Szerb Antal írta meg minden idők legjobb irodalomtörténeti kézikönyvét. Egy olyan könyvet, ami irodalmároknak és regényolvasóknak egyaránt alapmű immár lassan száz éve. Ha valaki azt mondaná, hogy szeretne sokkal műveltebbé válni, de csak egyetlen könyvet hajlandó elolvasni, akkor ezt a könyvet ajánlanánk. Ez a mű számos szellemi kaland kiindulási pontja lehet, hiszen a világirodalom szerzői kíváncsivá tehetnek minket, vagy kalandos életükkel, vagy magnetikus erejű történeteikkel és mondataikkal. Ezért vállalkozunk arra, hogy együtt újraolvassuk ezt a nagyszerű munkát. Ha még nem olvastad, érdemes elolvasni a Szerb Antal könyvéről szóló bevezetőt is.
Szerb Antal: A világirodalom története | Előszó
AMIKOR könyvem a nyilvánosság elé lép,
nem tudom leküzdeni azt az érzést, hogy nekem is bocsánatot kell kérnem merészségemért, mint ahogy a régi szerzők tették. Merészségemért, amellyel arra vállalkoztam, hogy egyedül írom meg az egész világirodalom történetét. Megvallom, vállalkozásom engem is nem csekély szorongással töltött el; főképpen munkám elején.
De amint előre haladtam, fokozatosan valami megnyugvás féle fogott el. Írás közben jöttem rá ugyanis egy különös felfedezésre: arra, hogy a világirodalom nem is olyan nagy. Ha szigorúan csak azokat az alkotókat és alkotásokat vesszük számításba, akik és amelyek igazán világirodalmi jelentőségűek, a végtelennek látszó anyag megdöbbentően összezsugorodik.
Az igazi világirodalom,
azt lehetne mondani, elfér egy jól megválogatott magánkönyvtárban, kötetei elhelyezhetők egy nagyobb terjedelmű dolgozószoba falai mentén. Ha valaki kora ifjúságától kezdve, rendszeresen és foglalkozásszerűen olvas, nel mezzo, az emberélet útjának felére érve már el is olvasta a világirodalom jó részét, anélkül, hogy észrevette volna.
Természetesen minden attól függ, mit értünk világirodalmon. A világirodalmat sokan úgy fogják fel, mint a nemzeti irodalmak összességét, ezért a magyar tudósok szívesebben használják a ,világirodalom‘ szó helyett az ,egyetemes irodalom‘ kifejezést. Én nem az egyetemes irodalom megírására vállalkoztam; a világirodalom szót eredeti értelmében használom.
A szót Goethe vetette be a köztudatba. Goethe ezt mondta Eckermannak: „A nemzeti irodalom most nem mond sokat, most a világ irodalom korszaka van soron és mindenkinek az irányban kell hatnia, hogy ez a korszak minél előbb bekövetkezzék“. Az idézetből látható, hogy Goethe világirodalmon olyan irodalmat értett, amely nemcsak egy nemzet, hanem az egész világ számára jelent valamit. Tehát világirodalmat nem cselekvő értelemben, nem azt az irodalmat, amelyet az egész világ ír, hanem szenvedő értelemben, azt az irodalmat, amelyet az egész világ számára írnak.
A világirodalom azoknak a műveknek összessége, amelyek értékük vagy hatásuk révén, legalább is virtualiter, minden művelt nemzet számára mondtak valamit és el is jutottak minden művelt nemzethez. A világirodalom története az a folyamat, amelyben a nemzetek fölötti jelentőségű írók és művek országhatárokon és évszázadokon átemelkedve megtermékenyítik és irányítják egymást. A világirodalom története élő Összefüggés.
A meghatározásból következik,
hogy a világirodalom történetéből kimaradnak a középszerű írók, még akkor is, ha nemzeti irodalmuk történetében fontos szerepet játszottak. „Nem lehet elvárni az emberiségtől“, — mondja a legjobb amerikai irodalomtörténet szerzője, „hogy magával hurcolja a korokon keresztül a közép szerű könyvek egyre növekvő terhét, annak a mulatságos elvnek alapján, hogy e könyvek szerzőinek kortársai még rosszabb könyveket írtak“. A világirodalom csak az igazán nagy írókat foglalja magába és rajtuk kívül azokat, akiket általában nagynak tartanak.
A meghatározásból bizonyos kiküszöbölhetetlen igazságtalanság is származik. A világirodalom elsősorban a nagy nemzetek, — illetve irodalomról lévén szó, a nagy nyelvek irodalma. Nem azért, mintha ez feltétlenül értékesebb volna a kisebb nyelvek irodalmánál; hanem abból a gyakorlati okból, hogy a nagy nyelvek beszélői legfeljebb egymás nyelvét tanulják meg, a kisebb nyelvek beszélői pedig a magukén kívül csak a nagy nyelveket és ily mód a közös irodalmi tudatba, a „világirodalmi tudatba“ csak a nagy nyelvek irodalma kerülhet be, a kisebb nyelvekből pedig az a kiváltságos kevés, amit a nagy nyelvekre lefordítanak.
A művelt magyar ember figyelemmel kísérheti a magyaron kívül a német, francia, angol, olasz, esetleg spanyol irodalmat. De már a svéd vagy a finn irodalomból csak azt ismeri meg, ami magyarul vagy a fenti nyelvek egyikén fordításban megjelenik. A világirodalom eszerint: a két klasszikus nyelv, a görög és a latin irodalma, továbbá a Szentírás — ezek kultúránk közös alapjai. Azután pedig a három nagy latin leány-nyelv, a francia, olasz és spanyol és a két nagy germán nyelv, a német és az angol irodalma.
Ezekhez hozzájárult a múlt század folyamán kiváltságos lángelmék átütő ereje és sajátos történelmi konstellációk összehatása révén a lengyel, orosz és skandináv irodalom. Csak ezek hatnak az egyetemes irodalomra, csak ezek tagjai az élő összefüggésnek, amelyről beszéltünk. A jövőben további nyelvek irodalma léphet be a világirodalomba; de ebben a történelmi pillanatban csak eddig terjednek a világirodalom határai. (A kisebb nyelvek irodalmára vonatkozó legfontosabb adatokat könyvem, lexikális használhatósága kedvéért, függelékben tartalmazza.)
Ez igazságtalanság, azt mi kis nemzetek fiai érezzük legjobban; de azok közé az alapvető igazságtalanságok közé tartozik, amelyek ellen harcolni gyermeki dolog és donquijotéria lenne.
Nem szorul bővebb magyarázatra,
hogy könyvemben nem szerepel a régi és új keleti népek irodalma sem. Bármilyen csodálatos kincseket is rejtegetnek a nagyon kevesek számára, akiknek módjukban áll megismerni azokat. A nyugati kultúrkör irodalmára semmi befolyással nem voltak, nem léptek be a világirodalomba, nagy alkotásaik nem közös tulajdonai az emberiségnek. Kivétel az arabok és perzsák irodalma, amelynek legkiemelkedőbb művei megbízható fordításokban mindenkinek rendelkezésére állnak és hozzájárultak a hatásukkal nyugati irodalmak kialakulásához.
Könyvemben a magyar irodalom csak utalások és összehasonlítások alakjában szerepel. Méltánytalanság lett volna úgy bánni vele. mint a többi kisebb nyelv irodalmával; hiszen, hogy a magyar irodalom sokkal többet ér, mint amennyi helyet tölt be a világirodalmi tudatban, azzal mindnyájan tisztában vagyunk. Másrészt mind azt amit a magyar irodalomról mondhattam, elmondtam Magyar Irodalomtörténetemben és nincs nehezebb és meddőbb feladat író számára, mint újra megfogalmazni valamit, amit egyszer már megfogalmazott.
Hasonlóképp Magyar Irodalomtörténetemre kell hivatkoznom
azok előtt, akik e könyv módszeréről kívánnak értesülni. Élben a könyvben is azokat a módszertani elveket követtem, amelyeket annak bevezetésében megjelöltem. Igyekeztem tehát itt is végig vezetni az eszmetörténeti, stílustörténeti és irodalomszociológiai szempontot. Különösen ez utóbbit: nyomon követtem az irodalom külső megjelenési formáit, az élőszóbeli előadástól a kézzel írott papyrusztekercsen és pergamen-kódexen át a gyorssajtóval előállított nyomdatermékekig vezető utat és e megjelenési formák hatását az irodalmi termelésre.
Igyekeztem tekintetbe venni, hogy bizonyos korszakokban az irodalom is része a gazdasági életnek, az írott mű árucikk, és ez is befolyásolja az irodalom alakulását. Megkíséreltem bemutatni az írói öntudat, az írói rend, mint társadalmi osztály történetét. A világirodalom meghatározásából következik, hogy figyelmet kellett fordítanom az írók „utókorára“, hatására és tovább élésére az irodalmi tudatban.
Főképpen pedig szerettem volna megmagyarázni
író és társadalom összefüggését, arról beszélni, mennyiben hordozója egy-egy író osztálya eszméinek és mondanivalóinak. De ezt a legfontosabb szempontot nem erőltettem; vigyáztam, hogy ne engedjek túlságosan saját elméleteim csábításának. Könyvemben, úgy érzem, ezek az irodalomszociológiai részek még így is a legvitathatóbbak. Mert míg egyebekben ellenőrizhettem magam az irodalom történet és kritika nagy standardműveivel, az irodalom szociológia terén olyan kevés még az előmunkálat, hogy legtöbbször csak saját e gondolásaimra támaszkodhattam.
Minthogy a világirodalom története az emberiség életének több évezredét öleli magába, az idők nagy rengetegében nem lehet eligazodni bizonyos történetfilozófiai tájékozódás nélkül. A múlt századi irodalomtörténetek hallgatólagos alapja a Fejlődés tana: azt mutatják be, hogyan tökéletesedett az irodalom, amíg mai formáját el nem érte.
De a huszadik század folyamán sajnos mindannyiunknak ki kellett ábrándulnunk a Fejlődés eszméjéből. Akármerre nézünk, azt éljük át, hogy az emberiség nem tökéletesedik. Nem járul közelebb nagy eszményeihez; ennek következtében nem tökéletesedhet kifejezési eszköze, az irodalom sem. A gondolkozók visszatértek ahhoz a régi romantikus történetfilozófiához, amely a nemzeteket és kultúrákat élő szervezeteknek tekintette és úgy gondolta, ezek is születnek, kiérnek, elöregednek és meghalnak az időben, és azután minden kezdődik elölről.
Az emberiség nem előre halad, hanem körben jár. Ennek a ma általános világérzésnek legművészibb és egyben leg rendszeresebb kifejtése Oszvald Spengler könyve, a Nyugat Alkonya. Nagyobbára őt követtem, ahol szükségessé vált a jelenségek történetfilozófiai rendezése. De mint az irodalomszociológiát, a spengleri „kultúrmorfológiát“ is igyekeztem minden erőltetés nélkül alkalmazni.
Nagyon is tisztában vagyok vele, hogy a jelenségek végtelen gazdagsága nem fér bele semmiféle rendszer keretei közé. Az irodalomtörténet értékelés. egyik legnehezebb kérdése az értékelés. Régebben az irodalomtörténet írók tudatosan vagy öntudatlanul még a klasszikus, normatív esztétika hatása alatt álltak, vagyis azt hitték, hogy az irodalmi műveket hozzá lehet mérni bizonyos örökérvényű normákhoz, szabályokhoz és így értéküket pontosan meg lehet állapítani. Ezért a régibb irodalomtörténetek nem is álltak másból, mint az írók életrajzából és műveik „méltatásából“. De ma, relativista korunkban már nem hiszünk örökérvényű szabályokban; úgy tudjuk, hogy minden irodalmi értékelés relatív és egyéni.
Ezért a modern irodalomtudomány igyekezett is lehetőség szerint kikapcsolni az értékelést, helyette a művek keletkezésének lelki, szellemi és társadalmi okait, továbbá egymás közti összefüggésüket vizsgálta. De az érték szempontot mégsem lehet teljesen elmellőzni. Hiszen az irodalomtörténetíró már akkor is értékel, amikor eldönti, kiről beszéljen és kiről ne, kiről beszéljen többet és kiről kevesebbet, és ha nem értékel, cserben hagyja a közönséget, amely mégis elsősorban azt akarja megtudni tőle, mit „kell“ és mit lehet elolvasni és miért éppen ezt és nem mást.
Nem kerültem el tehát az értékelést;
de hogyan kerüljem el akkor, hogy ítéleteim ne csupán egyéni hajlamaim kifejezései legyenek? Olymód, hogy igyekeztem véleményemet összhangba hozni a hozzáértők ítéletével) alkalmazkodni a kialakult irodalmi közmegegyezéshez. Nem is esett nehezemre. Hiszen az ember belső megérése irodalmi ízlés szempontjából úgyis abból áll, hogy lassankint rájön, hogy csakugyan nagy írók azok, akiket a hagyomány annak tart.
Nemigen írtam le olyan véleményt, amely a közmegegyezéssel ellenkeznék — de hogy könyvem mégse váljék irodalmi közhelyek kritikátlan ismételgetésévé, a közmegegyezést viszont hozzámértem saját olvasói élményemhez és igyekeztem azzal kiegészítem.
A művek értékének megbeszélése közben igen gyakran tekintetbe vettem, mennyire eleven a mű, milyen benyomást tesz a „mai olvasóra“. Ez a szempont tulajdonképpen nem értékelés. A mai olvasó nem okosabb a régi olvasónál és ha egy mű a mai olvasót nem ragadja meg, az gyakran nem a mű hibája, hanem a mai emberé. Nem is nagyon maradandó szempont, mert ami ma tetszik, holnap talán nem fog tetszeni, az ízlés napjainkban igen erősen hullámzik. A mai olvasó nem azonos az „utókorral“, csak egy pillanata az utókornak.
Mégis nagyon fontosnak véltem
ennek a szempontnak kidolgozását. Egyrészt azért, mert ezt a könyvet is a mai olvasó olvassa és tájékozást vár belőle, hogy előreláthatólag melyik lesz az a könyv, amely szívéhez közel tud kerülni. Másrészt pedig azért, mert az irodalomtörténet is, mint minden írás, közösségi alkotás és céljaihoz hozzátartozik, hogy kifejezze a közösséget, amelyből sarjadt.
Az irodalomtörténetnek nemcsak az irodalmi múltról kell tanúságot tennie, hanem a jelenkorról is, amelynek terméke.
Ezt akkor éri el, ha időnkint látleletet vesz fel az irodalom anyagáról és megállapítja, mi él és hat belőle abban a történelmi pillanatban. Ötven év múlva könyvemben az akkori szakembert már nem az fogja érdekelni, amit a régi és új írókról mondok benne, mert azt úgyis fogja tudni, hanem az, amit a mai olvasóról mondok. Mert addigra már irodalomtörténeti adat az is, hogy mi tetszett ma és mi nem. Könyvemben ötven év múlva az lesz érdekes, ami addigra elavul benne, az, ami a mai felfogásra jellemző.
Összefoglaló és közhasználatra szánt műnek nem lehet feladata új részletigazságok és összefüggések felfedezése; ezt a szaktanulmányoknak és monográfiáknak kell elvégezniük. Inkább gyakorlati, mint elméleti cél vezetett: hogy kezére járjak azoknak, akik Magyarországon olvasni szeretnek, segítsek nekik, hogy könnyebben kiismerjék magukat az írók és művek végtelen és gyönyörű sokadalmában. Azt szeretném, hogy az, aki könyvemet forgatja, kedvet kapjon minél több értékes, igazán világirodalmi könyv elolvasására.
Vannak, akik szórakozásból olvasnak és vannak, akik műveltségüket akarják olvasmányaikkal gyarapítani; de én a harmadik olvasóra gondolok, arra, akinek az olvasás életfunkció és ellenállhatatlan kényszer — csak ez az igazi olvasó. Vágyam az, hogy az olvasás szenvedélyét keltsem fel és tápláljam azokban, akikhez soraim elkerülnek. Mert én is hiszem, amit John Cowper Powys mond: „Az embernek lehet sikere könyvek nélkül, meggazdagodhat könyvek nélkül, zsarnokoskodhat embertársai fölött könyvek nélkül, de nem, ‘áthatja Istent’, nem élhet jelenünkben, amely a múlttól terhes és méhében hordozza a jövendőt, ha emberi fajtánk csodálatos naplóit nem ismeri“.
Azt szeretném, ha át tudnék adni valamit a gyönyörűségből, a megrendülésből, a megszállottságból, amelyet én éreztem egyes művek olvasása közben. Amit nekem jelent az, hogy van a világon irodalom. Ezért nem is ragaszkodtam a hűvösen tudományos, közlő előadásmódhoz, nem titkoltam megrendültségemet és nem idegenkedtem a pátosztól sem. Vannak dolgok, amelyekről nem illik meghatottság nélkül beszélni.
Bárcsak könyvem hozzájárulna ahhoz,
hogy gyarapodjék és erősödjék az igazi olvasók kicsiny konfraternitása, napjainkban, amikor hallgatnak a Múzsák és összebújnak, akik a Múzsákat tisztelik. Mert a világnak égető szüksége van egy kis jóságra — és aki a könyveket szereti, rossz ember nem lehet.
AZ OLVASÓNAK különös figyelmébe ajánlom a harmadik kötet végén található tárgymutatót, amely magában foglalja az irodalmi fogalmak címszavait, a műfajokat, stílusokat, irodalmi eszméket, — és remélem, hogy elősegíti könyvem használhatóságát.
Végül is köszönetet mondok tudós mestereimnek illetve barátaimnak, akik megbecsülhetetlen segítségemre voltak egyes részletek átnézésével és szakszerű tanácsaikal. Így elsősorban Angyal Endre, Gyergyai Albert, Illés Endre, Kardos Tibor, Kerényi Károly, Máthé Elek, Rónay György, Sik Sándor, Turóczi-Trostler József és Zolnai Béla uraknak
FOLYT. KÖV.
Köszönjük, ha megosztod ezt a cikket! Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá! | ITT KÉRJ INGYENES HÍRLEVELET ✉️ | Illusztrációk: Pixabay
Kedves olvasó,
lépj be a Klubba ITT, hogy elérhess minden támogatói tartalmat! Alkalmi támogatásra Paypalon keresztül van lehetőség (kattints a kis gombra!).
Ha másként szeretnéd támogatni a Cenwebet és a rezervátumot, akkor keress minket mailben a centauri16@gmail.com címen. Segítségedet előre is köszönjük!
még több irodalom
