A Szentírás irodalmi jellegű könyvei
Előző fejezet
A Szentírás és a keresztény ókor
Az Ószövetség – 3. rész
A Szentírás irodalmi jellegű könyvei közül legfontosabb a Zsoltárok Könyve.
Egy évezred lírai termését foglalja magába; több gyűjtemény egyesítése révén keletkezett, végleges alakját Kr. e. 150 körül nyerhette.
Nagy részük valószínűleg közösségi költészet, meghatározott ünnepélyes alkalmakkor énekelték. „Hitbuzgalmi“ költemények és ebben a nemben a legnagyobb alkotások. Mindmáig a keresztény egyházi költészet alapjai és példát nyújtó mintaképei.
Irodalmi szempontból kétféleképp is megragadják az olvasót.
Egyrészt a bensőséges áhítat, az Urban való örvendezés, a mélységesen őszinte töredelem örök-emberi hangja által, másrészt pedig képkincsük keleti gazdagságával. „Bennük viharzik, majd viharzásában elcsendesedik, az Istent kereső és megtaláló, Istent szerető és Istenből élő ember mérhetetlen érzelem óceánja” — mondja kitűnő magyar fordítójuk, Sik Sándor.
Modern nyelvre való fordításuk évszázadokon át foglalkoztatta az európai költőket; irodalmi hatásuk sosem szűnt meg. Ady Endre költészete nem volna ilyen a Zsoltárok nélkül.
Az Énekek Éneke a világirodalom egyik legnagyszerűbb szerelmi költeménye.
Keletkezésének ideje, módja, a szöveg jelentése teljesen bizonytalan. Egyes tudósok szerint a palesztínai parasztlakodalom egy hétig tartott, közben énekekkel szórakoztak, amelyekben a vőlegényt királynak, a menyasszonyt királynénak nevezték.
Mások arra utalnak, hogy Salamon király a szép lányokat elvitette háremébe. A költeményben arról lehet szó, hogy Szulamit, a Jegyes, a Szőlőőrző Leány, hogyan áll ellen Salamon király csábításainak és marad hű vőlegényéhez.
Az egészben véve kevéssé érthető szöveg szépségét részletei adják: Szulamit vágyódása, a leányzó szépségét dicsérő halhatatlan strófák és a dal a szerelemről, amely „erős, mint a halál és mint a koporsó kemény”. Hogy a kánonba belekerült ez az erotikus költemény, nyilván annak köszönhette, hogy ősidők óta allegorikusán fogták fel; a katolikus Egyház értelmezése szerint Krisztus és az Egyház jegyességéről szól.
Jónás próféta könyve némelyek szerint humoros műnek készült
és csak azért maradt fenn, mert idővel komolyan vették: az ellenséges városok pusztulását hirdető és a pusztulásnak elébe ujjongó prófétai magatartást csúfolja ki.
Jónás az Úr szavai alapján megjósolja Ninive elestét; de az Űr meggondolja magát és Ninive nem pusztul el a jelzett időben. Jónás elkeseredetten kérdőre vonja az Urat, aki megmagyarázza, hogy ő humánusabb prófétáinál és egy nagy várost nem szívesen pusztít el, még akkor sem, ha az idegen.
A zsidó vallás és általában minden immanens etika legfőbb problémájával viaskodik
a Szentírás irodalmilag legkiemelkedőbb része, a Jób könyve.
Hol az igazság? — kérdi a szentéletű Jób, akit Isten minden csapással próbára tesz — mikor íme a jók szenvednek és a gonoszok boldogan élnek.
Barátai azt bizonygatják, hogy Jób bűneiért lakol most. De Jób igazának tudatában, a szenvedés szörnyű pátoszával vonja kérdőre Istent, miért teszi ezt vele? És az eget ostromló mondatokra Isten szava felel a forgószél közepéből: megtanítja Jóbot, hogy Isten minden tette átláthatatlan titok. Es Jób, ha nem is nyugszik meg, legalább is „felfüggeszti ítéletét”, Isten rettenetes titokzatosságának átélésében.
Jób szavainak sziklagörgető pátoszával, viharos kétségbeesésével és az Úr szavának himnikus dicsőségével csak Aiszkhüloszt lehet összehasonlítani. A téma felvetés, sőt a történelmi pillanat is hasonlít Aiszkhülosz Prométeuszához. Itt is, ott is egy nagy vallás éppen elérte a tetőfokot (a görögség az apollinizmusban, a zsidóság a Törvény végleges megfogalmazása által kialakult sacerdotalis rendben), kialakított egy ideális világot és most legnagyobb költője száján egyszerre kérdőre vonja önmagát.
Hol az igazság? a nagy kérdésre egyik sem tud felelni; igazság csak a másvilágon van és másvilágban csak későbbi kultúrák tudtak hinni. A zsidóságnak előbb el kellett veszítenie minden reményét arra, hogy politikai hatalmát valaha helyreállítsa, csak azután menekült megtört szívvel a más világ látomásaihoz.
A Prédikátor könyve (Koheleth, Ecclesiastes) a Kr.e. II. században keletkezhetett
— bár nem görög filozófusok hatása alatt, mint régebben gondolták, de mindenesetre olyan levegőben, amelyet már átjárt az antik gondolat. „A hitetlenek mindig ezt a könyvet szerették legjobban a Szentírásból“ — mondja Sutherland-Bates. Nem is lehet csodálni. Hiúságok hiúsága, mondatja az ismeretlen szerző Salamon királlyal.
Minden hiábavaló, amiben az ember élete értelmét és célját keresi: a gazdagság, a szerelem, a bölcsesség, „aki öregbíti a bölcsességét, öregbíti a gyötrelmet is“ ; sőt még az erény is, mert Isten nem szereti a túlságos jókat, különben is a bűnösök jobban élnek, mint a jó emberek.
A másvilági élet képe is felmerül, de a Prédikátor elveti a valószínűtlen gondolatot. Legjobb meg nem születni. De ha már itt vagyunk, együnk, igyunk, iparkodjunk elviselhetővé tenni életünket. De lehet-e elviselni életünket embervoltunk nagy paradoxiájával? Mert Isten mindent mulandónak teremtett s az ember lelkében mégis benne ég az öröklét vágya.
Köszönjük, ha megosztod ezt a cikket! Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá! | ITT KÉRJ INGYENES HÍRLEVELET ✉️ | Forrás: MEK, Wiki
Kedves olvasó,
lépj be a Klubba ITT, hogy elérhess minden támogatói tartalmat! Alkalmi támogatásra Paypalon keresztül van lehetőség (kattints a kis gombra!).
Ha másként szeretnéd támogatni a Cenwebet és a rezervátumot, akkor keress minket mailben a centauri16@gmail.com címen. Segítségedet előre is köszönjük!
még több irodalom
Megint csak köszönni tudom Sasszem!
Jób könyvének magyarázata, szerintem minden mai ember vívódását is szemléletesen tükrözi.