A középkori hősi irodalom 2.
Előző fejezet
A középkori hősi irodalom 2.
Az írek egészen az újkorig, az angol hódításig törzsi rendszerben, kiskirályok uralma alatt éltek. Bár a nyugati népek közül az elsők közt vették fel a keresztény hitet, bár ők adták a kora középkori egyháznak a legtöbb szentet, a leglelkesebb hittérítőket, bár önállóan kifejlesztették a szerzetességet, amely Írországot a „Szentek szigetévé” tette, — mindez alig változtatott ősi életformájukon.
„Írországban — mondja Chrístopher Dawson — nem is állt soha ellenségesen szemben egymással, mint másutt, a barbár hagyomány és az egyház szemlélete, mert — amire nincs több példa Nyugat-Európa történetében, az Egyház teljesen magába olvasztotta a törzsi hagyományokat.”
Ez a magyarázata annak, hogy az ír hősmondák, jóllehet csak a nagyközépkorban írták le őket, tisztán megőrzik kereszténység-előtti, sőt ősvilági jellegüket.
Ezek a nyugati irodalom legrégibb epikus művei, mind a bennük foglalt események, mind a megfogalmazás valószínű időpontja tekintetében. De azt is lehetne mondani, hogy kulturális fokuk szerint ezek a legősibb írások az egész európai irodalomban; mert ha nem is keletkeztek előbb, mint a népvándorlás századaiban, a bennük rajzolt életforma sokkal régibb és kezdetlegesebb, mint a homéroszi hősöké, olyan, mint a bibliai patriarcháké.
A királyok sátorban laknak, feleségük főz nekik, és ellopják egymás teheneit. A nagy tehénrablásról szól a leghosszabb ír hősköltemény, a Tain Bo Cualgne, amelyet a Leinsteri Könyv őrzött meg. Olvasása közben az ember úgy érzi magát, mintha csak néhány évvel volna Ádám és Éva után.
Ez a monda áll a középpontjában az északi ír, ulsteri mondakörnek, míg a déli monda a finnek v. fenianok hőseiről szól, főszereplője Oisin (Osszián), a dalnok és királyfi. „Oisin an deidh na Feinne“, Osszián a finnek halála után, a népe vesztén borongó ősz dalnok képe sok-sok évszázadon át élt az ír és a rokon gaél (hegyi skót) nép emlékezetében, dalokat is énekeltek róla; ezek szolgáltak alapul a világirodalom legnagyobb hamisítványához, a Macpherson-féle ossziáni eposzhoz. (L. ott.)
A kelta mondák jellegzetes vonása a féktelenül csapongó képzelet, a nagyítások és túlzások.
Az íreknek mindmáig kevés a realitásérzékük, annál több a képzeletük. „A kelta kész minden pillanatban fellázadni a tények zsarnoksága ellen“ — ebben látta már Matthew Arnold is a kelta költészet alapvonását.
Az ír eposzokban ilyeneket olvasunk: a kócos vademberek haja annyira égnek állt, hogy felnyársalták vele a fejükre eső almákat; annyira nevettek, hogy az égen meginogtak a csillagok; oly csodálatos zene szól, hogy harminc ember mindjárt meg is hal a gyönyörűségtől; más zene oly félelmetes, hogy kihull tőle a hallgatók haja; a hősök úgy összeszurkálják egymást, hogy a nap keresztülsüt a testükön, vagy hogy a madarak átrepülhetnének rajtuk, ha keresztül repülnének embereken.
Az ír mondák maguk nem kerültek be a közös európai kultúrkincsbe, csak hangulatukat őrizték meg az ír szentek legendái (l. a köv. fejezetben), és Macpherson késői sikere. Annál nagyobb szerepet játszanak a középkori irodalomban a másik kelta népnek, a walesi kymriknek a mondái, középpontjukban Arthus király Kerekasztalával.
De ezeknek a mondáknak eredeti kelta alakja nem maradt ránk; legrégibb formájukat az angol-normann Geoffrey of Monmouth latin krónikája őrizte meg (1. ott), az irodalomra pedig a francia feldolgozások révén hatottak, már keresztényi és lovagi áttöltésben.
A walesi Mábinogion c. gyűjtemény ezeknél későbbi keletű. Túlzásokban ez sem marad el az ír szövegek mögött: Kai, Arthus udvarmestere, kilenc nap és kilenc éjszaka víz alatt tud maradni minden különösebb megerőltetés nélkül; ha akar, akkora tud lenni, mint a legnagyobb fa; és ezzel még nem mondtuk el minden képességét.
A germán hősmondákban foglalt történelmi események a IV., V. és VI. században játszódtak le. Az utolsó, aki körül hősmonda képződött, Alboin longobárd király a VI. század második felében. Ekkor ér véget a germánság mondatermő kora. Chadwick szerint azért, mert ekkor vesztek el a hősmonda keletkezésének feltételei: a fejedelmi udvarok, ahol a költők otthonra találtak.
A germán törzsek részben elvesztették önállóságukat, részben annyira keresztényi életformát vettek fel, hogy a költőnek már nem volt helye a fejedelmi udvarnál. A hősi költészet azután a X. század táján másodvirágzást ért meg a viking hősök közt, a norvég királyok udvarában.
De bizonyára számos más oka is volt a mondatermő kor véget értének: többek közt az, hogy minden kor véget szokott érni. A hőskor véget ért, amikor kihaltak a hősök, a lendület kifáradt, a berszerker-düh kiveszett, a germánok kezdtek megszelídülni és beléptek a civilizált népek sorába.
Az ógermán költészetnek vannak bizonyos közös formai sajátságai.
Ilyen az alliteráció, a szókezdő mássalhangzók összecsengése; ez a fajta rímelés természetesen következik a germán nyelvek erősen meg nyomott mássalhangzóiból.*
Másik közös vonás a stilizáltság bizonyos fajtája. Az ógermán költészet nagy paradoxiája, hogy egyáltalán nem kedveli a „természetes“, egyszerű és közvetlen kifejezésmódot. Amint irodalomtörténetünk folyamán sokszor kell még hangsúlyoznunk, a természetes kifejezés hosszú irodalmi fejlődés eredménye — a kezdetleges korok irodalma többnyire merev és stilizált, „körmönfont”, mint a parasztok levelei.
A germánoknál az udvari költők egymástól tanulták a képes kifejezést, a kenninget. A kenning összetett szóba sűrített metafora. Pl. ilyen kenningből keletkezett a német Leichnam szó – eredeti alakja lihhamo, a. m. test-ruha, ezt a szót használták test helyett.
Az angolszász költő a tengert bálnaútnak, hattyúösvénynek nevezi: az izlandiak különösen szeretik az arany metaforikus körülírását: kartűz, karkígyó (az arany karperecek miatt), Aegir fénye, stb. Az utóbbi példából láthatjuk, hogy a költő feltételezte hallgatójáról, hogy ismeri az északi mitológiát.
A kard harcfény, sebtűz, a nyíl csatalúd vagy csatajégeső; Eyvind, a skald a heringeket a tenger futó nyilainak, a nyilakat viszont az íj ugró heringjeinek nevezi. Lehetetlen fel nem ismerni a barokk-précieux elemet. A kenning-hajlam ugyan már a legrégibb időkben is meglehetett a germán költészetben (ezt tanúsítja az angolszászok latin nyelvű irodalma) — de valószínű, hogy a ránk maradt költemények már túlérett, dekadens formájában őrizték meg a stilizációnak ezt a formáját.
A germán népek közül az angolszászok, a mai angolok ősei jutottak el először arra a műveltségi fokra, hogy hősi költészetüket írásban feljegyezzék. Angolszász nyelven maradt ránk, számos vallásos és néhány elégikus költeményen kívül, az egyetlen eposz a germán hőskorból, a Beowulf.
Az eposz történelmi magva a VI. század elejére tehető.
A költeményt 730 körül írhatták valamelyik angolszász király udvarában. Vagy keresztény pap szerezte, vagy pedig az eredeti költemény ránk csak erősen átdolgozott, keresztényesített, sőt antikizált formában maradt. Az ősi pogány szellemet kevéssé tükrözi, alakjai mind jólneveltek, tisztességtudók és főkép sokkal bőbeszédűbbek, mint amilyenek a hőskor vitézei lehettek.
Általában a bőbeszédűség a Beowulf legjellemzőbb vonása. Meséje csak annyi, hogy a vitéz Beowulf megöl egy szörnyeteget, aki Hrothgar király sörcsarnokába jár embert rabolni, majd megöli a szörnyeteg még szörnyűbb anyját is. Azután hazamegy; öregkorában egy tűzsárkány elleni küzdelemben vérzik el. Ebből nehezen futná egy többezer soros hőskölteményre, ha Hrothgar és Beowulf vissza-vissza nem tekintenének ifjúkorukra és főképp, ha az ősi szerző nem mondana mindent többször el.
Bár ez a legrégibb germán hősköltemény, kétségtelen, hogy a hősmondának már igen késői, hanyatló stádiumában keletkezett. A szellemi dolgok történetében nem az évszám határozza meg egy jelenség korát, hanem helyzete az illető kultúrán belül. A Beowulfnak, valamint a többi angolszász költeménynek éppen dekadens mélabújuk, csendes bánkódásuk az öröm elmúlása fölött ad valami művészi értéket.
* Pl.: Szegény ember szándékát boldog isten bírja.
Folyt. köv.
Köszönjük, ha megosztod ezt a cikket! Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá! | ITT KÉRJ INGYENES HÍRLEVELET ✉️ | Forrás: MEK, Wiki | Borítókép: Táin Bó Cúailnge ábrázolás egy dublini mozaikon
Kedves olvasó,
lépj be a Klubba ITT, hogy elérhess minden támogatói tartalmat! Alkalmi támogatásra Paypalon keresztül van lehetőség (kattints a kis gombra!).
Ha másként szeretnéd támogatni a Cenwebet és a rezervátumot, akkor keress minket mailben a centauri16@gmail.com címen. Segítségedet előre is köszönjük!
még több irodalom
„Jer, Osszián, ködös, homályos énekeddel…” Arany János
Várom az elfeket, Sasszem!🙂