Az iskolai ünnepélyek mélységes világa

Ünnep, élmény, unalom

---

Tisztelet a vélhetően nagyon kevés kivételnek, az iskolai rendezvényeket mindenki unta. A pedagógusok szükséges rossznak érezték, míg a diákok annak örültek, hogy aznap nincs tanítás. De néhány emlékezetes pillanat azért akadt: dédnagyszüleink nemzedéke november 19-én Erzsébet királyné halálára emlékezett, a fiatalabbak az első május elsejei tanítási szünetet emlegették, a ma középkorúak pedig diófát ültetettek Kádár Jánossal az iskolaudvaron. A Capa Központ heti Fortepan blogjában Lukács Zsolt az iskolai ünnepek világába kalauzol régi fotók segítségével.

Kevés ünnepély legyen, de tartalmas! – az 1950-es évektől gomba módra szaporodó oktatási, népművelési, nevelési tematikájú lapok szakértői általában ezt az elvet hangoztatták, hozzátéve, hogy az iskolai ünnepségek „nagy jelentőségűek az ifjúság erkölcsi, hazafias nevelése szempontjaiból”. Ezekből az írásokból derül ki a jó ünnepség receptje is: fontos, hogy szervezését az egész közösség a magáénak érezze, minél többen vegyenek benne részt, és ne a „kiválasztottak”, az iskola „sztárjai” szerepeljenek mindig, mert akkor a többiek érdektelenek vagy irigyek lesznek.

Az általános tankötelezettségnek köszönhetően Magyarországon iskolai ünnepségről mindenkinek van valamiféle emléke. Pozitív talán kevesebb (azt leszámítva, hogy ezeken a napokon jobbára elmaradt a tanítás), annál több az unalomról, a hiábavalóságról, a kényelmetlenségről. Bár összeállításunk fotóin sok a mosoly, sőt a kacagás, a képek legtöbbjén felfedezhetünk megszeppent figurákat, és fásult vagy szorongást tükröző tekinteteket is. A farsangi bál persze népszerűbb volt, mint a virágok elhelyezése a hősök emlékművén, de az összes rendezvény felett ott lebegett a kötelező részvétel kellemetlensége.

Pedig a szakértőknek igazuk lehetett,

a felnőtt társadalomba való beilleszkedésben az iskolai ünnepek fontos szerepet játszanak: az ünneplő közösség részeként, teljesen új tapasztalatokat szerezve és információkhoz jutva a diákok új viselkedésformákat sajátíthatnak el, miközben az ünnepi (történelmi) megemlékezésekhez való viszonyuk is kialakul. A hagyományos modell szerint az ünnepségeket az iskola bevált sémák alapján rendezte (rendezi) meg, a tanulók pedig végigásítozták azokat; a haladó szellemű, jó közösségek tagjai ugyanakkor tevékeny résztvevőként akár élvezhetik is az ilyen alkalmakat.

Korszakonként változott,

illetve az oktatási intézmény jellegétől függött, hogy mit ünnepelt meg (kötelezően) a közösség. Egy részükre ma már nem is emlékszünk. A múlt századfordulón „november 19-én boldogult Erzsébet királyné gyászos halálára” emlékeztek szavalatokkal és zeneszámokkal, „Ferenc József király Ő Felsége koronázásának évfordulói alkalmából” hálaadó istentiszteleteken vett részt az ifjúság. Az „évmegnyitó és évzáró ünnepségek napján az összes ifjúság részt vett ünnepies istentiszteleten”, és egészen a második világháborúig jellemzően „megünnepeltetett iskolai ünnepséggel az intézmény vezetőjének, igazgatójának nevenapja”.

Érdekes a nemzeti ünnepek története.

Abban mindig mindenki egyetértett, hogy jelentőségük a nemzeti közösséghez tartozás érzésének erősítésében áll, de tartós társadalmi konszenzust elérni, és különösen fenntartani a kérdésben lehetetlen volt az elmúlt évszázadban. Ahogy minden, a nemzeti ünnepek, illetve a jelentőségük is folyton változott, a rendszerváltások miatt volt, ami meg is szűnt, helyette kaptunk az új kurzusnak megfelelő másikat.

A politika a történelmi ünnepekből, szimbólumokból is igyekszik a mának szóló üzeneteket fabrikálni, ezek közvetítésére pedig a sajtó mellett épp az iskola alkalmas. Sőt, üzenni szavak nélkül is lehet: március 15-ével a forradalom és az szabadság eszményítése miatt nemigen tudtak mit kezdeni a különböző rezsimek, hol piros betűs ünnep lett belőle, máskor megemlékeztek ugyan róla (az oktatási intézményekben mindig), de nem volt munkaszüneti nap. 1937-ben egy folyóirat olyan beszédet közölt, amit pedagógusoknak ajánlottak a március 15-ei ünnepélyen elmondani. Az iskolán kívüli ünneplések hangulatáról sokat elárul az 1969-ben, Gödöllőn a viszonylag új Petőfi-szobornál tisztelgő úttörők képe.

A népiskolák és a tanulóotthonok

rendtartásáról szóló minisztériumi kiadványok az ünnepekre is kitérnek. 1941-ben leírják, hogy a kötelező programokon túl az intézmény jótevőiről és elhunytjairól is meg lehet emlékezni, valamint „ajánlatos Miklósnapi (karácsonyfa) ünnepet és farsangi táncestet rendezni. Tanulóotthonon kívül álló személyek ugyanakkor, színészek, előadó-művészek stb. a tanulóotthonban előadást nem tarthatnak.” Húsz évvel később is szigorú volt a házirend, különösen miután a minisztérium „tudomására jutott, hogy egyes iskolákban több alkalommal gyűjtöttek pénzt szülőktől az oktató-nevelő munkát nem érintő célokra”, pedig az iskolai ünnepségek és rendezvények költségeivel (büfé, zene) nem szabad a szülőket terhelni, és „szigorúan fel kell lépni a színház- és mozilátogatások erőszakolt szervezése ellen” is…

A szülői munkaközösség tagjainak

is nagyobb megbecsülést követelt a Békés Megyei Hírlap 1957-ben. „Mennyi mindent kell vállalniuk! Most egy évnyitó, aztán tanító bácsik, nénik nevenapja, születésnapja, jubileuma, iskolai ünnepségek, kirándulások, záróvizsgák. Mindez nem jelent kevesebbet, mint padmosást, teremdíszítést, különféle jegyek árusítását és vételét, virágbeszerzést, ajándékozást, gyakori pénztárca-nyitogatást. Holott a szülői munkaközösség nem »malacpersely« (…) az iskola politikai-társadalmi, gyermeknevelő feladatának értékes, tekintélyes külső támasztéka.”

A május elsejei híradásokat hallgatva évről évre szembesülünk vele, hogy a munka ünnepének milyen patinás a históriája. Munkaszüneti, és állami rendezvényekkel, felvonulással hangsúlyozott nap Magyarországon a II. világháború után lett. Már 1945-ben a magyar–szovjet barátság ünnepnapjaként hivatkoztak rá, és megemlékeztek a Horthy-korszakban elfojtott május 1-jei tömegmegmozdulásokról, amikor „tilos volt minden felvonulás, gyülekezés és gyűlés, rendőrpatrullok cirkáltak az utcákon, a csendőrséget a városba terelték, a katonaságot valósággal mozgósították a munkások ellen, az iskolákban a diákok lelkét elmérgezték a hazugságok áradatával…”

A Budapesti Tavasz című film

záró jeleneteiből ismerős Szabadság, a Magyar Kommunista Párt napilapja szerint a budapesti diákság követelte, hogy nyilvánítsák iskolai szünnapnak a munka ünnepét, amit még abban az évben teljesített is a főváros polgármestere. „A diákság a munkássággal együtt vonul fel a szabad május elsején.” Negyven évvel később is vidáman telt az ünnep, és erről fényképünk is van: 1985-ben a párt főtitkára „az úttörők meghívására” a Thälmann utcai 2. sz. általános iskolába látogatott, megtekintette az iskolatörténeti kiállítást és az ünnepi csapatgyűlést, majd a gyerekek segítségével diófát ültetett az iskolaudvaron, amit sok járókelő és szülő is végignézett.

Az iskolai farsangokról, a tornatermi jelmezversenyekről írtunk már egy korábbi cikkünkben, az aulákban és udvarokon elkészített osztályképekről kevesebbet. Pedig a Fortepanhoz ezerszám érkeznek ilyen felvételek. A fényképezések kíváncsiskodással, várakozással teli napjai felértek egy iskolai ünneppel. A kiskunfélegyházi Wesel Hugó hirdetése 1912-ből: „óriási üvegtermemnek köszönhetően abban a kellemes helyzetben vagyok, hogy a reám háruló legnehezebb feladatokat könnyűséggel megoldhatom, családi képek, találkozók, iskolai csoportképek egész 40-50 személyig kényelmesen elhelyezhetők.” Még felhős időben is.

Azt már az 1960-as években mesélte

egy pedagógusnap alkalmából kitüntetett tanítónő, hogy pályája kezdetén nagy hibát követett el, amikor az osztályfényképezésnél átkarolta a mellette álló gyereket. A többiek tekintetéből mindjárt kiolvashatta, hogy ezt nem lett volna szabad. Egy másik tanítónő szomorúan mesélt arról, hogy az iskolák nem egyszer büntetik az úgynevezett nehezen nevelhető gyerekeket azzal, hogy nem avatják fel őket úttörőnek, vagy kihagyják az osztálykirándulásból, az osztályfényképezésből… A fényképezés napjára egyébként néhol tarka ruhát javasolt az osztályfőnök, máshol ünneplőben illett megjelenni, és intő járt az otthon felejtett kisdobos vagy úttörő nyakkendőért.

Hamarosan tanévnyitó. Vannak, persze, akik várják, de azért nem a legnépszerűbb iskolai rendezvényként tartjuk számon. Rémisztőek a szokványos mondatok az elérendő célokról, a néhány vers, ének, vagy a Fortepan képeinek évtizedeiben legtöbbször recsegő hanglemezről lejátszott Himnusz. Közben a szakmai folyóiratokban az iskolai hagyományok figyelembevételének, az osztályok fegyelmezett bevonulásának fontosságáról, az erőt, szépséget, harmóniát sugárzó egységes ruházatról, az élményt nyújtó ünnepély lehetőségéről elmélkedtek a szakértők, mindhiába.

Írta: Lukács Zsolt | Képszerkesztő: Virágvölgyi István

A Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai együttműködésével valósul meg. Az eredeti cikk ezen a linken található: https://hetifortepan.capacenter.hu/iskolai-unnepelyek

Ha van olyan családi fotótok, amit felajánlanátok a Fortepan számára, a fortepan@gmail.com címen tehetitek meg.

---

Köszönjük, ha megosztod ezt a cikket! Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá! | ITT KÉRJ INGYENES HÍRLEVELET ✉️ | Borítókép: A XIV. kerületi Hermina úti Általános Iskola udvarán 1949-ben. #33629 Fotó: Fortepan / Kovács Márton Ernő

---

---

még több Fortepan