Tengeri uborkák | Ismerd meg jobban!
köszönet az elődöknek
Alfred Brehm Az állatok világa (1863-69) című munkája nemzedékek tudását és életét határozta meg. Minden idők egyik legnagyobb szabású zoológiai összefoglaló munkája volt. E mű fejezeteivel a méltatlanul “elfeledett” szerzők munkája előtt tisztelgünk.
Időnként a hajdani szöveget kommentárral is ellátjuk, és ajánljuk a fajjal vagy témával kapcsolatos egyéb cikkeinket.
Néha azt hihetnénk, hogy ezekben a forrásokban már alig találni aktualitást. De ha nagyobbra nyitjuk érdeklődésünk látószögét, rögtön érzékeljük: ezek a munkák ma is ontják az érdekes megfigyeléseket, és minden nappal egyre tanulságosabbak azok a kontrasztok is, melyek a hajdani és mai szemléletek között feszülnek.
Alfred Brehm: Tengeri uborkák (Holothurioidea)
1863-69 | magyarul 1901-1907
Tengeri uborkák (Holothurioidea)
A tengeri uborkák, a parti tájak és nagy mélységek fenéklakó faunájának a tagjai azok a tüskésbőrűek, melyek tisztán a külsejüket tekintve a leginkább eltérnek a tüskésbőrűekre általában jellemző alkattól. Hogy szervezetük az ötsugarú szimmetria szerint épült fel, sokon külsőleg még a legpontosabb vizsgálattal sem ismerhető fel és arról csak az anatómiai vizsgálat győzhet meg bennünket.
A férgekhez hasonlítanak különösen abban, hogy testük külső falát valódi bőrizomtömlő alkotja, amely az ásó életmódot folytató fajok mozgása közben általában véve körülbelül úgy működik, mint például a földigiliszta bőrizomtömlője. Merev mészvázuk nincsen, leszámítva nagyon kevés kivételt. E helyett a vastag, bőrszerű kültakaróban számos különálló mésztestecske található, rendkívül díszes rácsos kis kerekek, apró oszlopok és horgonyok.
A legterjedelmesebb mészképződményük a garatjuk körül kialakult mészgyűrű, amely szintén a bőrből, a testüregbe betűrődött körduzzanatból származik. Ez a gyűrű tíz vagy több piskótaalakú mésztestecskéből áll, ezek találkozási pontjain ülnek a tapogatók, és azokra támaszkodik az öt hosszanti izomszalag is. A tapogatók, szám szerint 10–30, zömök, pajzsalakú nyújtványok, gyakran lebenyes végkoronggal. Egyszer egyszerű ujjalakúak, míg máskor gazdagon elágazó, faalakú képződmények, mint például amilyenek a Földközi-tengerben és a Quarneróban is közönséges Cucumaria planci Brdt.-éi.
A tapogatók a vízedényrendszer függelékei, valószínűleg annak legelülső, átalakult lábacskái. Sőt az egyik rendjükre, a Paractinopodákra jellemző, hogy ott ezek az egyetlen külső függelékei az erősen visszafejlődött ambulakrális rendszernek. Ellenben jól kifejlődött rajtuk a tüskésbőrűek szervezetéből a körcsatorna a garat körül s az ebből kiágazó öt sugárcsatorna, melyek a rendes testtartás mellett mászó tengeri uborkákon „elülről” „hátrafelé” haladnak, és amelyekből az ambulakrális lábak és ambulakrális tapogatók erednek.
A lábak rendesen öt szabályos sorba rendeződtek, de az is lehetséges, hogy szabálytalanul vannak szétszórva a test felületén. De ha öt sort alkotnak is, gyakran akkor is megnyilvánul elrendeződésükben a kezdődő kétoldalúság. A hasoldalon, amelyen az állat mászik, három sugár (rádiusz) fut végig (az úgynevezett trivium, közülük az egyik pontosan a talp középvonalában); a két másik (bivium) a háton foglal helyet, de jól oldalvást.
A has- és hátoldal között lévő különbség még jobban szembeötlik akkor, ha a trivium ambulakrális lábain szívókorongok alakulnak ki, ellenben a biviumon, ahol mozgásszervekre nincsen szükség, csak szívókorongnélküli, hegyes ambulakrális tapogatók találhatók.
Sajátságosan viselkedik a középsíkban helyet foglaló kőcsatorna.
Ez a legtöbb fajban többé nem kifelé nyílik, hanem valamelyest megduzzadt madreporalemezen a testüregbe vezet. Egyes csoportok tagjainak egynél több ilyen madreporalemeze van, sőt egy délamerikai fajnak a körcsatornájából 60–80 kőcsatorna indul ki. A körcsatornával mindig összefügg egy nagy körtealakú (Poli-féle) hólyag is.
Ebbe húzódik vissza a vízedényrendszer tartalma, amikor a tapogatók visszahúzódnak; előfordul gyakran az is, nevezetesen mikor egynél több kőcsatorna van, hogy ezek is többes számban jelennek meg. E hólyag falaiban keletkeznek az amőbák módjára mozgó vándorsejtek. A többi tüskésbőrűek ilyen sejtjei az axiális szervben keletkeznek, azonban a tengeri uborkáknak ilyen szervük nincsen.
Ha az ember egy hosszanti vágással felvágja a tengeri uborka testét, azonnal láthatja, hogy annak terjedelmes testüregét majdnem teljesen kitölti a bélcsatorna és annak a függelékei.
A bélcsatorna csak egy egyszerű kanyarulatot ír le és külsőleg csak kevéssé tagolt. Azonban finomabb szerkezete alapján több részét lehet megkülönböztetni. Ezek a részek a következők: Az előbél vagy garatbél, az e mögött következő, gyakran két részre, tudniillik mirigyes- és rágógyomorra tagolódott gyomor, azután a bélcső leghosszabb része, a középbél, és végül a végbél, melyet izmok erősítenek a testfalhoz.
Ez utóbbival rendesen sajátságos szervek függenek össze, így a lélegzőszervek, az úgynevezett tüdőfák. A tüdőfákat két hatalmas, közös alapú, gazdagon elágazó törzs alkotja, vagy pedig már az eredésük helyétől kezdve el vannak választva egymástól. Lényegileg csőszerű szerv ez, amelybe az állat a végbél legutolsó részének, a kloakának ritmikus összehúzódásai által vizet vesz fel, és miután egymásután többször végezte ezt a munkát, az elhasznált vizet hatalmas sugárban fecskendezi ki magából.
Az oxigén a tüdőfák vékonyfalú véghólyagjainak a falán keresztül a testüregfolyadékba szivárog át, amely az összes szerveket körül mossa és így az oxigént azok valamennyiéhez elszállíthatja. De azonkívül arra is szolgálnak a tüdőfák, hogy segítsék eltávolítani az anyagcsere bomlástermékeit. És pedig olyanképpen végzik ezt a feladatot, hogy váladékokkal megtelt vándorsejtek furakodnak át a véghólyagok falán s azokat a szervezet az elhasznált vízzel együtt kilöki magából.
A tüdőfák legalsó, sajátságosan átalakult ágacskái állítólagos védőszervek volnának, de meg kell jegyeznünk, hogy ilyen állítólagos védőszervei sok fajnak egyáltalában nincsenek. Az úgynevezett Cuvier-féle szervek hosszú csövek, melyeket az állat ingereltetés esetén a végbélnyílás hasadékán át kibocsát magából.
Idegrendszerük a tüskésbőrűek jellegzetes idegrendszere.
Áll tehát egy, a bélcsatorna legelülső része körül futó gyűrűből s az abból kiágazó, öt sugárirányú idegből. Érzékszervekül bizonyos érzéksejtek szolgálnak, melyek tapintásbeli és kémiai ingereket fognak fel. Az is meg van állapítva, hogy egyes fajok érzékenyek a fény iránt, sőt egyik fajról (Synaptula hydriformia Les.) azt is kimutatták, hogy egyszerű szerkezetű fényfogószerve van.
Egyes mélytengeri alakoknak és a Paractinopodáknak egyensúlyérzőszerveik vannak, amelyek az állatot a nehézkedési erő irányáról értesítik és lényegileg hasonlók más állatok hasonló feladatú szerveihez: hólyagok, belsejükben apró kövecskékkel, a statolithokkal, amelyek a test különböző helyzeteiben a fal különböző részeire gyakorolnak nyomást és így értesítik az állatot helyzetéről. Ha megvannak, páros számban vannak meg és a sugáridegek eredési helyén kétoldalt foglalnak helyet.
A kétsugarú szimmetria az idegrendszerrel szemben különösen határozottan megnyilvánul az ivarszervek szerkezetében. A mirigy mindig egyetlenegy, elágazó csövek alkotta bojt, amely a test elülső vége közelében a hátoldalon nyílik a szabadba. Rendesen külön hímeket és nőstényeket találunk. Ezek külsőleg csak néha különböztethetők meg, amikor t. i. a hímnek ivarszemölcse, a nősténynek pedig az ivadék gondozására való berendezései vannak. Azonban a fajok egész sora hímnős: peték és hím csirasejtek egymás mellett vagy egymásután fejlődnek az ivarmirigyben, illetőleg ugyanabban a mirigycsőben.
A petéből a tengeri uborkákra nagyon jellemző lárva keletkezik, az auricularia. Ennek a csillóssávja vagy a száj és a végbélnyílás közt a lárva teste körül lefutó, egyszerű sáv marad, vagy pedig kis nyúlványokba szögellik ki s többszörösen redőzött és fodrozott. Ez a szerv a lárva lebegőképességét erősen növeli, mint pl. a Chun által leírt, 6 mm-nyire is megnövő Auricularia nudibranchiatáét. Egy hasonló, Oshima által Japán körül talált lárva meg éppen 1 1/2 cm-nyire nő meg. Az is előfordul, hogy az auriculariából későbben hordóalakú lárva lesz, amely, mivel a csillósáv széttagolódásból eredő öt pánt veszi körül, a tengeri liliomok lárvájához válik hasonlóvá.
Ludwig óta a tengeri uborkákat a Paractinopoda– és Actinopoda-rendekre szokták osztani. Túlnyomóan nagy többségük ebbe az utóbbi csoportba tartozik, annak nyolc, fajokban nagyon gazdag családja valamelyikébe, míg a Paractinopodák rendjét a kapaszkodó tengeri uborkák (Synaptidae) családja alkotja.
Tapogatólábúak (Paractinopoda)
A tapogatólábú tengeri uborkák rendjébe tartozó fajok lábai visszafejlődtek és csak tapogatók alakjában vannak meg. Férgekhez hasonló állatok, rendesen hímnősek, valamennyi tengerben előfordulnak, le egészen 4000 m mélységig, de a legtöbb faj a partok közelében található.
Egy faj a Filippini-szigeteken behatol a félsós vizekbe is, más trópikus fajok pedig a mangrovemocsarak gyengén sós vizében élnek. Némelyik faj a homokba vagy az iszapba ássa be magát, mások legalább nappal kövekre tapadnak, de sok trópusi faj szabadon él a korallokon. Ezt valamennyit tarka védőszínezet jellemzi, mint minden olyan állatot, amely a tarka korallkertekben él, ellenben az ásó életmódot folytatók halaványak, sárgásak, vörösbarnák, néha egészen színtelenek.
A korallokon lakók közé tartozik a legnagyobb ismert tengeri uborka is, a Synapta maculata Cham. et Eys., amely legfeljebb 5 cm átmérő mellett állítólag 2 m-nyi hosszúságot is elér. Ez az állat sötét, zöldes vagy kékesszürke színű, világosabb és sötétebb, esetleg öt hosszanti sorba rendeződött foltokkal; az állat tengeri uborkához képest rendkívül élénk, valóságos „tengeri kígyó”. Más fajok viszont csak pár milliméter hosszúra nőnek meg, mint pl. a legkisebb ismert tengeri uborka, a Leptosynapta minuta Bech., amely legfeljebb 1/2 cm hosszú; hazája az Északi-tenger.
Egyike a legtekintélyesebb és legjobban ismert idetartozó fajoknak a Leptosynapta inhaerens Müll. Ez a faj 10–30 cm-nyi hosszúság mellett legfeljebb 3 cm vastag. Az Északi-tengeren kívül a nyugateurópai és északamerikai partokon is előfordul. Fehér- vagy sárgásszínű, gyakran vöröses is, és kivéve a rendkívül gyengéd bőrizomtömlő öt hosszanti izomkötegét, egészen átlátszó. Csak az izomzatnak a feszülése ad az állatnak határozott alakot, ha azt elvágja az ember, az egész állat valóságos laza ronggyá zsugorodik össze.
Az akváriumban tapogatói segítségével nagyon gyorsan elássa magát a homokba, úgyhogy csakhamar csupán a tizenkét, egyszerűen pillás tapogatókoronája emelkedik ki abból. A fenékre helyezett Synapta összecsukja a tapogatóit, kinyújtja a fenék felé és azután kiveti őket. Az ilyen módon készített kis rést további ásás útján állandóan bővíti, mindaddig, míg a törzsét is utána nem csúsztathatja. E mellett testének elülső része megvastagszik s a lyukat még jobban és jobban kibővíti. Ez a tevékenység mindaddig tart, míg csak az állat egészen el nem tűnik.
Azonban ez az ásás, Buddenbrock szerint nem megy gyorsan. Így pl. a Földközi-tengerben honos Labidoplax digitata Mont.-nak legalább is egy órára van szüksége, hogy 18 cm-re be tudja magát ásni. Ha egyszer az állat egészen belemélyedt a homokba, abbahagyja az ásást. A beásással nyilvánvalóan menekülni akar. E közben homokot nem vesz a szájába, míg a többi tengeri uborka felvett növényi és állati táplálékkal mindig vesz fel homokot is.
Azért az ember méltán elbámul,
mikor felbontva az állatot, azt találja, hogy bélcsatornája mégis tele van homokkal. Az állat ezt az egész tömeget a hozzája tapadó táplálékrészecskékkel egyetemben csupán a tapogatói segítségével veszi fel akkor, amikor „tengeri rózsa állásban” ül a fenéken. Ekkor u. i. tapogatóit a Poli-féle hólyagokban és a vízedényrendszerben keringő víz nyomásának a hatása alatt kiterjeszti.
Felületük csak a zsákmány fogása közben ragadós, mikor ellenben ás, teljesen tiszta marad a homok- és iszaprészecskéktől. Ellenben úgy látszik, hogy a bőre a homokban nyálkát választ ki, mert azok a csövek, amelyekben lakik, nem dőlnek össze, ha elhagyja őket. Éppen azért már a legkisebb zavartatás esetén is azonnal visszahúzódik azokba. Tápláléka tekintetében válogatós, az iszapos fenekű helyeket mindig elkerüli.
A rendesen nagyon renyhe állat a férgek módjára mászik tova. Izmai kinyújtásával testének elülső részét előretolja, azok összehúzódása alkalmával azután maga után húzza a hátulsó részét. De a tapogatói segítségével is tova tud mozogni, sőt még az akvárium függélyes falán is fel tud kúszni. A tapogatók nemcsak a szívókák módjára tapadnak akkor, mikor az állat valahova odanyomja őket, hanem tapadnak ragadós váladékuk segítségével is, s ezekkel fogja meg egyébként apró állatokból álló táplálékát is (Ludwig).
De van még egy másik, nagyon sajátságos módja is annak, ahogyan meg tudja magát erősíteni az alzaton s ezt mindig tapasztalhatja az ember, ha megfogja az állatot. Ugyanis „kapaszkodni” tud, s e tulajdonságára utal nemcsak itt használt magyar neve, hanem tudományos neve is, mert a „Synapta” és az „inhaerens” egyaránt „tapadót”-t jelent.
Egyébként a Leptosynapta inhaerens kevésbbé erősen tapad, mint a Labidoplax digitata és a csoport egyéb tagjai. Ez az odatapadás mindannyiszor bekövetkezik, valahányszor az állat ingereltetés következtében részben vagy egészen összehúzódik. Ezt megelőzően nyugodtan mászkálhatnak az egyedek egymás közvetlen közelségében a köveken vagy a növényeken, nem tapadnak meg.
A megtapadás eszközei a bőrben lévő apró mésztestecskék. A mésztestecskék apró horgonyokhoz hasonlítanak. Nyelük mindig rézsútosan áll a test felületéhez és keresztben az állat hossztengelyéhez képest. A horgonyok hegye visszafelé álló horgokkal van fegyverezve. Ha mármost az állatot valami ingerli, az inger hatására összehúzódik. Az ekkor megfeszült bőrön a horgonyok hegyei áttörnek a felületre és belekapaszkodnak mindenbe, amihez csak hozzáérnek.
Ha egyszer megkapaszkodtak, kiszakadnak a helyükből, ha az állat valami mozdulat segítségével ismét szabaddá teszi magát. Azt az előnyt mindenesetre nyújtják a tulajdonosuknak, hogy a gyűrűsférgek sertéihez hasonlatosan megakadályozzák annak visszacsúszását. Clark szerint az állat a horgonyokat ritka esetben arra is felhasználja, hogy segítségükkel a vízi növényeken mászkál. A horgonylemezkék némely esetben akkorák, hogy szabadszemmel is megláthatók, a L. inhaerenséi csak éppen hogy észrevehetők, mint apró pontok, ellenben a nagyobb alakokéi, Oestergren szerint, 3 mm hosszúak is lehetnek.
A kapaszkodó tengeri uborkák nagyon érzékenyek
az érintés és a különböző kémiai ingerek, különösen a romlott, szénsavban dús víz iránt, mert nagyon megnehezíti a lélegzésüket. Az állat a gondozójára nézve nagyon fatális módon reagál: darabokra hull szét. Ha az ember kézbe veszi a Synaptát, annak a testén nagy gyorsasággal egy gyűrűalakú befűződés keletkezik és egy pillanat múlva már ketté is törött azon a helyen. A Synapta az öncsonkításnak ezt a különös alakját nagyon könnyen keresztül tudja vinni, mivel zárt körkörös izomzata van, amely nagyon erélyesen össze tud húzódni.
Az átfűződés után az állat erősen megduzzadt hátulsó része egy darabig még életben marad, azonban tovább darabokra szakadni már nem tud, a fej felé eső darab ellenben elássa magát a homokban és ismét teljes állattá egészül ki, azonban további ingerlésre még egyszer vagy többször is darabokra törhet. Természetes dolog, hogy az öncsonkításnak ez a módja védő berendezés az ellenség, különösen a csigák ellen, és Semon megfigyelései szerint, a tengeri csillagok ellen is.
A már említett Labidoplax digitata Mont. ritkább a L. inhaerensnél; a Földközi-tengerben és az Atlanti-óceán európai partjain többnyire a sekély vizekben fordul elő, de lehatol a közepes mélységekbe is. Ellentétben egyenletesen fakószínű rokonával hátának és hasoldalának a színe határozottan eltér egymástól. Hátoldalán, a biviumon sűrű foltokban erős, téglavörös pigment jelenik meg, míg a hasoldala sárga vagy vörösesfehér színű.
Ez, Semon szerint, annak a jele, hogy a L. digitata életének a legnagyobb részét nem a talajba beásva tölti el, hanem a fenéken heverész vagy mászkál. A hátoldal színének határozott védőszínezetnek kell lennie, mert az az állatot a fenékhez teszi hasonlóvá. A bőr közönséges, csak 1.3 mm hosszú horgonyai között Ludwig 9 mm hosszú óriásokat is talált. Szaporodás alkalmával a nőstény a petéit egyszerűen a vízbe üríti ki s azok ott termékenyíttetnek meg. A szaporodási időszak a Földközi-tengerben októbertől májusig tart; viszont a L. inhaerens szaporodásának ideje, az adatok szerint, október, március és június.
A L. digitata az a faj, amelyben Müller Johannes Trieszt mellett fölfedezte az első élősködő puhatestűt, az Entoconcha mirabilis nevű csigát.
Mászólábúak (Actinopoda)
A tengeri uborkák e második rendjébe tartozó fajoknak jól fejlett sugaras vízedényrendszerük van, amelyből nemcsak szájtapogatók indulnak ki, hanem rendesen ambulakrális tapogatók és ambulakrális lábak is. Azonban nincsen nekik teljes körkörös izomzatuk.
Az Actinopodákhoz tartozik a legismertebb tengeri uborkákon kívül hosszú sora a legkülönösebb alakoknak is, melyeknek ismeretét az utolsó évtizedek mélytengeri expedícióinak köszönhetjük. Egyesek kétoldali szimmetriájának a kialakulása nagyon messzire haladt előre, különösen az Elpidiidáké. Az Atlanti-óceánban csak a nagyobb mélységekben, a Kariai-tengerben azonban a partok közelében is előforduló Elpidia glacialis Théel triviumának két oldalsó sugarán mindkét oldalon csak négy-négy ambulakrális lábacskát találunk, és pedig pontosan párosával, úgyhogy azok fölötte hasonlatosak valami gyűrűsféreg lábcsonkpárjához (parapodiumához).
A bivium ambulakrális edényein, vagyis a domború hátoldalon, csak néhány meglehetősen nagy szemölcsöt, valószínűleg tapintó- és lélegzőszerveket találunk. A száj egészen a lapos hasoldalra tolódott el és tíz rövid, vastag tapogató veszi körül. Közeli rokona ennek a fajnak a Scotoplanes globosa Théel, mely fajt a „Challenger” az Indiai-óceán déli részének és a Csendes-óceánnak, a „Scotia” pedig az Atlanti-óceán déli részének nagy mélységeiben talált.
Ez az állat szürkésfehér színű, 12 cm-ig megnövő, tojásdadalakú zacskó lapos hasoldallal s mindkét oldalon hat vagy hét, szívókorongnélküli ambulakrális lábbal. A hátoldal három szemölcspárja közül egy nagyon nagy pár a test elülső részén foglal helyet, egy másik, ennél alig kisebb az ellentétes testfélen, és e mögött még egy kicsiny pár is látható.
Határozott mélytengeri állatok a Psychropotidák is. Ezeknek még a hasoldali három rádiuszán sincsenek lábak. A Psychropotes longicauda Théel teste lapos, száj- és végbélnyílása teljesen a hasoldalra tolódott; a szájat 18 rövid, pajzsalakú tapogató veszi körül. Jellemző erre a fajra a hátoldalán lévő hosszú és vastag farkszerű nyújtvány, amely két, a külső bőrön keletkező szemölcsből alakul ki és valószínűleg lélegzőszervként értelmezendő. A háton azon kívül még négy vagy öt pár alacsony kiemelkedés ül. A P. longicauda, mint annyi mélytengeri faj, ibolyaszínű, az Atlanti- és Csendes-óceán déli részét lakja, egészen az antarktikus területekig.
A Psychropotidák családjába tartozó némely faj úszni is tud.
De ez a tehetség a legjobban kifejlett a hozzájuk nagyon közelálló Pelagothuriidae családban. Ezek planktonállatok lettek, amilyen pl. a Pelagothuria natatrix Ludw. Egyik szabadon lebegő mélytengeri fajról (P. ludwigi Chun) Chun a következőket írja:
„Már az Atlanti-óceánban figyelmesek lettünk e tengeri uborka fiatal alakjára, azonban csak az Indiai-óceánban sikerült ivarérett példányt fognunk belőle. Állíthatom, hogy aligha van a mélytenger pelágikus állatvilágában finomabb és a mellett ragyogóbb jelenség ennél az első pillanatra medúzára vagy tengerirózsára emlékeztető állatnál. Lágy, kocsonyaszerű teste, amelyből hiányzanak a tüskésbőrűekre annyira jellemző mésztestek, halovány rózsaszínű és csak a testének a hátulsó vége sötétebb ibolyás árnyalatú. Hogy valóban mélytengeri állat, de amely azért természetesen a felszín közelébe is fel tud emelkedni, azt az a tény bizonyítja, hogy záróhálóval 1000 és 800 méter között is fogtuk.
A legfeltűnőbb bélyege ennek a tengeri uborkának, hogy hatalmasan fejlett úszókorongja van, amelyet tizenkét tapogató szel keresztül, ill. ágazik ki belőle. Bele mindig sárgásbarna anyaggal volt tele; ez az anyag mikroszkópi vizsgálattal Radioláriákból (Phaeodaria), Globigerinákból és Diatomeákból állónak bizonyult. Az állat száját nyugodt úszás közben mindig fölfelé fordítja, úszókorongját pedig vagy vízszintesen kiterjesztve, vagy pedig féregszerű testére hátra csapva hordja.”
Azt a körülményt, hogy a Pelagothuriák testében a mésztesteknek még a nyoma sincsen meg, a nyíltvízi életmódhoz való alkalmazkodás eredményének tekinthetjük, mert hiszen ilyen életmód mellett az állatnak arra kell törekednie, hogy fajsúlyát a lehetőségig csökkentse.
Sokkal kevésbbé vonzóak és gyengéd testűek ezeknél a nyílt- és mélytengeri fajoknál azok a tulajdonképpeni tengeri uborkák, melyek a melegebb tengerek partjai mentén élnek. A Holothuria L. nemzetség és annak rokonai mintegy 100 fajjal az egész földön el vannak terjedve. A Földközi-tenger parti régióinak a fenekén a holothuriák a leggyakoribb jelenségek közé tartoznak, s iszapos, homokos és sziklás fenéken egyaránt megtalálhatók.
Minden hálóhúzás után találunk a felhozott állatok között néhányat ezekből a kevésbé étvágygerjesztő, hurkaalakú, sötétbarna és szemölcsös teremtésekből, amelyeket a délvidékiek egy nagyon drasztikus és egyáltalában nem szalonképes, de jellemző névvel jelölnek. Az akváriumban hosszan elnyúlnak, és sajátságos csúszással lassan mászkálnak ide-oda.
Itt a legközönségesebb faj a 35 cm hosszúra is megnövő csöves holothuria (Holothuria tubulosa Gmel.).
A teste elülső végén lévő szájnyílást 20 rövid, széles végén elágazó tapogató veszi körül. Az állat nem tudja visszahúzni őket, azonban ha tartalmuk visszaáramlik a nagy Poli-féle hólyagokba, tetemesen összezsugorodnak. Feladatuk az, hogy a szájba homokot és iszapot lapátoljanak, mert az állat táplálékául az abban lévő szerves anyagok szolgálnak.
A mellett, úgy látszik, mintha meg volna az a tehetsége, hogy ki tudja válogatni az ilyen anyagokban különösen gazdag iszapot. A kikötők piszkos, mindenféle szerves hulladékban gazdag fenekén csapatosan lehet találni.
A Holothuria-fajok oxigénszükséglete igen nagy s ennek megfelelően tüdőfáik is nagyon jól fejlettek. A csöves holothuria a rendes körülmények között kétszer-háromszor lélegzik a végbelén keresztül, s csak azután lélegzik ki, amit a nagy erővel kilökött vízsugár jelez. Ha a víz oxigéntartalma észrevehetően megcsökken, az állat nyugtalanul kezd mászkálni, és végül is fejvégét a víz színére emeli és a tapogatóit kinyújtja a levegőre. Ha levegőszükségletét így sem tudja kielégíteni, akkor még testének a hátulsó végét is a víz színe fölé emeli, végbélnyílását kitágítja és levegőt vesz fel.
Ez a „szükséglélegzés” természetesen nem olyan levegőből való lélegzés, mint pl. a magasabb rendű gerinceseké, mert a levegő csak a tüdőfákban már bent lévő víz oxigéntartalmát újítja meg. A különösen feltűnő ebben a jelenségben az, hogy egy alsórendű állat olyan cselekvést hajt végre, amely a tengervíz egyenletes oxigéntartalma mellett az állat normális életkörülményei közt nem fordulhat elő.
Ha az ember a csöves holothuriát kiveszi a vízből,
az rendkívül erősen összehúzódik és teljesen merevvé válik, miközben végbélnyílásán keresztül nagy ívben finom vízsugarat fecskendez ki. És ha az inger még tovább tart, következik a legsúlyosabb cselekedet, amit védekezésként elkövethet: a vízsugárral együtt kisajtolja a beleit is a végbélnyílásán keresztül. A Holothuria így kiadja magából az egész bélcsatornáját és a jobboldali tüdőfáját.
De a bélcsatorna nemcsak egyszerűen kifordul, hanem a végbélnél és a garatnál el is szakad és hátulsó végével előre mindenestől eltávozik a testből. Más fajok még a másik tüdőfájukat, az ivarszerveiket, a mészgyűrűt a vízedényrendszerrel, sőt még magukat a tapogatókat is kivethetik.
Azonban az öncsonkításnak ez az egészen hihetetlen foka egyáltalában nem árt az állatnak semmit sem. A Holothuria scabra Jäg. kivetett bélcsatornáját már kilenc napon belül regenerálja. Viszont más fajok nem hányják ki ilyen könnyen és ilyen nagy fokban a zsigereiket.
A Földközi-tengerben nagyon közönséges Holothuria forskali Chiaje rendesen csak Cuvier-féle szerveinek egy részét hányja ki. Ez a faj, melynek majdnem egészen fekete hátáról fehér szemölcsei nagyon élesen kiemelkednek, csőalakú fészket épít magának a homokba, az építéshez a bőrmirigyek nyálkája szolgál ragasztóanyagul.
Szebb színű ezeknél a fajoknál a királyholothuria (Stichopus regalis Cuv.) Domború hátoldalának gyengéd okkerbarna színe az oldalakon halovány rózsába megy át. Hasoldala világosvöröses vagy barnás s a hátoldaltól nagy, fehér foltokkal díszített s csipkézett él választja el. Nagyon sajátságos az a mód, ahogyan ez a mintegy 25 cm hosszú és 7 1/2 cm széles állat védekezik a kellemetlen ingerek ellen, bőre ugyanis ilyenkor meglehetősen gyorsan alaktalan, utálatos nyálkává bomlik fel. A királyholothuria Dél-Európa partjain él és a többek között közönséges a Quarneróban is.
A király- és a csöves holothuria a testében egy sajátságos vendéget rejteget. Ha az ember több példányukat elhelyezi az akváriumban, gyakran a legnagyobb meglepetésére egy szalagszerű, gyengén vörösesszínű hal is megjelenik abban. Hogy honnan jött, azt rendesen ő maga árulja el. Mert ha tengeri uborkát talál, azt a fejével körül tapogatja mindaddig, míg meg nem találta a végbélnyílását.
Ekkor megvárja a legközelebbi levegővételt s a fejét hirtelenül bedugja a tág nyílásba, sőt a fej mellett a farkát is bedugja abba. Azután testét ismét kiegyenesíti és a következő lélegzetvételnél ismét mélyebbre csúszik be, farokkal előre. A hal – a 19 cm hosszúra megnövő Fierasfer acus Kaup – kisebb példányai már egyetlen lélegzetvétel alkalmával eltűnnek a tengeri uborka belsejében.
Ez a nyilvánvalóan védelmet kereső „térbitorló” a tüdőfák üregében üti fel a sátorfáját. De előfordulhat az is, hogy nagyobb példányok áttörik e szerv nagyon vékony falát és bejutnak a testüregbe. A Holothuria szervezete semmiben sem alkalmazkodott ehhez a vendéghez, amely egyébként csupán az ő közelében található. Bár ha besurran a belsejébe a hal, iparkodik eltávolítani onnan teste hátulsó végének az összeszorításával, azonban csak ritkán fordul elő, hogy a betolakodó miatt kiveti a zsigereit.
A Stichopus– és Holothuria-fajokat eszik is.
Európában csak déli Olaszország és Szardínia szegény halásznépe számítja őket az ehető „frutti di mare” közé. Ellenben a délkelet-ázsiai és a csendes-tengeri szigetek, valamint legújabban Észak-Amerika déli részének is egyik fontos kiviteli cikke mindenféle tengeri uborka Kína felé, ahol azt trepang néven sokra becsült csemegeként fogyasztják.
Koningsberger 1904-ben nem kevesebb, mint 22 ehető tengeri uborka-fajt sorolt fel Holland-Indiából. Manapság pedig Japán már óvórendszabályokat léptetett életbe, hogy a trepangholothuriákat megvédje a rablógazdálkodás ellen. (Mitsukuri, 1903).
Sok tengeri uborka-faj különösen szeret a korallzátonyokon tanyázni és fontos szerepet játszik a finom korallhomoknak szilárd tömbökké való alakításában. Mint e víz alatti kertek valódi lakói ezek a néha 1 m hosszúságú „szirti-holothuriák” a legtarkább színekben pompáznak.
A Holothuria-félék családjához csatlakozik a Molpadiidák sajátságos családja. Ezeknek, mint ambulakrális függelékeik utolsó maradványai csak mintegy 15 pajzsalakú tapogatójuk és egy pár szemölcsük van a végbélnyílásuk táján. Lélegzőszerveikül tüdőfák szolgálnak.
Jóllehet az állatok az iszapban élnek, azért a lélegzőszerveknek tiszta vízzel való ellátása mégis lehetséges, mert testük hátulsó vége farokszerű függelékben nyúlt meg, melyet tulajdonosuk kitolhat a tiszta vízbe. Csinos mésztestecskéik nagyon különböző alakúak. Legismertebb, legmesszebb elterjedt fajuk a Molpadia musculus Risso, egy szürke vagy vörösbarna, ibolyás árnyalatú, 16 cm-re is megnövő állat. A legtöbb Molpadia a mélytenger lakója.
A homok- és iszapevőktől egészen eltérő életmódot folytatnak
az ásó- vagy lapáttapogatókkal bíró Cucumaria-félék. A „tengeri uborka” elnevezés elsősorban ezekre illik rá.
Miként a Synaptidák, ezek is széttárt tapogatókkal várakoznak a „táplálékesőre”. Azonban visszahúzható tapogatóik nem egyszerűen cimpásak, hanem fa szerűen, erősen elágazók, melyek ha minden irányban szét vannak terjesztve, terjedelmes, sűrű fogóhálózatot alkotnak. Hogy ez a szerv miként szerzi meg a táplálékot, azt Dohrn a következőképpen írja le:
„A Cucumaria valami követ, valami Gorgonia-törzset vagy más kiálló pontot választ ki magának, amelyen megkapaszkodik és akár hónapszámra is ülve marad rajta. Egyidejűleg tapogatóit is kitolja olyan magasra, amilyenre csak ki tudja. Majdnem ütemes egymásutánban húzza be nagy óvatosan és lassan egyik tapogatóját a másik után, befelé hajtja és a szájnyílásba viszi. Amint teljesen belé jutott, az utóbbi megszűkül, és azután az állat lassan ismét kihúzza a tapogatóját.”
Két kisebb, a hasoldalon egymás mellett lévő tapogató a szájnyílást nemcsak hogy elzárhatja, hanem azok Schmidt Oszkár szerint mint „eldörzsölők” is szerepelnek, mert mindent, ami még rajta marad a tapogatókon, ledörzsölnek róluk, miközben az állat kihúzza őket a szájából. A legismertebb, a Földközi-tengertől Anglia partjaiig elterjedt fajnak, a Cucumaria planci Brdt.-nek tápláléka, Noll szerint, főként élő állatokból áll. Az akváriumhoz ez a faj nagyon gyorsan hozzászokik, kitárja a tapogatóit és még a gyengédtelen érintéssel sem engedi magát zavartatni.
A Cucumariák rendkívül renyhe állatok, amelyek kiterjesztett tapogatóikkal vagy a fenéken hevernek, vagy pedig algákra, korallokra és kövekre telepszenek rá. Noll 3 1/2 évig is tartott életben fogságban egyeseket és megfigyelte, hogy egyikük két teljes esztendeig ugyanazon a ponton maradt ülve. Chadwick egyik megfigyelése szerint a Cucumariák kettéoszlás és azt követő regenerálódás útján is tudnak szaporodni.
Ő ilyen módon két hónap leforgása alatt három példányból hetet kapott. A Cucumaria planci petéit főképpen márciusban és áprilisban rakja le; ez a faj még fogságban is szaporodik. A nemzetség nagyon messze elterjedt. A legtöbb faj a parti tájak lakója, de egyesek lehatolnak a mélységekbe is. A C. plancit az Északi-tengerben a C. pentactes Mont. helyettesíti.
A vele nagyon közeli rokonságban álló
Thyone Ok. nemzetség egyik faja, a Th. briareus Les., amely Észak-Amerika atlanti partjainak a melegebb részein honos, az északamerikai állatpszichológusok valóságos „kísérleti nyula”.
„Homokra téve, azonnal elkezdi beásni magát, olyanformán, hogy az izmok összehúzódása következtében ékalakúan megkeskenyedett testét előretolja a homokban, azután ismét kiszélesedik, hogy a homokot kétoldalt félretolja, és ezt a két műveletet felváltva mindaddig folytatja, míg részben vagy egészen el nem tűnik a homok alatt. Ámbár a Thyone érzékenysége olyan nagy, hogy azonnali összehúzódásra bírható az akváriumba behullatott egyetlen csepp víz által, ha a tapogatóit ismételten izgatjuk mechanikai ingerekkel, azokra már egy félóra mulva nem összehúzódással, hanem csak teste elülső részének az elfordításával felel” (Pearse szerint).
A fény iránt nagyon érzékeny és iparkodik távozni tőle.
A Thyone rubra Clark és a Phyllophorus urna Grube nevű fajok ivadékgondozók. Ezeknek a fiataljai, éppen úgy, mint a Lapidoplax digitataéi is, a testüregben fejlődnek ki és úgy szabadulnak ki, hogy a test falán repedés támad. A Cucumaria laevigata Vll. és C. glacialis Ljung. hasoldalának két interrádiuszán keletkező bőrbetüremlések szolgálnak költőüregül. A Cucumaria crocea Less. fiataljai a nőstény „hátoldali” ambulakrumain fejlődnek ki.
A Cucumaria-félék családjába számítunk még egy sereg kevésbé szabályos alkotású tengeri uborkát is. A Psolus-fajok hasa vékonybőrű mászótalppá alakult át, míg a boltozott „hát”-ba nagy mészpikkelyek rakódtak le. A tíz rövid, sokszorosan nyeles tapogatóval körülvett száj, éppen úgy, mint a végbélnyílás is, a hátoldalra tolódott.
A legtöbb faj csekély mélységben, köves fenéken él. Miként a puhatestűek közül a Chiton vagy a Patella, oly erősen az alzathoz tudják szívni magukat, hogy onnan a legerősebb hullámverés sem tudja leszakítani őket. Közben tapogatóikat zsákmányszerzés céljából kitárják.
Az Északi-tengerben és Észak-Amerika atlanti partjain a mintegy 6 cm nagyságú Psolus squamatus D. K. helyenként a leggyakoribb tengeri uborka. Különös érdeklődésünkre tarthat számot egy antarktikus faj, a Ps. ephippifer Wyv.–Th., amelyet közepes mélységű vizekben fedeztek fel. E faj nőstényének költőtáskája van a hátán, a megtermékenyített peték több nagyobb mészlemez között fejlődnek ki; ha a fiatalok érettek a kibúvásra, akkor kinyílnak a mészlemezek szélei.
Egy másik antarktikus fajnak, a Ps. antarcticus Phil.-nak a fiataljai az anya hasoldalán nőnek fel. Lábacskáikkal annak a lábai szabad szélein kapaszkodnak meg (Ludwig).
Emlékezzünk meg röviden még két különös alkotású tengeri uborkáról is.
Ha elképzeli az ember, hogy valamelyik Psolus megközelítőleg gömbbé rövidül meg, köröskörül szilárdan összefüggő, tüskés mészlemezek fedik, a száj- és végbélnyílása pedig egymás közelébe tolódik és csőszerűen megnyúlik, akkor maga előtt látja, legalább a külseje szerint a Sphaeothuria bitentaculata Ludw.-ot. Az állat szájcsövéből két nagy, csőalakú tapogatót nyújthat ki.
Ezt az állatot a Csendes-óceán keleti részében 200 és 2000 m mélységek között találták, átmérője 2 cm. A Rhopalodina heurteli Perr. palackalakú, s ez az alak úgy jön létre, hogy a száj- és végbélcső egy egységes, kéményalakú csővé forrad össze. Ez a faj Kongo és Gabun partjainak az iszapos helyeiről, csekély mélységből került elő.
Fotó: Wiki
Előre is köszönjük, ha megosztod ezt a cikket másokkal is!
Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!
Kedves olvasó,
ha nem vagy még támogató, lépj be a Klubba ITT. Csupán havi két kiló kenyér áráért elérsz minden támogatói tartalmat. Alkalmi támogatásra Paypalon keresztül van lehetőség (kattints a kis gombra!).
Ha egyik mód sem megfelelő, de szeretnéd támogatni a Cenwebet és a rezervátumot, akkor keress minket mailben a centauri16@gmail.com címen. Segítségedet előre is köszönjük!
még több tengeri állat
Emberből is sokféle él a Földön, na de ezek az uborkák, elképesztő!
Ahogy regenerálódnak, osztódnak is, igazi túlélő faj.
Nem biztos, hogy megkóstolnám, de a séf aki elkészítette, szerintem az se volt oda érte. 🙂
Én nem is tudtam, hogy a tengeri sünnek és a tengeri uborkának van ehető része. A sünt még talán megkóstolnám, de az uborkában már nem vagyok biztos. 🙂
Egészen elképesztő- milyen jó lenne, ha az evolúció megőrizte volna az emberben, ha valami leszakad róla, újat növeszt helyette:-))) A pluripotens őssejtekben vsz. megvan ez, mert bizonyos vérképzőszervi betegségek gyógymódjában a saját őssejt átültetést használják. Brutális módon gyűjtik le őket az is igaz, de igen hatékony módszer. Nagy divatja volt egy időben a köldökzsinór vért eltároltatni, jó sok pénzért, hasonló céllal.
Nagyon éhesnek kellene lennem, hogy rávegyenek a megkóstolásra. Csigát életemben egyszer próbáltam készíteni, nem is tudom hogyan vettek rá a barátaink- az is borzasztó, hát még ez a kocsonyás gusztustalan cucc.
A kagyló szűrcsölők és a békaevők….oda kell születni, hogy valaki ezt szeresse. Mindig arra gondolok, amikor valaki egy másik kontinens étrendjéért kezd el rajongani- mondjuk az olyan divatos ázsiai kaják- a mi szervezetünk ezt nem ismeri, az emésztőenzimjeink és a beleinkben lévő baktériumok egészen máshoz szoktak . Az biztos, hogy a tengeri herkentyűk egészségesek, én azonban leragadtam a hal mellett.
Mint ahogy arra sem tudna rávenni senki, hogy olyan kávét igyak ami a cibetmacska ürülékéből készül .
Én kíváncsiságból sok mindent megkóstolok. Lehet, hogy soha többet nem eszem, csak akkor egyszer, de megkóstolom.
Kagylót ettem már frissen elkészítve Rómában és konzervként is többször, de az osztrigán elgondolkodnék.
Csigát is ettem már. Lehetett kapni a Lidlben fagyasztva, francia termék volt. Sütésre előkészített csiga volt, a házába fűszeres vajat tömtek. Nem volt nagy durranás – ráadásul elég drága volt -, nem vettem többször, azt hiszem.
A csigát egyszer nagyon régen kóstoltam először. A kolléganőméknél buliztunk, akik kertes házban laktak, és a kertben sok volt akkor a csiga. A férje szedett belőlük jó sokat pár nappal előtte. Kiéheztette őket, meg nem emlékszem már, hogy mit csinált még velük, majd rántott csiga lett belőlük. Fűszeres majonézzel ettük – már aki vállalkozott rá. 🙂 Nem volt kiadós, mert nagyon aprók voltak.
Bátor vagy – én nem jutok el a kóstolásig az undor miatt.
Most olvastam el a „Hajfonat” c. könyvet-3 nő története egy olasz, egy indiai és egy amerikai- az indiaié a legmegrázóbb, a legalacsonyabb rendűek kasztjában a férfiak patkánygyűjtésből tartják fent a családjukat , a fizetségük, hogy amit a mezőn összeszednek, haza vihetik és megehetik. A történet indiai lányának az édesapja is ezt csinálta- minden nap sült patkányt ettek. Vagy pl. a kígyóevők, vagy a rovarevők-ebből is divat lett. Nyilván más az éhező ember, mint a sznob.
A kisfiam éppen megtanult beszélni amikor a csigaprojekt ment nálunk- amikor már eljutottunk a tiszta csigatalpig és fel kellett volna tenni, megszólalt és azt mondta „akkor most ezek másznak majd amikor megesszük?”- meg sem kóstoltam, oda adtam az egészet annak aki hozta.
Róluk is van egy emlékem, amikor az Adrián könnyűbúvárkodással kísérleteztem. Bár jutna idő mindent megírni azonnal 🙂