A hermelin | Ismerd meg jobban!
köszönet az elődöknek
Alfred Brehm Az állatok világa (1863-69) című munkája nemzedékek tudását és életét határozta meg. Minden idők egyik legnagyobb szabású zoológiai összefoglaló munkája volt. E mű fejezeteivel a méltatlanul “elfeledett” szerzők munkája előtt tisztelgünk.
Időnként a hajdani szöveget kommentárral is ellátjuk, és ajánljuk a fajjal vagy témával kapcsolatos egyéb cikkeinket.
Néha azt hihetnénk, hogy ezekben a forrásokban már alig találni aktualitást, de ha nagyobbra nyitjuk érdeklődésünk látószögét, rögtön érzékeljük: ezek a munkák ma is ontják az érdekes megfigyeléseket, és minden nappal egyre tanulságosabbak azok a kontrasztok is, melyek a hajdani és mai szemléletek között feszülnek.
Alfred Brehm: A hermelin
1863-69 | magyarul 1901-1907
A hermelin (Mustela erminea L.)
A menyét legközelebbi rokona a hermelin, hölgymenyét, vagy nagymenyét, amely mind alak, mind életmód tekintetében fölötte hasonlít a közönséges menyéthez, csakhogy jóval nagyobb. Teljes hossza 32–38 cm, amelyből a farokra 8–10 cm esik. A kisebb alakra vonatkozó adatok nőstényekre értendők.
„Viszont Magyarországon sokkal nagyobb példányok is vannak, – írja Méhely – mert például az, amelyet Jeitteles Répászky plébánostól Boldogkő-Váraljáról kapott 1861-ben a fark fekete végszőreivel együtt csaknem 48 cm, azok nélkül 44.5 cm hosszú volt, s ebből 35 cm esett a fej és törzs hosszúságára.”
Brehm szerint a skandináviai példányok általában kisebbek, mint a németországiak. Cavazza az Alpok némely vidékén, jelesen a Monte Rosán, az Ossalai havasokban, a Trentino több pontján s a Mongiojén valóságos törpe hermelint talált, amelynek nőstényei mindössze csak 25 cm, hímjei pedig 28 cm hosszúak, amiből a farokra mintegy 7–8 cm esik; egyébként a nagyobb termetűtől semmiben sem különbözik.
Ugyanezt a törpe alakot, amelyet az irodalomban Mustela erminea minima Cavazza néven ismernek, Studer Wallisban, a Szent Gotthardon és a Maggia völgyben találta („Mittlg. Naturf. Gesellsch.” Bern,1913).
A hermelin testének felső oldala és farkának töve nyáron barnásvörös, télen fehér; gyapjúszőre nyáron vörhenyes-barna, télen tiszta fehér. Testének alsó oldala mindig fehér, némi sárgás árnyalattal, farka vége pedig állandóan fekete.
A hermelin színváltásának magyarázatát illetőleg a természetbúvárok fölfogása különböző. Schwalbe kutatásai („Morphol. Arbeiten” II.) óta tudjuk, hogy ebben az esetben kettős vedléssel van dolgunk. Vagyis ősszel friss fehér, tavasszal pedig ugyancsak friss barna szőrszálak jelennek meg.
A vedlés nem állandóan megszabott időben megy végbe,
mert hol gyorsabb, hol lassúbb ütemű; olykor néhány nap alatt is lezajlik. Melegebb vidékeken, mint például Dél-Angliában és Írországban, a hermelin nem ölti föl fehér téli ruháját. Ezzel szemben Erdélyben enyhébb télen is egészen fehér bundájú.
A hölgymenyét az óvilág északi felében nagyon elterjedt. A Pyreneusoktól s a Balkántól észak felé Európa egész területén megtalálható. Ezenkívül pedig nagyon közeli rokonai vannak Elő-, Észak- és Közép-Ázsiában, Szibéria keleti partvidékén, valamint Észak-Amerikában is.
Mindazon országokban, amelyekben a hermelin előfordul, egyúttal gyakori is; Németországban például ez a leggyakoribb ragadozók egyike. Nálunk Bielz Erdélyben, Mojsisovics pedig a Bácskában és Szerémségben mondja gyakorinak, míg Kocyan szerint a Magas-Tátrában, Margó szerint pedig Budapest környékén inkább ritkának mondható.
A menyéthez hasonlóan a hermelin is minden vidéken, sőt minden helyen megszokik, s ért hozzá, hogy kényelmessé tegye tanyáját. Földi lyukakban, vakond- és hörcsögtanyákon, sziklahasadékokban, falrepedésekben, kőrakások alatt, fák odvában, lakatlan épületekben, és száz más efféle búvóhelyen üti föl sátorfáját.
Rendszerint ugyan a nappalt átalussza, de nem ritkán fényes nappal és az emberek szeme láttára is csatangol. Portyázásra azonban mégis leginkább alkonyatkor indul. Napszállta felé nagyon élénk és virgonc. Ha az ember ilyenkor tanyája közelében járkál, nem kell soká várakoznunk és keresgélnünk, hogy fölfedezzük az okosszemű és gyors észjárású állatkát.
Ha a közelben elrejtőzhetünk,
könnyen megfigyelhetjük sürgés-forgását. Amint a türelmetlen és kíváncsi, sőt bizonnyal éhes állat előbúvik, mindenekelőtt tanyája legközelebbi környékét kutatja át. Ilyenkor egész teljességében bontakozik ki mozdulatainak gyorsasága, ügyessége és kecsessége. Hol angolnához hasonlatosan siklik a kövek vagy a bokrok ágai közt, hol mozdulatlanul megül egy pillanatra, nyúlánk derekát magasra fölpúposítja, még sokkal inkább, mint a macska; hol pedig valami egérlyuk, vakondtúrás, vagy hasadék előtt áll meg hirtelen, és beleszimatol.
Még akkor sem teljesen nyugodt, ha egy helyben áll, mert a füle és szeme, sőt az orra is örökké mozog, kis fejét pedig villámgyorsasággal forgatja minden irányban. El kell ismernünk, hogy minden néven nevezhető testgyakorlásnak mestere. A legnagyobb könnyedséggel fut és ugrik, kitűnően kúszik és szükség esetén széles folyókon is gyorsan és biztosan úszik keresztül.
Ezt az életleírást pompásan egészíti ki Herman Ottónak az erdélyi Mezőségen, a Hódostó környékén tett egyik megfigyelése, amelyet Méhely is közölt volt:
„A hölgymenyét – írja Herman Ottó – Erdélyben nem éppen ritka, de megvallom, hogy oly körülmények között, oly helyen, mint aminők között az elejtett példányt találtam, ezt az állatfajt nem kerestem volna. A nádat télben házfedelekre való felhasználás végett vágják. Megtörténik azonban, hogy a tulajdonos elkésve kénytelen egy-egy nádboglyát a tóban hagyni, miután, ha a jég felolvad, kihozatala lehetetlen.
Egy ilyen nádboglya bojtos tetejébe fészkelte be magát a szép hölgymenyét, s megjegyzendő, hogy lakását csak úszva érhette és hagyhatta el. Maga a fészek egy a nádbojtok közé alkalmazott roppant nagy tollakból összetuszkolt gömb volt. Voltak benne pergő ruca (Anas querquedula), leginkább seregély és réti sármány (Emberiza miliaria) tollak.
Általam szorongatva úszva igyekezett menekülni és éppen a tó tükre felé tartott, amidőn a halálos lövés érte. Az évszaknak megfelelően még fehér volt (márc. 28.). A seregélyekkel és sármányokkal könnyen boldogulhatott, mert ezek úgyszólván fészkére ültek, a rucákhoz azonban csak úszva juthatott, s e tehetsége eddig nem volt ismeretes. Mind összevéve itt ritkaság, s a legöregebb parasztok alig láttak életükben egyet.”
Testi ügyességével teljes összhangban állnak
a hermelin értelmi képességei is. Éppoly bátor, mint rokona, a kis menyét, s faja vérszomjával fékezhetetlen rablóvágyat egyesít. A hermelin sem ismer olyan ellenséget, amely őt komolyan megfélemlíthetné, mert bizonyos körülmények közt vakmerőségében még magát az embert is megtámadja, mint ezt Hengstenberg körorvosnak alább következő leírása is bizonyítja.
„Engedje meg, – Brehmnek 1869 augusztus 8-iki kelettel, – hogy oly eseményről értesítsem, amelyet ön talán fontosnak fog minősíteni. Tegnapelőtt estefelé Braun, bochumi állomásfőnök 5 esztendős kis fia egy árok szélén játszott, egyszerre elcsúszott, s kezeivel előre az árokba zuhant. Ekkor egy hermelin villámgyorsan nekiugrott a fiúcskának s kétszer is beléharapott a kezébe.
A gyermek erősen vérezve szaladt haza, ahol egy véletlenül ott időző irgalmas nővér tette föl sebeire az első kötést. Majd engem hívtak, s én megállapítottam, hogy singcsonti ütőere teljesen át van harapva, s ebből ívalakú sugárban szökellt ki a vér.
A sebnek egészen olyan félköralakja volt, mint az állat fogsorának. Valamivel följebb, a hüvelyk izűlete mögött egy másik hasított bőrsebet találtam. Az a véleményem, hogy a hermelinnek kölykei voltak ahhoz a helyhez közel, ahol a fiú az árokba bukott, s azért harapta meg a gyermeket, mert védelmezni akarta csemetéit.”
A hölgymenyét mindenféle kis emlősre és madárra vadászik, amelyet tőrbe ejthet, s nem ritkán oly állatot is megtámad, amely testmagasság tekintetében őt magát jóval fölülmúlja. Egér, vakond, hörcsög, tengeri nyúl, veréb, pacsirta, galamb, tyúk, a fészkéről elrabolt fecske, kígyó és gyík a hermelinnek rendes zsákmánya, sőt még a mezei nyúl sem érezheti magát biztonságban tőle.
„Ismeretes, – beszéli Müller Károly, – hogy a hermelin veszedelmes ellensége a nyúlnak, különösen nyáron, amikor a buja vetés s a magas fű eltakarja a kis rablót, megkönnyíti számára a leskelődést, s az áldozat megközelítését. Ilyenkor bő zsákmányra tesz szert a gyáva nyulak seregéből.
Egyszer éppen jó alkalmam nyílt egy halódó nyúlhoz s ennek vérétől megittasodott gyilkosához, egy hermelinhez könnyűszerrel hozzájutni. Azt azonban ennek a tapasztalatomnak ellenére sem tartottam lehetségesnek, hogy egyetlen egy hermelin néhány hét alatt féltucat nyulat lephessen és ölhessen meg, míg az 1865. év nyarának utóján magamnak is alkalmam nyílt erről személyes meggyőződést szerezni.
Alsfeld közelében néhány paraszt több ízben hallott esténként panaszos nyúl-sírást a zabostáblák felől, de ügyet sem vetettek rá. Míg végre egyikük elhatározta, hogy utána jár a dolognak. Figyelésének harmadik napján újra hallotta a nyúl-sivalkodást, mire gyorsan odaszaladt, s amint közelebb ért, egyre szűkebb körben látta hullámzani a zabkalászokat. Hirtelen csönd lett, s pár pillanatnyi keresgélés után, megtalálta a végsőt vonagló öreg nyulat.
Amikor lehajolt érte, egy hermelin fekete farkvégét pillantotta meg a nyúl teteme alól kikandikálni. Az otromba paraszt azonnal ráhágott s egész testsúlyával ránehezedett a nyúlra, hogy a kis ragadozót agyonnyomja, s mindaddig úgy maradt, amíg a fekete kis farokvégben némi élet mutatkozott.
De alig emelte föl a lábát,
a kis gyilkos támolyogva bár, de elég gyorsan kiugrott a nyúltetem alól és fogait csattogtatva szembefordult a paraszttal. Ez szerencsére a kapanyéllel fejbe kólintotta, s így megbosszulta a nyúl halálát. Utóbb kiderült, hogy a hermelin elől, a nyakán harapta agyon az áldozatát.
Engem is odavezettek a követ törő napszámosok, s magam is láthattam a gyilkosság nyomait; az emberek ez alkalommal részint a zabföldön, részint a szomszédos árokban még öt döglött nyulat találtak, s mindegyiknek főleg a nyaka és a feje volt megrágva.
Egynek kivételével még valamennyi süldő, meglehetősen friss példány volt. A napszámosok, akik még két hétig dolgoztak azon a helyen, többé nem tapasztaltak nyúl ellen intézett hermelin-támadást, ami azt bizonyítja, hogy az agyonvert példány volt az egyedüli gyilkos.”
Az ilyen esetek különben mindig kivételek,
mert ilyen vakmerőségre csak némely hermelin vetemedik, olyanok, amelyek már tapasztalták, mily könnyű a náluk aránylag sokkal nagyobb nyulat is megölni. Ők is tapasztalásból okulnak, mint a leopárd, s a tigris.
Sajátságos, – jegyzi meg Bell, – hogy a hermelintől megtámadott nyúl éppen nem él természetadta előnyeivel. Hiszen egy-két ugrásával és iramodásával éppúgy lerázhatná a hermelint, mint ahogy megmenekül a kutya, vagy a róka támadásától. Azonban úgy látszik, a jámbor tapsifüles nem igen hajlandó komolyan venni törpe termetű ellenségét, s egykedvűen ugrik csak kissé odább, mintha egyáltalán nem volna mitől tartania. S ez a könnyen vevése nagyon sokszor okozza romlását.
A legkedvesebb látványok egyike, amikor a hermelin kedvelt prédájára, a vízi pocokra vadászik. Ezt a rágcsálót a javíthatatlan gyilkos szárazon és vízen egyaránt üldözi, s bármily egyenlőtlennek és kilátástalannak tűnik is föl a hermelin számára a vízben való viaskodás, a vége mégis csak az, hogy fölülkerekedik a pockon.
A kis rabló elsősorban is minden lyukba belé szimatol. Kitűnő szaglása pontosan tájékoztatja a felől, vajon a kérdéses lyukban egy vagy két vízi pocok tartózkodik-e. S mihelyt a hermelin egy ilyen jó prédát ígérő tanyát kifürkészett, azonnal belémászik.
A pocoknak természetesen első dolga, hogy rémülten a vízbe ugrik, s egyenesen a nádasnak tart, hogy ebben egérutat találjon; de ez sem menti meg legkonokabb üldözőjétől. Fejét és nyakát kutyamódjára a víz fölszíne fölött tartva, a vidra gyorsaságával úszik a hermelin, s a számára mégis csak idegen elemben a menyétfélék konok kitartásával üldözi a menekülő pockot.
S ha csak valami véletlen közbe nem jő, a pocok rendszerint veszve is van ilyenkor. A kúszásban való bámulatos ügyessége éppúgy nem mentheti meg életét, mint leleményes bújkálása sem. A kis hóhér folyton a sarkában van és a pocok erős metszőfogai végül sem mérkőzhetnek a ragadozó tépőfogaival.
Az élet-halálharc olykor a vízben ér véget, s a fáradhatatlan győző – fogai közé kapva a megfojtott prédát – kiúszik a partra, hogy ott kényelmesen fölfalhassa. Wood beszéli, hogy néhány hermelin egy-két nap alatt a vízi pocoknak népes tanyáját pusztította el.
A hermelin nálunk februárban vagy márciusban párosodik. Április, május vagy június hónapban a nőstény 4–13 vak kölyket hoz a világra. Heinroth szerint, a vemhesség legalább 74 napig tart. „A berlini állatkertben tartott hermelinpár hímje – mondja tovább Heinroth – 1904. évi február 11-én kimúlt; a nőstény 1904 április 26-án 13 vak kölyket vetett. Ezekek 5 és fél hét mulva kinyílt a szemük és pompásan fejlődtek.” Meiszner („Deutsche Jägerzeitung”, 1904) fogságban tartott hermelineknél a kölykök vakságát 9 hétig tartónak találta.
Az anya rendesen kedvező fekvésű vakondlyukban, vagy más hasonló helyen puhán bélelt vackot készít a maga s jövendő csemetéi számára. Odaadó szeretettel táplálja és gondozza kicsinyeit, s egész őszig eljátszogat velük. Csak tél kezdetén válnak meg hű gondozójuktól az egészen anyányivá fejlődött fiatalok.
Ha valami veszély fenyeget,
az aggódó anya szájában hordja biztosabb helyre ivadékát; ha kell, még vízen is átviszi őket. Csak akkor kezdi meg velök az együttes kirándulásokat, amikor már jócskán megnőttek, s ilyenkor aztán alaposan kioktatja mesterségük fogásaira. A kis tanítványok rendkívül tanulékonyak, úgyhogy már rövid idő mulva versenyeznek anyjukkal bátorságban, ravaszságban, gyorsaságban s az öldöklés vágyában.
A hermelint mindenféle csapdában fogják, gyakran még patkányfogóban is, amelybe olykor szintén megfogódzik. Ha ilyenkor ember közelít hozzá, éles sivításban tör ki, ha ingerlik, erős visítással támad neki az embernek, egyébként pedig csak halk prüszköléssel árulja el szorongását.
A meglett korukban fogságba kerülő hermelinek rendszerint rövidéletűek, mert ingerlékenységüket nem tudják levetkőzni és sem a ketrechez, sem ápolójukhoz nem tudnak hozzászokni. Legtöbbször még annyira sem lehet velök menni, hogy az eleséget elfogadják; s oly dühbe jönnek, hogy sokszor ennek következményeképp múlnak ki.
Azonban ha fiatalok, még a kotorékból szedjük ki őket, nagyon megszelídülnek és sok örömet szereznek gazdájuknak. Egyesek állítólag úgy megszelídültek, hogy szabadon járhattak-kelhettek, s kutyaként követték gazdájukat. Nagy ritkán a meglett korban fogságba kerülőkkel is eredményt érhet el a szelídítő.
1843-ban, karácsony előtt néhány nappal – beszéli Grill – egy farakásban elfogott hím hermelint kaptam. Szép fehér téli bundája volt. Hófehér ruhájával éles ellentétben állott kerek, fekete szeme, vörösbarna orrocskája és fekete farkhegye; ezenkívül csak a fark tövén s a farok belső oldalán volt némi gyönge, kénsárga árnyalat látható. Eleinte egy nagyobb lakatlan szobában helyeztem el, amely csakhamar tele lett a menyétféléket jellemző, kellemetlen szaggal.
Bámulatos volt a kúszásban, ugrásban, nemkülönben az elrejtőzködésben, könnyedén fölkúszott az ablakfüggönyökön, s ha ott fönt elfoglalt helyén megijesztették, rémült visítással ugrott le a padlóra. A második napon a kályha csövén futott föl és sokáig maradt ott csöndesen, míg végül, több óra múlva jó kormosan bújt elő. Gyakran órákig elbosszantott, amikor hiába kerestem, míg végül is olyan helyen akadtam rá, ahol legkevésbé gyanítottam.
Mivel a szobát nem fűtötték, nemsokára egy ágyba fészkelődött be; de mihelyt nyílt az ajtó, rögtön leugrott búvóhelyéről. Ettől fogva az ágy volt legkedvesebb búvóhelye. Ha a: ember hirtelen indult feléje, rendesen abba bujt belé; de hogyha szólt hozzá és különben csöndesen viselkedett, gyakran nem futott tovább, sőt nagy kíváncsian még néhány lépést is tett előre, eközben hosszú nyakát előre nyújtva, és egyik kezét föl is emelve. A kíváncsiság különben általánosan ismert tulajdonsága, a német parasztnép közmondást is csinált rá:
„A kis menyét szereti, ha dicsérik.”
Ha nagyon figyel, vagy ha valami gyanúsnak tűnik föl előtte, s messzebbre akar látni, mint amennyire alacsony termete képesíti, leül a hátsó lábaira és magasra tartja fejét. Gyakran fölemelt nyakkal, lehajtott fejjel és fölpúposított háttal fekszik. Futás közben egész teste annyira lelapul, hogy apró lábai alig vehetők észre.
Ha valaki közel megy hozzá, mielőtt elmenekül, éles, rikácsoló hangon ugatni kezd. Hangját a nagy tarka harkályéhoz hasonlíthatnók leginkább; prüszkölése a macskáéra emlékeztet, de jóval élesebb. Még gyakoribb eset, hogy úgy sziszeg, mint a kígyó.
S amikor harmadnapon a hermelint egy nagy kalitkába tettük, s azt tapasztalta, hogy ebből nem tud kijönni, másfelől pedig magát teljes biztonságban érezte, – senkit sem engedett magához közelíteni, illetőleg amennyiben valaki ezt tette, dühösen, fogait csattogtatva ugrott neki a rácsnak, s ezenkívül a szarka csörgéséhez hasonlatos rikácsoló hangot hallatott.
Lakásában a kutyától sem félt, s egyik a rácson kívül, másik azon belül keményen ugatta egymást. Ha egy üres kesztyűujjat dugtak be a rácson, belémart és dühösen cibálta. Felbőszítéséhez elegendő volt, ha fekvőhelyéről fölzavarták, s ilyenkor farkával minden szőrszála fölborzolódott.
„Általában nagyon gonosz indulatú. A zenét ki nem állhatja. Ha ketrece előtt gitároznak, eszeveszetten ugrik neki a rácsnak, s mindaddig ugat és sziszeg, amíg csak a játékot abba nem hagyják. Prédájának szétszaggatásához sohasem használja karmait, mindig csak a fogaival esik neki.”
„Amikor nyugvóra tér, többször körbe forog s amikor alszik, karikába pöndörödik, úgyhogy orra farka tövéhez kerül; a farka pedig ilyenkor a test görbületét követi, úgyhogy ilyenformán majdnem kettős karika képződik. A hideg iránt nagyon érzékeny.
Ha csak egy kissé hűvös a szoba, állandóan vackán kuporog, amelyet mohával és tollal ő maga párnázott ki, s egyúttal két kijárattal is ellátott; ha innen kizavarják, szemmelláthatóan didereg. De ha meleg van, örömest gubbaszt a ketrecében levő fenyőbokor tetején. Időnkint egész testét, a farka hegyéig végig tisztogatja; tisztaság-érzékét azonban az olyasmi nem bántja, ha ebédje után ott ragad egy-két toll. Ez pedig gyakran megesik.
A ketrece közelébe helyezett lámpa fénye bántja a szemét; de azt a sűrű hálós patkányfogót, amelynek segítségével annak idején a szobában megfogtam volt, semmi áron sem akarta világos kalitkájáért cserébe lakóhelyül elfogadni. félhomályban szép zöldes fényben villog a szeme. Kalitkája meglehetősen sűrű acélsodronyait gyakran összeharapdálta, s az így támadt nyíláson óvatlan pillanatban ki is szökött börtönéből.
Mindjárt az első napokban azzal adta okosságának világos tanújelét, hogy gondosan kerülte legkedvesebb búvóhelyeit, mihelyt észrevette, hogy vissza akarják csalogatni ketrecébe. Ezt hamarosan ki kellett cserélni egy erős vasketreccel, amelynek padlója és földje fából volt ugyan, ezeknek átrágásával azonban sohasem tett kísérletet. Ellenben igen gyakran harapdálta a vasrácsot, mert ki szeretett volna szabadulni. Ürüléke számára meghatározott helye volt, s ez nagyon megkönnyítette lakásának tisztogatását.
Az első két napon néhány nyírfajd fejét és lábait falta föl a hermelin. Már kezdetben is nagyon kedvelte a tejet, s az apró madarak húsán kívül ez volt legkedveltebb tápláléka. Egy napi eleségül alig volt elegendő két sárgarigó. Legelső sorban a fejet falta föl, de végül is elfogyasztott mindent a tollakon kívül. A nagyobb madaraknak, mint például a szajkónak meg a szarkának a fejét és a lábait mindig meghagyta.
Még ha éhes volt is, nyers tyúktojáshoz napokon át sem nyúlt, mindaddig, amíg ki nem lyukasztottam; így aztán igen gyorsan kiitta tartalmukat. A friss marhahúst nem kedveli. Csámcsogva eszik és szürcsölve iszik, mint a kölyökkutyák vagy malacok.
Említésre méltó,
hogy alsó állkapcsa mennyire mozgékony. Falás vagy ásítás közben alsó állkapcsa csaknem derékszögben áll a felsőhöz, olyanformán, mint a kígyóké. Ez a feltűnő vonás régebben még arra is alapot nyújtott, hogy a két fajta állat közt bizonyos hasonlatosságot mutassanak ki. Evés közben csaknem egészen behunyja a szemét, orrát és ajkait pedig úgy összeráncolja, hogy egész arca egyetlen lapos fölületet alkot. De ha a legkisebb neszt hallja, azonnal fölfigyel, s mindaddig nem eszik tovább, amíg azt hiszi, hogy megfigyelik.
Az élő kis madarat sem támadja meg rögtön, hanem csak akkor, amikor körülötte minden elcsöndesül, s a madárka a félelemtől dermedten ül; ilyenkor körülszimatolja, s ha a madár életjelt ad, a fejét roppantja össze. Viszont áldozatát ritkán öli meg egy pillanat alatt, hanem inkább azt szereti, ha hosszabb ideig vergődik.
S ezt a gonosz vonását akkor is tapasztaltam, amikor egy nagy vándorpatkányt engedtem be hozzá elevenen. Ekkor eleinte jóideig ugráltak egymás körül, de nem támadták meg egymást; úgy látszott, hogy tartottak egymástól. A szokatlanul nagy termetű patkány nagyon goromba volt s dühösen beleharapott a rácson át bedugott botvégbe. A hermelin számára odakészített tejet is megitta.
A kis ragadozó az egy méter hosszú kalitka túlsó végén húzódott meg csöndesen. A helyzetnek olyan képe kezdett lenni, mintha a kalitkának a patkány lett volna a régi gazdája, s a hermelin csak éppen az imént került volna belé.
„Amint a patkány jóllakott, láthatólag azon volt, hogy a hermelintől minél távolabb kerüljön; de amikor én közelébe tuszkoltam, mindig a patkány volt a támadó fél; s ha a küzdelmet a termet és az indulat döntötte volna el, a többi szemlélővel egyetemben magam is nyiltnak vélhettem volna a kimenetelt. Néhányszor valóban úgy látszott, hogy a hermelin veszve van; de hogy valójában mégis ő volt főlényben, abból látszott, hogy vágásai gyorsabbak és biztosabbak voltak. Rajtaütései oly gyorsak voltak, hogy a szemlélő még szájának fölnyitását sem láthatta, s visszavonulásai oly gyorsak voltak, mint a kígyóé.
A küzdelem életre-halálra ment. A patkány állandóan csikorgatta a fogát és vinnyogott, míg a hermelin csak akkor ugatott, amikor védekezésre szorult. Mindketten egymás körül ugráltak, de egészen a csaknem 1 m magas fedélig is. Később a patkány támadó kedve alább hagyott, s ekkor kezdett a hermelin fölülkerekedni.
Ennek minden támadása nyílt volt,
s előlről a patkány fejének irányult. Egyik sem tágított. Az utolsó összecsapásnál a hermelin a patkány hátára került, kezeivel szorosan a vállába kapaszkodott, s minthogy a legyőzött fél a küzdelmet föladta, jóideig mindketten oldalra dűlve maradtak. Ezalatt azonban a győztes ragadozó fogait a patkány tarkójába vágta, mire a patkány kimúlt. Ekkor egész hosszában szétmorzsolta a patkány hátgerincét, s meg is ette, de meghagyta egész bőrén kívül a fejét, lábait s a farkát is.
Éppen így bánt el a hermelin egy másik, hasonló nagyságú patkánnyal is. Sohasem láttam, hogy a megölt emlősöknek vagy madaraknak vérüket szívta volna ki, – mint ezt néha mondogatják – hanem inkább azt tapasztaltam, hogy áldozatát rögtön fölfalta.
Csak miután az állat már mintegy négy hónap óta volt birtokomban, próbáltam neki hízelegni; igaz kesztyűt húztam. Hamarosan megharapott ugyan, de fogai hegyét nem éreztem, s a marásnak sem volt nyoma. eleinte igyekezett símogatásom elől kitérni, utóbb azonban szemlátomást jól esett neki a dédelgetés: ilyenkor hátára feküdt és behunyta a szemét. Másnap ismételtem a kísérletet, mert erősen eltökéltem, hogy lehetőleg megszelídítem.
Nemsokára lehúztam a kesztyűt, s úgy foglakoztam vele; semmi baj sem történt. Szívesen tűrte, hogy símogassam és vakargassam, ameddig csak akartam; még azért sem haragudott meg, ha a száját fölnyitottam. De mihelyt testét átfogtam, ángolna ügyességével és hajlékonyságával siklott ki kezeim közül.
Csak csöndesen és lassan volt szabad hozzá közelednem, ha nem akartam elijeszteni, s azt a szabályt, amelyet a vadállatokkal foglalkozóknak sohasem szabad szeme elől téveszteni, vagyis, hogy mindig bátran, de jóindulattal közeledjünk hozzájuk, vele szemben is be kell tartanunk.
„De csakhamar vége szakadt örömömnek. A hermelin szemlátomást mind nehezebben ette meg a kis egereket és madarakat s az én takaros kis kedvencem, amely hét hónapon keresztül annyi gyönyörűséget szerzett nekem, július 15-én kalitkájában halva feküdt.
Halála után kétségtelen meggyőződést szerezhettem arról, amit egyébként már előbb is sejtettem, hogy felső tépő fogait kivéve, minden foga csaknem a tövéig volt elkoptatva; legnagyobb mértékben a szemfogai. Vajjon a hermelin életkora volt az oka ennek? Vagy pedig esetleg a vasrács harapdálásával koptatta le ennyire? Valószínű, hogy itt mind a két tényezőt tekintetbe kell vennünk.
Mivel azt állítják, hogy a hermelin, ha ingerlik, vagy megijed, bűzös váladékot fröccsent ki farmirigyéből, meg kell jegyeznem, hogy az én hermelinem sohasem tette ezt puszta gonoszságból, sőt még akkor sem, ha ingerelték, ha nem egyedül csak ijedtében. Ha dühében ugatva és sziszegve és a farkán a szőrt fölborzolva rontott előre, ezt a szagot sohasem éreztem, sőt még a legnagyobb patkányokkal való kemény küzdelem folyamán sem; de igenis éreztem akkor, amikor menekült.
Fogsága kezdetén ez gyakran megesett, mert hiszen minden váratlan zörejtől vagy más, képzelt veszedelemtől mingyárt megijedt; de mikor már jobban megszokott, ritkán történt.
S két vagy három hónapi fogság után
csak egyetlen esetre emlékszem, amikor t. i. a kalitka ajtaját hevesen bevágtam. Ettől annyira megijedt; hogy a kalitka tetejéig ugrott, s ekkor ugyanaz az erős bűz terjengett, aminőt az első napokban tapasztaltam. Ennek folytán tehát hajlandó vagyok föltenni, hogy e folyadék kifröccsentése nem függ az állat akaratától, hanem teljesen önkéntelenül történik. Valószínű, hogy a hermelin, ha nagyon megijed, nem tudja összehúzni farmirigyeinek záró izmait, s a folyadék így szabadul ki.
Föltehető, hogy a hasonló mírigyekkel ellátott többi rokonfajnál is így magyarázható a dolog. S ez természetes is! Ha az állatnak oka van a félelemre, erre a különben jelentéktelen védőszervre a veszély idején van szüksége; de mire való lenne olyankor, amikor állatunk fölényben van, vagy pedig tökéletesen bízik erejében?”
A hermelin bőréből ugyan nem valami különösebben drága, de szépségénél fogva mégis nagyon kedvelt prémet készítenek. Hajdanán csak fejedelmek viselhették, de most közönséges halandó is hozzájuthat. A piacra kerülő hermelinprémek száma, és ezzel kapcsolatban természetesen értékük is igen nagy ingadozásoknak van alávetve.
Brasz szerint Szibéria prémhozama 20.000–800.000 közt ingadozik. Nevezett prémkereskedő 25 esztendő előtt bizonyos számú hermelinbőrért 7 márkát fizetett; ugyanennyiért 1906-ban 400 márkát kellett fizetnie, viszont 1911-ben a fizetendő összeg csak 280 márkára rúgott.
Fotó: Wiki, Pixabay
Előre is köszönjük, ha megosztod ezt a cikket másokkal is!
Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!
Kedves olvasó,
ha nem vagy még támogató, lépj be a Klubba ITT. Csupán havi két kiló kenyér áráért elérsz minden támogatói tartalmat. Alkalmi támogatásra Paypalon keresztül van lehetőség (kattints a kis gombra!).
Ha egyik mód sem megfelelő, de szeretnéd támogatni a Cenwebet és a rezervátumot, akkor keress minket mailben a centauri16@gmail.com címen. Segítségedet előre is köszönjük!
még több ragadozó
