Tölgyfa-pávaszem, azaz selyemlepke Japánból! Új fajunk a birtokon!
Ez a csodaszép és impozáns lepkefaj a birtok 1007. faja.
Legalábbis az adatok feldolgozása során 1007. fajként került fel a birtok flóra- és faunalistájára. Ennél azonban jóval érdekesebb a megkerülés ténye, vagy az, hogy az első észlelés után még két alkalommal észleltük éjszakai lámpázáson. Arról nem is szólva, hogy nem akármilyen úton-módon került Európába.
Elvileg Európa legnagyobb lepkefaja a nagy pávaszem, akit tavasszal (április-májusban) körülbelül 6-8 alkalommal szintén észleltünk, rokonával, a kis pávaszemmel együtt (utóbbit csak egyszer).
Idővel előkerült a védett, és ezen a vidéken kimagaslóan jó fajnak számító T-betűs pávaszem is, így a nyáron már csak a tölgyfa-pávaszem megkerülése váratott magára.
El tudjátok képzelni,
mekkora öröm volt, amikor első alkalommal 2024.07.10-én 1:23-kor felbukkant a hatalmas és pompás tölgyfa-pávaszem? Már a tavaszi éjszakákon is rendkívüli érzés volt, valahányszor a nagy pávaszem érkezett, de mintha a tölgyfa-pávaszem valamivel még nagyobbnak is tűnt volna talán a színe, a rikító sárga szín miatt. És mivel az éjjeli lepkék többsége viszonylag kicsi, egy ekkora lepke felbukkanása olyan, mintha váratlanul egy madár érkezne a sötétből.
Nem mellesleg el is éri a kisebb madarak méretét.
A Jasius.hu adatai szerint a két faj szárnyfesztáv-méretei a következők:
- Nagy pávaszemnél a nőstény elérheti a 145 millimétert.
- Tölgyfa-pávaszemnél pedig a hím lehet akár 140 milliméteres is.
A két faj között tehát milliméterek döntenek abban a kérdésben, melyik a legnagyobb, de még ha csak orrhosszal is, a nagy pávaszem nyer. A méreten túl azért is a nagy pávaszemet illeti az „Európa legnagyobb lepkéje” cím, mert esetében őshonos (védett) fajról beszélünk, míg a tölgyfa-pávaszem jövevény faj, faunaidegen lepke.
Viszont nem invazív!
Ez fontos. Erről a kérdésről elég durva vita bontakozott ki az egyik Fb-csoportban a megfigyeléseim alatt, amit hamarosan ki is mentek a Cenwebre, mert nagyon tanulságos, hogy még egy ilyen kérdésben is mennyire túlfűtött, mennyire indulatos viták, perpatvarok alakulhatnak ki.
Elöljáróban annyit, hogy bár a tölgyfa-pávaszem őshazája Japán, nem vált Európában agresszíven terjeszkedő, más fajokat kiszorító fajjá, annak ellenére sem, hogy termeténél fogva elvileg komoly konkurencia lehetne. Ráadásul jelentős erdészeti károkozásáról sincsenek adatok, holott régóta itt van már velünk Európában.
A faj nemcsak lélegzet elállítóan szép, nemcsak viselkedése is különös (erről később), hanem megtelepedésének története is kalandos.
Először is a tölgyfa-pávaszem voltaképp egy selyemlepke-faj.
Először 1861-ben írták le a tudomány számára Japánból, ezért mindmáig Japánhoz köthető jövevényként írnak róla, holott később kiderült, hogy a tölgyfa-pávaszem (Bombyx yamamai) valójában egy kitenyésztett lepkefajta, amelynek tényleges eredetét ma már valószínűleg lehetetlen megállapítani.
A könnyebb érthetőség végett leegyszerűsítve arról van szó, hogy a tölgyfa-pávaszem őseit valamikor réges-régen selyemtermelésre használhatták és tenyészthették, addig csiszolgatva a lepkék tulajdonságait (nyilván a nagyobb selyemhozam érdekében), míg végül az annyira elkülönbözött a kiinduló fajtól, hogy ma már nem tudni, miből is tenyésztették ki. A tenyészetekből azonban gyakran kerültek ki példányok, melyek aztán megtalálták a számításukat a vadonban és elszaporodtak, s nemcsak Japánban, hanem Ázsia szerte sokfelé, ráadásul számos változatban.
Valójában tehát nem tudjuk, honnan származik a tölgyfa-pávaszem. Azt tudjuk, hogy első kivadult példányait Japánból írták le 1861-ben. De hogy pontosan melyik fajból, hol és mikor hozták létre, azt talán sosem tudjuk meg.
A tölgyfa-pávaszem előnye
a „hagyományos” selyemhernyóval szemben, hogy nem eperfa-levéllel táplálkozik. Ipari mennyiségű eperlevél biztosítása nem mindenhol könnyű, viszont tölgyfalevéllel ellátni a selyemhernyókat Európában igazán könnyű lehet, hisz Európa legjellemzőbb, legtömegesebb fafaja a tölgy. A tölgy-pávaszem nagytermetű, és bár a hernyója által termelt gubó selyme nem olyan hófehér, mint a klasszikus selyemhernyóé, minőségben semmivel sem marad el mögötte, így nem kellett sokat várni arra, hogy megpróbálják bevonni a selyemgyártásba, akár Európában is.
A selymet általában luxuscikknek tartjuk, holott korábban számos területen nélkülözhetetlen volt. Többek között az ejtőernyők vagy a lőporzsákok anyaga is a selyem volt, így a hadiipar aligha tudott volna meglenni nélküle.
Magyarországon is viszonylag korán foglalkoztak a tölgyfa-pávaszem adta lehetőséggel.
Elsőként Széchenyi István
szorgalmazta a hazai selyemtermelés fellendítésének fontosságát. Már 1902-ben is arról értekezett egy bizonyos Abafi-Aigner Lajos a Rovartani Lapok hasábjain, hogy az eperfán élő selyemhernyó mellett máris kísérleteznek a tölgyleveleken élő tölgyfa-pávaszemmel is.
Mivel ennyire korán több helyen is nagy fontosságot tulajdonítottak a tölgy-pávaszem gazdasági használhatóságának, nem csoda, ha a faj igen hamar kikerült az európai élőhelyekre. Azok a tölgyfa-pávaszemek, melyeknek kései utódait láthattam a birtokon 2024.07.10-én, 13-án és 20. körül is, igen korán,
1866-ban kerültek ki egy karintiai selyemhernyó tenyészetből, és azzal a lendülettel „meg is tapadtak” a karintiai erdőkben. Onnan indult el a tölgyfa-pávaszem viszonylag jól dokumentált és szépen követhető, de lassú, komótos hódító útjára Európában.
Karintián keresztül elérte a Murát,
és annak völgyét követve jutott el Magyarországra, ahol az első példányt a szlovén határtól pár kilométerre Lentiben, közelebbről Lentikápolnán egy fűrésztelepen találták 1956 augusztus 13-án. Ez a példány mindmáig látható a Természettudományi Múzeum gyűjteményében.
Ha ma ránézünk a faj hazai elterjedésére, szépen látszik a terjeszkedés irányultsága. Egy invazív faj hetven év alatt rég elárasztotta volna az egész országot, sőt hetedhét határon túl járna már, mondjuk akár Skandináviában vagy Oroszország mélyében.
Akadtak szándékos betelepítési kísérletek is,
ráadásul Magyarországon. Az Entomológiai Társaság 1914-es ülésén a társaság elnöke, Kertész Aba arról számolt be, hogy egy amatőr lepkész, az igazán különleges nevű Sándor Sándor megkísérelte kitelepíteni a tölgyfa-pávaszemet a Budapesthez közeli Hármashatár-hegyen, de kísérlete kudarcot vallott, mert a kitelepített hernyókat felfalták a madarak. Talán már ez az eset is arra utal, hogy a tölgyfa-pávaszem nagy termete és számos természetes ellensége miatt nem képes invazív fajjá válni.
Akkoriban még nem voltak tisztában a flóra- és faunahamisítás kockázataival.
Idegen fajok behurcolása, szándékos betelepítése akkortájt még divat volt (ezt a viktoriánus kor tolta a legintenzívebben). Így kerültek Ausztráliába többek között nyulak, Amerikába seregélyek (ott korábban nem éltek), és számos hajmeresztő telepítés történt a viktoriánus divatnak hála, hogy csak egyet emeljünk ki: bár kevesen tudják, de mindmáig élnek kenguruk Angliában!
A lepkészek túlnyomó többsége – megkockáztatom a szakértők és hozzáértők minden esetben – alapvetően kedvelik a tölgyfa-pávaszemet, ami ráadásul színében is igen jelentős változatosságot mutat.
Ez az a kivételes, ritka eset,
amikor egy kivadult faunaidegen faj nem jelent veszélyt a helyi, őshonos faunára. Ez a lepke remek példa arra, hogy az ember milyen mélységig képes belenyúlni a bioszféra életébe. A tölgyfa-pávaszem voltaképp egy háziállat, amely visszavadult, csak épp már nem az eredetének megfelelő vidékeken. Vannak más hasonló példák is.
Érdekes mód szintén Japánból. Kevesen tudják, de Japán tradicionálisan is évszázadokkal előzte meg Európát sok állatfaj tartásában, tenyésztésében és „nemesítésében”. Az aranyhaltól a koi-pontyig, számos állatfajt tenyésztettek, olyanokat is, melyek Európában sokáig ismeretlenek voltak.
Van egy díszpinty, az úgynevezett sirályka (én is sokat tenyésztettem belőlük annak idején), amellyel pontosan az a helyzet, mint a tölgyfa-pávaszemmel. Tudjuk, hogy valamelyik bronzpinty-faj lehetett az őse, de mára annyira elkülönbözött minden a vadonban élő bronzpintytől, hogy szintén háziállatnak kell tekinteni. Bár a sirályka tudtommal sehol sem került vissza a vadonba.
Legközelebb azt mutatom meg,
hogy egy ennyire szép és érdekes faj miatt miként képesek egymásnak esni emberek. De ti addig is csak gyönyörködjetek a birtokon fényképezett példányokban. Abban a hangulatban, amit reményeim szerint a fotók legalább részben visszaadnak. Bár ellentétben a nagy pávaszemmel, aki egészen jámbor és jól kezelhető lepke, leszállás után békésen tűri, hogy áthelyezze az ember, esetleg nappal nyugodtan hurcolhatja a kezén vagy fáról fára fényképezés végett, a tölgyfa-pávaszem sokkal nyughatatlanabb. Ha megfogjuk felrepül, sokszor a földön vergődik, feldobálja magát a levegőbe. Bajos rávenni, hogy megnyugodjon és megüljön mondjuk a lepkész kezén.
Egy példányt rövid időre elraktam,
hogy készthessek szép nappali felvételeket is a tölgyfa-pávaszemről, de másnap csalódnom kellett. Ellentétben számos éjszakai lepkefajjal a tölgyfapávaszem szinte azonnal lelécelt fényes nappal, de ami ennél is érdekesebb (ehhez hasonlót nem tapasztaltam eddig egyik fajnál sem), felszállás után rögtön körözésbe kezdett, mint egy kis madár.
Nem egyenes vonalban repült, nem cikcakkban, hanem szabályosan körözött, minden körrel feljebb jutva, és körülbelül 30-40 kör után már körülbelül 100-150 méteres magasságban járt, amikor is – mint egy termikből kirepülő madár – abban a magasságban magabiztos verdeséssel megindult nyugati-északnyugati irányba. Rejtély, hogy az a lepke miért tett így vagy hová akart eljutni.
Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!
Kedves olvasó,
ha nem vagy még támogató, lépj be a Klubba ITT. Csupán havi két kiló kenyér áráért elérsz minden támogatói tartalmat. Alkalmi támogatásra Paypalon keresztül van lehetőség (kattints a kis gombra!).
Ha egyik mód sem megfelelő, de szeretnéd támogatni a Cenwebet és a rezervátumot, akkor keress minket mailben a centauri16@gmail.com címen. Segítségedet előre is köszönjük!
még több “Kert és vadon”
Tényleg nagyon szép és amekkora, nem maradhat észrevétlen.🦋
A pávaszemes lepkék nagyon szépek, és külön öröm, hogy van köztük nappali és éjjeli is. A tölgyfa-pávaszemről szemből készített fotódon látszik, hogy milyen gyönyörű csápja van. (Az a falevél-szerű valami elöl a csápja ugye?)
Még emlékszem gyerekkoromból, hogy a faluban többen is selyemhernyókat tenyésztettek, amiket begubózás után kellett leadni. Mi, gyerekek is szedtük nekik az eperfalevelet. 🙂
Igen, az a csápja!
Köszi! 🙂
Csodás felvételek, gratulálok! Sok ilyen felejthetetlen éjszakát kívánok ilyen gyönyörűségekkel.