Ez nekem nem feltámadás és nem húsvét

Ez nekem nem feltámadás és nem húsvét

---

Ránk járt a rúd, ahogyan írtam. A Cenwebet ért digitális baleset… A vadkamera árulása, amikor önkényesen, értesítés és figyelmeztetés nélkül végleg törölt sok ezer 4K felvételt. A közélet, ami világossá teszi, hogy ha otthon lehetek egyszer mégis, akkor az nem lehetséges máskor, csakis egy másik életben….

De mindegy, ez messzire vezet, és erről tulajdonképp nem is akartam szót ejteni. Mert elsősorban nem attól vált csöndessé és magányossá a húsvét, hogy még sosem állt a közélet ennyire szánalmas csillagzat alatt. Én is, személyesen is belekerültem egy rossz örvénybe.

Egyrészt húsvét hétvégéjén

még éjjel is a magazin kármentésén dolgoztam, ahelyett, hogy blogokat írtam volna. Másrészt a magánéleti szálak sem alakultak a legjobban. A legrosszabb az volt, hogy egy hőn szeretett családtagunk rögtön húsvét után kórházba került egy komoly, nyitott szívműtétre. A tervezett műtétről már az ünnep előtt is tudtunk, és bár természetesen mindannyian a legjobbakat reméltük, és a magam részéről igyekeztem a lehető legbizakodóbb lenni, mégis utólag már látom – mert azóta szerencsésen megvolt a műtét! –, hogy ez rettenetes feszültségben tartott egészen március kilencedikéig, amikor végre kimondhattuk, hogy a műtétnek vége, szerencsésen lement, és nincs baj. Fellégezhetünk. De a már húsvét hétvégéjén is folyamatos szorongás volt bennem.

Ugyanez okból úgy alakult a húsvét, hogy már nagypénteken is egyedül voltam a birtokon, és egyedül azóta is. Így semmiféle ünnepi hangulat nem volt, épp ellenkezőleg. Egyrészt kármentesítéssel ment el az idő zömmel, másrészt mint az efféle időszakokban mindig, ismét átálltam spártai üzemmódra. Csak dolgoztam, és még bevásárolni se mentem el. Nemhogy tojás, sonka vagy kalács nem volt, de voltaképp még étel se. Azzal gazdálkodtam, amit a mélyhűtőben találtam. A legkiemelkedőbb ünnepi ételem az egy tyúkhúsleves volt, amit mirelit zöldségekből főztem, és abból a farhátból, ami még a téli hollóetetésből megmaradt. Mondjuk a leves finom lett, főként egy olasz, csípős fűszerkeverék jóvoltából, amit Szlovéniából szoktunk volt hozni. De ennyi volt csak a luxus és az ünnepi konyha. Csirkefarhát-leves maradékból.

Április harmadikán volt ráadásul az infarktusom hároméves évfordulója.

Újaknak mondom: 2023. április másodikán összetűzésbe kerültem egy bokorsorunk irtása miatt, és míg a bokrost sikerült megvédeni, ugyanakkor infarktust kaptam, sőt: a kórházban rövid időre meg is haltam. 2023-ban az egész húsvétot a kardiológián töltöttem. Megmaradtam, és alapvetően úgy tűnhet, hogy milyen jó bőrben vagyok – igyekszem a lehető legkevesebbet panaszkodni, és makacsul teszem a dolgomat, amikor és amennyire csak lehet és amennyire tudom –, de sokszor súlyos fiziológiai viharokba kerülök, és gyakran ádáz küzdelem, hogy ne akadjanak el végleg a dolgok. Nem akarok totális hülyeségeket írni és átsodródni a parttalan ezotéria területeire, de azért feltűnő, hogy április első hete azóta mennyire necces, és hogy az idén is körülbelül április négytől mind a mai napig mennyire pocsékul voltam. Mennyire azokat a tüneteket mutattam, mint három éve az infarktus környékén.

Teljesen az az érzésem támadt, mintha a test emlékezne, és valamiként újra lejátszaná azt, ami három éve egyértelműen traumatizálta. A test számára is drámai élmény volt a halál, és amiként a psziché sem felejti el, úgy talán a test is visszaemlékszik rá, és talán a test is az évfordulókon a leginkább. Talán a belső biológiai óra miatt térnek vissza épp az évforduló napjaiban olyan súlyos testi tünetek, melyek megkeserítik az ember életét – még ha annyira nem is, mint egy újabb infarktus vagy újabb halál.

Végül, de nem utolsó sorban egy másik embert is elvesztettem mostanság. Olyasvalakit, akinek elvesztése semmivel sem kisebb trauma, mint amilyen három egymást követő infarktus volna egy hétvége alatt.   

2026 húsvétja tehát arról szólt, hogy

elviseljem és negligáljam valamiként a tömegek ámokfutását; mentsem a Cenweben, amit csak lehet; feldolgozzam, hogy az én hibámból semmisültek meg ezrével fontos felvételek; kordában tartsam mértéktelen aggodalmamat egy szívünknek oly nagyon kedves ember közelgő szívműtétje miatt, és Marát is megerősítsem, biztassam, amennyire csak tőlem telik; hogy elviseljem a fizikai fájdalmak és fiziológiai összeomlás minden velejáróját, ne lássam szánalmasnak a húsvéti csirkefarhátlevest, s mindezek ellenére dolgozzak, haladjak, és ne adjam fel; s ugyanakkor maradék erőimmel valahogy valamiként meggyőzzem magamat arról, hogy lesznek majd idők, amikor hőn szeretett emberek elvesztése sem jár majd együtt őrjöngő kétségbeeséssel.

Mit mondhattam volna hát 2026 húsvétján, ami ne lett volna ünneprontó és ne lett volna képmutatás? Jó volt így, csöndben maradni, és kivárni, amíg pár dolog jobb lesz, az ünnep meg azoknak is véget ér, akikre épp most nem járt rá a rúd.     

---

Köszönjük, ha megosztod ezt a cikket! Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá! | ITT KÉRJ INGYENES HÍRLEVELET ✉️ | Borítókép: Pixabay

---

---

még több blog