A sarki nyúl | Ismerd meg jobban!
köszönet az elődöknek
Alfred Brehm Az állatok világa (1863-69) című munkája nemzedékek tudását és életét határozta meg. Minden idők egyik legnagyobb szabású zoológiai összefoglaló munkája volt. E mű fejezeteivel a méltatlanul “elfeledett” szerzők munkája előtt tisztelgünk.
Időnként a hajdani szöveget kommentárral is ellátjuk, és ajánljuk a fajjal vagy témával kapcsolatos egyéb cikkeinket.
Néha azt hihetnénk, hogy ezekben a forrásokban már alig találni aktualitást, de ha nagyobbra nyitjuk érdeklődésünk látószögét, rögtön érzékeljük: ezek a munkák ma is ontják az érdekes megfigyeléseket, és minden nappal egyre tanulságosabbak azok a kontrasztok is, melyek a hajdani és mai szemléletek között feszülnek.
Alfred Brehm: A sarki nyúl
1863-69 | magyarul 1901-1907
A sarki nyúl (Lepus arcticus Leach.)
Amerikában él a magas északon; egész éven át fehér marad, csak a füle hegye feketés; nyáron mindössze néhány fekete szőr vegyül a hátszőrei közé, arca és fülei szürkések. Újfundlandi alfaján (L. a. bangsi Rhds.) a nyári ruha feltünőbb.
A sarkinyúl az arktikus régiók nyula;
a hó nyújt neki menedéket a viharok és ellenségei ellen. Otthona a hóbavájt üreg, vagy – ha van – egy sziklahasadék; eledele gomba, zuzmók és sarkvidéki törpefák szívós ágaiból kerül ki. A hosszú sarki télen át a kékrókát leszámítva, alig akad ellensége, míg a rövid ideig tartó nyáron a sólyom és a hóbagoly is ellenségei közé szegődnek.
Ha nem jár táplálék után, összegubbaszkodva ül fekvőhelyén, nem törődve a hóval, amely néha majdnem eltemeti. Ha sólymot vagy hóbagolyt lát a közelben, csak még erősebben lapul a hóba; de ha a sarkiróka settenkedik a közelében, akkor rendesen élet-halálra menő versenyfutás kezdődik több mérföldön át a fagyos hómezőkön.
Csodálatos, hogy ez a különben védtelen állat a sarki élet viszontagságait mily jól tűri; néha a legközelebbi szárazföldtől húsz mérföldnyi távolságban is megtalálhatók sivár jégmezőkön, befagyott tengerrészek felett. Sverdrup „Új földje” – azaz északi Grönland és a szomszédos partvidékek – úgy látszik kedvenc tartózkodási helyei. A második északisarki expedíció lépten-nyomon találkozott az állattal, s mindenki csodálkozott, hogy még sok van belőle és hogy milyen szelídek; látszott, hogy az embert még nem ismerték. Sokat is lőttek belőle; egyetlen hibájuk az volt, hogy túlságosan kövérek voltak.
„Ilyen kövér nyulat még sohasem láttam, fél hüvelyknyi zsír úszott a leves tetején.” Egy folyón való átkelés alkalmával a túlsó parton különös alak ugrott fel. „Hófehér volt két lábon járt, s egészen olyan volt messziről, mint egy kisfiú, aki ingben szaladgál… Csak akkor láttam, hogy nyúl, amikor 300–400 méternyire volt tőlem… Mindenesetre kétségtelen, hogy itt fenn a nyulak elég messze szaladnak a hátsó lábukon.”
Sverdrup azt tapasztalta, hogy a sarkinyúl télen csapatokba verődik és más területeket keres fel. „Ennek okáról nem mondhatok határozott véleményt… – de hogy valamiképpen az élelem kérdésével függ össze, bizonyosnak tartom.”
Mikor a pézsmatulok vadászatáról ír mondja:
„Mennyi nyúlnyom is volt itt! Számtalan nyom vezetett ide-oda, minden irányba.” A havat sok helyen valósággal úttá taposta a sok nyúl. Egy laposabb helyen egész rakás fehér foltot látott; mintha fehér kövek hevertek volna szétszórtan a sovány földön. Minden egyes folt egy nyúl volt. Sverdrup 31 darabot számlált meg. Harminc egész idő alatt mozdulatlanul ült, úgy látszott, hogy alusznak. A harmincegyedik nyilván őrszem volt; fel s alá járkált a többi között s maga volt a megtestesült éberség.
Minden pillanatban lábujjhegyre állt és feszülten hallgatódzott; de mivel nem látott semmi gyanusat, folytatta útját a sorok között. Egész közel engedte Sverdrupot, mert mindaddig állva maradt, míg a nyúl ismét meg nem nyugodott.
Végre azonban felszökött, s mint egy őrült szaladgált a csapat körül és hátsó lábaival úgy verdeste a földet, hogy csak úgy csattant. Azután a lejtőn lefelé rohant elől az őr s utána az egész társaság hosszú sorban; mintha fehér zsinórt húzott volna valaki a hegyoldalon végig. Óvatos közeledéssel sikerült Sverdrupnak két magányos nyulat 2–3 méternyire megközelíteni. „Igazán megható volt látni ezt a két nagy szelíd nyulat, amint pár lépésnyire tőlem nyugodtan rágták a gyökereket.” Kevésbbé bizalmas volt egy másik csapat.
„Nemsokára figyelmesek lettek rám és lassan összébb húzódtak; végre nagy fehér tömeggé sereglettek össze, s aztán úgy álltak. Azonban oly sokan voltak, hogy csak jó néhány sorban fértek el; mindegyik életkérdésnek vette, hogy a legbelső körbe jusson. Tolakodtak, püfölték és harapdálták egymást, és hangosan visítoztak, amiközben a kör lassan, mint egy malomkő, forgott.”
A sekély fjordparton a dagály vonala fölött volt nyilván e nyulak legelője;
a legelőhely alaposan le volt taposva és felkaparva. Minden nyom a legelőről az úszójég felé vezet, egy sem a szárazföld felé. Napközben a nyulak az úszójég üregeiben tartózkodtak, amely jobban védte őket a rókák és farkasok ellen, mint a nyilt, sík szárazföld.
„Sokszor tapasztaltam, hogy oly helyeken, ahol máskor hemzseg a nyúl, hiába kerestük őket olyankor, amikor már nincs úszó jég a közelben, amely alkalmas buvóhelyet nyujthatna nekik. Ilyenkor beljebb húzódnak a szárazföldre, mert oly környéken, ahol nem rejtőzhetnek el ellenségeik elől, nem tartózkodhatnak.
Amikor a Troldford-szorostól lejöttünk a fjordba, útközben mindenütt láttunk nyúlnyomokat az úszó jégen. Még a hajózható víz közepén is nagy számban találtuk őket.” Az expedíció negyedik tavaszán „április 28-án egy nagy vízhez értünk, amely északi irányban messze behatolt a szárazföldbe. A fjordot Nyúlfjord-nak neveztük el és nem ok nélkül. Akárhová néztünk, mindenütt csak úgy hemzsegtek a nyulak. Úgy rohantak fel és alá, mint a félőrültek; éppen a párosodás idejének közepe volt…”
Arra a kérdésre, hogy miből is élnek a nyúlseregek ily magas északon Sverdrup a választ közvetve adja meg, helyesebben arra az expedíció botanikusának, Simmons H.-nak munkája válaszol.
Így csak a Foulkefjord és Ellesmere-földön 70 faj magasabbrendű növény él, úgyhogy ott nyáron nemcsak zöld a táj, hanem a növényzet és nem a kövek adják meg a táj jellegét; érthető, hogy búja növényzet fedte Ita – régi eszkimó helység – környékét is, mert hiszen a földet az északi madarak milliói erősen trágyázzák. Az ilyen területek – legalább időnként – kitünő legelői a nyulaknak is, ahová messze tájakról sereglenek össze és ahol hamarosan meghíznak, s így könnyebben bírják „az örökös jég közepén” az idő viszontagságait.
Forrás: Wiki, Pixabay
Előre is köszönjük, ha megosztod ezt a cikket másokkal is!
Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!
Kedves olvasó,
ha nem vagy még támogató, lépj be a Klubba ITT. Csupán havi két kiló kenyér áráért elérsz minden támogatói tartalmat. Alkalmi támogatásra Paypalon keresztül van lehetőség (kattints a kis gombra!).
Ha egyik mód sem megfelelő, de szeretnéd támogatni a Cenwebet és a rezervátumot, akkor keress minket mailben a centauri16@gmail.com címen. Segítségedet előre is köszönjük!
még több sarkvidék
Csodaszépek.
Vajon a hócipős nyúl és a sarki nyúl ugyanaz az állat?
Szerintem az két külön faj. Az utolsó videón, úgy tűnik, hócipős nyuszik vannak (milyen vicces ez a név).
Úgy szeretem ezeket a cikkeket. Szuper a szerkesztés, a videók és az illusztrációk is.
Úgy látszik a zuzmókon és faleveleken élő nyuszik is meg tudnak hízni. Fantasztikus a videó ahol csapatban szaladnak. Érdekes anyagcseréjük lehet, hogy a sarki hidegben nem fagynak oda sehova. Az is mindig lenyűgözött, hogy a madarak lába sem fagy oda a jeges dróthoz, vagy faághoz. Biztosan a szövetek és sejtek víztartalmával van valahogy összefüggésben.