Mi a koronavírus? Kegyelemdöfés vagy gyorssegély? (2.)
Fogadjátok szeretettel és érdeklődéssel
a következő napokban a vírusról, a járványról szóló három nagyobb lélegzetű publicisztikát, mielőtt összegeznénk, és megnéznénk, miként látjuk most a hajdani pandémiát, és annak fényében a jelenlegi helyzetünket.
A három részes publicisztikát változatlan formában hozzuk át, mert épp az az érdekes most már, hogy akkor egészen pontosan hogyan reagáltunk, mit gondoltunk, mit éreztünk.
2020.03.22.
ELŐZMÉNY: Az első részben azt a kérdést jártuk körbe, hogy a vírusok egy nagy, élő rendszer, a bioszféra részei. A rendszer számos módon szabályozza többek között a rendszert felépítő 40 millió faj létszámát is. Többek között születési rátákkal (melyik faj hány utódot hozzon a világra), és halálozási rátával is (genetikailag kódolt várható élettartam), de ha e szabályozók ellenére is egy-egy faj létszáma kilép az optimális tartományból, vannak „végső megoldások”, végső gátak, s ilyenek a vírusok is. A vírusok – és általában a betegségek – akkor léphetnek fel hatékonyan egy faj létszámának leszorításában, ha az adott faj egyedsűrűsége átlép egy határt. Az emberrel pontosan ez történt, s nemcsak azért, mert sokan lettünk, még csak nem is azért, mert nagyvárosokat hoztunk létre, hanem mert ezeket a nagyvárosokat ezer szállal összekötöttük, így a vírus számára Tokió és New York voltaképp ugyanaz a populáció, mintha egyetlen hatalmas megapolisz két különböző kerülete volna.
Ez az alaphelyzet, ahonnan tovább gondolkodhatunk, ha arra vagyunk kíváncsiak, mi lesz egy ilyen világjárvány kimenetele; ha az érdekel minket, hozhat-e radikális fordulatot a koronavírus az emberiség történetében.
Ha úgy gondolunk a vírusra, mint egy fatális, tőlünk független, kívülről ránk támadó veszélyforrásra, épp abban a hibás működésben maradunk, ami ezt a járványt megalapozta.
A vírus nem meteor.
A meteor nem része a rendszernek, amelyben élünk (és amely nem mellesleg fenntart minket is). A vírus viszont része. Fontos része. Azt is be kell látnunk – amit a virológusok már beláttak, hisz régóta jelzik egy ilyen járvány eshetőségét – , hogy semmi okunk elbizakodottságra.
A vírus a rendszer egészének valóban amolyan végső megoldás, utolsó gát-féle, és mint ilyen, a leginkább erős védvonal. Épp a tehetetlenségünk erre a legékesebb példa. Az is ebbe az irányba mutat, hogy védekezésünket nagyságrendekkel nehezíti a vírusok variábilitása, hipergyors „evolúciója”, minek következményeként azzal is számolnunk kell, hogy mire egyik törzs ellen vakcinát találunk, addigra az mutálódik, megváltozik, és míg továbbra is megbetegít, mi kezdhetjük a vakcinafejlesztést elölről.
De még ha képesek lennénk is gyorsan kiiktatni egyik-másik vírust, a bioszféra, ha tetszik Gaia, hamar előránt egy másikat, hisz az egyensúlyt muszáj fenntartania. Gaia számára ugyanis nincs kiválasztott faj. Számára mind a 40 millió faj fontos.
Aki ezt megérti,
a megvilágosodás erejével szembesülhet azzal, mennyire ingatag az emberi civilizáció alapköve. Szinte érthetetlen, hogyan alapozhattunk mindent alapvetően arra a tételre, hogy mi vagyunk az evolúció csúcsa. Tisztán logikai úton is könnyedén levezethető, hogy ez nem lehet így. Amint a saját testünkből sem távolíthatunk el kockázatok nélkül, büntetlenül tetszés szerinti részeket, főként nem akkor, ha némelyikről azt sem tudjuk, mi a funkciója, úgy a bioszféra testéből sem lenne szabad eltűntetni hatalmas, s minden bizonnyal funkcionális részeket.
Gaia – egy határon túl – mindent bevet, hogy ezt megakadályozza.
Csak egyetlen, közismert példa:
épp most kezdődik a rókák szokásos éves vakcinálása veszettség ellen. Régóta folyik ez, minek következtében a rókaállomány jelentősen növekedett. De erre is volt válasz. A rókák között más betegségek ütötték fel a fejüket, mindennapossá vált például a rühösség. Ezek ellen már mi sem lépünk fel. A rókák vakcinálását nem azért végezzük, hogy a rókákat óvjuk, hanem mert a veszettség minket is fenyeget, a természet meg úgy van ezzel: ha a veszettséggel nem szabályozhatom ezt a létszámot, szabályozom majd mással.
Az ember esetében sem várható más reakció. Akkor sem, ha a rókáknak nincs, az embereknek van tudománya. Tudományunk is egy nálunk nagyobb rendszer része csak.
A rendszeren belül élő szervezetnek ugyan van bizonyos mozgástere, ettől élő ő is, és az őt fenntartó bioszféra is, ugyanakkor határai is vannak; olyan határok, melyeket nem léphet át. Végső soron tehát nem mentesülhet minden szabályozás alól.
Ha tisztán látjuk:
itt szabályozásról van szó, akkor jönnek az igazán rázós kérdések. Első körben ugyanis kézenfekvő volna azt mondani: túl sokan vagyunk, elöregedett társadalmakat építettünk, és most visszanyesnek minket. De a helyzet ennél jóval komplexebb. Jogos feltenni a kérdést:
Mi a koronavírus az emberiség életében? Kegyelemdöfés vagy gyorssegély?
Kegyelemdöfés alatt nem azt értem, hogy az ember végleg eltűnik (bár hosszútávon az sem zárható ki teljesen), hanem azt, hogy hátra veti a bioszféra, ahogy mi mondanánk: visszaküldi egy alacsonyabb fejlettségi szintre, mely azonban csak a mi narratívánk szerint alacsonyabbrendű.
A bioszféra szempontjából a fejlettség inkább a kompatibilitás szinonimája.
Vagyis az a legfejlettebb, aki leginkább kompatibilis a rendszer egészével, aki legnagyobb mértékben járul hozzá a homeosztázis fenntartásához. Az ember is – minden látszat ellenére – fejlett faj, kompatibilis, és hozzájárul a fenntartáshoz, csak épp egy ideje kilépett az optimális tartományból. Más fajok is kilépnek időnként, s őket is szabályozzák. Kegyelemdöfés alatt azért sem kell totális megsemmisítést érteni, mert a bioszféra az embert nem véletlenül hozta létre, s az ember is – ahogy az imént írtam már – funkcionális része ennek az egésznek.
Ellenben az nagyon is valószínű, hogy a bioszféra egy ponton visszavethet minket. Megállíthatja túlterjeszkedésünket.
Számunkra ez drasztikus lehet,
egyrészt mert személyes tragédiák sorával jár együtt, másrészt mert kollektív kataklizmaként is megélhetjük, hisz évszázadok óta abban a hitben élünk, hogy „legyőztük a természetet”. Abban a tudatban – amely jó ideje már inkább vak hit –, hogy mi irányítunk. Ráadásul évszázadok, évezredek óta hisszük ezt, generációk sokasága nőtt bele ebbe a tévtanba, olyannyira, hogy társadalmaink nagy része, még ha próbálkoznának is revízióval, már akkor sem lennének képesek belátni, hogy ilyen hosszú ideig téves alapvetésre építettünk mindent.
Ebben az esetben az idő se nekünk dolgozik.
Épp az a csapda, hogy a mi léptékükkel mérten valóban hosszú idő telt el. Itt vagyunk még, s ezeken az alapokon „fejlődünk” évezredek óta. De látni kell, hogy az, amit mi hosszú időnek érzékelünk, s ami alapja annak, hogy pályafutásunkat sikersztorinak tartsuk, ugyanaz az intervallum a bioszféra számára kimondottan rövidke.
Sokan úgy érzik – néha én is –, hogy a bioszféra türelmes, és pokoli hosszan vár az önkéntes korrekcióra, ám könnyen lehet, hogy válasza valójában nagyon is hamar érkezik, mondhatni: még időben. A bioszféra szempontjából kellőképp korán – olyan időpontban, amikor az ember nem tudja még felborítani az egész rendszert végleg.
Kegyelemdöfés alatt tehát egyfajta visszavetettséget értek.
Ebben az értelemben talán túlzónak is tűnhet, de ha arra gondolunk, hogy ez a ma ismert civilizáció alapvető struktúráit is érintheti, hosszútávon akár jelentős és tartós széthulláshoz is vezethet (hullottak már szét civilizációk korábban is), akkor számunkra, akik e civilizáció jelenében élünk, valóban kegyelemdöfés.
Elsőként leginkább ezzel számol az ember, holott a szabályozással más irányba is terelhetnek minket. Ahogy bárkit hátra vethet vagy újraindíthat egyfajta startvonalról, épp úgy „előre is vetheti”. Az ember rendszereinek megakasztása – ezt látjuk most – vezethet totális összeomláshoz, de vezethet megújuláshoz, reformhoz is.
A legsúlyosabb kérdés épp ez: mi a járvány célja ebből a szempontból.
Ha a kegyelemdöfés,
egészen más történik, mint akkor, ha a bioszféra gyorssegélyt nyújt épp. Az egyik esetben hátra vet, a másikban meggyorsít egy előre mutató folyamatot. Másként: az egyik esetben gátolja a „fejlődésünket”, a másik esetben felgyorsítja azt. Két ennyire különböző cél, természetesen két merőben más eszközt igényel, de az alap ugyanaz: egyfajta válogatás. Azért fogalmazok így, s nem írok rögtön szelekciót, mert a szelekciónak az én olvasatomban már előjele is van. Amint a kontraszelekciónak is. A válogatásnak nincs – az pusztán annyit jelöl, hogy valamilyen szempont szerint elkülönítünk egy populáción belül két csoportot, de önmagában nem jelent semmiféle döntést, se egyik, se másik csoportról. A szelekció és a kontraszelekció esetében már igen.
A bioszféra dönthet egyik vagy másik mellett, attól függően, hogy előre rúgna minket vagy hátra.
Az egyszerűség kedvéért osszuk fel magunkat – az emberiséget – két nagy csoportra.
Az egyik csoport képes arra, hogy megújulva menjen előre, és visszatérjen a bioszféra számára is elfogadható optimális tartományba, az emberiség másik fele viszont erre nem képes vagy nem hajlandó. Ha a bioszféra „úgy dönt”, hogy egy nagy pofonnal előre kell segíteni minket, akkor levághatja a populáció azon felét, amely paradigmaváltásra képtelen. Leginkább erre gondolhatunk, s első blikkre ez tűnik a leginkább logikusnak, valójában viszont ez inkább a szívünknek legkedvesebb forgatókönyv csupán, hisz legalább ennyire logikus a másik verzió is:
ha a bioszféra nem előre rugdos minket, hanem a hátra vetésről dönt, akkor kontraszelektálhat is akár, és a populáció épp azon részét csapja le, mely képes lett volna változásra.
Jogos a kérdés, ha egyszer az emberiség egyik része készen áll a váltásra, Gaia miért ne venné ezt figyelembe?
De a helyzet az, hogy itt megint csak emberi részszempontot kérünk számon a rendszer egészén, mintha Gaiát kötelezné a mi erkölcsünk; az a koordinátarendszer, amit mi alakítottunk ki, amiben önmagunkat is minduntalan felosztjuk jókra és rosszakra.
Hogy Gaia számára mi a végső cél, s meddig van szüksége az emberre, nem tudhatjuk. Ha ebben a pillanatban pedig felhorgadunk: micsoda beszéd, még hogy egy alaktalan biomassza döntögessen így rólunk – visszatérünk az alapponthoz, az ember hibás öndefiníciójához, a hibás léptékválasztáshoz, a hibás önértékelés problémájához. Ahhoz a téveszméhez, mely elhitette velünk, hogy előbb-utóbb itt mindenről mi döntünk majd.
Mindkét forgatókönyv lehetséges és indokolt lehet a bioszféra szempontjából.
Tudjuk tehát, hogy egy szabályozási folyamat részei vagyunk.
Eddig is azok voltunk, de most beindult egy új, drasztikus protokoll velünk szemben vagy épp értünk. Ez a legnagyobb, legsúlyosabb kérdés: ellenünk vagy értünk?
Ebből a szempontból különösen érdekes, hogy a vírus eleve válogat, többek között korosztályok szerint – legalábbis egyelőre – s bár necces, mégis megkerülhetetlen kérdés az is,
melyik korosztály, melyik társadalmi réteg, hogyan reagál a járványra, és ezzel mit segít elő: szelekciót vagy kontraszelekciót?
Amit ma az utcán és a földkerekén egyaránt látunk, melyik irányba mutat? Kispadra kell ülnünk majd, vagy az ember végre valóban felemelkedik? Felemelkedik-e oda, ahol mindenki más, vele együtt további 40 millió faj ül ugyanolyan magasan.
Előre is köszönjük, ha megosztod ezt a cikket másokkal is!
Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!
Kedves olvasó,
ha nem vagy még támogató, lépj be a Klubba ITT. Csupán havi két kiló kenyér áráért elérsz minden támogatói tartalmat. Alkalmi támogatásra Paypalon keresztül van lehetőség (kattints a kis gombra!).
Ha egyik mód sem megfelelő, de szeretnéd támogatni a Cenwebet és a rezervátumot, akkor keress minket mailben a centauri16@gmail.com címen. Segítségedet előre is köszönjük!
még több a pandémiáról
