Napi szubjektív hírösszefoglaló, szeptember 2.

Napi szubjektív hírösszefoglaló, szeptember 2.

---

Már több hete beharangozták, hogy megújul az MTI és több tartalom lesz rajta. Bevallom, mint diagnosztizált hírfüggő, szívből vártam a megújulást, mint a karácsonyt, és azt gondoltam, hogy a Táviroda Iroda tényleg jobb lesz, még több érdekes hírrel.

Ma ezt olvashatjuk a főoldalon:

Megújult külsővel, egyszerűen áttekinthető, modern felülettel várja látogatóit és felhasználóit mától a nemzeti hírügynökség honlapja, az mti.hu. Az olvasók bővebb tartalommal, új szolgáltatásokkal, a szakmai felhasználók pedig modern felülettel és kedvezőbb konstrukcióval vehetik igénybe a hírügynökség szolgáltatásokat.

A Magyar Távirati Iroda honlapja innovatív híroldalként fogadja látogatóit, akik már a nyitóoldalon olvashatják a nap kiemelt híreit, fotókkal, videókkal, grafikákkal segítve a tájékozódást.

Egy gyors és egyszerű regisztrációt követően még szélesebb hírkínálatot érhetnek el a felhasználók, térítésmentesen. Az oldal szerkezete egyszerű eligazodást biztosít a közélet, a világ, a kultúra, a sport, valamint a gazdaság hírei között, a kínálatot tőzsdei hírek és adatok is színesítik.

Óriásit csalódtam. A beharangozóból annyi igaz, hogy megújult a külső, és a nyitóoldalon olvashatjuk a nap kiemelt híreit. Az eddig áttekinthető felület, ahol szépen, egymás alatt sorjáztak a hírek, teljességgel áttekinthetetlen lett, a híreket pedig szubjektíven válogatva tolják az ember elé. Nem lehet látni, hogy hogyan jönnek egymás után sorrendben. Ma egyetlen érdekes, és egyetlen természeti vagy tudományos témájú hírt sem találtam, a közélet látványosan ural mindent.

Az MTI-t eddig is sok kritika érte amiatt, hogy túl szubjejtív, most ez fokozódott. Nem akarom elhamarkodni, de esélyes, hogy az MTI használhatatlanná vált nekünk azzal, hogy „innovatív híroldal“ lett. Ezért úgy döntöttem, hogy ma “bosszúból”, amellett, hogy elpanaszolom ezt a skandalumot, én is szubjektív hírösszefoglalót hozok azokból a hírekből, amikre ma vagy a napokban felkaptam a fejem.

Eső a sivatagban

Talán olvastátok már, hogy a szokatlanul meleg óceánfelszíni hőmérséklet miatt a következő két hétben akár a szokásosnál ötszázszor vagy ezerszer több eső eshet a Szaharában, ami több évnyi mennyiség. Igaz, nem példanélküli a szaharai eső, de ekkora mennyiség igen régen fordult elő utoljára: körülbelül hat-tizenegyezer éve, amikor a Szahara még virágzó zöld táj volt. Mintha ismét korszakváltáshoz érkeztünk volna. A Szahara újra zöld, Európa pedig sivatag lesz?

Ez a kép annyira mélyrehatóan apokaliptikus, már-már mágikus, hogy ha archaikusabban fogalmaznánk meg, simán bele lehetne csempészni a Jelenések könyvébe. Nagyon éles kép, a világrend megfordítása, ami ezoterikusok szerint nem más, mint a Sátán trükkje. Maga a sátán is egy fordított kép, az angyal tükre, és képes arra, hogy ami jó, azt rosszra fordítsa. A megfordítás a rend teljes, totális felhánytorgatását szimbolizálja, és a szaharai eső is mélyen szimbolikus kép.

Érdekes, hogy milyen mélyen gyökereznek az emberi pszichében az apokalipszis képei. A világvégevárás, és az, hogy mindebben valahol mi is vétkesek vagyunk. Az ember tudja, hogy ha nem tartja tiszteletben az „isteni rendet“, azért büntetés jár, és azt is tudja, hogy képtelen tiszteletben tartani. Az apokalipszis és a világvége képei nem csak keresztény szülemények, hanem valamilyen még ennél is mélyebb tudásról árulkodhatnak.

Egyes vélemények szerint azért gondolkodunk a klímaváltozásról is apokaliptikusan, mert sajátunk ez a világvégekoncepció. Vagy azért van bennünk a világvégekoncepció, mert tényleg tudjuk, hogy eljöhet a világvége vagy egy nagyléptékű világégés.

Irányíthatatlan erők

A minap elolvastam korunk egyik sztárgondolkodójának, Yuval Noah Hararinak a Guardianon megjelent írását, részlet egy új könyvéből: Soha ne idézz meg olyan erőt, amelyet nem tudsz irányítani. Arról szól, hogyan veszélyeztetheti a demokráciát és oszthatja meg a világot a mesterséges intelligencia. Az írás legérdekesebb része az, amikor felidézi a mítoszok ősképeit az irányíthatatlan hatalom megidézéséről.

Az egyik történet Phaethón görög ifjúról szól, aki megtudja, hogy Héliosz napisten fia, és villantani akar isteni származásával. Azt kéri, hogy vezethesse a Nap szekerét. Héliosz figyelmezteti, hogy emberi lény nem képes irányítani a napszekeret húzó égi lovakat, Phaethón azonban ragaszkodik a tervéhez. A napisten végül enged, az ifjú pedig büszkén az égbe emelkedik, majd valóban elveszíti az irányítást a szekér felett. A Nap letér a pályájáról, és felperzseli a növényzetet, megöl egy csomó élőlényt, és magát a Földet is elégetné, ha Zeusz nem lépne közbe, hogy egy villámmal lesújtson Phaethónra, aki hullócsillagként zuhan le az égből. Az istenek végül visszaszerzik az ég feletti uralmat, és megmentik a világot. A filozófus egy másik történetet is idéz, Goethe A bűvészinasát, ahol a varázslótanonc lustaságból a varázsseprűkkel takaríttat. Végül mindent eláraszt és nem tud véget vetni a folyamatnak, azt majd a mester teszi meg.

Tudja, és csak csinálja

Harari szerint ezekben a történetekben az irányíthatatlan hatalmak megidézése köszön vissza, és különösen érdekes a párhuzam a klímaváltozással. De a lényeg, hogy mindennek oka a hibás egyéni pszichológiai működésünk, ami miatt hajlamosak vagyunk visszaélni a hatalommal. A mesterséges intelligenicia pedig ebben hasonlít az időjárásra, hogy egyszercsak már nem fogjuk tudni kiszámítani, pláne irányítani.

Ám ezek szerint nemcsak az van, hogy az ember hajlamos a visszaélésekre és az óvatlanságokra, hanem az is, hogy mindezt még tudja, mélyen sejti, érzi is, mégsem tesz másként. (Milyen ismerős ez: tudjuk, hogyan és mit kellene tenni, de nem tesszük.) A görögök rég megmondták ezt is: az embernek nincs hatalma elkerülni a sorsát. Az istenek és a külső hatalmak viszont mindig közbelépnek. A világ végül megmenekül, még ha az ember nem is biztos.

Ember az űrben

Ha már itt és a sors kísértésénél tartunk: gyakran hallani az űrben rekedt asztronautákról. Vajon hogy viselik, hogy kinn ragadtak?

A két amerikai űrhajós és egykori pilóta, Barry Wilmore és Sunita Williams június 5-én érkezett meg a Nemzetközi Űrállomásra a Boeing Starliner kapszula első, legénységgel végrehajtott repülésén. Nyolc napra mentek, azonban héliumszivárgás és a hajtóművek problémái miatt nem sikerült visszaindulniuk. Lassan három hónapja, hogy ott vesztegelnek, a legújabb tervek szerint pedig csak jövő februárban fognak tudni visszajönni a SpaceX Dragon kapszulájában.

Eszembe jutnak a sátorozások és nomád túrák, amikbe mindig nagy izgalommal vágtunk bele, de a vége felé már vágytunk rá, hogy ágyban aludjunk, kiadós fürdőt vegyünk, rendes főtt ételt együnk. Ha azokban a pillanatokban, amikor a civilizációról ábrándozunk, azt mondják, hogy oké, bocs, nem tudunk most visszamenni, hanem majd két hét múlva, az első reakcióm valószínűleg a csalódás lenne. Aztán belehelyezkednék, ellazulnék, hogy oké, akkor most ez van, és próbálnám a jó oldalát nézni. De aztán biztos visszajönne még a kétségbeesés, főleg, amikor kiderülne, hogy az először meghatározott időpontban sem tudunk visszamenni, hanem csak később. Aztán meg már nem tudjuk, mikor. Egy idő után folyamatos érzelmi hullámvasút lenne.

Örök várakozás

Van is egy ilyen novella, talán Örkény, Dino Buzzati vagy Kafka? Hogy valahol várnak a buszra vagy a villamosra, de az csak nem jön, és már napok, hetek, talán hónapok, évek is eltelnek. Bármelyik említett író világába passzolna a kint ragadt űrhajósok története, melyből levezethető az ember kozmikus magánya, az egzisztencializmus reménytelen megnyugvása. (Nem emlékeztek véletlenül, melyik ez a novella?)

Persze, nem tudom, hogy az űrhajósoknak ez olyan-e, mint nekem egy nomád túra vagy mint egy megálló, egy végtelenségig kimaradó járat, a létezés különös céltalansága. Talán hatványozott nomád túraként fogják fel. Mivel kalandvágyóbb és valószínűleg rugalmasabb emberek is az átlagnál, talán annyira nem is viseli meg őket, mint amennyire egy átlagembert megviselne. (Állítólag van, aki még irigykedik is rájuk. Candy Coleman űrhajós szerint, aki fél évet töltött az űrállomáson, minden asztronauta álma, hogy még több időt töltsön a világűrben.)

Mindenképp megnyugtató, hogy egy ilyen incidensbe nem kell belehalni. Régen, ha valami nem a tervek szerint ment, az akár a halálos ítélet is lehetett. Ma ez szerencsére nem jellemző. De ha a kint ragadt űrhajósokra gondolok, őszintén megörülök mindannak, ami a hétköznapokban elérhető és evidens számomra: a föld, a fű, a gyaloglás, a tágas szoba, a kert, az utca, a közért, az ágy, a fürdés, a meleg étel. Miközben borzasztóan, szinte már elviselhetetlenül melegben ülök, ez még mindig jobb, mint a jéghideg világűr.

Kép: Unsplash