Ilyen a szoba, ahol Magyarország és Európa legokosabb embere él

Ilyen a szoba, ahol Magyarország és Európa legokosabb embere él

legszebb emlékeim

---

Persze ő ezt kikérné magának. Akiről itt szó van, szerény. Én viszont pokoli régen ismerem, a regényeimben is megjelenik időnként (például a Jégvágóban fontos szereplő), a blogokban is szoktam volt emlegetni K27 néven, és akivel életem olyan szakaszában találkoztunk, amikor mindkettőnknek rendkívül nehéz dolgunk volt.

Kinek ne lenne őrülten nehéz 18 és 22 éves kora között?

Azok az évek – legalábbis nálam – minden fantasztikuma mellett is roppant megterhelőek voltak, sokszor magányosak és zavarosak. Annak ellenére, hogy akkortájt már javában regényeket írtam, és teljes gőzzel vetettem bele magamat a madártani kutatásokba is, sőt 19 éves koromtól tanítottam is. Mégis: a fiatal felnőtt első évei a sóvárgásról, a vágyakozásról, a reményekről, a reménytelenségről szólnak.

Ha K27 nincs, akkor kétségbeejtően egyedül lettem volna.

Intellektuálisan is. Jó közegből, messze az átlagnál műveltebb, okosabb, tájékozottabb, nem túlzás: szuperintelligens közegből jöttem haza az érettségi után – s ha ő nincs, akkor néma csönd fogadott volna, s némi hullaszag. Így viszont rövid téblábolás és későkamaszkori depresszió után csodaországban és életem kalandjában találtam magamat.

Fantasztikus életünk volt pár évig.

Közel laktunk egymáshoz. Több száz éjjelt beszélgettünk át. Mindent elolvastunk, megnéztünk és meghallgattunk, legalábbis megpróbáltunk mindent elolvasni, feldolgozni, megérteni, megízlelni, és úgy beépíteni az életünkbe, ahogyan egy növény építi be a szárába és virágába azt a televényt, amelynek nedves sötétjében a gyökér a Pokol mélye felé halad, és amelyből az az éltető vegyleves jön fel, ami a mennyei gyümölcshöz kell majd.

Fantasztikus étvágyunk és létvágyunk volt, hajmeresztő elképzeléseink.

Volt, hogy hazakísértem az éjszaka közepén, hogy két legyet üssünk egy csapásra:

• haza is mehessen,
• és beszélgethessünk is tovább.

Aztán az ő ajtajában beszélgettünk egy órát, majd ő kísért haza engem. Aztán megint én kísértem vissza őt. Annyi szenvedélyünk és szavunk volt akkor a világra, annyi felfedeznivalót találtunk a lét minden percében, hogy másra sosem is értünk rá.

---

De ő rendkívül szerény, nem olyan nagypofájú, mint én.

Micsoda idők voltak!

Micsoda mákunk volt! Amikor a buszon ültünk, zötykölődtünk lefelé a Hospodából a városcentrumba, úgy beszélgettünk rég halott írókról, mint akiket személyesen ismerünk. Az érzés pontosan olyan volt, mintha Dosztojevszkij, Bulgakov, vagy akár Shakespeare, Csehov, Gogol, Exupery a szomszédunk volna. Egyre inkább azt hiszem, hogy csak újabban, kissé eltávolodva a kamaszkortól, a fiatal férfi vehemenciájától is, csak most értjük meg igazán, hogy azok a figurák már akkor is halottak voltak, és valójában nem voltak a szomszédaink. Valójában nem álltunk közvetlen és eleven kapcsolatba ezekkel az emberekkel. Igen, úgy beszéltünk Goethéről, és úgy is éreztük, mintha csak az iskolatársunk volna, és úgy olvastuk Schopenhauert, mintha csak a postás hozott volna tőle levelet, ám valójában Schopenhauer már akkor is halott volt, amint Nietzsche is, na meg az ő istene.

Bennünk volt akkoriban annyi élet, hogy ezek az emberek tovább élhettek bennünk. Kíváncsiágunkban, okosságunkban és olvasottságunkban, és néha azt remélem, ahogyan ők éltek bennünk akkor, talán bizonyos értelemben elevenebben, mint azokban az időkben, amikor még valóban éltek, amikor még valóban a világ útjait járták, úgy esetleg, valamiként a mi életünk is túlterjeszkedhet azon a szférán,

• amit egyik oldalról a születés,
• a másik oldalról a halál zár le.

Drága barátom, jóval csöndesebb jelenség ebben a zavarodott és örvényben forgó világban, sok szempontból titokzatosabb nálam, és jóval nehezebben feltörhető alkat, mint amilyen én valaha is leszek legzártabb, legvégső állapotomban. Épp ezért megdöbbentett, hogy első kérésre engedte, hogy közös történetünk (lassan történelmünk) során, 35 év után most először lefényképezzem a szobáját – amiben (ezt tartom továbbra is) – Európa legokosabb, legműveltebb embere él.

És ahonnan szándékom szerint a felhalmozott irdatlan mennyiségű tudás egy részét megpróbálom kiszabadítani. Drága barátom, ha olvasod ezt. Lehetnek még olyan tizennyolc éves fiatalemberek és lányok, akik úgy keresnek majd társaságot, mint annak idején mi is kerestünk. Társaságra pedig találhatna épp úgy, mint mi, Dosztojevszkijben vagy Menandroszban. Olvashatnak Plautust vagy Heideggert, de kereshetnek marginális, ugyanakkor izgató figurákat is, épp olyanokat, mint amilyenek mi voltunk, mi vagyunk, vagy amilyenek mi is lehetnénk egyszer. Akár.         

---

Fotók 2024.11.21-én készültek | Centauri

Előre is köszönjük, ha megosztod ezt a cikket másokkal is!

Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!

---

Legkedvesebb könyveim | Egy bibliofil vallomása 1.

---

---

még több blog