A menyét | Ismerd meg jobban!
köszönet az elődöknek
Alfred Brehm Az állatok világa (1863-69) című munkája nemzedékek tudását és életét határozta meg. Minden idők egyik legnagyobb szabású zoológiai összefoglaló munkája volt. E mű fejezeteivel a méltatlanul “elfeledett” szerzők munkája előtt tisztelgünk.
Időnként a hajdani szöveget kommentárral is ellátjuk, és ajánljuk a fajjal vagy témával kapcsolatos egyéb cikkeinket.
Néha azt hihetnénk, hogy ezekben a forrásokban már alig találni aktualitást, de ha nagyobbra nyitjuk érdeklődésünk látószögét, rögtön érzékeljük: ezek a munkák ma is ontják az érdekes megfigyeléseket, és minden nappal egyre tanulságosabbak azok a kontrasztok is, melyek a hajdani és mai szemléletek között feszülnek.
Alfred Brehm: A menyét
1863-69 | magyarul 1901-1907
Igazi menyétek (Mustela L.)
A közönséges menyét és legközelebbi rokonai, az igazi menyétek (Mustela) alnemének képviselői, még sokkal karcsúbb és nyúlánkabb termetűek, mint a többi menyétfélék. Koponyájuk valamivel keskenyebb, s hátul szűkebb, felső tépőfoguk egy kissé más alakú, mint a görényeké.
Az ide tartozó fajok legszívesebben szántóföldeken, üregekben, sziklahasadékokban, kövek és farakások alatt tanyáznak, s nappal épp úgy portyáznak, mint éjjel. Jóllehet a legkisebb termetű ragadozók, de bátorság és vérszomj tekintetében a menyétfélék családjának legjellegzetesebb képviselői.
A közönséges menyét (Mustela nivalis L.)
A közönséges menyét egész hossza 20 cm, ebből azonban 4.5 cm a kis farokra számítandó. Az amúgy is nagyon nyúlánk törzs a hasonló szabású nyakkal és fejjel egyetemben még a valóságnál is karcsúbbnak tűnik föl. Mondhatjuk, hogy az orra hegyétől a farka végéig csaknem mindenütt egyformán keskeny, csak az egészen kinőtt példányokon láthatunk a lágyék tájon némi befűződést, s ezeknek kissé hegyesebb is az orruk.
Törzse nagyon rövid és vékony végtagokon nyugszik; lábak nagyon picinyek, talpa az ujjpárnák közt szőrös, ujjai vékony, hegyes és éles karmokkal fegyverzettek.
Aránylag rövid farka tövétől a végéig fokozatosan vékonyodik. Orra tompa, s egy hosszant futó barázda bizonyos fokig kettéosztja. Széles és hegyén lekerekített füle oldalt és feltűnően hátul van. A ferdén metszett szem kicsiny, de nagyon villogó. Egész testét közepes hosszúságú, sima szőr födi, s csak az orr tájon látszik kissé dúsabbnak. Hosszabb, mereven álló sörtéket a szem környékén láthatunk; ezek közelében néhány rövidebb sörte is van.
Gereznája vörhenyes barna. A felső ajak széle, testének alsó oldala, valamint lábainak belső fele is fehér. Szájzuga mögött kicsiny, kerekded, barna folt látható, s néha még a has világos szőrözetét is tarkítja egy-egy barna petty. Ez a színezet meglehetősen állandó, úgyhogy még a mérsékelt, illetőleg forró égöv alatt sem módosul jelentékenyen.
Blau, akinek hosszabb ideig voltak fogságban tartott menyétek, („Zool. Beobachter”, 1913) azt írja, hogy az ő 8 állatja közül 6 világosabb vagy sötétebb fahéjbarna színű volt. Ugyanő azt is megemlíti, hogy több példányon látott barna pettyeket a világosszínű hason, másokon viszont a barna alapon lépnek föl egészen szabálytalanul fehér foltocskák; igen gyakori ez a jel az arcorron, úgyhogy némely esetben az állat feje egyenesen barnafehér tarkának mondható.
Ha nem is gyakran, de előfordul ez a háton, főként a válltájékon is. Hogy ezeken a Magdeburg környékéről való, nyári bundás állatokon ez a színeződés egyéni variáció, abból is kiviláglik, hogy ez a tarkázat a vedlés után is megmaradt.
Északon, itt-ott már Kelet-Poroszországban is,
a menyét épp úgy téli bundát ölt, mint közeli rokona, a hermelin, s ilyenkor ő is egészen fehér; farka vége azonban, ha némelykor nagyon sötét is, mégis csak barna, s nem oly szép fekete, mint a hermeliné. Ugyanúgy áll a dolog Kelet-Európában is.
Felső-Magyarországon, Galíciában, Csehországban, Alsó-Ausztriában és Bukovinában is találunk teljesen fehér bundát öltött menyéteket, de fölváltva olyanokat is, amelyek egész éven át megtartják eredeti barna bundájukat.
Fatio különben télen a Szent-Gotthardon is megfigyelt fehér menyétet. Pohl, aki nagyon behatóan tanulmányozta a menyét megfehéredésének föltételeit („Wild u. Hund”, 1912), ebben a tekintetben három övet különböztet meg: 1. a meleg és mérsékelt öv, (hegyvidéken az előhegyek öve) állandóan barnabundás menyétekkel; 2. az átmeneti öv, vegyest fehér és barna télibundás példányokkal; 3. a hideg-öv (hegyvidéken a havasi táj) télen kivétel nélkül fehérbundás menyétekkel.
„Azonságos viszonyokat tárnak elénk hazánk menyétjei is, – írja Méhely. Hosszú és szigorú telű felföldjeinken (pl. Árvamegyében és Brassómegyében) a menyét többnyire hófehér ruhában van, ellenben alacsonyabb dombvidékeinken és az Alföldön télen is gyakran megtartja barna színezetét.”
Pohl hívta föl a figyelmünket a nemek közt megállapítható nagyság-különbségre. Szerinte ugyanis a hím a 34 cm-t is elérheti, a nőstény pedig esetleg 18 cm-nél nem nő hosszabbra. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy némely vidéken a hím és a nőstény közt nincs nagyság-különbség.
A közönséges menyét Európa szerte elég közönséges,
de Észak-Ázsiában talán még jóval gyakoribb; Észak-Afrikába is átterjed. Épp úgy előfordul a sík, mint a hegyes vidéken, a cserjék nélkül szűkölködő lapályokon épp úgy, egyaránt. Mindenütt talál megfelelő tanyát, mert mindenütt be tud rendezkedni, s talál, vagy teremt oly búvóhelyet, amelyben ellenségeivel szemben biztonságban érezheti magát. így hol odvas fákban, kőrakásokban, régi falakban, hol alámosott vízpart alatt, hol pedig vakondtúrásokban, hörcsög- és patkánylyukakban üt tanyát.
Télire nagyon szeret pincékben, szénapajtákban, padláson és istállókban, sőt városokban is meghúzódni. Ahol nem zavarják, nappal is kóborol, ahol üldözik, rendszerint csak éjjel portyázik; vagy ha mégis kénytelen nappal, csak a legnagyobb óvatossággal teszi.
Ha az ember vigyázva és nesztelenül megy el olyan helyek mellett, ahol menyétek tanyáznak, könnyen megfigyelheti a kis állatokat. Alig észrevehető zörej hallatszik a lombok közt, s egy kicsinyke, barna állatka surran tova, de mihelyt az embert megpillantja, fölágaskodik és figyelni kezd. Az apróságnak rendesen eszébe sem jut a megfutamodás; inkább bátran és dacosan tekintget körül, sőt egyenesen kihívó arcot vág.
Nem is egyszer történt, hogy ez a vakmerő teremtés magát az embert is megtámadta, s csak hosszas viaskodás után adta föl a harcot. Egyes esetekben a mellette elmenő ló lábába is annyira belékapaszkodott, hogy ló és lovas vállvetett igyekezete is alig tudta őt eltávolítani. Bátorságával fölülmúlhatatlan lélekjelenlét párosul.
A menyétnek a legszorultabb helyzetében is mindig van még valamiféle kiútja; még a ragadozó madár karmai közt sem adja föl a küzdelmet.
A főlényes erejű héja ugyan nem sokat teketóriázik a hozzá képest nagyon is gyönge aprósággal, mert hatalmas karmaival minden veszély nélkül megragadhatja, s mielőtt a szegény áldozat észretér, már keresztül is döfheti karmaival, vagy puszta szorításával meg is fojthatja. A gyöngébb ragadozómadaraknak azonban nagyon is tanácsos jól megfontolniok, mielőtt menyétpecsenye szerzésre adják fejüket.
Egy megfigyelő szemtanúja volt,
amint egy kánya levágott a mezőre, s onnan egy kis állatot ragadott föl magával a levegőbe. Egyszerre csak a madár ingadozni kezdett, röpülése bizonytalanná vált, s végül holtan bukott le a földre. A meglepett néző odasietett, s ekkor egy menyétet látott onnan vígan tovaosonni.
A kis állat nem vesztette el lélekjelenlétét, félelmetes ellenségének átharapta a nyakát és így megmenekült. Hasonló tapasztalatokra tettek szert három varjúval kapcsolatban is, amelyek elég vakmerőek voltak a jelentéktelennek látszó kis állatot megtámadni. Ám csúnyán elszámították magukat, mert kísérletükért életükkel fizettek.
Egy ilyen egyenlőtlen küzdelemnek nagyon tanulságos esetét mondja el Lenz. A küzdelem egy fogságban tartott menyét s egy hörcsög közt folyt le. Ebben az esetben a kis ragadozó újból és újból megtámadta a jóval nagyobb és erősebb hörcsögöt, természetesen eredmény nélkül. Végül is mindkét állat olyan sebeket szenvedett, hogy mindketten belépusztultak.
Önként értetődik, hogy az ily bátor, vakmerő teremtés félelmetes rabló lehet; s a menyét valóban ilyen is. Hadat üzent valamennyi kis emlős állatnak s gyakran irtózatos pusztítást visz véghez közöttük. Az emlősök közül a házi-, erdei- és mezei egerek, vízipockok, patkányok, vakondok, fiatal hörcsögök, mezei- és házi nyulak esnek neki zsákmányul.
A madarak osztályából a csirkéket, galambfiókákat, pacsirtákat, s általában a földön fészkelőket fojtogatja leginkább, de a fákon is kirabolja a fészkeket, s az alvó madarakat megöli. A csúszómászók közül a gyíkot, vízi siklót és a lábatlan gyíkot vadássza, sőt a veszedelmes keresztes viperát is megtámadja, ámbár ennek többszöri harapásától elpusztul.
Mindezeken kívül fölfalja a békákat és halakat is, s általában bármiféle húst megeszik; még a tulajdon testvéreitől sem irtózik. A legkülönbözőbb rovarfajokat csemegének tekinti, s ha rákhoz jut hozzá, ennek páncélját nagyon ügyesen töri föl.
Kicsiny termete és bámulatos ügyessége nagy segítségére van vadászatainál. Azt lehet mondani, hogy voltaképpen egyetlen kicsiny állat sincs tőle biztonságban. Fölötte gyorsan fut, nagyon jól kúszik, pompásan úszik; villámgyors mozdulataival és hirtelen fordulataival szükség esetén aránylag hatalmas ugrásaival könnyedén támadja zsákmányát vagy menekül ellenségei elől.
Nagy előnye,
hogy a legszűkebb nyílásokon és hasadékokon is keresztülfér, s így mindenhová belopózhatik. Bátorsága és vérszomja pedig betetőzi a ragadozásra való rátermettségét. Még azt is megfigyelték, hogy a menyét társasan is vadászik.
Ezen annyiban nem csodálkozhatunk, amennyiben szereti a társaséletet, s némely helyütt meglehetős nagy számban él. így Pechuel-Loesche hét meglett menyétet (valószínűleg egy család tagjai voltak) látott, amelyek egy bokros helyet szabályszerűen meghajtottak, a nélkül, hogy az őket szemmel tartó embertől túlságosan zavartatták volna magukat.
A kisebb állatokat nyakszirtjükön vagy fejükön csípi el, a nagyobbakat nyakuknál fogva igyekszik megragadni. A tojások kiszívásában is mester: egyik végükön egy vagy több lyukat üt, s azután oly ügyesen szürcsöli ki tartalmukat, hogy egyetlen csöpp sem megy veszendőbe. Ha nagyobb tojást akar elhurcolni, állítólag állával a melléhez szorítja s úgy viszi; a kisebbeket egyszerűen szájába fogja.
Ha nagyobb állatot sikerül megölnie, megelégszik ennek vérével, húsához hozzá sem nyúl; a kisebb állatokat mindenestől fölfalja. Amit egyszer megragadott, azt többé nem bocsátja el. Ilyenkor aztán ügyet sem vet arra, hogy van-e tanúja vérengzésének, vagy sem. A lakott házak közvetlen közelében is csaknem minden tartózkodás nélkül vadászik.
Pohl megfigyelései szerint
a menyét párzása nincs pontos időhöz kötve,
hanem az év bármely szakában megtörténhetik. Természetes, hogy ilyenformán minden időszakban akadhatunk kölykekre. A nőstény öt heti vemhesség után 5–7, de néha csak 3, kivételesen azonban 8 vak fiat is hoz a világra. Szénával, szalmával, falevéllel s más effélével béleli ki odvas fákban, valami lyukban, vagy más rejtett helyen kiszemelt fészekforma vackát.
Kölykeit nagyon szereti, sokáig szoptatja, s még azután is hónapokig eteti házi, mezei és erdei egerekkel, amelyeket elevenen hordoz oda nekik. Ha nyugtalanítják, a szájába veszi és máshová költözteti fiait. Veszedelem esetén az anya határtalan elszántsággal kél csemetéi védelmére.
Mihelyt a kecses kis állatok kissé megnőttek, nappal gyakran játszadoznak az anyjukkal, s épp oly lebilincselő, mint tanulságos látvány; amint a kis társaság fényes nappal vígan hancúrozik a réten, s főként oly helyen, ahol bőven van vakondtúrás. Ilyenkor elemükben érzik magukat. Majd ebből, majd meg amabból a lyukból kandikál ki egy-egy fejecske; a kis, villogó szempár kíváncsian tekint szét minden irányban.
Ha csöndes a táj és biztonságban érzik magukat, egyik a másik után búvik elő a földből, s vidáman kergetőznek a zöld fűben. A testvérek incselkednek, futkároznak, s eközben tanúi lehetünk annak a bámulatos ügyességnek, amely ennek a nemzetségnek sajátja.
Ha ilyenkor az ember rejtekhelyén köhint, vagy tapsol egyet, apraja-nagyja nagy ijedten menekül vissza a lyukakba, s egy szempillantás alatt hűlt helye a ficánkoló társaságnak. De mégsem! Kisvártatva megint csak előbukkan egy fejecske valamelyik lyukból; utána csakhamar a második, majd mindjárt a harmadik, s rövidesen ismét együtt vannak valamennyien.
Újból kémlelődnek és ha megbizonyosodnak, hogy a veszély elmúlt, vígan folytatják a mulatozást. S ha most újra megijesztjük őket, már föl sem veszik; hamarosan meggyőződhetünk róla, hogy most már nem hajlandók ilyesmit komolyan venni. Az apróságok egyre vakmerőbbek, sőt arcátlanabbak lesznek, s végre mit sem törődve az emberrel, játszanak tovább.
A fiatal menyétek akkor legalkalmasabbak a megszelídítésre, amikor anyjuk védőszárnyai alól jutnak fogságba. Hogy megszelídítésük mennyire sikerülhet, igazolja egy hölgy elbeszélése is, amelyet Wood a „Natural History” lapjain tett közzé.
Ha tenyeremre egy kevés tejet öntök, – beszéli a hölgy – az én szelíd menyétem jó sokat fölnyal belőle; de alig akar csak hozzá is nyúlni a neki annyira kedves folyadékhoz, ha nem tisztelem meg azzal, hogy tenyeremen nyujtsam neki. Mihelyt jóllakik, aludni tér.
Rendes tartózkodási helye az én szobám, csakhogy módot kellett rá találnom, hogy kellemetlen szagát illatos anyagokkal teljesen ellensúlyozzam. Nappal egy párnában alszik, melynek belsejébe utat talált. Éjjel ketrecében, egy pléhdobozban nyugszik, de mindig nagyon kelletlenül megy be börtönébe, s örül, ha megint kieresztik.
Ha előbb bocsátják szabadon, mint fölkeltem, az ágyamba jön és ezernyi pajkos bohóság után takaróm alá búvik, hogy kezemben, vagy keblemen pihenjen. De ha már ébren vagyok, amikor bejön, akkor legalább félórát szentel nekem, s a legkülönfélébb módokon hízeleg nekem. Úgy játszik az ujjaimmal, mint a kis kutya, fölugrik a fejemre, vagy a nyakamra, körüljárja a karomat, vagy a derekamat, s mindezt olyan könnyűséggel és kecsességgel, aminőt még semmiféle más állatnál sem tapasztaltam.
Ha a kezemet 1 m távolságra elébe tartom, beléugrik és sohasem hibázza el az ugrást. Ha valami különösebb célt tűz ki magának, nagy ügyességgel és ravaszsággal igyekszik azt elérni…
Jártában-keltében mindenre figyel,
ami körülötte történik. Minden repedést szemügyre vesz, s minden észrevett tárgyat alaposan megvizsgál. Ha látja, hogy vidám ugrándozásait megfigyelik, menten fölhágy velük, s rendszerint inkább aludni megy. Mihelyt azonban fölébred, megint éppoly élénk, s ott folytatja vidám ugrándozásait, ahol abbahagyta.
Sohasem láttam rossz kedvűnek, kivéve, ha becsukták, vagy nagyon gyötörték. Ilyenkor rövid mormogással fejezi ki elégedetlenségét; ez a hang egészen eltér attól, amelyet jókedvében hallat.
Elevenség, ügyesség, valamint hang tekintetében leginkább a mókushoz hasonlítható. Nyáron át keresztül-kasul futkos a házban, a hűvösebb idő beálltával azonban abbahagyja csatangolásait. Úgy látszik, a meleget nagyon kedveli, s gyakran, ha ágyamon játszik és a nap besüt az ablakon, megfordul, odafekszik a napsütötte helyre, s ott dünnyög egy darabig.
Vizet csak akkor iszik, ha nem kap elég tejet, s ilyenkor is nagyon óvatosan. Úgy tetszik, mintha csak éppen le akarná magát hűteni, s egyébként szinte rettegne a víztől; a tejet azonban nagy gyönyörűséggel issza, de mindig csak csöppenkint, s mindannyiszor csak nagyon keveset szabad ebből az óhajtott folyadékból a tenyeremre öntenem.
Valószínű, hogy a szabadban éppúgy issza a harmatot, mint tenyeremből a tejet. Amikor egy nyári zápor alkalmával esővizet gyűjtöttem, ezt egy kis tálban eléje tettem s arra bíztattam, hogy menjen belé, s fürödjék meg, a kis kópé nem állott kötélnek. Erre megnedvesítettem egy darab vásznat, eléje terítettem, ezen azután látható élvezettel hempergett.
Takaros kis kedvencemnek jellemző sajátossága
a kíváncsiság. Egyenesen lehetetlen előtte valami ládát, szekrényt vagy dobozt fölnyitni, sőt egy papirosdarabot is kézbe venni a nélkül, hogy az én menyétem azt a tárgyat közelebbről meg ne vizsgálja. Ha valahova oda akarom csalni csak valami papirost vagy könyvet kell kezembe vennem és azt figyelmesen vizsgálnom, tüstént ott terem, karomon fölfut, s a legnagyobb figyelemmel nézegeti az illető tárgyat.
Végre meg kell még jegyeznem, hogy menyétem örömest eljátszik egy fiatal macskával s egy kutyával, amelyek már meglehetős nagyok. Fölmegy a hátukra, nyakukba, s vagy a lábukon vagy a farkukon kúszik föl, de a nélkül, hogy azoknak csak a legkisebb kellemetlenséget is okozná.”
A menyét tökéletes megszelídítésének azonban nem az egyetlen példája. Egy angol a fészkéből fiatalon kiszedett kölyök-menyétet úgy magához szoktatta, hogy az állat mindenüvé elkísérte őt. Több más állatbarát is vitte annyira, hogy ezek a takaros kis állatok nemcsak a házbán járhattak-kelhettek szabadon, hanem a házon kívül is.
Jó bánásmód mellett a menyét 4–6 évig is életben marad a fogságban; a szabadon élő életkorát 8–10 évre tehetjük. Sajnos, hogy tudatlan emberek sokféleképp üldözik a hasznos kis állatkát és sokszor csupa kedvtelésből is megölik. Az olyan csapdába, amelyekbe tojást, kis madár vagy egér húsát teszik, a menyét könnyen megfogható. Néha patkány-kelepcékbe is betéved.
Arra a jelentékeny haszonra való tekintettel, amelyet a menyétnek köszönhetünk, ezt a hasznos kis állatkát inkább hathatósan védenünk kell, a helyett, hogy pusztítjuk. Nyíltan bevallhatjuk, hogy egérfogásra egyetlen más állat sem olyan alkalmas, mint a menyét. Az a kártevés, amelyet esetleg egy rosszul bezárt tyúkólban vagy galambdúcban rovására írhatunk, hasznossága mellett számításba sem jöhet.
A szalagos menyét (Mustela frenata Lcht.)
A közönséges menyétnek és a hölgymenyétnek Ázsiában és Amerikában lakó rokonai annyira hasonlók az imént leírt két fajhoz, hogy bővebb ismertetésük bizonnyal fölösleges lenne. A leginkább eltérőnek Észak-Amerika délibb részeitől Dél-Amerikáig elterjedt szalagos menyét (Mustela frenaka Lcht.) mondható; ez arcorra fehér mustrázatának köszönheti nevét. Ez a mustrázat típusos esetekben egy fehér homlokpántból áll, amely a szemig is lenyúlik.
Ez a mustrázat azonban egyedek és vidékek szerint nagyon változó. Némely esetben csak a szemek között, illetőleg fölött látható egy-egy keskeny csíkká sorvad.
Sőt az is előfordul, hogy az egészből nem látható egyéb, mint a fülek tövén néhány fehér szőrszál. Úgy látszik, hogy a leírt mustrázat északról dél felé mindinkább fejlett alakot ölt. Így a legészakibb alaknál (Mustela xanthogenys Gray) még alig van valami nyoma, ez tehát az összekötő kapocs a szalagos menyét s a többi menyétek között.
Fotó: Wiki, Pixabay
Előre is köszönjük, ha megosztod ezt a cikket másokkal is!
Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!
Kedves olvasó,
ha nem vagy még támogató, lépj be a Klubba ITT. Csupán havi két kiló kenyér áráért elérsz minden támogatói tartalmat. Alkalmi támogatásra Paypalon keresztül van lehetőség (kattints a kis gombra!).
Ha egyik mód sem megfelelő, de szeretnéd támogatni a Cenwebet és a rezervátumot, akkor keress minket mailben a centauri16@gmail.com címen. Segítségedet előre is köszönjük!
még több ragadozó
Emlékeztek? Buck is egy menyét! 🙂
https://www.youtube.com/watch?v=R0vNhuy16uY&t=66s