Szilveszter Amerikában | Téa és Dan a Flathead-tónál

Szilveszter Amerikában | Téa és Dan a Flathead-tónál

Három szilveszteri fejezet a Jégvágó című regényből

31. fejezet

Pár óra múlva úgy gondolom, legalább egy SMS-t dobok Stirlingnek. Nyúlok a mobilért, de Téa éber és lefog. Rám néz, és barátom, nem volt még tekintetben ilyen öntudat! Világos. Innentől úgy lesz minden, ahogy ő látja jónak. Miért nem lázadok? Ne kérdezd. Talán mert Téa abból dolgozik, amit jobb híján a „lehetségesnek” mondanék. Érted? Nem abból, ami van. Csak abból, ami lehetne, és ettől akkor is szelídnek tűnik, ha valójában erőszakos. Bár tudom, hogy a legrosszabb is a lehetséges köréhez tartozik, ez mégsem aggaszt.

Reggel a grizzly szuszogása ébreszt; nem a régi, dühödt, vad fujtatással kerülgeti a házat, sokkal inkább, mint a kizárt kutya. Felkönyökölök a párkányra, épp velem szemközt áll, nem mondom, bármilyen békésen szöszöl is, ijesztő. Lazán kivehetne az ablakból! De csak bámul, és mivel nem mozdulok, leheveredik. Mégis mit várt? Nyalogatja a talpát, ásít, valóságos felhő tör elő a szájából. Téa fel sem ül, csak visszahúz az ágyba.

Miután mégiscsak felkelünk, Téa pucéran mosogat, az asztalnál ülve bámulom. Képtelenség. Huszonnégy órája sincs, hogy félholtan tartottam a karomban. Később az írással babrálok, Téa az ablakból a medvét hesszeli, ebédre halat süt, hármat meg kihajít az ablakon. Ez rossz ötlet. Mostantól a grizzly itt döglik álló nap az ablak alatt? Éjjel-nappal a fészkelődését, a szuszogását hallgatjuk?

Kora délután ismét havazik, ropog a tűz, pattog a parázs, Téa szunyókál, aztán meg régi újságok fekete-fehér fotóit színezgeti. Három nap szilveszterig. Csöndesen folydogál az idő, egészen addig, míg a medve fel nem ál, belereccsen a veranda, azt hiszem, le is szakad. Ugrok az ablakhoz, Téa álmosan nyújtózik, a grizzly a hegy felé cammog, néha ágaskodik, szimatol, aztán bömbölni kezd. Talán másik medve tévedt ide? Esetleg Thomas Bonow? Vagy Stirling? Farkasok?

Két járőrkocsi csúszkál a havon, időnként elakadnak, majd nagyjából ott, ahol a Colttal parkoltam az első napon, megfeneklenek végleg. Az elsőből kikászálódik két szigorú fakabát, némi toporgás után a házhoz indulnak, nem látják a grizzlyt, holott az udvar közepén áll és akkora, akár egy kétajtós szekrény. Ez necces. Röhej, de először féltem a figurákat, és csak később esik le, hogy értem jönnek. Basszus! Pont úgy, mint álmomban. Gőzöm nincs, miért, de felkapom a flintát, erre Téa is felpattan, meg sem nézi, mi az ábra, csak hozzám fut; nem harcol, mint a grizzly miatt korábban, de azért megragadja a csövet. Félek, elsül a flinta, ha továbbra is ráncigálja. Világos: mindenről tud. Ne kérdezd, honnan. Tudja és kész. Sőt látja a Chili piros ablakkereteit, az Oakland fölött kettéhasadó eget, a félárnyékot, a különös fényt, a bizalmas megvilágítást, a kilőtt golyót; a tekintetemet, amikor meglátom Angelica azúrkék blúzán a vért.

A zsaruk közelebb merészkednek, a medve pedig a tönkre áll, mintha nem lenne alapból is szörnyű nagy. Okos jószág. A zsaruk a földbe állnak, bambán pilláznak erre-arra, a hátuk mögé, a másik kocsira és egymásra, végül lassan elhátrálnak a farakásig. Rövid volt az ősz, így aztán Bonow ágfája végül az útszélen maradt, és most mögé húzódnak be, onnan kuksolják a házi grizzlyt, az meg épp csak a mellét nem döngeti.

Így marad a helyzet sokáig, a spaletta mögül figyelek, Téa szegényem, hátulról karol, nem tudom, mit lát az egészből, alighanem semmit, talán szüksége sincs rá; tudja, mi zajlik odakint. Negyedóra telt el, a másik kocsi előre gurul, de pár méter után elakad, ekkor előbújnak a berezelt zsaruk, és folytatják az araszolást, végül visszaszállnak az autóba, aztán bő óráig csak áll az erdőszélen a két kocsi, a medve pedig a tönkön feszít és szabályosan hergeli magát. Rokonszenves állat. Néha dühödt köröket tesz, egyre nagyobbakat, így a kocsikhoz is egyre közelebb kerül; világos: minél tovább maradnak a zsaruk, ő annál zabosabb. A fejét lóbálja, dohog, morog, hörög, jól tudom, mit jelent ez, láttam ilyet a kocsmában, ezek a támadást megelőző jelek. Ha van egy kis sütnivalójuk, a zsaruk lelécelnek. Gőzöm sincs, van-e fegyverük, persze miért ne lenne? Más kérdés, hogy ebben az esetben egy stukival nem sokra mennek, medveölő meg aligha van a hátsó ülésen.

Mozizok az ablakból, ugyanakkor nem pánikszerűen, de lassan és biztosan fogy az erőm. Szivárog belőlem az életkedv, nincs durrdefekt, de apránként leeresztek. Végül is számítottam rá, hogy az én sztorim így ér majd véget. Megálmodtam, emlékszel? Miért nem pánikolok? Valójában annyit féltem már emiatt, hogy nem maradt rá erőm.

Ami késik, nem múlik.

Ha tök egyedül vagyok, kilököm az ajtót és kilépek feltartott kézzel. Tudom, hogyan megy ez, csak semmi hirtelen mozdulat, kéz a magasban, apró, megadó tyúklépések, csakhogy nem vagyok egyedül. Téa ölel most is, s egy napja sincs, hogy a magáévá tett. Hátha egyszerűen csak erre jártak. Ja, pont az ünnepek alatt? Hiábavaló gondolat, pont olyan, mint az ájult Téának feltett kérdés. Beszarás. Miért gondol, kérdez az ember ilyen marhaságokat? Felfoghatatlan, mégis jönnek – ha kell, ha nem – a haszontalan ötletek.

Téa vajon mit remél? Bárcsak hallanám, de hiába fürkészem, átjön-e valami, most nincs adás; ha van is, őrült nagy benne az űr és a csönd; talán csak a karja tart, ám valójában már elengedett; ez rohadt érzés; legalább tudhatnám, hogy retteg, kicsit fél vagy nagyon, ám úgy karol, mintha csak a napnyugtát bámulná egy derűs napon. De az istenit, értem jöttek, és mindjárt lekapcsolnak!

Lassan szürkül, a grizzly belefárad a hőzöngésbe, tesz még egy-két kört, egyszer egészen közel merészkedik a farakáshoz, és megbámulja a kocsikat. Mivel nincs mozgás, visszacammog a teraszra és kisvártatva leül. Figyel továbbra is, de már lehiggadt. Megfájdul a lábam a sok álldogálástól, leülünk mi is. A szürkületi homály elnyeli a kocsikat, és ez rosszabb, mint a várakozás. Nem tudom, mi történik, szeretnék ablakot nyitni, hogy halljam, ha a ház felé jönnek, bár erre ott a medve, nála jobban nem hall senki, nyilván jelzi, ha a zsaruk akcióznak. A ház sötétbe borul, kialszik a tűz, nem merjük felszítani, ha nem füstölünk, azt hihetik, hogy itt sem vagyunk. Összebújunk az ablaknál a pokrócok alatt. Két órája tök sötét az erdő, hét körül járhat az idő, az egyik kocsi az udvarra világít, megfordul és elindul az East Short Road felé. Na, végre! Majd kiesek, úgy figyelek, talán a másik is követi, de nem. Mi a szar lesz? Itt dekkolnak egész éjjel?

Éjfél körül elunom a hesszelést, a medve az ajtó előtt, hallom a szuszogását, bizonyára szundít egyet, Téa legalább két órája alszik. Felrázom, és a pokrócokkal meg a párnákkal a hátsó részbe vonulunk. A padló ugyan jéghideg, a réseken alulról süvít a szél, mégis a sarokban tűrhető vackot ütünk össze. Téa – amint leteszi a fejét – máris horpaszt. Nem értem, az istennek sem, hogyan képes erre. Talán tévedek, és Téa tizedannyit sem fog fel, mint feltételezem? Az asztal takarásában gyertyát gyújtok. Aligha merészkednek ide az éj közepén, míg a grádicson egy baszom nagy grizzly hever.

Nem kéne reggelig várni, le kell lécelni valahogy, csak épp egyik oldalról elzár a hegy, a másikról pedig a tó; oké, már befagyott, de rámenni még necces, és egyébként is, mi értelme nekivágni a jégmezőnek? Ne hidd, hogy majrés vagyok, oltári nagy jégmező ez! És ha lelépek mégis, mihez kezdek? Télen. Ebben a rohadt hidegben, pénz és kocsi nélkül ezen a vidéken. Tegyük fel, eljutok Polsonba, onnan meg Oaklandbe is, aztán hogyan tovább? Bujkálok, hol itt, hol ott húzódok meg, és az jár majd a fejemben folyton, vajon Téával mi van. Mert Téa nem jöhet velem, ez világos, még a végén a jégmező kellős közepén elájul! Szar ez így is, úgy is, jobb várni. Basszus, le sem tagadhatnám apámat! Nem mintha a kiköpött, kibaszott mása lennék, de most pont azt gondolom, amit ő egész életében gondolhatott: „Majd csak lesz valahogy.” Fingom sincs, miben, de bízok. Úgy képzelem, egyszer csak elunják a várakozást; se fény, se füst, nulla mozgás, csak egy grizzly – és akkor eltipliznek.

Talán Téa látja a jövőt, és abban van valami bíztató, azért alszik ilyen édesen, én viszont merő ideg vagyok. Pikkelek rá: miért hagy most magamra? Rossz egyedül. Ülni a sötétben, a lábam lefagy, Téa egészen apró, a plédek alá kucorodik lazán, de az én lábam kilóg a fagyba, bárhogy pakolom, átjárja a hideg. Fáj, hogy Téa nem virraszt velem. Tudod mit? Most az egyszer megszólalhatna. Igen, ebben a hidegben, ebben a helyzetben ez elkelne. Már dereng, amikor végre beájulok.

Reggel brutális nap kel fel, meg lehet vakulni tőle. A grizzly a teraszon nem totojázik, még a lábát is szétveti, úgy napozik; hol az egyik, hol a másik oldalát sütteti, narancssárga gőzt ereget a bundája. A farakásnál persze még mindig ott a kocsi, csupa jég, s ha az álló éjjel cidriző zsarukra gondolok, szinte szánom őket. Belevaló tagok, igazi helyi fenegyerekek, de hát miért nem húznak inkább az anyjukba? Csalódott vagyok. El nem mondhatom, mennyire. A kávét sem iszom meg, kiszállnak, téblábolnak kicsit, az egyik mosakszik a hóban, aztán megint bezárkóznak és bepöccintik a motort. Ha éjjel is járatták, akkor előbb-utóbb tankolniuk kell, és akkor talán elhúznak egy időre.

A ház mocskosul hideg, a szigetelés nulla, tíz fok sincs, legfeljebb annyi, ha így haladunk, estére fagyni fog. A napsütés segít valamit, bár nem sokat. Az ablak csupa jég, alig látni ki, a fák deresek, és bár a napnak van ereje, ám a levegő nyilván dermesztő. Begyújtom a gáztűzhely mind a négy rózsáját. Sokat nem remélek ettől, de legalább a kezünket átmelegíthetjük, és persze csinálhatunk egy gyorslevest. Téa ki sem kukkant a vacokból, visszabújok én is, később együtt reggelizünk. Evés után Téa rögtön visszaalszik. Mondd, ember! Hogy a francba lehet ennyit durmolni? Pláne most! Bekapcsolom a laptopot, írok Goblinnak, inkább ne jöjjön, forró itt a helyzet.

Mégsem írok, nincs kapcsolat.

Idebent kell bagózni, Téát nem zavarja, engem viszont egyre inkább. Jellemző: időről-időre meglódul a levegő és a maradék meleg is kisüvít, a helyébe meg betódul a hideg, szinte koppan, úgy esik a higany, de a füst, bármilyen huzatos is a kégli, marad. Rém ideges vagyok, gondolhatod, állandóan cigi lóg a számból, egyikről gyújtom a másikat, és már hasábban áll a füst.

Tizenegy óra körül az egyik zsaru vizel. Délben már úgy érzem, szanaszét szakadok. Két opció marad: kimegyek, és ha akarnak, vigyenek, vagy odabújok Téa mellé és szarok az egészbe. Az utóbbit választom. Előtte ebédet ütök össze, ismét a kuckóban kajálunk, elszürcsölünk két teát és összebújunk. Téa nem fázik, bár ha kidugja a fejét, a lehelete látszik, én viszont totál átfagyok; csak akkor tud átmelegíteni, ha meztelenek vagyunk; gőzöm sincs, hol kezdődök, és hol van végem. Rettentő édesen, makacsul és dühösen szeretkezünk.

Késő délutánra a hidegtől bedagad az arcom, odakint jól hallhatóan ropog a hó, minden tagom fáj, de feltápászkodok, és mit látok? A zsaruk már a tönknél jönnek, a grizzly meg sehol! Téa rám néz, akár egy érintést, olyan konkrétan érzem a pillantását, nem kell az ablakhoz jönnie, rögtön vágja, mi az ábra. Kiugrik a kuckóból, lekapcsolja a gázt, kézen ragad, a nagyasztalhoz húz, aztán megemeli, és nem hiszed el, mi történik! Az asztal, akár egy csapóhíd, mintegy önmagától tovább emelkedik, de ami durva, alatta meg felnyílik a padló! Téa veszett gyors, mire felfognék bármit, már lent van, a magam részéről abban sem vagyok biztos, ébren vagyok-e. Téa sürget, beugrok a lukba, és amint eltűnök a nyílásban, a csapóajtó bezárul, az asztal pedig nyilván a helyére ereszkedik. Rémes sötétben találom magam, fojtogató a szag, lentről metsző hideg süvít. Fészkelődünk a recsegő lépcsőn. Alig helyezkedünk el, nyikordul a bejárati ajtó, aztán léptek kopognak a padlón.

– Szerintem nincs itt – mondja egy náthás hang, mi meg lélegzet visszafojtva kuporgunk a padló alatt, mint két patkány.

– Nem mehetett ki.

– Azt sem tudjuk, hogy itt volt-e egyáltalán.

– Dehogyisnem, te is láttad a füstöt.

– És ha épp előtte ment el?

– Nem valószínű.

– De végül is nem zárható ki, mi meg ezért rohadunk itt már egy napja. Hülyeség. Menjünk, nincs itt, ha nagyon akarod, visszajöhetünk holnap.

– Itt van valahol!

– Talán igazad van, ennek ellenére azt mondom, menjünk, mielőtt visszajön az a rohadt medve.

A helyükben nem hagynám annyiban a dolgot, bárhogy nézem is, csak a hülye nem jön rá, hogy valahol itt lapulok. Fel és alá sasszéznak, szöszölnek, a hangokból ítélve felnyitnak egy-két ládát is. Nem kapkodnak. Dunsztom sincs, hogy az idővel arányosan nő-e vagy csökken az esélyünk. Tök sötét van, mégis lehunyom a szemem. Az egyik a lazac tasakjával bíbelődik, a másik a kályhát piszkálja, aztán az ágyat próbálgatja; mondd meg, nem tök mindegy, hogyan rúgózik?

– Tényleg, Jack, lépjünk le, mielőtt visszajön az a dög!

A másik megáll, talán a fejét vakarássza.

– Rendben, de tovább figyeljük a házat.

Elcsoszognak a küszöbig, megtorpannak; némi szünet után ismét nyikordul az ajtó, aztán csönd. Csak a saját szuszogásomat hallom, fojt a por, két perccel később távoli kiáltozást és egy durranást. Újra csönd és szuszogás. Téa résnyire nyitja a csapóajtót, tiszta a terep, figyelünk, aztán kimászok és az ablakhoz surranok. A zsaruk elakadnak a kocsi és a ház között, a grizzly tartja őket sakkban, végre visszajött, más kérdés, hol a francban járt idáig. Elállja az utat, ezt viszont nem nyerő, még a végén visszatereli a házba őket. Néhány dühös lóbálás után rájön erre ő is, oldalazva a veranda elé kerül, mire a zsaruk megkönnyebbülve szaladnak a kocsihoz.

32. fejezet

Kicsit nyugodtabban lehetünk egy darabig. Téát fürkészem: vajon mióta jár ide? Mit nem tudok róla, amit tudnom kéne? Ismeri a házat, akár a tenyerét, ha jól meggondolom, ez már a legelején látszott. Emlékszel? Pont úgy lógázta a lábát, mint aki otthon van, jól ismeri ezt a kályhát, és ráadásul titkos járatot tud. Titkos járat? Ha érdekel, kiüldözhetsz a világból az olyan filmmel, ami titkos járattal operál, az rohadt lelombozó. Utálom, ha valaki sarokba szorul és megnyílik a fal. Miért? Mert, basszus, a dolgok nem így működnek! Mindegy, az a helyzet, hogy bár a járat ott a padló alatt, ezúttal én vagyok a pácban, és ez cseppet sem mellékes. Örülhetnék, mégis szorongok.

Téa ismeri a házat a pincétől a padlásig – és ha nem is miattam van itt? Tudod mi áll a dédi naplójában? Így járt Jack London is. Vett egy Zenebona nevű hajót, és az előző tulaj csaja is rajtamaradt, azaz Jack Londonnal, látszólag, ám egy idő után felmerült a kérdés ott is: Jack miatt van a fedélzeten, vagy csak mert mindenáron maradni akar? A dédi azt írja, hogy a Királynő – így hívták a kikötőben – olyan akár a macska: csak a helyhez ragaszkodik, mindegy, ki a gazda; bárkinek hízeleg, aki a hajón hagyja; bárki megdughatja, aki nem ugrasztja ki a kosarából. És hogy még pocsékabb legyen, ez a Királynő is pont tizenhat volt. Tudod ugye, mire célzok. Szóval. Mi van, ha Téa csak a ház miatt van itt? Pocsék gondolat. Bárcsak beszélne, szavakkal, angolul, ha csak tőmondatokban is, és cáfolná ezt.

Attól sem vagyok nyugodtabb, hogy a grizzly újabban elkódorog, jobban tenné, ha megülne a seggén, konkrétan az ajtó előtt. Téát fürkészem, de hiába, csak a válla látszik, csak a szuszogását hallom. Holnap az év utolsó napja. Csak nem fognak itt dekkolni szilveszterig. Kizárt. Mit esznek? Például. Kinézek, nagyjából századszor, és megkapom a választ. Nemhogy a kocsi elmenne, de visszajön a másik is, és – hogy rogyna rájuk az ég! – pizzát hoznak. A házat mustrálgatják, eltolnak egy cigit, aztán eldöcögnek. A másik kocsi nem áll odébb – talán holnap.

A grizzly ismét nyugtalan, kissé eltávolodik a háztól, és végre jól látom. A bal lábát piszkálja, a mancsa pedig piros. Fogadtam volna rá, hogy a lövést a levegőbe küldték, de úgy fest, hogy rálőttek a medvére. A horkantása is más, erőtlen és nyűgös, ám sebesülés ide vagy oda, nem tágít. Nagyot nő a szememben. Nemcsak kolosszális, erős és vad, hanem kitartó, akár az északi szél. Az én medvém, gondolom, holott semmi okom arra, hogy ezt gondoljam. Miért lenne az enyém? Mert megvéd? Pont úgy áll vele a helyzet, mint Téával, talán csak a házat védi. Mégis jó, hogy itt van; jó, hogy ekkora, ilyen erős, ilyen kitartó és isteni. Hosszasan nyalogatja a combját, ugyanakkor le nem veszi a szemét a kocsiról. Tiszta sor. Bárcsak kiadhatnék pár falatot. Átgondolom, hogyan oldható ez meg, talán sötétedés után, bár nem tudom, jó húzás lenne-e.

Szédülök a fáradtságtól, lefagy az ujjam, már a tűzhely sem használ, bagoly huhog, a járőrautóban lámpa villog, nem hiszem el, hogy nem unják még.

Totál becsavarodok, nem is értem, miért nem kapom fel a flintát, Téa alszik, nem ügyel semmire, simán vehetném az összes fegyvert és kitörhetnék innen, lefegyverezhetném a zsarukat vagy kilőhetném őket, jobb most, mert csak ketten vannak, és akkor eljuthatnék valahová. Ki nem szarja le, mi lesz aztán, csak ez a hülye várakozás érjen véget. A medve is bekaphatja. Mit hősködik, de tényleg, idő kérdése, hogy mikor unják el a huzavonát, kapott is már egy golyót, hát megmondom, előbb-utóbb begyűjti a többit is, engem meg kihúznak a lukból, tényleg bazd meg, mire föl ez az embertelen színjáték? Fel-alá járkálok és a végén már a fejem ütögetem:

– A fenébe, a fenébe!

Téa felriad, behúz a vacokba, a combjára fektet és simogat. Rángatózok az ölén, dobálom a fejem, ne hidd, hogy akarom, csak így jön ki rajtam az egész; utálom, ne tudd meg, milyen pocsék. Rángok, vonaglok, nincs hatalmam önmagam fölött, pont úgy rángok, mint a haldoklók, ahogy a nagyi meg a többi szerencsétlen, csak épp én még nagyon is élek, nem kúr fejbe áram, és jégvágót sem kalapálnak a burámba, mégis vonaglok, ennek pedig csak egy oka lehet: besokalltam. Csúnya vég ez, jobb is, ha elfordulsz, bárki vagy is. Csoda-e, hogy ez van? Tudom is én, hogy mi teszi be a kaput! Az a legpocsékabb, hogy végső soron dunsztom sincs, kicsoda Téa, és mégsem taszítom el, most pláne nem, mert végre törődik velem; felfogja, hogy gáz van; gond van velem; nagy baj; és cirógat, ringat, úgy hallom, dúdol, bár tudom, hogy nem, mégis hallom; halk és pár hang csupán, de hat. Ringasson és babusgasson ezer évig, többé úgysem alszom.

Ismét csodásan süt a nap. Szeretem Téát.

Tudom mit gondolsz – de ne hidd.

Miattam van itt. Vajon él még a grizzly? Végtére is meglőtték, és ha elvérzett az éjjel? Téa ajka fekete, mindvégig az ölén ringatott. Látod? Megmondtam. Nehéz felkászálódni, mégis muszáj. A medve a teraszon hever, de már nem sütkérezik, holott a nap a tegnapinál is jobban ragyog. Összekucorodik, ahogy Téa szokott, már amennyire képes erre egy ekkora dög; hatalmas barna gombolyag, nem mozdul, viszont látom a leheletét, tehát még él.

Javult a helyzet, de azért most is van bennem valami eszelős – sajnos. Haragszom Angelicára. Miért nem üzente meg Montanába, hogy nem rá lőttem, hanem arra a késelős állatra. Ugyanakkor tudom, hülyeség az egész, Angelica talán már egy perc múlva meghalt, már hogy a fenébe üzenhetett volna bármit is? Egyébként pedig meg kellett volna menteni a házat, vagy ha az nem sikerül, elhúzhattam volna Washingtonba. Goblin segít, ha kérem, erre valók a barátok, nem igaz? Úristen, régen mennyit dumáltam, ahogy a nagyi mondta, fostam a szót, most meg napok óta meg sem nyikkanok, és ez totál kikészít. Az egyik cigi ki sem alszik, gyújtom a másikat, Téa folyton a nyomomban, ha tehetné, lekötözne, így meg csak a tekintetével kötözget, de már hiába; erős még most is, viszont bennem feléledt valami vad. Az úristen minden ereje sem tud megállítani, csoda, hogy egyáltalán még a házban vagyok.

Délig ezzel az idegbeteg járkálással telik az idő, néha a hajam túrom. Jó, ne kozmetikázzuk: tépem. Máskor Téát ölelem, eszelősen, veszélyesen; hajszál választ el attól, hogy összetörjem, de rohadtul kemény a kiscsaj. Úgy aránylik hozzám, mint én a medvéhez, nagyjából, mintha szalvétából hajtogatták volna, én meg ölelem, akár a gép, és láss csodát, nem roppan össze. Alig kap levegőt, próbálom lazábban, igyekszem levegőt adni neki, és mégsem sikerül. Undorító ez az egész, megmondom, de tudod, ha nem ölelem, félelmemben majd beszarok, így meg azért – úgy ahogy – tartom magam.

Jellemző. Ha végre kicsit csihadok, a zsaruknál betelik a pohár. Elegük van a dekkolásból, a hidegből, a tökölésből. Dél körül kiszállnak, a kéglit kerülgetik, talán fogytán a benzin, talán már a tökük is lefagyott, elfogyott a pizza, nem jön a váltás, vagy egyszerűen azt hiszik, hogy elpatkolt a medve. Csakhogy a medve nem patkolt el. Komoran és lassan, de feláll. „El innen!” Túlságosan is határozott. Egyetlen út marad a zsaruk számára. Azt hiszem, megértik végre – és persze nem hajlandók az év utolsó napját a kocsiban tölteni. Tovább közelítenek, a grizzly bömböl, oké, nem megy a két tag fejjel a falnak, kerülnek erre, kerülnek arra, ám a medve itt is, ott is eléjük áll. Egészen felélénkül, fürgén mozog, amikor pedig hetedszer próbálják a türelmét, egyértelmű mozdulatot tesz: hatalmasat lép előre, mancs a levegőben, a szem és az agyar villan…

…és akkor a zsaruk tüzet nyitnak.

Csakúgy füstöl a bunda minden egyes dörrenésnél, nem tudom, pontosan hány lövést kap, tucatnyit biztosan. Megtántorodik, de állva marad. Több helyen is vérzik, már korántsem annyira stabil, mint két perce, mégis tartja magát, most épp nem ordít, hisz elakad a lélegzete. Ellenben a szemében több a féktelen düh, mint eddig bármikor. Megpróbálja a lehetetlent, nem mehet most oda, hogy széttépje őket, hát inkább a szemével öl. Túlzol, Dan, gondolod nagy okosan, pedig nem; olyannyira nem, hogy az egyik zsaru nem is állja. Oaklandből nézve persze a grizzly csak egy rakás hús meg egy bazinagy bunda, ám itt más a helyzet, hisz tucatnyi golyó után is talpon van még, mint valami öröklétű, megölhetetlen szörny vagy isten. Úgyhogy ne csodálkozz, ha igenis öl a tekintete, és az egyik zsaru még a stukkert is leereszti.

– Húzzunk innen, nem tetszik ez nekem.

A másik vitázik:

– Pont most? Mindjárt kinyiffan, nem fogunk épp most meghátrálni!

Óriási tévedés, hapsikám! A jégvirágokon át is látom, hogyan forr a düh a grizzlyben, és ez nem akármi! Toronymagas, bosszúéhes és sebesült, itt-ott patakzik belőle a vér, ám ez töredéke sincs annak, ami egy ilyen kolosszust fűt. Nem múlik ki egyhamar. Amikor ez a zsaruknak is leesik, ismét visszavonulót fújnak. A medve ezúttal a ház felé vonszolja magát, nem mintha kúszna-mászna, de a mozgása már csupa kín. Bárcsak ajtót nyithatnék: „Bújj be, haver!” Elsántikál a verandáig, és ott leül, szuszog, orrából csöpög a vér, a mancsa ernyedten lóg. Halálosan fáradt.

Téa nagyjából pont így ül a padlón. A lövöldözés elején, már az első dörrenésnél ledobta magát. Mi hatott rá így? A hang vagy puszta a tény, hogy a grizzlyt lyuggatják? Ki tudja? Szinte sokkot kap. Jó páros vagyunk. Negyedórája még csak én voltam bekattanva. Fasza. Most végre rohadtul egy hullámhosszon vagyunk.

Ezúttal én veszem ölbe a fejét.

Sötétedik, néha az ablakhoz kúszok, de a grizzly nem az ablaknál van, hanem az ajtó előtt és fájdalmasan szuszog. Ha lemaradtam volna a lövöldözésről, akkor is tudnám, hogy a végét járja. Emlékszel? Rések százain süvít be a szél. Hát itt tényleg minden kurva hézagos, ugyanis az ajtó alatt befolyik a vér; a grizzly vére lassan és sűrűn csordogál befelé, végül lavórnyi tócsában áll; azt gondolod, ez iszony, de ne hidd. Közel van hozzánk, nincs egyedül, és ez neki is fontos. Ha már egyszer ilyen pocsék ez a nap, legalább ennyi vigaszunk hadd legyen. Az ajtó mögé húzódunk, még közelebb hozzá. Téa az ajtóra préseli a tenyerét, aztán az enyémet is. A grizzly testmelege átüt a deszkán, basszus! Nyilván az ajtónak támaszkodik. Téa belekanalaz a vérbe és kifesti vele az arcomat. Ne kérdezd, miért. Aztán visszavonulunk a vacokba. A medve nyögését tisztán halljuk, időről időre mélyről, fájdalmasan sóhajt, s minden sóhaj az utolsónak tűnik. Gőzöm sincs, mennyi az idő, jó ideje tök sötét van, nem tudom, halljuk-e majd, ha eljön az éjfél; nem tudom, petárdáznak-e itt is, ha igen, idehallatszik-e. Polson messze van, de talán a környékbeliek is lőnek rakétákat. Mindenesetre nem lehet sok hátra. A grizzlyt figyeljük egészen addig, míg az egyik sóhaj szokatlanul nagy és szaggatott, és rövid nyüszítés zárja le. Már biztos. Nem lesz több sóhaj, nem lesz több szuszogás, semmi nem lesz – a grizzlynek annyi. A vér megalvad, az ajtó hirtelen kihűl.

Pár percig nem mozdulunk. Most könnyebb – ennek legalább vége. Elment, nincs mit tenni. Már le is feküdnék, nem aludni, csak elájulni, ám Téa kóborolni kezd a házban, halkan tesz-vesz, pakol, végül megragad és a tölgyasztalhoz húz. Nyílik a csapóajtó, Téa a sötét lukba ereszkedik és zseblámpát kapcsol; amikor utánamegyek, súlyos válltáskát akaszt a nyakamba, a kezében meg éppolyan jégvágót szorongat, amilyet Sharon Stone használ az Elemi ösztönben. Aztán bezárja a feljárót.

33. fejezet

Lefelé tartunk, elöl Téa, a lépcsők rozogák, kíméletlenül nyikorognak, hiába gondolok arra, hogy lent vagyunk, valahol a föld alatt, mégis úgy érzem, az éktelen nyikorgás a fatelepig hallatszik; de talán csak a szűk hely és a tömör csönd miatt hat a legkisebb nesz is ricsajnak. Mindegy is, ballagunk lefelé, fokról fokra. Emberi számítás szerint, még ha ez egy szokatlanul mély pince is, már rég véget kellett volna érjen. Ráadásul a lépcső olyan meredek, hogy majd lezuhanok. Amint az időt sem, úgy a távokat sem érzékelem; alapvetően gőzöm sincs, mennyit haladunk; talán keveset, talán sokat. Alig látok, hisz nálam lámpa sincs, mégis úgy sejtem, hogy mélyen járunk, hallom a szuszogásom, hallom a fülemben a vér zúgását; véget kell érjen a lépcső, voltaképp már rég el kellett volna érni a pincét; rég szilárd és vízszintes talajt kellett volna fognunk. Talán meg is állnék, talán mondanám:

– Forduljunk vissza!

Talán megkérdezném:

– Hová megyünk? – ha ugyanakkor nem érezném, hogy minden lépés fényévekre visz a háztól, mindattól a szarságtól, ami az elmúlt napokban történt, és ez kurva jó érzés, ezt nevezem flessnek, bánja a halál, ha sokáig tart.

Csalódott is vagyok, amikor vége az ereszkedésnek és már vízszintesen botladozunk tovább egy nyákos folyosón. Bár ez inkább alagút. Téa lámpája időről időre kisebb-nagyobb oldalfülkékbe világít, egy részük tök üres, más részükben palackok állnak, tehát nagyon úgy fest, hogy ez itt a pince. Tudom, a tata keményen tolta a szeszt, valószínűleg jóval keményebben, mint a nagyi, de mondd meg, hány alkoholistának van pincéje? Az iszákos mégis mire használná? Ha alkohol van a közelében, megissza rögtön, vagy még hamarabb, hát akkor mi a fenének? Két lehetőség marad: ez itt nem pince vagy a tata mégsem vedelt. Pár perc után világos, hogy a helyzet csakugyan bizonytalan.

Enyhén emelkedik a járat, egyre szárazabb a levegő, és a flaskákkal teli fülkéket polcok váltják fel, a polcokon pedig temérdek könyv, tekercs, kartontubus, térképtartó, akár egy régi könyvtár pinceraktárában. Talán erre célzott Goblin, talán itt lehetnek az Arisztotelészek? Igaz, ez most kevésbé érdekes, bár ha a házban a dédi naplójára találni, akkor idelenn különb holmik is akadhatnak. Bármi is van elrejtve idelent, semmi sem vágna mellbe úgy, mint a folyosó végébe vájt földalatti szoba.

Ennyit a titkos járatokról. Megáll az ész, tényleg, ám mivel Téa nem világít be, csak annyit látok, hogy a szoba óriási, csaknem terem, szemközt faragott lábú dolgozóasztal, és jóval több itt a polc. Az asztalnál szék, a székben pedig egy férfi. Ráhanyatlik az asztalra, a haja hosszú és ősz, az arcát nem látom, egyik keze egy nagy könyvön, a másikat lógatja, és még mindig tollat tart, holott a bőr már rászáradt, a ruha szinte lefoszlott róla. Leginkább a tarkója világlik: az itt is, ott is szakadozó, dohánybarna bőr alól kibukkanó sárga nyakcsigolyák. Téa talán azt reméli, hogy észre sem veszem. Továbbra sem világít a szobába, de a sárga padozatról felverődő fény is elég. Szívem szerint odalépnék, felemelném a halott fejét, hadd lássam az arcát; kihúznám alóla a hatalmas könyvet, hadd lássam, mit írt; de tovább kell menni; világos, hogy nem ezért hozott le Téa, nem vár tovább, ismét előre világít. És most vess meg: már nem aggaszt, hogy úgy mozog, mint aki már ezerszer ment itt végig, ha nem is ezerszer, de jó párszor, és azt hiszem, a múmiát is jól ismeri. Nem aggódok, nem is azért állok meg ismét, hanem mert rácsos ajtókat fedezek fel. Ki tudja, mikor jövünk vissza ide? Talán soha. Nem megyek tovább, míg alaposan meg nem nézem magamnak ezt a helyet.

Csákánnyal, fáradtságos és precíz munkával vésték ki, jól látszanak a barázdák, mintha egy grizzlynél is nagyobb fenevad akart volna szabadulni innen. A szobából nyíló ajtó rácsát rozsdás lakat zárja; az asztallal szemközt ágy, gyertyatartók a falakon. Leülök. Ez nem tetszik Téának, de mit tehet? Én itt – akármi van is – megállok. Pár percre biztosan. Nem mondom, hogy tisztán látok, de egyre több részletet veszek ki. A férfi bizonyára fehér ember, bár indiánruhát hord, és hosszú haját varkocsba fonta. Gondolhatod, talán a bőre miatt tartom fehérnek. Nem. Hiába volt életében fehér, holtában pont olyan kávébarna, akár Téa. Meg nem mondom, mi igazít el, de szerintem, míg ebben a kriptában meg nem barnult, fehér volt. Hozzányúlni akarok is, meg nem is. Puszta kézzel kizárt, de egy bottal se piszkálhatom, pláne nem, ha ez az ember itt, esetleg a tata. Mert talán ő az. Ez pedig nem pince, hanem talán egy régi bányaakna, de kötve hiszem, hogy a lelakatolt ajtók mögött csak egy-két érctelér van.

Téa villogtat, elég a nézelődésből.

Igen. Válasz ez arra a kérdésre, hogy bízok-e benne. Abszolút. Nem sürget, csakhogy nem ezt a múmiát és nem ezt a nyilvánvalóan félbehagyott könyvet tartja fontosnak. Továbbhalad, én meg utána a szűkülő folyosón. Végül négykézlábra ereszkedünk, és csak üggyel-bajjal tudunk előrébb jutni, végül már hason mászunk. Úgy sejtem, hogy innen egy nagy terembe jutunk, esetleg lehet itt még valami útvesztőféle. És ez az egész azt is jelenti, hogy kikerültem a kelepcéből. Várhatnak odafönt a zsaruk ítéletnapig. Várhatják, hogy előkerüljek! Nem is értem, miért nem hozott le Téa hamarabb. Mindegy, kár ezen agyalni utólag, haladjunk, lássuk, hol lyukadunk ki. Téa épp csak elfér a járatban. Mi van, ha én viszont beszorulok? Előttünk világosság sejlik, egy lyuk vagy átjáró. Félelemmel tölt el, hogy világosság szüremkedik onnan; nem erős vagy bármilyen szempontból meghatározható fény, inkább csak derengés, csakhogy idelent, ilyen mélyen nem lehet fény. Csak arra gondolhatok, hogy a túloldalon van valaki. Esetleg többen is. Fáklyák, mécsesek vagy gyertyák világítanak valahol a földalatti messzeségben. Csakhogy semmi kedvem találkozni azokkal, akik a fáklyákat tartják, akik gyertyát gyújtottak. Homályos és nyugtalanító helyzet, legszívesebben visszahúznék a házba. A hasadékban friss, fagyos levegő süvít akkora erővel, mintha víz folyna szembe; kúszunk még pár métert és végre tágasságba érünk. Felállhatunk végre, kinyújtom a karom, a mennyezetet keresem, de nem találom. Óriási tér borul fölénk. Hatalmas boltozat. A talpunk alatt pedig hó. Bár alig hiszem, mégis lassan felfogom, hogy a felszínre jutottunk. A szabadba. Téa lámpát olt, várunk, szokjuk a derengést, amely nem más, mint Hold- és csillagfény, aztán nekigyürkőzünk. A mélyedésből nem könnyű kimászni, jeges és omlós oldalon kapaszkodunk, felérve pedig már azt is látom, hogy pár lépésre a víztől, a Flathead-tó partján állunk.

A jégen holdfény ragyog és világít a hó a parton, megmondom, az egész rohadt delíriumos, van is ilyen, meg nincs is, egy biztos: én még nem láttam hasonlót, és egyre csak álldogálunk ebben a vérfarkasos télben. Ezzel speciel nincs gond, ha viszont Téa azt tervezi, hogy átvágunk, felejtse el! Nincs az az isten. Oké, eléggé kivagyok, de az még így is megvan, hogy átvágni marha kockázatos, beszakadhatunk bárhol, még ha a napokban sokat hízott a jég, akkor is, ráadásul bárhogy világít a Hold, pillanatok alatt változhat a helyzet, feltámad a szél és beborul az ég, vagy ami rosszabb, és nagyon is könnyen előfordulhat: leszáll a köd. Tudod, ember, milyen errefelé a köd? Mint a bélés! A San Franciscó-i semmi az ittenihez képest. Gőzünk sem lesz, merre a part, de kár is parázni, az egész úgy őrültség, ahogy van.

Mint mindig, ha valamit kizárok, Téa rám cáfol, és persze máris a jégre vezet. Újra és újra húzza a karom, a rá jellemző szelíd erőszakkal, mit tehetnék, engedek. Ahogy voltaképp az első naptól kezdve. Mióta megláttam, alapvetően mindent ő irányít, mégse hidd, hogy akaratgyenge szar vagyok. Megvédett a grizzlytől, most meg kihozott a házból és ebből a ramaty helyzetből is. Azért ez nem piskóta. Ezek után kétkedjek benne? Kizárt. És lásd! Tévedtem, a jég jól meghízott, talán mégiscsak átjuthatunk rajta, mert persze a köd leszállhat és felhő takarhatja el a Holdat, igaz, csakhogy Téa helybéli, és nyilván vakon is átvezet.

Sietünk, gondolom, nem dobnék hátast, ha már hajnalra olyan helyre érnénk, ahol ismerik őt, ahol szállást és ételt kapunk. Téa viszont kicsit sem sietős. Nem nógatom, mit rohanjunk, egyébként is, nyilván ezerrel figyel. Nehogy már vékony jégre fussunk! Bő fél órája bandukolunk, ennek ellenére még közel a part, még látom a nagy fák monstrumjait, kétszáz lépés sincs az egész, Téa mégis megáll. Zenél a jégmező, ilyet nem pipáltam még, a hideg is kiráz. Egyszer mély morajlás rázza meg, másszor vékony és tiszta üveghang nyilall benne, tisztán hallani, honnan indul és merre terjed, nemegyszer átcikázik a talpunk alatt. Azért ez beszarás. Talán azért állunk, mert a hangok döntik el, merre haladjunk tovább? Aligha.

Elveszi a tarisznyát és letáboroz a jégen. Álldogálok tanácstalanul. Kézen fog és magához ültet. A túlsó part felől egy-két petárda pukkan. Téa kipakol a tarisznyából. Látod? Hogy én mekkora kretén vagyok! Áthurcolom a síkos, sötét, nyirkos és nyákos járaton, és még csak meg sem kérdezem magamtól, mégis mi a szent szart cipelek? Tök mindegy, Téa jól tudja, mit csinál, és mindenről gondoskodik. Nem hiszed el. Megterít a jégen: van sólet, szardínia, sajt, bagett, és pia is! Abszint, pezsgő és Jack Daniel’s. És ez nem vicc! Oké, együnk, szilveszterezzünk, ki jönne utánunk? Amúgy sem fázok, holott brutális a hideg. A jég érdes, a leheletünk hömpölyög, az égen hemzseg a csillag, mégsem didergek, titokzatos dolog, csak a házban fáztam, itt nem. Napok óta nem esett ilyen jól az étel, ez mondjuk nem csoda, hisz még a falatok között is a nyomorult zsarukat hesszeltem.

Sosem jártam jégmezőn, nagyon komoly, és úgy tűnik, örök, holott jól tudom, hogy tavasszal elolvad. Ja, hullám mossa a partot majd májusban, vitorlások suhannak és horgászcsónakok billegnek majd itt megint, de pár hónap csak, és ismét a jég lesz az úr, végleg nem űzi el semmi, és egyre csak zenél és zenél… Rohadt éhes vagyok, és Téa is szokatlanul falánk. Azt hiszem, még sosem ettünk így. Tudod mit? Még sosem voltunk együtt így. Itt valahogy csakis mi létezünk, innen nézve Stirling egyszerűen nincs is.

Thomas Bonow? – nincs.

Gyógyszerek? – gőzöm sincs, hogy miről beszélsz.

Múlt? – semmi közöm hozzá.

Jövő? – én ugyan nem hallottam róla.

Csak ez van, az itt és most, tudod, pont az, amiről karácsonykor dumáltam. A perc, amiben nyakig vagyunk. Ami nem rohan tovább, még mielőtt felfogtam volna.

Abszinttal nyitunk, és bár Téa sosem ivott alkoholt, nem is szabad, nyilván, most magának is tölt, és ne hidd, hogy keveset. Jobban éget, mint a tizenhatodikon! Nahát, Téa milyen belevaló! Lehúzza a másodikat is, mikor én még javában tátogok. Bár az ing alatt kiver a víz, némi késéssel én is duplázok. Ha ilyen tempóban aprítunk, mikor jutunk ki innen? Vagy talán megvárjuk a hajnalt? És miért nincs hó a jégen? Talán a szél hordta el? Mindenesetre irtó különös látvány, még így éjjel is, a jég sötét és sima, a part viszont világít. Téának meg se kottyan a rövid, engem az ő korában fele ennyi is kiütött, és olyankor hihetetlen dolgokat láttam. Jut eszembe: ez a Hold nem olyan, mint az oaklandi volt, nem vergődik benne senki, és ez mindennél csodálatosabb. Ráadásul sehol egy meteor – meteorcsík, így olvastam annakidején –, csakis állócsillagok, mondjuk abból annyi, amennyit egész életem során összesen nem láttam. Ráadásul némelyik úgy vibrál, mintha hozzám szólna, csak épp nem olyan rekedten, mint a Holdba zárt embrió, inkább halkan, megfontoltan, mintha egy Téához hasonló lény szólítana. De meg vagyok húzatva? Téához hasonló a világon nincs, te is tudod, bár azért mégiscsak más az én helyzetem, csak én látom őt, itt a jégen, szemtől szembe. Ezt te el sem képzelheted. Micsoda csaj! Hogy nem olvad meg a jég alatta? Hisz forr körülötte a levegő! Ne hidd, hogy a szesz beszél belőlem, egyszerűen istentelenül jó itt, ez van, ülni a jégen, a kabát szélén, és őt nézni, még így is, hogy csak a haja csillogását és a kontúrját látom. Ha tudnád, milyen féktelen szenvedély az arcát érinteni és látni a mosolyát, mint most, ahogy Jack Daniel’s-t tölt, aztán kiszürcsöli a számból; ez nem akármi, ember!, mit művel ez, nem is tudom, vadabb, mint valaha, igazán buja, már nem olyan kiscsajos, inkább pajkos és dögös, figyelj csak, nem hiszed, de megdönt a jégen, rám ül, a fülem harapdálja a csöpp szájával, tisztára, mint a kölyökkutya, aki velem, mint egy ronggyal bohókásan játszik, tudva persze jól, nagyon is, hogy ettől ezerrel kívánom, és rohadtul leszarom mindjárt, hogy mínusz tíz vagy mínusz húsz van, nekivetkőzök, és az ő rongyát is letépem a picsába, hihetné akár azt is, joggal, hogy a nagy moraj, belőlem jön, a mélyből, pont onnan, ahol én őt per pillanat megkívántam; tudod mit?, tudja is, mert pont úgy ficánkol, hogy még inkább srófoljon, hogy hempergőzzünk a jégen, azt akarja, mondjuk, van hely bőven, mi akadálya?, gombolkoznék is már, csak akkor épp, tudod, ez a formám, valami a mellkasomat szúrja, ne hidd, hogy jelképesen vagy legbelül, nem, Téa ruháján át kis híján felbök, mire végre kirakja a kabátkájából azt a hülye jégvágót, amit ki tudja miért magával hozott.

Minek ez nekünk?

Tudod mit? Lássuk! Bármit tesz, máshogy teszi, mint bárki, a szemem se veszem le róla, rajta vagyok, pont olyan fékezhetetlen és öntudatlan tapadással, mint az első napon, amikor a nevét a lapra írta, és lásd csak, ki gondolná, hogy a jégvágóval is képes szépen bánni, nem döf vele, akár a tőrrel, ki nem néztem volna belőle, holott tudhatnám már, Téa bármire képes, felgyorsítja és lelassítja az időt, grizzlyket tart távol, akkor miért épp a jégvágóval bánna pont úgy, mint mások; majd megveszek tőle, olyan édes, ahogy mint a madár kopácsol a muzsikáló jégen, finoman, ám elszántan, persze csak miután gondos kört karcol rá, erre pattan a jég, aztán meg arra, egy szilánk a poharamba, egy a galléromba, minden apró ütés tovaterjed a jég testében, cseng és bong alattunk, keresztül-kasul üveghang száll a vízben, pont olyan ez, mintha őt hallanám, ó basszus, mit nem adnék érte, de ha nem, hát azt sem bánom, inkább töltök, húzós a fagy, érzem, mégis úgy ülök itt, mint a szaunában, nincs most olyan dózis, ami árthat, nézd csak, milyen gyorsan halad, vagy netán az idő nyúlik megint, bárhogy van is, víz bugyog a rovátkából, szép korongot metsz ki a jégből, és kész is a jókora lék, túl a fatelepen petárda pukkan, vad vonyít a parton, nem tudni, miért, a durranás miatt vagy mert nőtt egyet a holdfény, aztán nagy csönd támad, Téa sem kopácsol, a petárdák is hallgatnak, alighanem pont most, ebben az iszony hosszú pillanatban van éjfél és most kiáltják millióan:

– Boldog új évet!

Most ordítja Starbuck:

– Mindenki a ház vendége!

Most gondol Roger és Dick a nagyira; most gondol Barrymore néni Jeffre; most ébreszti a részeg Kazimírt Janette; most bolydul fel a Destination, konfetti száll, akárcsak a Red Dragonban; most emeli poharát Rose, és eszébe jutok egy futó pillanatra; most ad csókot Chieka egy fekete srácnak; Angelica lakásán ebben a pillanatban akaszt be Unának egy dúsgazdag pali; ebben a pillanatban ír SMS-t Guzmán apám utódjának; pont most koccint a Tahoe-tónál tizenkét ügynök; most áll meg a 66-os út felénél egy piros Musztáng, és a műszerfal fényénél egy számomra ismeretlen taggal most koccint Zana; most lép ki, pontban éjfélkor a ház ajtaján Mr. Garlick, és elindul északra; most nyom csókot Stirling egy kislány arcára; most öleli át az asszonyt Thomas Bonow; és most bújik ágyba Debra Warren; most ölel, örül, kiált, csókol, kortyol mindenki, akikről még nem beszéltem; és talán épp most megy át valaki a Golden Gate-en; talán épp most ugrik le; talán most ülnek egy asztalhoz Jack London, apám és Orson Welles.

Most durran ezer pezsgő, köztük a miénk is, fellő a hab és a jégre fröccsen, épp rajtam koppan a dugó, akarva se tudnám fellőni így, Téa iszik, mint a hattyú, szédülök, te meg azt kérdezed: miért ez a csönd most? Mert, testvér, csak a csókváltás után lövik fel a rakétákat, koccintunk mi is, Téa meg én, ezen a fenséges helyen, feljön az első rakéta, dörög az ég, a Hold és minden csillag, Polson rakétái; totál odavagyok, merő parázs az ég alja, de Téa felől száz üstökös is zuhanhatna, igazad van, meg kell veszni tőled, édes, hozzád dőlök, a szemem majd leragad, bár zeng még az ég, és persze a jég is, fölém hajolsz, és mint annyiszor az elmúlt ezer évben, a hajaddal elborítasz.

– Induljunk.

---

A teljes regényt ITT szerezheted meg

Köszönjük, ha megosztod ezt a cikket!

Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!

---

---

még több szilveszter