni. Legalábbis alaposan meggondolják, mikor mit propagálnak.
Egy-egy nemzeti park lokálisan fontos eredményeket mutathat fel most is, és ezek nem elhanyagolhatók, de ma már a hivatalos természetvédelem eredményeit inkább egyfajta bázisnak kell tekintenünk, amely némi haladékot adott, de ami hamarosan semmivé lesz, ha továbbra is csak ezeket a területeket védjük, és nem szolgáltatunk vissza a vadonnak brutális mennyiségben teljesen csontra vágott területeket.
Ebből a szemszögből azt kell mondani: amint száz éve még forradalmi tett volt védett területek kijelölése, a nemzeti parkok és védett területek intézménye ma már inkább elavultnak tűnik. Lehet persze illuzórikusnak látni, ha azt gondoljuk: összefüggő, a nemzeti parkok területénél nagyságrendileg kiterjedtebb területhálózatokban kellene gondolkodni már, ahol még a városok egy része is voltaképp nemzeti parkként működik. Ugyanakkor, ha a számokat nézzük, a fajok eltűnésének ütemét vagy a felmelegedés ütemét, és feltesszük a kérdést: sürgető-e ilyen gigászi hálózattá alakítani az egész életterünket, a bolygót, ahol egyelőre még élünk, akkor ismét csak egy válasz lehetséges:
Igen, sürgető! – ha ugyan már el nem késtünk.
Így tehát inkább az a benyomásunk, hogy amint korábban úttörő lépéseket tettünk, például a nemzeti parkok létrehozásával, most egy minden korábbinál sürgetőbb, progresszívebb, úttörő lépést nem teszünk meg. Nem mi vagyunk illuzórikusak, amikor erről gondolkodunk, és amikor mi a magunk részéről, a magunk 11 hektárját vissza is szolgáltattuk a bioszférának, hanem mindenki más bóbiskolt el, és a minket illuzórikus gondolkodással „vádolók” maradtak le végzetesen a folyamatok és a valóság helyes érzékelésének lehetősége mögött.
Tehát két dolgot tudunk biztosan. Egyrészt sürgősen vissza kell adni hatalmas területeket a bioszférának. Másrészt ezeken az új, visszaszolgáltatott területeken nem fog segíteni az „élni hagyás”. Ott, ahol már gyakorlatilag (ökológiai szempontból biztosan) kiirtottunk minden életet?
A bioszférával a mi olvasatunkban épp az a helyzet, mint egy orvosi rendelőben.
Bizonyos helyzetekben valóban hagyni kell a vadon immunrendszerét dolgozni, de nem azért, mert a természet mindent képes megoldani. Igen, képes volt, régen, amikor még egészséges és teljes volt, de már rég nem az. Ebben akár mindannyian egyet is érthetünk. De nem azért kell hagyni a természetet minden lehetséges helyzetben, hogy a maga módján önmaga oldjon meg problémákat, mert a természet bármely helyzet bármely gondját képes varázslatos könnyedséggel megoldani, hanem épp azért, hogy nekünk több időnk, energiánk és erőforrásunk maradjon azokra a problémákra, amelyekhez a mi hathatós, sokszor radikális beavatkozásunk szükséges.
A megfázott beteget két jó szó után nyugodtan küldjük haza, igen. Ne fecsegjünk vele sokat, de ne azért, mert arra nincs szüksége, hanem mert a szomszéd helyiségben olyan betegünk fekszik félájultan, akit ezekben a pillanatokban csak egy hevenyészett szorítókötés tart életben, és akit minden másodpercnyi késlekedésünk közelebb visz az exitushoz.
A birtokunkat 25 évig – negyedévszázadig! – kezeltük a lehető legkíméletesebben. Ezért 25 évig tartózkodtunk számos erőteljes beavatkozástól. Féltünk például minden talajbolygatástól, feltöréstől. Ezek nem voltak megalapozatlan félelmek. 25 év alatt azonban volt időnk kitapasztalni, hogy a két szemlélet között létezhet egyfajta egyensúly. Működhet, hogy folyamatos mérlegelés, analitika, monitorozás során, újra és újra revízió alá vonva a saját tevékenységünket, egy permanens feed back folyamatba helyezve a létünket, egy természeti területtel való együttlétünket is, kialakítható olyasfajta arany középút, ahol viszonylag jó találati aránnyal lépünk be aktívan a kedvező folyamatok meggyorsításának céljából, és jó találati aránnyal hagyunk más folyamatokat a maguk tempójában folydogálni.
Egyszerű, könnyen belátható példákon is illusztrálhatjuk ezt.
Egy olyan ökoszisztémának, mint amivé a birtoknak kellene válni ideális esetben ezen a helyen és ezen az éghajlaton, vagyis egy egészséges erdőssztyep biotópnak bővelkednie kell idős famatuzsálemekben, melyek bőséggel látják el az odúlakó madarakat fészekhellyel. Ha ügyesek vagyunk, és a posztmodern történelem is lehetővé teszi ezt, magyarán elég hosszú ideig marad a védelmünk és követőink védelme alatt a terület, előbb-utóbb – körülbelül 150-200 év múlva – a terület megoldja ezt a problémát is: számos öreg, kissé rokkant, odvakban bővelkedő fa áll majd úton útfélen. Más kérdés, hogy az odúlakó fajoknak van-e még 150-200 éve arra, hogy kivárják ezt az időszakot. Sok esetben egyértelmű a válasz: nincs.
Az Alföld csodálatos szalakóta-állományának bezuhanását például a rendkívül intenzív odútelepítés állította meg. Ugyanez tökéletesen igaz a kék vércsére is. Valójában nem is értjük, hogy akik a természetvédelmi iskolák közül a lehető legnagyobb passzivitás oldalán állnak, miért nem látják: de hiszen számos extra-aktív módszer hozta meg fajok és populációk megmenekülését.
Számos példát hozhatnánk még.
Ugyanakkor vannak olyan folyamatok, amelyeket kevésbé erőltethetünk, és jóval nagyobb kockázatokkal járnak. Odútelepek létesítése gyakorlatilag semmiféle kockázatot nem jelent, és az energiaigénye is elenyésző. Viszont például egy több száz vagy több ezer hektáros területen az eredeti gyepek visszaállítása egyrészt annyira komplex, másrészt annyira kockázatos és energiaigényes feladat, amit mesterséges, aktív módszerekkel bevállalni nemcsak nem célszerű, de talán lehetetlen is. Egy komplex élőhely helyreállítását nem képzelhetjük el úgy, hogy magról magra mi vetünk el mindent. Itt is lehet segíteni, akár vetéssel is, de alapvetően azokat a körülményeket kell „csak” megteremteni, amelyek a regenerálódást segítik. A monitorozás feltételeit kell biztosítani annak érdekében, ha esetleg rossz irányba haladnának a folyamatok, akkor beavatkozhassunk.
Így alakultak ki nálunk 25 év alatt, a kaszálások egyre helyénvalóbb időzítésével a virágos rétjeink. Így csökkent a kanadai aranyvessző körülbelül 70 százalékkal. Dolgozunk aktív mézelő zónákkal is, természetesen, épp azért, mert a vadvirágos rétek kialakulása még mindig tart, és nem biztos, hogy a nektárt igénylő fajoknak, a beporzóknak és lepkéinknek van arra további 25 éve, hogy kivárják a folyamatok teljes célba jutását, de alapvetően szelíd, mérsékelt módszerekkel dolgoztunk mindig.
Még egyszer: a mi „iskolánk” a mérlegelés iskolája. Az aktív orvoslás iskolája, ami egyik esetben csak „több testmozgást és pihenést” ír fel, a másik esetben viszont sürgősségi műtétet végez.
A kaszálók, a rétek visszavadulását alapvetően a természetre bíztuk, kaszálásainkkal csupán segítettük. Holott sokfelé az aranyvesszős területeket inkább beszántják és bevetik valami természetközeli magkeverékkel. Ezt sosem akartuk, egyrészt túl költséges lett volna, másrészt a brutális beavatkozás kicsinálta volna azokat a fajokat, akik viszont már egy új kezdet növényfajai, a réti kakukkszegfüvet vagy a baracklevelű harangvirágot.
A birtokot kísérleti területnek is tekintettük,
ahol károkozás nélkül kipróbálhatjuk, milyen módszerekkel és mennyire hatékonyan lehet elősegíteni egy ilyen teljesen tönkretett, kukoricatarlóvá degradált terület visszavadulását, integrálódását a vadonhoz.
Amitől a leginkább tartózkodtunk mindig is, az a föld feltörése. Többek között további invazív fajok vagy mondjuk a parlagfű megjelenésétől tartva. De eljött az idő, amikor ezt is felül kellett vizsgálni. Kaszálók és rétek telepítése miatt nem törtünk fel területeket továbbra se, de 25 év után először komolyan bolygattunk meg parcellákat, amikor a Nagypatak duzzasztása és a mocsárrétünk árasztásának érdekében jelentős földmunkálatokba bonyolódtunk bele – amint a Kisberekben is annak érdekében, hogy stabil, a mindenkori csapadékviszonyoktól független, források táplálta tavaink lehessenek a kétéltűek mentésére.
Ezer dolgot kellett mérlegelnünk, míg végül is radikális megoldásokhoz nyúltunk, és 25 év után megjelent egy nyolctonnás markoló a patakparton. Miért is? Mert egyértelművé vált, hogy jóhiszeműen rábízhatunk mindent, amit csak lehet a bioszférára, várhatunk még száz évet a természetre, ám a valóság az, hogy itt például a kétéltűeknek nincs még 25 éve arra, hogy fennmaradjanak valahogy.
Nincs a bioszféránál komplexebb rendszer a világon.
Ezért nincs más választásunk, ha tényleg komolyan gondoljuk a visszaállítást, nekünk is komplex módszereket kell kidolgoznunk komplex gondolkodással. Nincs a bioszféránál dinamikusabb rendszer. Ezért nincs más választásunk, mint nekünk is dinamikus módszereket kell kidolgozni; dinamikus, folytonos revízión alapuló gondolkodásmóddal. Ha csak egy kicsit is józanul gondolkodunk, nem tagadhatjuk a bioszféra
- komplexitását
- és dinamikusságát.
Ha csak egy pillanatra is kijózanodunk, megfogjuk állapítani, hogy a módszereket minden esetben a probléma természetéhez kell igazítani. Nem kalapáccsal sütünk kenyeret, és nem kenyérrel verjük be a szeget. Miért is ne járnánk el hasonló ésszerűséggel a bioszféra ügyében? Mi okunk volna egyedül a bioszférával kapcsolatosan rálépni a teljes ésszerűtlenség, a vakhitek és téveszmék útjára?
Ha ezeket a vérlázítóan egyszerű adottságokat figyelembe vesszük,
az evidenciákat, azokat a jellemzőket, amelyek nem megkérdőjelezhetők, akkor egyrészt rögtön felszabadulnak az addig feleslegesen lekötött energiáink, amelyeket immár a problémák tényleges és valóban hatékony megoldására fordíthatunk, másrészt játszi könnyedséggel beláthatjuk:
bármiféle szélsőséges, kizárólagos, radikális „természetvédelmi irányzat vagy iskola” szemfényvesztés csupán. Minden agyondefiniált irányzat a legmélyén végzetesen hamis, mert ha létezik érvényes iskola, akkor az – a bioszféra alaptermészetéből és paramétereiből kiindulva – nem lehet más, csak komplex és dinamikus. Ami nem esküszik fel egyik vagy másik szemléletre, egyik vagy másik módszerre, hanem minden esetben, pontról pontra, sok-sok vesződséggel és lelkesedéssel megvizsgál mindent, ha lehet ezer és még ezer oldalról, és minden nap úgy kel fel, hogy ma is egy egyedi, egy specifikus megoldást kell megtalálnom arra, hogy a helyi ökoszisztémát miként segítsem egy tyúklépéssel vagy egy forradalmi tettel.
Borítókép: Pixabay
Köszönjük, ha megosztod ezt a cikket!
Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!
ITT KÉRJ INGYENES HÍRLEVELET ✉️
Kedves olvasó,
ha nem vagy még támogató, lépj be a Klubba ITT. Csupán havi két kiló kenyér áráért elérsz minden támogatói tartalmat. Alkalmi támogatásra Paypalon keresztül van lehetőség (kattints a kis gombra!).
Ha egyik mód sem megfelelő, de szeretnéd támogatni a Cenwebet és a rezervátumot, akkor keress minket mailben a centauri16@gmail.com címen. Segítségedet előre is köszönjük!
még több publicisztika
A covid-járvány minden volt, csak előre eltervezett nem, mégis, azalatt a nyúlfarknyi idő alatt, amig szünetelt az emberi beavatkozás v. legalábbis erősen visszavett agresszív beavatkozásából az ember, kimutathatóan javult a bioszféra állapota.
Aztán mi történt, ott folytattuk, ahol előtte abbahagytuk, mintha mi se történt volna, sőt!
Pedig lehet, hogy az volt az utolsó figyelmeztetés…
A Covidról, és az utána következő évekről mindenképp szeretnék még írni, jó, hogy szóba hoztad. Bármi volt is a Covid, az biztos, hogy ott volt egy nagy lehetőség arra, hogy minden metódust és eszközt felülvizsgáljunk és lecseréljünk. De kihagytuk, pedig nagy sansz volt.
Nagyon hosszú ez a cikk- első nekifutásra nem is tudtam végig olvasni. A bioszféra komplex és dinamikus – írod. Akkor az nem is baj, ha hagyják, hogy a korábban művelt területeken elburjánozzon bármi- a gazdák azt mondták rá, parlagon van . A mi falunkban amikor megszűnt a TSZ- egyszeriben rengeteg kaszálás nélküli volt kukorica, meg répa tábla keletkezett. Aztán ahogy kihalt az idősebb nemzedék, a konyhakertek is eltűntek szép lassan a házak körül, lett helyette folyton nyírt fűvű díszbokros , nyírt sövényes kert- mert az olyan menő – vagy felverte a „gaz”- ahogy ott mondták, itt pedig megtanultam, hogy az nem is baj. Szóval a ” tiszta udvar rendes ház” tábla egészen mást jelent a biodiverziás szempontjából, mint mondjuk a falusi utcakénél . Én nagyon boldog lennék, ha olyan kertem lenne amit körbenő a kökény, a bodza, meg a mogyoró bokor. Imádtam a vad margarétát, a búzavirágot, a pipacsot a mezőn- gyakran mentünk a gyerekeinkkel haza a szüleimhez, hogy a környéket bejárva vadvirág csokrot szedjünk- a lánykám imádta. Nagyon szép koszorút tudtunk fonni a margarétából.