Szétvertem a fürdőt meg az egyik ujjamat

Szétvertem a fürdőt meg az egyik ujjamat


blog | otthon, édes otthon


“a legkisebb érintésre is csillagokat látok, helyesebben galaxisokat, de néha az a sejtésem, hogy univerzumokat és párhuzamos valóságokat is”

Hétvégén álltam neki szétbontani a fél fürdőszobát – magad uram, ha szolgád nincs –, hogy kicseréljek a falban vízvezetékeket, de nem kevés kellemetlen műszaki meglepetés során és nem kevés aprócseprő sérülés után (a törött csempénél élesebb dolog kevés van), végül, az ötven éve a falban érlelődő utolsó T-idom kibányászásánál, pontosabban a végső megakadásnál, amikor a két utolsó elemet nem bírtam letekerni egymásról, oly nagyon egymásba szerelmesedtek fél évszázad alatt a fal mélyén, annak is a legsötétebb zugolyában, két tartófal találkozásának tömbjében,

szóval, amikor ott elakadtam

és órákon át próbálkoztam mindennel, leginkább a méltán világhírű WD40-el, míg a szünetekben kocogtattam a menetes részt, aztán meg újra és újra egy rettentő hosszú karú fogóval erőltettem a szétcsavarodást, hogy végre kicserélhessem a meghibásodott és a fél falat eláztató részt, és ebbéli erőlködéseim közepette, egy szerencsétlen pillanatban,

amikor erőkifejtésem zenitjében, teljes pompájában és teljében a kulcs leugrott a hetvenes években befalazott T-idomról, oly mód, hogy ma sem értem pontosan, mi történt, lecsapódott a kezem, vagy rácsapódott valami, a kulcs vagy a fal, a viszonylag közeli csap, vagy valami láthatatlan rosszindulat, a démoni rossz máj maga, bármi is, vitathatatlanul oly diabolikus erővel, hogy az ujjam is kilapult.

A T-idom

persze meg sem moccant, de a bal kéz mutatóujját akkora ütés érte, mintha rozsdamentes acélüllőre helyezve kalapáccsal zúztam volna szét egy őrült pillanatomban, váratlanul forrón vágyva, s hőn kívánva megérteni, miféle is a végső fájdalom, miért oly hatásos kínzás az emberi körmöknek harapófogóval történő kíméletlen letépkedése.

Akkora fájdalom támadt abból a szerencsétlen kicsi ujjból, hogy kirohantam a lakásból, és a gyepen futkostam, máskor pedig mintha japán szokás szerint a közeli tujákat üdvözölném kínosan hosszas és megalázóan mély hajlongással, nem győztem kíntornázni.

A köröm alól azonnal bőséges, szépségesen szép, zinfandel- vagy kadarkapiros vér serkent, hogy olybá fesse húsvéti, feltámadásos, azaz inkább keresztrefeszítéses pirosra a csuklómat is, mintha ugyan e kor minden bajából levont következtetésem nyomán végül atoméles, kvantum vékonyra fent szikével vágtam volna át zsenge csuklói ütőereim, a kézfejem tehát szépen felpiroslott, mint pipacs a rézsűn, mint rózsa a latin szerető hófehér fogai között, míg a köröm vége szinte rögtön, mintha lángba vagy még inkább lávába nyúltam volna, halasztást egy percig sem tűrve: elfeketedett.

Tíz perc múlva csendesült a sejtek ordítása,

az idegek hideglelése és forró halálfélelme, én meg visszanyertem valamelyest emberi formámat. S még ha lett volna értelme imígyen ellapítani, széttrancsírozna azt az ujjat, és a The Wall mélyébe odagyógyult T-idom megmozdult volna, de nem.

Semmi.

Ráadásul aztán már nem is igen erőltethettem tovább, hisz lapos, egyre jobban elfeketedő ujjamból, ha csak egy molylepke libbbent át a közelében, rögtön a fájdalom istennyilai cikáztak fel a felkaromba. Maradt a WD40 fújkodása, erőtlen kísérletek egyre másra, aztán egy nagy pihenés az ujj szétlapítását követő félájult állapotban, mert ez is a fájdalom különös mellékhatása volt: bár fájdalomcsillapítót ezúttal sem vettem be, mégis a fájdalom alábbhagyásával Csipkerózsika álmossága verdesett a szemem körül.


Másnaptól még inkább fekete ujjal,

de már mérsékelt fájdalommal folytattam a T-idom fárasztását, végül nem átallottam kocsiba ülni, hogy a legmegfelelőbb forrasztót szerezhessem be, ha már kölcsönkérni nem sikerült senkitől és sehonnan, s legvégül tegnap este, miután felforrósítottam a T-idomot, az ormótlan idom végre belátta: nem hagyom a dolgot annyiban. S megmozdult. Ezen felbuzdulva a hétvégén elkezdett bütykölést és barbárkodást tegnap éjfél körül befejeztem, és bár az ujjam még fekete, és

a legkisebb érintésre is csillagokat látok, helyesebben galaxisokat, de néha az a sejtésem, hogy univerzumokat és párhuzamos valóságokat is, így gépelni sem akkora öröm, mint lazán ügetni át egy fekete ahal-tekini kancán virágméztől részeg májusi réteken, mondjuk szerelmesen, meztelenül és húsz évesen. Nem.

De azért próbálkozom.

Amint ez a blog is ékesen bizonyítja. Elkelne egy nagy pihenés, de aztán igyekszem ismét többet írni. Annál is inkább, mert tegnap, amikor szúrólángért kocsiztam a T-idom leigázásának szándékával, váratlanul ellenállhatatlan vágyat éreztem arra, hogy révbe vigyünk minden fontosabb projektet a Cenweben és a birtokon, hogy aztán írjak egy regényt, akár kilenc ujjal is.

Illusztrációk: Pixabay

Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!


Kedves olvasó,

ha nem vagy még támogató, lépj be a Klubba ITT. Csupán havi két kiló kenyér áráért elérsz minden támogatói tartalmat. Alkalmi támogatásra Paypalon keresztül van lehetőség (kattints a kis gombra!).

Ha egyik mód sem megfelelő, de szeretnéd támogatni a Cenwebet és a rezervátumot, akkor keress minket mailben a centauri16@gmail.com címen. Segítségedet előre is köszönjük!   

még több blog

Visual Portfolio, Posts & Image Gallery for WordPress

Érzem a bőrömön a regényírás illatát

Napbarnítottan kifeküdni délelőtt a teraszra vagy a fűbe az éjjel keletkezett kézirattal, rágyújtani egy multira a hideg narancslével a kezemben, hagyni és élvezni,…Tovább

5 hozzászólás

  1. ….”hogy kirohantam a lakásból, és a gyepen futkostam, máskor pedig mintha japán szokás szerint a közeli tujákat üdvözölném kínosan hosszas és megalázóan mély hajlongással, nem győztem kíntornázni.”- elképzeltem- bocs Cen tudom mennyire fáj az ujjad de fetrengtem a nevetéstől, hogy lehet így megfogalmazni valamit ami egyben humoros is s olyan mintha egy gyorsított filmet néznék:-) Egyik Karácsony alkalmából Szenteste teríteni készültem, vártam a gyerekeimet , felálltam egy székre, hogy a fali szekrényből kiszedjem az ünnepi étkészletem. A doboz teteje nem volt rendesen lezárva -amiben a tányérok voltak- így amikor magam felé emeltem az összes mint a sorozatdiszkosz a jobb nagylábujjamon landolt egyesével és ripityomra széjjel törött. Olyan volt mint egy jelenés- az ujjam utolsó perce a körmöm alatt eltörött és hatalmas sötétlila cipóvá emelte a körmöm a vérömleny . Borzalmasan fájt. Nekem az segített, hogy összenyomtam amennyire tudtam, így csillapodott a lüktetés, majd néhány nap múlva kifúrtam egy steril injectios tűvel a körmöm, így szabad utat kapott az időközben elfolyósodott vérömleny. Egy év alatt nőtt át az elhalt köröm. Mivel “orvos gyerek ” vagy, biztosan el tudod dönteni került-e a sebbe por, vagy kell-e a rozsdás csövek miatt esetleg spéci sebkezelés mondjuk egy traumatológiai ambulancián. A kilenc ujjas regényt meg nagyon várom!!!

    1. Author

      🙂 🙂 🙂 Legyen szép napod!

  2. Csak ismételni tudnám, amit Lívia leírt – kivéve a tányéros történetet. Olyan szemléletesen írtad le az egészet, hogy láttam magam előtt, és – amellett, hogy szinte éreztem a fájdalmat is -, én is nevettem.

    Már eltelt közben három nap. Remélem, hogy az ujjad állapota nem romlott, vagy ha igen, akkor megmutattad egy orvosnak!

    Viszont amihez nem nagyon kellenek az ujjaid: esetleg jöhetne egy podcast! 🙂

    1. No és természetesen: gyors gyógyulást kívánok, mert minden ujjadra nagy szükséged van!

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük