A hanyatlás kora
Előző fejezet
Róma alkonya | A hanyatlás kora
Amikor a Iulius-Claudius dinasztia hisztérikus korát a Flaviusok nyugodt, nyárspolgárias uralma váltotta fel (69—138), Róma újra virágzásnak indult.
A régi római arisztokrácia elpusztult a rossz császárok viharos esztendeiben, helyére egy új arisztokrácia állt: a vidékről és a provinciákból Rómába költöző nemesek és gazdagok osztálya. Az új elit az asszimiláltak lelkesedésével igyekezett minél teljesebben hozzáidomulni a régi római nemesség hagyományaihoz, amelyeket már csak az irodalomból ismert.
A Galliából, Hispániából bevándorolt szenátor komolyságban, ó-római erényben nem akart elmaradni Cato és ivadékai mögött. Az irodalomra várt a feladat, hogy eszményt rajzoljon az új elit elé, igaz latinitásra nevelje az új patríciust, aki titokban attól fél, hogy észreveszik rajta provinciális vagy éppen barbár származását.
Valószínűleg ebben kell irodalomszociológiai magyarázatát keresni annak, hogy az irodalom Vespasianustól kezdve mindinkább konzervatív és konzerváló irányt vesz fel.
A támadást a Nero alatt virágzó „modernség” ellen Quintilianus* indítja meg.
Támadásának célpontja Seneca. A senecai rövidmondatos nyugtalan stílussal szemben a cicerói körmondathoz, a cicerói ízlésideálhoz, a kiegyensúlyozott atticizmushoz való visszatérést hirdeti nagyhatású művében, az Institutiones Oratoriae Libri XII-ben, amely középkoron át a rétorikai oktatás alapja maradt.
A jó szónok meghatározása szerint vir bonus dicendi peritus, jó ember, aki járatos a beszédben. Számunkra kiváltképen az a fejezet érdekes, amelyben kifejti, hogy a jó szónoknak a nagy költők műveit kell olvasgatnia, ezért röviden áttekinti az egész ókori irodalom történetét. Innen tanulhatjuk meg, hogyan gondolkozott az antik ember saját költőiről. Tömör és legtöbbször nagyon találó ítéleteire mi is gyakran hivatkoztunk.
A latin irodalom mindinkább az iskolák ügye lesz, ahová Remmius Palaemon vezette be az aranykor klasszikusainak, mint a régi nagyokkal egyenrangú költőknek tanítását. (Az ezüstkor költői elől a késői Róma irodalmi konzerválói mindvégig elzárkóztak.)
A II. században indul meg a régi írók műveinek rendszeres gyűjtése és kiadása, Probus Plautus- és Terentius-kiadásával. Az Antoninusok alatt (138— 192) a konzerváló hajlam egy fokkal továbbmegy: a Flaviusok korának klasszicizmusát most a Fronto által képviselt archaizálás váltja fel. Az írók annál büszkébbek, minél több muzeális, az élő beszédben évszázadok óta nem használt kifejezést tudnak műveikben ügyesen elhelyezni.
Az archaizáló hajlam és a görög és keleti hatások iránti növekvő fogékonyság teremti meg azt a latin barokk-stílust, amelyet régebben „afrikai stílusnak” neveztek. Régi és idegen szavak, szó-halmozások, kicsavart kifejezések, szójátékok és lázas, gátnélküli, kétségbeesett áradás jellemzik. Legnagyobb képviselője Szent Ágoston lesz.
Első mesterének, Apuleiusnak ** végtelenül összetett és ellentmondásteljes egyéniségét
csak azzal magyarázhatjuk, hogy benne már két kultúra harcolt egymás ellen, a végsőkig kifinomult, dekadens ókori kultúra azzal a másikkal, ami a helyére áll.
A másik, a Keletről előnyomuló diadalmas új életérzés nyilatkozik meg Apuleius újplatonikus miszticizmusában, a mágia iránt való vonzódásában (Apológiájában a törvény előtt védekezik a varázslás vádja ellen), lázas és már csaknem nevetséges csoda-keresésében. De furcsa, forró és kissé ijesztő áhítata nem akadályozza meg abban, hogy a késő ókor erotikus felszabadultságának és féktelenségének legfőbb irodalmi képviselője ne legyen. Lelkében áhítat és érzékiség közeli rokonok.
Fő-műve, az utókor által Arany Szamárnak tisztelt Metamorphoseon Libri XI., szintén ilyen kettős gyökerű. Egyfelől a görög erotikus novellákból és regényekből nő ki ez a regény, másfelől pedig a vallási ihletésű aretalogiákból, a jósok és jóshelyek nagyszerűségét hirdető késő-antik propaganda-irodalomból.
Hősét, aki madárrá szeretne válni, a thesszáliai boszorkány szobalánya tévedésből szamárrá változtatja át. Szamári minőségben a legelképesztőbb kalandokon megy keresztül, míg végre Isis istennő rózsáitól visszanyeri emberi alakját és ettől kezdve az istennő szolgálatának szenteli életét. Viszontagságai minden sztoikus vigasziratnál szuggesztívebben megéreztetik az olvasóval, milyen teljes bizonytalanságban élt a késő ókor embere, mennyire veszendőnek tudta életét a vakvéletlen kezében.
A regény tárgya a csodavárás és istenkeresés, mint korunk nagy regényeiben. Apuleius Patrai Lukiostól kapta a témát, amelyet Lukianos is feldolgozott. Közbeszőtt novellái közt van az Ámor és Psyché, sejtelmes, szimbólumgazdag mese a megpróbáltatásokon keresztül diadalmaskodó szerelemről, a világirodalom egyik gyöngyszeme.
A II. századnak még sok az érzéke a tiszta költészet iránt: mutatja a Pervigilium Veneris című elsodró erejű szerelmi himnusz, örökké fülbe csengő refrénjével: Cras amet, qui nunquam amavit; quique amavit, cras amet (Holnap szeret, aki még nem szeretett; aki már szeretett, holnap szeret). És a különc, szeszélyes, tudós, szerelmes szívű és mindig úton lévő Hadrianus császár verse saját leikéhez:
Animula vagula, blandula,
hospes, comesque corporis,
quae nunc abibis in loca,
pallidula, rigida, nudula,
nec ut soles dabis iocos.***
Az antik kultúra halódása megdöbbentő,
kísérteties és az analógiák révén borzalmas sejtelmeket ébresztő látvány — de ha a szellem felől nézzük, meglátjuk benne a szép halál vonásait is. A diadalmas kereszténység a kispolgárok és a városi proletariátus vallása. Előle a halódó polytheizmus részben a falu időnkívüli egyszerűségébe menekül vissza (ezért paganus, falusi a pogány neve), részben pedig az utolsó antik arisztokrácia féltett kincse lesz.
Az előkelő római családok családi ékszerként mentik, ami még menthető a római irodalomból. Symmachus (340—402) leíratja magának Livius nagy művét; szép és megható naivitással azt hiszik, hogy a tökéletes stílus, a jó irodalom még mindig elhódíthatja a lelkeket a terjeszkedő barbárságból.
Iulianus Apostata megkísérli, hogy hatalmi szóval visszaállítsa a régi vallást és vele a régi szellemet, de a tömegeket már nem tudja megnyerni. Utódja, Gratianus, eltávolíttatja a Győzelem szobrát a szenátus terméből. Symmachus, az utolsó római szónok, ekkor feliratában megidézi Rómát, a tisztes matrónát, aki így panaszkodik:
„Ez a vallás (t.i. a régi) rendelte törvényeim alá a világot, ez űzte el Hannibált a Város alól, a gallokat a Capitoliumról, vajon most, ősz hajammal kell ekkora szégyent megérnem? Ugyanazokhoz a csillagokhoz tekintünk fel, egy égbolt domborodik fölöttünk, egy föld hordoz minket. Több mint egy út vezet a nagy titokhoz… “
Kevéssel később, 384-ben megkezdődik a pogányok üldöztetése és Hypatia, az alexandriai nő-filozófus vértanúságot szenved a pogány istenekért, mert „az elhagyott oltárnak is lehet mártírja”. De főkép renegátjai vannak: mélyen szimbolikus jelentőségű Szent Ágoston hatalmas alakja. Lelkében elfordulva az antik világ halott anyagától, otthagyja tanári székét és a rétorikát, hogy szellemének lángoló vitalitását az új tan szolgálatába állítsa.
Költők még ebben a vég-korszakban is vannak.
Ausonius (kb. 310—393) barokkos költő, szójátékok kedvelője, megírta egy hétköznapjának történetét, ékes hexameterekben utasítva szolgáját, hogy melyik ruháját hozza elő. Szép táj-lírában megénekelte a Mosel vidékét és Bissulát, a kis germán rabszolgalányt, akiben örömét találta; megénekelte a bordeauxi főiskola jeles professzorait.
Versein egyáltalán nem lehet észrevenni, hogy szerzőjük keresztény. Életének legnagyobb megrázkódtatása az, amikor hűséges és széplelkű tanítványa, Paulinus, egy nap szétosztja országokra kiterjedő nagybirtokát, hogy pap, püspök, Nolai Szent Paulinus legyen és Ausoniustól tanult versekbe szedje az evangéliumok történetét. Az új világ…
Az V. század elején él Rómában Claudianus (kb. 364—404). A nagy emberek még ekkor is megtalálják nagy költőjüket. Claudianus ünnepi alkalmakra írt udvari költeményei nem méltatlanok pártfogójához, Stilichohoz és annak hatalmas ellenfeléhez, Alarich nyugatgót királyhoz. Művének hatását mutatja, hogy kb. 400 kéziratban maradt fenn.
De íme a barbár ellen már a barbár Stilicho védelmezi Rómát, barbár hős tetteit énekli a római költő. A latin kultúrát a helyére álló kereszténységnél is inkább megdönti az, hogy lassankint nincsenek már rómaiak, csak barbárok szerte az egész világon. A rómaiak asszimilációs ereje csodálatos volt; de mikor nincs már több római, a barbárok nem tudnak többé asszimilálódni. És a barbárok közt a császárság feleslegessé és anakronisztikussá válik.
Mikor már a keletgót király, Nagy Theodorich uralkodik Itália fölött, a VI. század elején, az antik szellem még egy utolsót lobban Boethiusban (kb. 480—524), Theodorich szerencsétlen sorsú tanácsosában. Börtönben írta meg sztoikus, tehát igazán római hangulatú allegóriáját, a Consolatio Philisophiaet, amely az egész középkornak nyújtotta a bölcselet vigasztalását. Utána jöttek a barbár és hallgató századok.
Ez a vég-korszak tulajdonképpen már csak annyiban játszik szerepet a kultúra kontinuitásában, amennyiben sikerült megőriznie jobb korok számára az antik szellem kincseit. A költőknél fontosabbak a lelkes filológusok, mint Martianus Capella (valamikor a IV. században élt), aki megírta A Philológia és Mercurius Házasságát és Macrobius, aki Saturnaliorum Líbri VII.-jében igen sok fontos régiséget őrzött meg.
A közöny az antik irodalom iránt már a III. században kezdődik.
A IV. században az irodalmi műveket papirusztekercsekről pergamen-kódexekbe írják át, ez alkalommal is sok érték elkallódott. Az igazi nagy pusztítást azután a barbárság századai vitték véghez: a VI., VII. és VIII. század. A IX. századi ú.n. Karoling reneszánsz kezdte meg a szétszórt maradványok összegyűjtését.
A tulajdonképeni középkor, minden ellenkező hiedelem dacára, nem bánt mostohán az antikkal. A kolostorokban Cassiudorus, Nagy Theodorich szerzetessé lett minisztere már a VI. században meghonosította a kéziratgyűjtést. Ebben különösen az akkori világ legszélén élő írországi kolostorok buzgólkodtak. Amit a kolostorok összegyűjtöttek, mikor ideje eljött, híven átadták a reneszánsz szomjas humanistáinak.
Igaz, hogy pergamen-hiány miatt gyakran eltűntették az antik szöveget és keresztény szöveget írtak fölébe (az ilyen átírt szöveget nevezzük palimpsestusnak), — de az igazság az, hogy van olyan palimpsestus is, ahol a kivakart Szent Pál-levél helyén Homéros versei állnak. És így az antik világ kincsei mégis megmaradtak.
* Marcus Fabius Quintilianus (K r. u. 36—96) Hispániái, mint nagy ellenfele, Seneca. Galba hozza Rómába, Vespasianus a szónoklat első nyilvános tanárává nevezi ki, Domitianus a trónörökös nevelésével bízza meg.
** Lucius Apuleius Madaurensis szül 124-ben, megh. 180 után. Tanulmányait Athénbm végezte, bejárta az egész Római Birodalmat, élete nagy részét Karthágóban töltötte, mint az észak-afrikai tartomány főpapja.
*** Lelkecske, te kis bizonytalan, vak, vendége és társa te a testnek, hová mész most, milyen helyre, te kis sápadt, fázós, meztelen, és nem fogsz többet tréfálkozni?
Köszönjük, ha megosztod ezt a cikket! Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá! | ITT KÉRJ INGYENES HÍRLEVELET ✉️ | Forrás: MEK, Wiki | Borítókép: Cesare Maccari: Cicero elítéli Catilinát (1888)
Kedves olvasó,
lépj be a Klubba ITT, hogy elérhess minden támogatói tartalmat! Alkalmi támogatásra Paypalon keresztül van lehetőség (kattints a kis gombra!).
Ha másként szeretnéd támogatni a Cenwebet és a rezervátumot, akkor keress minket mailben a centauri16@gmail.com címen. Segítségedet előre is köszönjük!
még több irodalom
