A görény | Ismerd meg jobban!
köszönet az elődöknek
Alfred Brehm Az állatok világa (1863-69) című munkája nemzedékek tudását és életét határozta meg. Minden idők egyik legnagyobb szabású zoológiai összefoglaló munkája volt. E mű fejezeteivel a méltatlanul “elfeledett” szerzők munkája előtt tisztelgünk.
Időnként a hajdani szöveget kommentárral is ellátjuk, és ajánljuk a fajjal vagy témával kapcsolatos egyéb cikkeinket.
Néha azt hihetnénk, hogy ezekben a forrásokban már alig találni aktualitást. De ha nagyobbra nyitjuk érdeklődésünk látószögét, rögtön érzékeljük: ezek a munkák ma is ontják az érdekes megfigyeléseket, és minden nappal egyre tanulságosabbak azok a kontrasztok is, melyek a hajdani és mai szemléletek között feszülnek.
Alfred Brehm: A görény
1863-69 | magyarul 1901-1907
A görény (Mustela putorius L.)
A 40–42 cm hosszú törzsű görénynek mintegy 16–17 cm hosszú a farka. Bundája alul egyszerű feketebarna, fölül világosabb, rendesen sötét gesztenyebarna. Nyaka tetején és törzse két oldalán még világosabb, mert a sárgás gyapjúszőr legfőként itt látszik ki a fedőszőrök közül. Hasa középvonalán elmosódott szélű vörösbarna sáv fut végig; álla és arcorrának vége – a sötétszínű orr kivételével – sárgásfehér.
Szeme mögött kissé élesen körülhatárolt sárgásfehér folt van, amely a fül alatt kezdődő elmosódott sávval olvad össze. Barna fülét fehér sáv szegélyezi, hosszú bajuszsörtéi barnák. Különböző színváltozatok ismeretesek, amelyek egy részét alfajoknak is minősítették. Ide sorolandók az albinók és a sárga színváltozatok. Bundája tömött ugyan, de korántsem oly szép, mint a nyuszté.
A föntebbiekben leírt, s Közép- és Nyugat-Európában honos közönséges görény helyét Nyugat-Szibériában, Kelet- és Dél-Oroszországban, valamint – Éhik Gyula legújabb kutatásai szerint – részben nálunk is a mezei- vagy pusztai görény (Mustela eversmanni Less.) foglalja el. Ezt a fajt alább részletesebben ismertetjük.
Visszatérve a közönséges görényre,
ismételjük, hogy Írország, Lappföld és Észak-Oroszország kivételével, Európa legnagyobb részében ez a faj van elterjedve. Ahol megfelelő zsákmányra van kilátás, mindenütt találkozhatunk vele, lapályon éppúgy, mint hegyvidéken, és erdős területen csak úgy, mint művelés alatt álló terepen. Feltűnően vonzódik azonban az emberektől lakott helyekhez, főként nagyobb majorságokhoz. A szabadban odvas fákban, sziklahasadékokban, régi rókalyukakban s egyéb földalatti üregekben üti föl sátorfáját; szükség esetében maga ás lyukat.
A szántóföldeken a magas vetésekben tanyázik, de ezenkívül megfelelő otthont talál magának sziklák közelében, cölöpök közti résekben, hidak alatti zugokban, régi falhasadékokban, nagyobb fák gyökérzete között, sűrű sövényben, szóval bármely helyen, ahol meg tud bujni. A fontos számára csupán csak annyi, hogy lehetőleg mások által készített tanyát foglaljon el, minthogy a fáradságtól irtózik.
Télen behúzódik a falvakba és városokba, ahol a házimacska s a nyest birodalmába tör. Itt aztán alkalmilag a baromfiólakba, galambdúcokba, tengerinyúl-istállóba is ellátogat, ahol az ember nem nagy örömére olyatén tevékenységet fejt ki, aminőben fajrokonai legföllebb csak versenyezhetnek vele, de őt fölül nem múlhatják. Másrészről azonban hasznot is hajt, és hogyha a gazda jól meg tudja óvni baromfiát, galambjait, és házinyulait, egészen meg lehet elégedve vendégével.
Mert a görény töméntelen egeret és patkányt fal föl, a lakás közelében minden kígyót kiirt, s mindezért semmi mást nem kíván viszonzásul, csupán csak egy meleg vackot a szénáspajta legsötétebb zugában. Vannak vidékek, ahol egyenesen nagy a becsülete a görénynek, másutt viszont gyűlölik. Az előbbi helyeken a gazdák még bizonyos fokú védelemben is részesítik.
Mielőtt a közönséges görényt rabló-portyázásain nyomon követnők, s általában életmódjáról a leplet lerántanók, ismerkedjünk meg közelebbről Lenz megfigyeléseivel. Igaz ugyan, hogy ezek az ő megszelidített állatjaira vonatkoznak, de mégis bizonnyal nagyon jellemző és lényeges vonásokkal egészítik ki a közönséges görény jellemrajzát.
„Augusztus 4-én öt, félig meglett görényt vettem, s miután egy nagy ládába helyeztem őket, hamarosan 10 élő békát, 1 eleven lábatlan gyíkot, s egy döglött éneklő rigót dobtam elébük. Másnap reggelre a békákból nyolcat fölfaltak, viszont sem a lábatlan gyíkhoz, sem a rigóhoz nem nyúltak.
A második napon megették a fönnmaradt 2 élő békát, a lábatlan gyíkot, 3 hörcsögöt és egy két lábnyi hosszú vízisiklót. A következő éjjel fölfalták az éneklő rigó hulláját, továbbá 6 békát s egy – majdnem 1 méteres – eleven siklót. A harmadik napon néhány békán kívül 2 döglött keresztes viperát s egy gyíkot fogyasztottak el. A negyedik napi eleségük 4 hörcsögből és 3 egérből állott. Az ötödik napon az egyik görényt külön ládába tettem, annyi eleséget adtam neki, amennyi csak bendőjébe fért. S amikor jóllakott, egy nagy, de kimerült keresztes viperát dobtam eléje.
Amikor egy óra múlva újra visszajöttem,
már szétharapta volt a kígyó fejét, s a hullát ketrece egyik zugába hurcolta. Erre egy jókora, nagyon harapós viperát eresztettem be hozzá. De a görény egy csöppet sem ijedt meg a kígyó sziszegésétől, hanem tovább is nyugodtan hevert a vackán, (a görény ugyanis egész nap fekszik vagy alszik, s innen a szálló ige:
„Alszik, mint a güzü”) s mikor másnap reggel újra megnéztem, már megölte volt a kígyót. Máskülönben olyan jól érezte magát, mint rendesen.”
„A következő napon a sarokban mosakodó görényhez egy másik nagyon harapós viperát bocsátottam be. Görényem csupa kíváncsiságból közeledett hozzá, hogy jobban lássa, illetőleg megszaglássza, miről is van itt szó. De alig mozdult, a kígyó máris kétszer belémart, egyszer oldalába, egyszer pedig pofájába. Ez ugyan bosszantotta, egy kissé, de főként tőlem való félelmében mégis nyugton maradt. Ekkor egy darabka egérhúst dobtam a viperára.
A görény nagy barátja az egérhúsnak, és semmiképp sem tudta megállani, hogy otthagyja, de amidőn el akarta kapni, a vipera ismét alaposan belémart az orrába. Az egérhúst azonban mégis csak megkaparintotta, s amíg ezt eszegette, én egy újabb húsdarabot dobtam a viperára. Most már azonban nem volt bátorsága utána kapni, mert a sziszegő kígyótól, s bizonnyal főleg marásától félt.
Az éjszakát együtt töltötte az ingerült kígyóval, a nélkül, hogy háborgatta volna. Valahányszor a görény megmozdult, a kígyó mindjárt sziszegett. De amint hosszabb ideig nyugton maradt, sőt el is aludt a kis ragadozó, a vipera hozzá kúszott, sőt rá is mászott, s úgy melegedett. Már egy órája sötét este volt, s amint a szobán keresztül mentem, hallottam a kígyó sziszegését.
Végül, 10 óra tájban, amikor lefekvéshez készültem, lámpával néztem meg a ketrecet, ekkor azonban már minden csöndes volt: a vipera széjjel volt tépve. Egy másik görény is eltűrte, hogy a vipera négyszer marjon belé. Ezt sem viselte meg a harapás, akárcsak az előbbieket.”
A görény mint fajrokonai általában
a mérges kígyókon kívül minden más állatot is fölfal, amellyel meg tud birkózni. Rettentő ellenségük a vakondoknak, mezei- és háziegereknek, patkányoknak, hörcsögöknek, sőt még a sündisznóknak is, s ezeken kívül természetesen az összes tyúkoknak és récéknek. Úgy látszik, hogy a békák inyencfalatok számára, mert gyakran tömegesen fogdossa össze és tucatszámra halmozza föl tanyáján.
Szűkös viszonyok közt sáskákkal és csigákkal is beéri. De ha módját ejtheti, halászásra is ráadja a fejét; sokáig elleskelődik a patakok és tavak partján, s mihelyt egy halat megpillant, villámgyorsan veti magát a vízbe, s a víz alá bukva is üldözi és nagy ügyességgel el is fogja a halat.
Télen állítólag a jég alól is kihozza az elfogott halat. Mindezeken kívül nagyon kedveli a gyümölcsöt s a mézet. A görény is nagyon vérszomjas állat, de mégsem olyan mértékben, mint a nyusztok. Tehát rendszerint nem tesz úgy, hogy halomra mészárolja valamely baromfiól állományát, hanem a kézügybe eső, legelső tyúkot nyakon csípi, s ezt azonnal vackába cipeli. Igaz viszont, hogy ezt a vadászati eljárást, ha teheti, egy éjszaka folyamán többször is megismétli.
Valamennyi menyétféle közt leginkább neki van meg az a szokása, hogy élelmiszer-raktárt rendez be magának, s nem ritkán egész sereg egeret, kis madarat, tojást és békát találhatunk tanyáján fölhalmozva. Gyorsasága teszi könnyűvé számára, hogy magát ily bőven el tudja látni.
A görény minden mozdulata ügyes, gyors és biztos. Mesterien érti a módját, hogyan kell odalopódzkodni, s jól számítja ki ugrásait. A legvékonyabb ágon is biztosan fut végig, a törzseken jól kúszik, a vízben úszik, bukik, szóval a zsákmányszerzés minden módját érti. E mellett ravasz, furfangos, óvatos, agyafúrt és gyanakvó állat, s általában rendkívül értelmes; ha megtámadják, bátor, haragos és harapós, szóval egészen rátermett a ragadozó életmódra.
Szükség esetén a védekezésnek azt a módját is alkalmazza, amely egyébként a bűzös-borzok csoportjára jellemző. Bűzmirigyéből ugyanis rendkívül átható, bűzös folyadékot fröccsent ki, s ezzel az őt szorongató kutyákat gyakran sikerül visszahőköltetnie. Hihetetlenül szívós szervezetű állat. Igen nagy magosságról is veszedelem nélkül ugrik le, mindenféle fájdalmat csaknem közönyösen tűr, s aránylag csak nagyon súlyos sebekbe pusztul belé.
A közönséges görény március havában párosodik.
Olyan helyeken, ahol állatunk gyakori, tanúi lehetünk, amint a hím és nőstény tetőről-tetőre kergetőznek, vagy amidőn a vetélkedő hímek összemarakodnak. E közben éktelenül sivalkodnak, nem ritkán keményen egymásba kapaszkodnak, s azzal sem törődnek, hogy mint egy gombolyag, a háztetőről a földre gurulnak. Ekkor egy pillanatra széjjelmennek ugyan, de a következő percben a játék újra kezdődik.
A nőstény kéthónapi vemhesség után, rendesen májusban, valami üregben, de még szívesebben valami fa- vagy rőzseraktárban 3–7 fiat hoz világra; ezek mintegy 14 napig vakok, s eleintén egészen fehér szőrűek, s csak lassanként veszik fel a szüleiket jellemző bundát.
Az anya nagyon szereti kicsinyeit és nagy elszántsággal védelmezi mindennemű veszély ellen. Néha, ha vacka közelében neszt hall, még akkor is ráront az emberre, ha ez nem is támadja meg. Körülbelül 6 hétig a kölyköket mindennel ellátja az anyjuk, s csak ezután viszi őket magával portyázásra; a harmadik hónap elteltével már csaknem anyányiak.
Fiatal görényeket macska-anya is föl tud nevelni, s a kölyköket meg is lehet szelídíteni. Végül mégsincs az embernek sok öröme ebben a kis rablóban, mert ösztönszerű vérszomja idővel mégis csak kitör belőle, úgyhogy minden háziállatra nézve mégis csak veszedelmessé válik. Közös ketrecben rendszerint nem igen fér meg több görény egymással, hanem egymást agyonmarják, úgyhogy végül is csak a legerősebb marad életben.
A tengeri nyúl vadászatára a közönséges görényt épp úgy föl lehet használni, mint a vadász-görényt, mert a nyulat épp úgy kizavarja lyukából, mint ez utóbbi. Sőt még a rókát is kizaklatja lyukából a szelídített görény. S ismételten is hangsúlyoznunk kell, hogy a közönséges görény bátorsága minden várakozást fölülmúl, s a legarcátlanabb módon támad meg bármiféle állatot. A kutyák ellen is körömszakadtig védekezik.
A közönséges görényt jelentős kártevése miatt, mindenütt kíméletlenül üldözik. Minden szokásos fegyvert és csapdát fölhasználnak, hogy irtsák. De ahol nagyon sok az egér, a görény üldözésére igazán kár erőt pazarolni; sokkal helyesebb, ha nem bántjuk és inkább azon igyekszünk, hogy baromfi-óljainkat kitatarozzuk és számára hozzáférhetetlenekké tesszük.
A görény bőréből tartós, meleg prémet készítenek, ezt azonban valóban tűrhetetlen szaga miatt sok ideig jóval kevesebbre becsülték, mint amennyire tömöttségénél fogva megérdemelte volna. Legújabban azonban mégis több becsülete kezd lenni, s ma a legkényesebb hölgyek is viselik.
Brasz szerint évenként mintegy 350.000 görénybőr kerül a piacra. A legjobb minőségűek termőhelye Hollandia, a bajor felföld, Észak-Németország és Dánia; az innen valók darabját 5 márkával fizetik. Kevésbé jók a Magyar- s a Lengyelországból származó példányok; a legkevesebbet érők végül az oroszországiak, valamint az ázsiaiak. Ezek darabjáért legfeljebb 2 márkát adnak.
A görénybőrök túlnyomórészét az illető országban használják fel, de Svéd- és Finnországba meglehetős nagy a görénybőr-bevitel. A farok hosszú szőrszálaiból ecseteket készítenek; húsa teljesen élvezhetetlen, még a kutyák is undorodnak tőle.
Úgy látszik, az emberen kívül alig van a görénynek ellensége. Jó vadászkutyák nagy kedvvel és dühvel támadják, s ha utolérhetik, rendszerint hamarosan agyonharapják. Rajtuk kívül talán csupán a rókát számíthatjuk üldözői közé.
A fekete lábú görény (Mustela nigripes Aud. Bach.)
A menyétek csoportjának sajátságos színezetű képviselője továbbá a feketelábú görény. Amint neve is jelzi, különösen fekete lábai, s ezenkívül a homlokán látható fekete pánt jellemzik. Testének felső fele halványbarna, sőt majdnem fehér, alsó fele szintén fehér. Ennek a fajnak Észak-Amerika a hazája, még pedig a Sziklás hegységtől keletre – Kanzastól Montanáig és Észak-Dakotáig – terjedő vidék.
A mezei vagy pusztai görény (Mustela eversmanni Less.)
A legújabb magyar zoológiai kutatás egyik legérdekesebb eredménye a mezei vagy pusztai görény kérdésének beható megvilágítása, s ennek az érdekes pusztai fajnak Magyarország területén való kimutatása.
A kirgizek „sasyk-usün”-jét, amint Grevé írja, – Eversmann Orenburg és Buchara közt fedezte föl. Szerinte az Ural innenső oldalán nem is fordul elő, kivéve Szarepta és Asztrachan közt a Volga mellékét, s az orenburgi tartomány Uraltól délre eső részét. Nyugat-Szibériában az Altai hegység és az Ural hegység közt elterülő pusztákat lakja.
Megjegyzendő, hogy Grevé még nem ismerte föl a pusztai görény faji önállóságát, és csak a közönséges görény fajváltozatának tartotta. Más búvárok utóbb a Don völgyéből, Odessza környékéről, sőt Tulceából (Románia) is megemlítették a közönségestől eltérő, fakósárga görényt.
A faj elterjedésének földrajzi képe
volt az egyik főtényezője annak, hogy Éhik Gyula kettőzött figyelemmel kezdte az eléje kerülő görény példányokat vizsgálni. Erre különben másfelől barlangtani kutatásai során is ráterelődött a figyelme, amennyiben Kormos Tivadar egyik paleontológiai tanulmányában a barlangjaink diluviális rétegeiből napvilágra került összes ősgörény-maradványokat a Newton által leírt Mustela robusta fajhoz sorolta, miután csonttani vizsgálatai szerint az ősmaradványokat az ismert közönséges görényéinél nagyobb termetű fajra kellett vonatkoztatnia.
Viszont Éhik a mind nagyobb számban előkerülő, fakósárga példányok tüzetes átvizsgálásával, valamint a barlangokból előkerült csontmaradványok revideálásával kapcsolatban nemcsak azt a tényt tette nyilvánvalóvá, hogy az oroszországi pusztai görény, illetőleg ennek egyik fajváltozata (M. eversmanni hungarica Éhik) nálunk is él, hanem ezenfölül még azt is elvitathatlanná tette, hogy ez az állatfaj „itt, hazánk területén, helyesebben a középeurópai pleisztocén (diluviális) steppék területén alakult ki,” vagyis őslakója Magyarország földjének.
A mezei görényt külsőleg bundájának világos sárgásbarna, vagy szalmasárga színe jellemzi; a lábak és a mell tájéka barnásfekete; ugyanilyen színű a farka is. Az eddig megvizsgált hazai példányokról Éhik a következő leírást adja:
„A magyaróvári példány alapszíne világos, kifakult szalmasárga. Feje teteje a tarkóig füstös (a homlok világosabb), arcorra majdnem a szemekig egészen világos fehéres szalmasárga, a szem körül barnásfekete, a fülkagyló. belső tövén barnásfekete szőrök állanak ki, a fülkagyló kiálló része fehéres szalmasárga. A
hát világos szalmasárga színét kétharmad részben fekete végű fedőszőrök teszik sötétebb árnyalatúvá, a legtöbb fedőszőr testének hátsó felén van. A farok végső fele tiszta fekete.
A hasoldal világosabb és élénkebb színű, a hátsó lábak előtt a has középvonalában a szaturnuszvörösnek ragyogó világosabb árnyalata látható… A hátulsó lábak térdtől lefelé, a mellső lábak a válltájéktól kezdve, sötét barnásfeketék, ugyanilyen színű még a melltájék, a szegycsont caudális végétől kezdve a torokig.”
„A pusztapói görény hátának caudális fele sötétebb színű, minthogy a fekete fedőszőrök sűrűbben elhelyezettek. A has színéből a ragyogó szaturnuszvörös szín hiányzik. A budafoki példány alapszíne élénkebb szalmasárga színű, s általában világosabb színűnek látszik. Egyébként részleteiben a magyaróvári példány színével egyező. Hasonlóképpen a derekegyházi öreg hímpéldány színe is világosabb, a homlok világosabb, fejeteteje halványabban füstös.”
A további őslénytani kutatások számára rendkívül becsesek Éhiknek azok a megállapításai, amelyek szerint a mezei görény törzsalakjának (Putorius eversmanni) alsó második zápfoga (m2) igen kicsi, s ezzel szemben a barlangokból előkerült diluviális ősnek (P. eversmanni soergeli Éhik) ugyanez a foga gyakran egészen hiányzik, s ha megvan, aránylag kicsi. Ennek a fognak fokozatos elcsenevészedése tehát kétségtelen.
Már Radde-nak is feltűnt,
hogy Kelet-Szibériában a görény megváltoztatta életmódját, amennyiben a sűrű erdőségeket általában kerüli, de viszont mégsem húzódik az emberi lakások közelében, mint Európában tapasztalták. Az erdőségnek legföllebb a szélét kedveli, vagy az erdőszéli kaszálókat, hogy a szénaboglyák alá húzódni szerető egérfélékhez könnyebben hozzájuthasson.
Mindennél jobban kedveli azonban a magasfekvésű puszta kötött talaját, mert ott kedvére dúskálhat legkedvesebb prédájában, a bobakban, vagy pusztai marmotában mert ez az állat ott ugyancsak bőviben van. Ezenkívül a hegyvidék egyes szárazabb vidékein az ott tanyázó ürgefaj is le tudja kötni.
A dauriai magas pusztán – írja tovább Radde – ahol létének a bobak az alapja, nagyon érdekes módon gondoskodik téli zsákmányáról. A görény ugyanis még az ősz folyamán, tehát a fagy beállta előtt mély járatokat ás, amelyekkel az akkor még üresen álló bobak-fészkek közvetlen közeléig jut le. De viszont erősen ügyel arra, hogy a bobak-tanyák falát be ne törje.
Erre ugyanis csak a tél folyamán keríti a sort, amikor a bobak – téli álomra – vackába húzódott, de az odavezető járatot erősen eltorlaszolja, úgyhogy a görény a befagyott torlasszal sem tudna boldogulni. Ilyenkor tehát csak azt a vékony réteget kell áttörnie, amely az ő általa ásott járat végét választja el az alvó bobak vackától, hogy kedvelt prédájához hozzájusson.
Radde ugyan sehol sem mondja, hogy föntebbi megfigyelései a pusztai görényre vonatkoznak, de ha ezeket Vásárhelyi István gazdatisztnek Éhik által („Ann. Mus. Nation. Hungar.” 1928) közölt leírásával összehasonlítjuk, alig kételkedhetünk abban, hogy Radde is a mezei vagy pusztai görényt figyelte meg.
„Igen érdekes és jellemző a mezei görényre – mondja Vásárhelyi – vadászatának módja is. Mert, míg a közönséges görény és menyét az alföldi fátlan vidékeken az egereket futkukban fogják el, addig a mezei görény a földből ássa ki az egérféléket. Főtápláléka (Pusztapón) az Apodemus sylvaticus és Microtus arvalis volt, de ha válogathatott, az Apodemus sylvaticus-t részesítette előnyben.
Ezt igen jellemző módon ássa ki lakásából. Az ásást a lakás fölött kezdi meg és leás egészen a fészekig. A megzavart egér rendes körülmények közt, és ha van kijárati nyílás is, a kijárati csatornába szorul.
A mezei görény, miután a fészket is kiszórta, fölülről nekifog a kijárati csatorna bővítésének és addig ás, míg a beszorult egeret lábával el nem éri. Hogy az egeret lábával veszi ki, azt az látszik bizonyítani, hogy a még ki nem ásott kijárati csatorna falán a görény karmainak nyoma mindig látható.”
Rendkívül jellemző,
hogy a mezei görény az egér után való ásás közben többször is hirtelenül kiugrik a gödörből s gyorsan a kijárati nyíláshoz szalad, hogy az egér menekülését megakadályozza. Szaladgálásának nyomait a nedves vagy esetleg havas földön jól megláthatjuk. S hogy mily sűrűn futkos ezen a szakaszon a görény, abból is kitűnik, hogy néha 1–2 cm mély utat tapos magának.
„Voltak napok, – teszi hozzá Vásárhelyi, – amikor reggelenként 8–10 ilyen módon felbontott egérfészket is találtam.” „A mezei görény egereken és pockokon kívül a nyulat és foglyot sem veti meg, – mondja tovább megfigyelőnk – de hogy ez utóbbiakat elevenen fogta-e, avagy a helybeli kocavadászoktól megsebzett állatokat kerítette csupán kézre, nem sikerült megállapítanom.”
S hogy az ilyen ásva-vadászó menyétféle már régebben is föltűnt magyar földön, azt Méhelynek a delibláti homokpuszta és a Lokva-hegység állatvilágáról szóló dolgozata („Állatt. Közl.” 1903) is bizonyítja. Ebben ugyanis a következőket mondja:
„Ugyancsak Himjan úr egy másik emlősről emlékezett meg, melyet okvetlenül törekednünk kell megszerezni. Az állat szinte nyestnagyságú, szürke, szálkásan szőrösfarkú s télen kiássa és megeszi az ürgét. Mi lehet, a jövő télen talán kiderül.” Ehhez jegyzi meg Éhik, hogy „Vásárhelyi biológiai megfigyelései alapján határozottan állíthatjuk, hogy a kérdéses állat nem lehetett más, mint a Mustela eversmanni.”
De hogy a mezei görény nem csupán vadászata módját illetőleg, hanem életmódja más részleteire nézve is jellemzően eltér a közönséges görénytől, lakóhelyének ismerete alapján is állíthatjuk. Az erre vonatkozó adatokat szintén Vásárhelyinek köszönhetjük, aki nagy türelemmel ásta ki Pusztapón a mezei görény lakását. Ezt Vásárhelyi közlései alapján Éhik a következőképp ismerteti:
„Az állat lakásába egy kb. 8 cm átmérőjű nyílás vezet: a bejárati csatorna rövidesen egy kamrába torkollik, amelyben kevés száraz füvet, egy megrágott nyúlláb-, lapocka- és oldalas húsdarabokat talált Vásárhelyi;
ebből a kamrából egy 5 cm átmérőjű szelelőlyuk vezet a föld színére; ezenkívül egy másik csatorna vezet a föld mélye felé, amely ugyancsak egy kamrába torkollik; a második kamrában is kevés száraz fű volt; ebből a kamrából két csatorna ágazik el, az egyik vízszintesen halad előre és ebbe két, merőlegesen felfelé ásott vak csatorna torkollott;
a másik járat, mely hátrafelé halad, vezetett a tulajdonképpeni fészekbe, amely sok száraz fűvel volt puhára bélelve. A föld fölszínén, a bejárati nyílás mellett volt fölhalmozva a kikotort föld, a szelelő és bejárati nyílás között pedig egy kis kikapart gödörbe rakta az állat az ürülékét.”
Nagyon jellemző végül Vásárhelyinek az a megfigyelése is, hogy jóllehet az a kotorék, amelyből a mezei görényt kiásta, alig volt a tanyától mintegy 100 m-nyire, a kis ragadozó a baromfi állományban sohasem tett kárt. Ez tehát arra mutat, hogy a szárnyasoknak nem nagy kedvelője, míg a közönséges görényről ezt éppen nem mondhatnók.
Rendkívül érdekesek és az állat életmódjára több tekintetben új fényt vetők azok a megfigyelések is, amelyeket Kwaysser Viktor uradalmi intéző közölt Éhik Gyulával.
A mezei görényt, – írja Kwaysser, –- Zemplén megye déli részén, jelenlegi lakóhelyem környékén, valamint a Szabolcs megyei Prügy község határában észleltem. Tapasztalataim szerint a mezei görény kizárólag éjjeli állat. Nappal még a legelhagyottabb helyeken sem látható. Kotorékját részint a nyílt mezőn, részint az emberi lakások közelében kotorja.
Sátorfáját gyakran még szérűskertekben is fölüti, jóllehet ezekben, főként nyáron, nagy a forgalom. Az állat vidékünkön időközönként gyakorinak mondható. Hogy az ember közelsége mennyire nem zavarja, az is bizonyítja, hogy ez idén a jégverem agyagos oldalában tartózkodott, ahol tacskóim megfogták.
De viszont annak ellenére,
hogy az ember lakását nem kerüli, a mezei görény csűrben, padláson, gépszínben, kamrákban sohasem tanyázik, míg rokonát, a közönséges görényt ilyen helyeken is gyakran találtam. Kotorékját a szabad mezőn búza-, árpa-, zabtábla közepén is, de legtöbbet árokpartokon találtam. Az árokparti kotorékok gyakran 15–20 m-nyi távolságra voltak csak egymástól.
Sajnos, nem volt módomban megfigyelni, vajon egy, vagy több család lakta-e ezeket? Ami a mezei görény kotorék-építését illeti, az az – eddig ugyan még kétségtelenül nem bizonyítható – fölfogásom, hogyha az a vetéstáblák közepén van, az általa megölt hörcsög lakását foglalja el s alakítja át. Föltűnő, hogy a tábla közepén lévő kotoréknyílás mindig nagyobb, mint az árokparton levőé!”
„A mezei görény a vadász szempontjából sem mondható káros állatnak, a gazdára nézve pedig a leghasznosabb állatok egyike. Ártatlanságát, illetőleg hasznosságát eléggé bizonyíthatja az a körülmény, hogy annak a 25–30 példánynak, amely kezeim közt megfordult, gyomrában többnyire egér, hörcsög, s nagyon sok rovar-maradványt találtam.
Ártatlansága mellett szól, hogy gyakorisága ellenére baromfit, vagy galambot egyetlen esetben sem bántott. A szérűskertben, ahol jelenlétét kétségtelenül megállapíthattam, a kert-csősz tyúkjai az akácfákon éjszakáznak, s mégsem fordult elő, hogy azokban kárt tett volna. Ebből arra is következtettem, hogy fára nem mászik.”
„Tányérvas csapdámba, – amelyet nem a mezei görény, hanem más rokonai ellen állítottam föl, – csalétkül földarabolt verebet, galambot és tojást alkalmaztam. Ilyen csalétekkel sok közönséges görényt, menyétet, nyestet, s nyusztot fogtam, s ezzel szemben soha, egyetlen mezei görényt sem! Ez a megfigyelés is kétségtelenül amellett szól, hogy madarakra, tehát baromfiakra sem vadászik.
Föltűnő jelenség, hogy a kotorékjaiból kiöntött mezei görények mind nőstények voltak. A hímeket, amelyeket zsákmányul ejthettem, a határban levő kis hidak betoncsöveiből, vagy tengeriszár kúpokból zavarták ki és fojtották meg tacskóim.
Egy ízben egy tengeriszár kúpban remek hím példányt sikerült sértetlenül megfognom, s ezt körülbelül 4 hétig tartottam is. Arra jöttem reá ugyanis, hogy kölyöktacskóim földalatti munkájához legjobb tanítómester a görény: szívós, bátor, harapós, de a kölyök kutyára veszedelmes még sem lehet.
Ennek a fogságban tartott mezei görénynek is hiába adtam tojást, eleven vagy lőtt verebet, – soh’se nyúlt hozzá. De az egeret, ürgét, hörcsögöt a legnagyobb étvággyal fogyasztotta. Később annyira megszokott bennünket, hogy az eleven patkányokat szemünk láttára végezte ki.”
„Abban az esztendőben (1924) rengeteg egér, ürge, hörcsög és patkány volt nálunk. A patkányokat az ismert csapó-ládában fogattam, míg görényem egy rácsos ládában volt. Mindkét ládát egy üres helyiségbe vitettem, egymással szembeállítottam, s amikor a görény rácsát fölhúztam, ugyanakkor emeltük meg a patkányfogó csapóajtaját is.
A patkány, amint a görényt észrevette, kétségbeesetten kezdett sivalkodni, jóllehet a kis ragadozó még hozzá sem nyúlt. Igaz viszont, hogy a görény azonnal hajszolni kezdte. Néhány bámulatosan ügyes fogással maga alá gyűrte. Egy pillanat s a patkány agyveleje már ki is volt harapva. Ezt a viadalt több ízben megismételtem.
Gyakran erős, nagy vándor patkány került a fogóba.
Ilyenkor a harc irtózatos volt: a két állatból azonnal egy gomolyag lett, amely úgy gurult, mint egy nagy labda. De a görény soh’sem tágított, s végül is – mindig biztos fogással – a patkány agyvelejét harapta ki. Görényem utóbb annyira belejött ebbe a mesterségbe, hogy mihelyt a patkányfogó-ládát megpillantotta, máris türelmetlenkedni kezdett. Alig várta, hogy a csapóajtót fölnyissuk.
Ezt a viadalt sokszor 8–-10 személy is végignézhette, görényemet ez egy csöppet sem zavarta. Valóban sajnáltam, hogy ez a bátor, ügyes és hasznos kis állat a műkotorékban végül is egy már kitanult tacskó áldozata lett.”
„Mint különös jelenséget, szükségesnek tartom még megemlíteni, hogy vannak esztendeink (ilyen volt az 1928-i is!) amikor rágcsálót egyáltalán nem látunk. Ilyenkor ölyveink, menyétünk, s velük együtt mezei görényünk is teljesen hiányoznak.
Ez is újabb bizonyítéka annak, hogy a mezei görényt a rágcsálók legnagyobb pusztítójának kell tekintenünk, másfelől pedig az is kitűnik, hogy a baromfiudvarok egyáltalán nem csábítják a bennök való kártevésre.”
„S végül még egy bizonyíték arra nézve, hogy a vadász szemszögéből sem lehet ezt a kis ragadozót kártékonynak mondanunk. Egyik szomszédos kartársam májusban, egy öreg nyúl hulláján 4 darab mezei görény-kölyköt talált. Az apróságok annyira ki voltak éhezve, hogy amikor a nyúl hulláját fölemelte azok rajta tapadtak, mint a piócák.
De hogy a nyulat nem az anyjuk végezte ki, egyfelől abból következtetem, hogy a megvizsgált gyomor-tartalmakban nyúlmaradványokat nem találtam, sem pedig nyulat üldöző mezei görényt nem láttam, – másfelől pedig egy közvetlen tapasztalatomra is támaszkodhatom.
Egy téli éjszakán, amikor „nyúl-síróval” rókát csalogattam, a nyilván szintén vadászatra indult s bizonyára éhes mezei görény, amely akkor közelembe került, egyáltalán nem reagált a nyúl-sírás hangjára.”
„Megjegyzem végül, hogy a mezei görényt az itteni nép, – s bizonyára ennek alapján a bőrös zsidó is, – világos színe miatt molnár görénynek nevezi.”
Ami pedig a ma élő pusztai görény fajváltozatait illeti, Éhik lépésről-lépésre haladó vizsgálataival kimutatta, hogy a Mustela eversmanni faj jellegzetes példányai az Altai-hegység körüli pusztákon élnek; innen nyugat felé haladva, már Oroszországban is bizonnyal több fajváltozattal kell számolnunk. Úgy látszik, hogy nyugat felé M. eversmanni alfajai „fokozatosan nagyobbodnak és színük ezzel kapcsolatban fokozatosan halványabb lesz.”
A vadászgörény (Mustela eversmanni furo L.)
[Régi neve: Mustela putorius furo.]
Éhik Gyula klasszikus görény-tanulmánya alapján állíthatjuk, hogy a vadászgörény semmi egyéb, mint a mezei görénynek a fogság és szelidítés révén kitenyésztett s kissé megváltozott alakja, amely csak abban tér el a törzsalaktól, hogy bundája egészen halványsárga-színű, szeme pedig vörös.
Egyébként koponyájának alkata és fogainak – főképp az alsó utolsó zápfognak – nagysága, a mezei görényével egyező.
A vadászgörény a legrégibb idő óta ismeretes, de mindig csak szelídített állapotában. Aristoteles iktis, Plinius pedig viverra néven említi. A kanári szigeteken egy időben annyira elszaporodott az üregi nyúl, hogy az ott lakók Augustus császártól kértek ellenük segítséget.
A császár néhány viverrát küldött nekik, s ezek csakugyan kitűnő szolgálatot tettek. Beeresztették őket a nyulak vackába s a kis ragadozók azonnal kizavarták őket, egyenesen az előre elkészített hálókba. Az arabok idejében már furo volt a vadászgörény neve, s amint Albertus Magnus írja, Spanyolországban megszelídítve tartották s úgy használták, mint manapság.
Vadászgörényt tehát másutt ne is keressünk, csupán fogságban. A mezei görény albinotikus példányaitól azonban nagyon nehéz, sőt majdnem lehetetlen megkülönböztetni. Legfőként az üregi nyúl vadászatára használják. Angliában azonban a patkányok irtására is alkalmazzák őket, s azokat a példányokat, amelyek erre a célra beválnak, „patkányölők”-nek nevezik, szemben azokkal, amelyek csak nyúlvadászatra használhatók.
Az előbbieket jóval többre is becsülik. A vadászgörényt kalitkában vagy ládában tartják, amelynek fenekére sok szénát vagy szalmát almoznak. Az almot gyakran föl kell újítani; s fontos, hogy télen az állatot a hidegtől megóvjuk.
Rendesen tejjel és zsemlyével tápláljuk, de egészségüket jobban fentarthatjuk, ha frissen leölt állatok gyönge húsával tápláljuk őket. Lenz megfigyelései szerint igen olcsón lehet őket békákkal, gyíkokkal és kígyókkal eltartani, mert a csúszómászókat és kétéltűeket nagyon szeretik.
Lényét illetőleg a vadászgörény
nagyon hasonló a közönséges görényhez, de nem annyira eleven és mozgékony. Vérszomja és rablótermészete azonban semmiben sem marad el a rokonáé mögött. Még ha meglehetősen jóllakott is, szinte dühöngve rohanja meg a galambokat, tyúkokat s a házinyulakat. Nyakon ragadja őket, s addig nem bocsátja el zsákmányát, amíg benne életet sejt.
A sebeikből kicsurgó vért hihetetlen mohósággal nyalja föl, s úgy látszik, hogy agyvelejük is ínyencfalat számba megy náluk. A csúszómászókat nagyobb óvatossággal támadja meg, mint a többi állatokat, mintha sejtené a keresztes vipera veszedelmes voltát.
A vízi siklót és a lábatlan gyíkot, Lenz szerint, habozás nélkül megtámadja, még akkor is, ha azelőtt sohasem látta őket. S bármily hevesen, gyorsan tekergőznek, beléjük mar, összetöri hátgerincüket, sőt jókora darabot föl is fal belőlük. A keresztes viperához azonban nagyon óvatosan közeledik, s a veszedelmes állatot a teste közepén igyekszik megharapni.
Ha már a vipera egyszer megmarta, minden elképzelhető furfangot fölhasznál, hogy méregfogait kikerülje, sőt némelykor annyira fél tőlük, hogy egyszerűen meghátrál és a harcteret a viperának engedi át. A vipera marása ugyan nem mindig halálos a vadászgörényre, de beteggé teszi és elveszi bátorságát.
A vadászgörény tökéletes megszelídítése ritkán sikerül. De van rá példa, hogy egyik-másik úgy követte lépten-nyomon a gazdáját, mint a kutya, s minden aggodalom nélkül szabadon lehetett bocsátani. De a legtöbb mégis inkább úgy tesz, hogy a kalitkából való megugrása után azonnal beveszi magát az erdőbe. Tanyát üt valami elhagyott lyukban, lehetőleg az üregi nyúl vackában, amelyben a nyarat kényelmesen kihúzza.
A szabad életmód rövid idő alatt is visszazökkenti őt eredeti vadságába, s az embertől teljesen elszokik. Bolle szerint különösen a Kanári-szigeteken vannak ilyen teljesen elvadult vadászgörények.
Ahol azonban zordabb az éghajlat, a telet mindig nagyon megsínylik, sőt az rendesen halálukat is okozza, mert szervezetük ellenálló képessége csökkent. Nagyritkán az is megesik, hogy a megugrott vadászgörény hosszabb idei csatangolás után újra fölkeresi gondozója házát, s onnan tesz nagyobb vadászkirándulásokat.
A vadászgörény hangja tompa morgás;
fájdalmának éles visítással ad kifejezést, ezt azonban nagyritkán hallani. Rendesen csöndesen összegömbörödve hever a vackán, s csak akkor élénkül föl, ha vadászatra nyílik lehetősége.
Fischer János szerint a vadászgörény évenként kétszer, de gyakran háromszor is párosodik. A párzás ideje egyáltalán nincs bizonyos hónapokhoz kötve. A nőstény hat heti vemhesség után, 5–8 fiat hoz a világra; ezek Meiszner („Deutsche Jägerzeitung,” 1904) szerint 30–35 napig vakok. Anyjuk nagy odaadással gondozza, s körülbelül két hónap múlva választja el őket; ekkor már külön is fölnevelhetők.
A vadászgörény anyja minden vonakodás nélkül fogadja be kölykei közé a vadon élő görények kölykeit is, s éppoly szeretettel gondozza ezeket is, mint tulajdon csemetéit. Az így nevelkedett tejtestvérek később is nagyon jól megférnek egymással.
Fogságban tartott vadászgörénnyel is éppúgy kell elbánni, mint a többi menyétfélével, de mégis tekintettel kell lenni arra, hogy a szabad életmódtól és levegőtől már elszokott, és ügyelni kell, hogy a kényes jószág meg ne fázzék. Körültekintő gondozás mellett a vadászgörényt 6–8 évig, sőt Fischer szerint 17 esztendeig is el lehet tartania.
Bármily kitűnő szolgálatokat tesz is a vadászgörény az üregi nyulakra való vadászat alkalmával, aránylag mégis nagyon kevés a haszon ahhoz a költséghez képest, amelybe eltartása kerül. Állatunkat csupán csak a rendes vadászidényben, vagyis októbertől februárig lehet az üregi nyúl vadászatához fölhasználni, az év többi részében pedig jól kell tartanunk a nélkül, hogy a legkisebb hasznunk is lehetne belőle.
Az is sokat levon értékéből, hogy csakis a félig, vagy egészen meglett üregi nyulak ellen lehet fölhasználni, mert ha nyúlfiakat is talál a tanyán, rögtön megöli és fölfalja őket. Ő maga pedig leheveredik a puha, meleg vacokba, gazdája pedig várhatja, amíg megúnja.
Vadászatra reggel szoktak vele elindulni.
A vadászgörényeket puhán kibélelt kosárban, ládikóban, sőt esetleg a vadász-tarisznyában viszik ki. A nyúltanyához érve, minden „járt lyuk”-at és folyosót megkeresnek és mindegyik elé egy zsákformára szabott, mintegy 1 m hosszú hálót helyeznek. Ez utóbbi egy nagy gyűrű köré van kötve és rajta megerősítve. Erre aztán a főjáratba bebocsátanak egy vadászgörényt, s ezután ezt a nyílást is rögtön elzárják.
Mihelyt a nyulak észreveszik rettegett ellenségük benyomulását, riadtan menekülnek kifelé, s ekkor egyenest belefutnak a hálóba; ebben mindjárt agyon is verik őket. A vadászgörényt kis szájkosárral vagy fogai lereszelésével szokták megakadályozni abban, hogy a nyulakat vackukban meg is ölje; hogy pedig a vadász a görény minden mozdulata felől tájékozódhassék, éleshangú csengőt akaszt a nyakába.
Azelőtt, nevezetesen Angliában összevarrták a szegény kis állat ajkait, mielőtt az üregi nyúl járataiba bebocsátották. Szerencsére ma már meggyőződtek róla, hogy a szájkosár is megteszi a szolgálatot. Mihelyt a vadászgörény valamely folyosó száján megjelenik, nyomban fölveszik, mert ha ideje van másodszor is visszamenni a nyúlfészekbe, ott lefekszik, s gyakran órákig is elpihen.
Nagyon célszerű füttyszóra, vagy hívásra rászoktatni. Ha nem jön ki, mindenféleképp csalogatják, hogy újból megfoghassák. Így például egy hajlós bot végére nyulat kötnek, s ezt dugják be a lyukba. Nincs vadászgörény, amely ilyen csalogatásnak ellent tudna állani; vérszomja fölülkerekedik, mohón beléharap a nyúlba, s ezzel együtt kivonszolják.
Brehm azt is tapasztalta, hogyha a vadászgörény üregi nyúlra való vadászás közben esetleg más ellenségre talál, amely az elhagyott nyúlfészekben ütött tanyát, a görény habozás nélkül megtámadja azt is. Néha megesett például, hogy közönséges görény húzódott volt meg a vacokban. S ekkor szörnyű küzdelem fejlődik ki a két egyforma erejű és ügyességű rokon között. A vadászgörény tulajdonosa ugyan egy csöppet sem örül a harcnak, mert hiszen ennek kimenetele nagyon is nyilt, s könnyen megeshetik, hogy a kis vadásztárs a fűbe harap.
A vadászgörény ilyen háborús viszony ellenére is szívesen párosodik a közönséges görénnyel, s a vadászok igen nagyra becsülik a keresztezésből származó korcsokát. A korcsok jobban hasonlítanak a görényhez, mint a vadászgörényhez, s az előbbitől csak pofájuk, és torkuk világosabb színezetével térnek el. Szemük egészen fekete, s e réven villogóbb, mint a vadászgörényé.
Érdekes tapasztalat, hogy a korcsok a szülők jó tulajdonságait egyesítik magukban. Könnyebben szelidíthetők, és nem annyira bűzösek, mint a közönséges görény, e mellett erősebbek, bátrabbak, s a hideggel szemben nem annyira érzékenyek, mint a vadászgörény. Bátorságuk szinte hihetetlen. Rettentő dühvel támadnak bármely ellenségre, amelyre az üregekben rábukkannak. Nem ritkán azonban gazdájukkal szemben is vadak s érzékenyen megmarják.
Amint ismeretes, az üregi nyúl nálunk csak túl a Duna egyes részein s Üllő környékén van elterjedve. Ezzel van szoros kapcsolatban az is, hogy a vadászgörényt szinte ritkaságnak mondhatjuk Magyarországon. Amint Méhely írja, a Nemzeti Múzeumban látható kitömött példány Gödöllőről való, s nagyságra nézve bármely közönséges görénnyel vetekszik.
Fotó: Wiki, Pixabay
Előre is köszönjük, ha megosztod ezt a cikket másokkal is!
Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!
Kedves olvasó,
ha nem vagy még támogató, lépj be a Klubba ITT. Csupán havi két kiló kenyér áráért elérsz minden támogatói tartalmat. Alkalmi támogatásra Paypalon keresztül van lehetőség (kattints a kis gombra!).
Ha egyik mód sem megfelelő, de szeretnéd támogatni a Cenwebet és a rezervátumot, akkor keress minket mailben a centauri16@gmail.com címen. Segítségedet előre is köszönjük!
még több ragadozó
