Az ókeresztény irodalom
Előző fejezet
Második fejezet
Az ókeresztény irodalom
Van-e egyáltalán létjogosultsága ennek az irodalomtörténeti kategóriának?
Wilamowitz-Moellendorff tagadta. Szerinte csak hellénisztikus irodalomról lehet beszélni. Az ún. ókeresztény irodalmat ennek kereteiben tárgyalja, a késő-antik világ egyéb vallásos termékeivel együtt.
Mi mégis azokat követjük, akik élesen különválasztják az ókeresztény irodalmat az egykorú pogány-antik irodalomtól; mert ha lehet beszélni egyes nemzetek irodalmáról (és ki vonná ezt kétségbe?) — a mágikus kultúra területén belül egyes vallások és egyházak irodalmáról kell beszélni, mert amint Spengler mondja, az egyház a mágikus nemzet. Ezt a közösséget hordozza a kor irodalma is.
A keresztény ókor a nyelvi egyezés ellenére nagyobb mértékben különbözik a pogány antiktól, mint a modern nemzeti irodalmak egymástól. Az ókeresztény irodalom saját műfajokat teremtett és ezekben érte el igazi önkifejezését:
ilyenek az apokrif szent iratok, az apologétikus művek, a mártír-cselekedetek, a legendák, az egyháztörténetek, a félig-irodalmi szövegek közül a szentbeszédek, a bibliamagyarázatok, a liturgiák, a szerzetesi regulák, a krédók, a Vergilius-sorokból összeállított kereszténytárgyú centok; a lírai költészet terén a himnuszok és sequentiák stb.
Szent Jeromos írja:
„Mikor — immár nagyon régen — elhatároztam, hogy a mennyország kedvéért elhagyom házamat, szüleimet, nővéremet és atyafiságomat, s azonkívül, ami nehezebb, a megszokott és ízletes ételekről is lemondok és jámbor életet élni Jeruzsálembe költözöm, még mindig nem tudtam rászánni magam, hogy elhagyjam könyvtáramat is, amelyet Rómában annyi fáradsággal gyűjtöttem össze. És böjtöltem, én szerencsétlen, de átböjtölt napomat Cicero olvasásával fejeztem be; olyannyira behálózott engem amaz ősrégi kígyó.”
Szent Jeromos elbeszélése plasztikusan kifejezi az általános igazságot: az ókeresztény irodalmat teljesen hálójában tartja amaz ősrégi kígyó, az antik forma, az antik nyelvi szépség. Hiába mennydörögnek az egyházatyák es a zsinati határozatok a pogány írók olvasása ellen: még mennydörgésükbe is antik szólamok csendülnek bele.
Az ókeresztény irodalommal mégis kétség kívül valami olyan kezdődik, ami a pogány antikkal csak formában rokon; nem is rokon, csak nem tud szabadulni az antik forma bűvöletétől. így keletkezik az, amit Spengler pseudomorphosisnak nevez: egy új kultúra egy régebbi kultúra ruhájában jelenik meg és nő fel.
Az első századok
Az újszövetségi Szentírás könyvei csak kis részét alkotják egy hasonló jellegű gazdag irodalomnak. A II. század végén nem négy evangélium, nem egy Apostolok Cselekedetei forgott a hívők kezében, hanem nagyon sok. Moreion, a gnosztikus eretnekek vezére az első, aki válogatni kezd közöttük : ő csak egy evangéliumot és tíz Szent Pál-levelet fogad el hitelesnek.
Az egyház mintegy száz évvel később kezd foglalkozni a hitelesség kérdésével: a keleti egyházban Szent Athanáziusz 367-ben, nyugaton pedig a római zsinat 387-ben állapította meg a végleges kánont.
A Szentszövegből kirekedt „apokrif„ írások egy része nyilvánvaló, gyakran rosszhiszemű hamisítvány, amelyet eretnekek gyártottak, hogy tanaikat becsempésszék apostolinak mondott szövegekbe. Más részük talán hiteles szájhagyományon épül. Harmadik részüket pedig a játékos keleti képzelet termelte, hogy kiszínezze az evangéliumi és apostoli történetet. Irodalmi szempontból igen érdekesek és erősen hatottak az ókeresztény és középkori irodalomra.
Az apokrif evangéliumok közül a Protevangélium Iacobi Mária legendáját szövögeti. A Tamás-evangélium Jézus gyermekkoráról mesél csodálatos történeteket. A Péter-apokalypsis Dante látomásának egyik őse. A művészi szépségű Pál-cselekedetek Szent Pál és Szent Thekla megható regényéről nevezetesek. A Péter-cselekedetekben Péter apostol harca Simon mágus ellen játssza a főszerepet.
Simon mágus a portással letagadtatja magát, mire Szent Péter egy kutyát küld be maga helyett és az mondja el a feddő szónoklatot. A népnek ez nagyon tetszik, másik csodát kérnek, mire az apostol feltámaszt egy füstölt tonhalat.
Hasonló Anatole France-i csodák vannak a János-cselekedetekben is: János apostol fogadói szobájából kiparancsolja a poloskákat. Azok az ajtó előtt türelmesen várnak reggelig, mire az apostol megdicséri és visszaengedi őket. A Tamás-cselekedetek már valóságos regény az apostol indiai térítő útjáról. Mindezek az írások a II. század folyamán keletkeztek.
Az ókeresztény irodalom egy szempontból kétség kívül felette áll a legjobb egykorú pogány irodalomnak is:
van mondanivalója és az véresen komoly. Míg a pogány írók ekkor már a legnagyobb erőfeszítéssel sem tudnak tartalmat vinni formajátékukba, az apologéták, a keresztény hit védelmezői, hitükért küzdenek és a hívőkért, akiknek életére tör a keresztényüldözés.
A III. századnak, a nagy üldözések korának legnagyobb írója Tertullianus (kb. 160—240.). Ez az afrikai a késő-antik világ leglatinabb szelleme. (Annyira latin, hogy már csaknem francia; Tertullianusról beszélve, az ember nyugodtan alkalmazhat paradoxonokat.) Olyan latin, mint Pascal. Csupa izzó logika és csupa pszichológia, mint a nagy franciák; logikusolyankor, amikor példátlan bravúrral bizonyítja a keresztényüldözés jogtalanságát.
Bizonyítja, hogy a keresztények jó állampolgárok – és soraiban földalatti morajként zúg a rejtett fenyegetés: mi lenne, ha a keresztények egyszer ellenállnának a hatalomnak? De amikor a keresztény igazságot hirdeti, elveti a spekulatív okfejtést és rátalál a legmagasztosabb, a lélektani érvre, a testimonium animaera: csodálatos lélekbelátással mutatja meg, hogy „anima naturaliter christiana“, a lélek természettől fogva keresztény.
A tettek és a valóság latin embere lévén, a latin pogánynál százszor jobban gyűlöli a keleti és görög gnosztikusokat, akik ködös elméletekkel lankasztják a hívők elszántságát.
Scorpiace, Skorpiók ellen való orvosság c. írásában azt bizonyítja az eretnekekkel szemben, hogy a vértanúság vállalása kötelesség, előle nem lehet kibújni. Mert Isten, mint az orvos, kiégeti a sebet, a szenvedéssel gyógyítja a lelket. „Aki nem képes megérteni, hogy Isten kegyetlen, annak el kell hinnie megértés nélkül is.“ Vagy talán csak a pogány isteneknek szabad emberáldozatot követelniük? A jók sorsa ezen a földön a kegyetlen halál. Ez az ismertető jelük.
Micsoda végzethordozó különbség a késő-antik szellem, például Marcus Aurelius humanitása és Tertullianus maró szenvedélyessége közt! A szenvedély ebben a klímában kötelező. Még az olyan szelíd ciceronianus tanítómesterek is, mint Lactantius, De Mortibus Persecutorum (Az üldözők haláláról) címen azt mutatja meg, Isten milyen válogatott kínzásokkal bünteti a kereszténység üldözőit, De Ira Dei (Isten haragjáról) címen pedig bebizonyítja a pogány humanistáknak, hogy Isten igenis haragszik az emberiségre.
Vagy hallgassuk csak meg Calarisi Lucifer könyvcímeiben a szenvedély nagy crescendoját: De non conveniendo cum haereticis; De non parcendo in Deum delinquentibus; Moriendum esse pro Filio Dei (Hogy nem szabad tárgyalni az eretnekekkel; Hogy nem szabad kímélni az Isten ellen vétőket; Hogy meg kell halni Isten Fiáért).
A klíma, amelyről beszélünk, a vértanúságok légköre.
Az üldöző könnyen prédikál humanizmust — de meg kell értenünk az üldözöttek szenvedélyét. A kor legmegrendítőbb írásai a teljesen hiteles mártírakták, amelyek a későbbi legenda-képződés alapjául szolgáltak. A római hatóságok szabályos jogi eljárás alapján ítélkeztek az állami istentiszteletben részt venni vonakodó keresztények fölött. A hívek a tárgyalásokról jegyzőkönyvet vezettek, ezek az első mártír-akták, mint amilyen a beszámolás az afrikai Scili város vértanúinak csodálatos egyszerűségű halálba meneteléről.
De azt is láthatjuk az aktákból, hogy a római prokonzulok nem voltak olyan szadista vadállatok, mint amilyenek a későbbi legendákban lettek. Valami fölényes és hivatalos szomorúsággal, de kérve-kérik a keresztényeket, hogy tegyenek eleget tisztára formális jellegű kötelességüknek az államvallással szemben. Fanyar fáradtságukra éles kontraszt a keresztények elszánt és kihívó válasza.
A keresztények vágyódnak a mártíromság koronája után: Szent Polycarpus aktájában egy mártír maga ingerli az arénában a flegmatikusan viselkedő vadállatot; a Carpus-Papylus-aktában egy Agathoniké nevű nő, mikor látja, milyen nyugodtan mennek a vértanúk a halálba, odarohan és követeli, hogy őt is égessék el.
Ezek igaz történetek, a vértanúi klíma teremti ezt a lelki alkatot. Irodalmi szempontból kimagaslik Szent Perpetua és Felicitas aktája, amelyet hitelesnek ható álmok szőnek át. Az apa könyörög Perpetuának, hogy álljon el vértanúi szándékától, oda hozzák a börtönbe karonülő gyermekét, hogy meglágyítsák . . . itt nyoma sincs a későbbi legendák fametszet szerű naivitásának, nagy lélek ismerő írhatta, talán maga Tertullianus.
Folyt. köv.
Köszönjük, ha megosztod ezt a cikket! Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá! | ITT KÉRJ INGYENES HÍRLEVELET ✉️ | Forrás: MEK, Wiki
Kedves olvasó,
lépj be a Klubba ITT, hogy elérhess minden támogatói tartalmat! Alkalmi támogatásra Paypalon keresztül van lehetőség (kattints a kis gombra!).
Ha másként szeretnéd támogatni a Cenwebet és a rezervátumot, akkor keress minket mailben a centauri16@gmail.com címen. Segítségedet előre is köszönjük!
még több irodalom
Én mos kicsit elvesztem a nevekben is, valahogy már nem fogja annyira az agyam, hogy össze is rakja. Irigylem és csodálom az irodalomtörténészeket, meg eleve a történészeket, akik ennek a kornak a tudorai.