Az ezüstkor léha költői és Tacitus
Előző fejezet
Az ezüstkor léha költői és Tacitus
Seneca halála köti össze a sztoikusokkal a kor legrokonszenvesebb emberét, Petroniust (megh. Kr. u. 66.), aki a Quo Vadis (l. ott) révén él ma a tudatban.
Petronius Nero mulató társa
és „arbiter elegantiae‘‘-ja, pompamestere volt. Könnyelmű és fölényes világfi, nappal aludt, éjszaka dorbézolt, a rábízott magas állami hivatalokat mégis kifogástalanul viselte, mondja róla Tacitus. Tréfás cinikus stílusában, amelyet epigrammáiból ismerünk, még Nérónak is megmondta az igazat.
Idővel ő is áldozatul esett a zsarnoknak; halála Tacitus egyik legnagyszerűbb fejezete. Felvágatta ereit, de amikor eszébe jutott, megint bekötöztette, azután megint megnyittatta; nem beszélt utolsó perceiben ünnepélyes nagy kérdésekről, mint Seneca, hanem arról, ami éppen eszébe jutott — a dandy gesztusával élt és halt meg, mint akinek semmi sem fontos és komoly, még halála sem.
Tivornyái közben arra is ráért, hogy egy tizenhat könyvre duzzadt nagy szatírát írjon, vagy inkább szatíra-formába öltözött regényt, három könnyelmű csirkefogóról.
A nagy mű csak töredékesen maradt fenn: a töredékek között van a híres Trimalchio lakomája, a késő-római életmód legkitűnőbb ábrázolása és az Ephesusi özvegy története, amely később írók megszámlálhatatlan sokaságát ösztönözte feldolgozásra.
A veszendőség-érzés az ő írásainak is alaphangja: hiszen Trimalchio lakoma közben felolvassa végrendeletét és főpróbát tart temetéséből — az Ephesusi özvegy macabre történet, temetőben, akasztófák alatt kivirágzó szerelemről.
A kort vidám oldaláról mutatják be Martialis* epigrammái is.
A régi latin vígjáték kedvenc alakja a parazita, aki vendégeskedésből él és viszonzásképpen hízelgéssel és elmésségekkel szórakoztatja házigazdáját.
Martialis maga bevallja, hogy ilyen parazita életét éli Rómában: kénytelen korán kelni, hogy patrónusainak a felkelésnél udvarolhasson; elkíséri őket a Fórumra, majd vacsora közben felolvassa legújabb verseit. Idővel összegyűjtötte és kiadta költeményeit, megszedte magát és lovagi rangban tért haza szülőhazájába, Hispániába.
Versei közt sok a xénia, kis versike, amelyet ajándéktárgyakhoz mellékelnek: a kifinomult társasélet termékei. Sok a trágár tárgyú epigramma is. A kor ízlése nyilván így kívánta, gondoljunk a pompeii maradványok példátlan nyíltságára a nemi élet dolgaiban. Mikor trágárságáért megrótták, azzal a művészerkölcsi szempontból nem nagyon elfogadható érvvel védekezett: lasciva est nobis pagina, vita próba (trágár az írásunk, életünk pedig derekas). Legtöbb költeménye csipkelődés; iróniája általában nem maró, de csillogó.
Statius (Kr. u. 40—96) ugyanazokon a helyeken fordult meg, mint Martialis.
Ő is a nagyurak pártfogásából élt, de valamivel magasabb társadalmi helyzetben, mint a parazita-költő.
Írt unalmas eposzokat, mint a Thebais és a töredékben maradt ezeket tartotta fő-művének, de a kor inkább a nagy rögtönzőt szerette benne. Fennmaradt alkalmi költeményei, Silvae címen összegyűjtve, ennek a műfajnak remekei.
Megénekelte, ha egy pártfogójának gyermeke született vagy villát építtetett, ha a császár serege bevonult egy addig szabad nép országába, ha egy szép rabszolga vagy egy kedvenc papagáj meghalt: aves quis nobile fandi ius natura dedit (madarai, akiknek megadta a természet a nemes jogot, hogy beszéljenek), ha egy császári eunuch először borotválkozott (az első szakáll-levétel nagy ünnep volt a rómaiaknál) — szóval ami adódott. Versei művelődéstörténeti szempontból igen érdekesek. Az álomról írt kis verse a neuraszténiás és álmatlan „modern” költőt mutatja be.
A sztoikus szellemnek leginkább megfelelő műfaj a diatribé, a támadó hangú, korholó erkölcsprédikáció. Ilyen diatribék, verses formában, Persius és Iuvenalis híres szatírái is.
Persius (34—62) könyvember volt,
szatíráit inkább Horatius ihlette, semmint a valóság. Csak olyankor meggyőző, amikor az irodalmi életet gúnyolja ki, — de Iuvenalis, (kb. 60—127) aki kliensként ácsorgott nagyurak háza előtt, mint Martialis és Statius, nagyon jól tudja, hogy miről beszél.
Szatíráiban erősen rakja fel a színeket, egy kis erkölcsi szörnyűségért nem megy a szomszédba, különösen a halottakat nem kíméli. Az ő Rómája rabszolgákból, hordozható árnyékszékek bérbeadóiból és görög ezermesterekből lett újgazdagok förtelmes városa, ahol már csak a lárma és a közlekedési nehézségek miatt sem lehet az életet elviselni, ahol az asszonyok ötödik férjüket hagyják ott egy bérvívó kedvéért és a férfiak egymással kötnek házasságot.
Kiváltképp a korábbi szatírák festenek megdöbbentő képet, közöttük a híres VI. szatíra, a császárkor nőiről, minden erkölcstörténész öröme. Később jobban ment Iuvenalisnak; ekkor úgy látszik megbékélt az erkölcsökkel és szatírái szelídebbek lettek. Erkölcsi felháborodását valószínűleg nem szabad túlságosan komolyan venni. Szatírái a nagyváros legjellemzőbb irodalmi jelenségének, a leleplező műfajnak ősei, versbe szedett ókori zsurnalizmus, a szónak nem a legjobb értelmében.
Tacitus**, aki arra volt hivatva,
hogy a kor fölött Tacitus kimondja a legfelsőbb ítéletet, nem az olcsó felháborodás, hanem a keserű tárgyilagosság hangján írt. Kitűnő szónok és nagy becsvágyó államférfi volt. Pályája kezdetén írta meg apósának, Agricolának életrajzát, megfestve benne a kötelességének élő római államhivatalnok ideálportréját és a Germaniat, a német őstörténet legfontosabb okmányát.
Domitianus zsarnokuralma arra kényszerítette, hogy visszavonuljon a magánéletbe; így tíz mély levertségben eltöltött esztendőt vesztett államférfiúi és írói pályájából. Nerva és Traianus alatt ismét kilépett a nyilvánosság elé és ekkor írta meg két nagy művét, a Históriáét és az Annalest, amelyekben évről-évre haladó ó-római módszerrel elmondja a császárok viselt dolgait Tiberiustól kezdve.
Ami elsősorban szembetűnik Tacitus olvasása közben, az a naivitás teljes hiánya. A mai írónak nem kell semmit sem változtatnia, sőt egy kicsit fel kell oldania, naivabbá kell tennie Tacitus szövegét, ha mint Graves, közelebb akarja hozni a mai olvasóhoz.
Tacitus keresztüllátott minden látszaton. A kor emberei, császári parancsra, felicitas temporumról, koruk szerencsés voltáról beszéltek és azt hirdették, hogy az emberiség sosem volt boldogabb, mint századukban. Aki boldogtalan mert lenni, felségsértést követett el a császár ellen: Tacitus pedig „siratta magát s a népét”.
Gyűlölte, az emberiség közös ellenségének tartotta a keresztényeket, akik rítusuk puszta jelenlétével beszennyezik a római államot. Mikor Nero eleven fáklyaként égeti őket, Tacitusnak, noha tudja, hogy ártatlanok Róma égésében, nincs róluk egy jó szava sem. Míg a császárok óriási önreklám mellett hadakoznak a parthusok ellen, Tacitus a semmibe vett germánokról ír könyvet: jól érezte tehát, melyek azok az erők, amelyek majd, amikor idejük eljön, megdöntik a birodalmat. . .
Mélységesen pesszimista; még pesszimistább, mint amennyire az amúgy is sötéten látó római természet és a szomorú korviszonyok megokolják. Pesszimizmusa tulajdonképpen nem is korára irányul, hanem az emberi nemre, mint Swifté, akihez szellemessége is hasonlít egy keveset. Napóleon gyűlölte a császár-eszme eme legnagyobb ellenségét, „détracteur de l’humanité“-nek, az emberiség rágalmazójának nevezte.
Tacitus a szolgaiságot tartotta a legocsmányabbnak minden bűn közül
és mégis egyetértett Tiberiusszal, akinek szájába adta ezeket a szavakat: „O homines ad servitium paratos!” (Ó szolgaságra való emberek!) Más helyen pedig ezt írja: „sicut vetus aetas vidit, quid ultimum in libertate esset, ita nos, quid in servitute” (amint a régi kor azt látta, meddig lehet elmenni a szabadságban, mi azt látjuk, meddig a szolgaságban).
Tudta jól, hogy az előkelőek szolgalelkűsége és a nép ostoba aljassága miatt Róma számára nincs más megoldás, mint a zsarnokság — de ez a megoldás undorral töltötte el. Valami zseniális rosszhiszeműség van benne. Jót senkiről sem tételez fel. Augustus — mondja — Tiberiust jelöli ki utódjául: jól ismeri ugyan Tiberius hibáit, de azt akarja, hogy saját emléke annál inkább ragyogjon az összehasonlítás révén.
Tacitus szörnyű iróniáját leginkább híres vagy-vagy-os szerkezetei fejezik ki: Tiberius anyja betegségének hírére gyorsan hazatér: „vagy mert akkor még csakugyan őszinte egyetértés volt anya és fia közt, vagy pedig rejtett gyűlölködésből“ . Oly mérhetetlen sok rosszat tud alakjairól elmondani, hogy jámborabb vagy uralkodójukhoz lojálisabb írók sokszor kétségbe vonták szavainak hitelességét.
„A komolyság kedvéért sokszor az igazságot is feláldozta” — mondja róla szellemesen Carlyle. De a többi forrással való egybevetés azt mutatja, hogy a kép, amelyet Tacitus rajzol, rosszhiszemű, de igaz.
Stílusa homályosságáról híres.
A hosszú hallgatásból kilépő Tacitus megszokta, hogy célzásokban, tömör, „mélyebb értelmű” mondatokban fejezze ki magát.
Másrészt pedig annyira előkelő lélek volt, annyira undorodott ocsmány kortársaitól, hogy igyekezett más szavakat használni, mint a többiek, be nem szennyezett kifejezéseket: ,sella curulis’ helyett ,sedescurulis‘-t mond, ,campus Martius’ helyett ,campus Martis‘-t, Saturnaliae helyett festis Saturni diebus-t, csak azért, mert mindenki más Saturnaliaet mondana.
Míg a többi nagy római költő és író, mint egy-egy műfaj tökéletes mintája élt és hatott a századokon át, Tacitust nem utánozták. Még nem jött el a kor, amely oly sötéten tudta volna látni önmagát, mint a Tacitusé.
Tacitus tárgyánál fogva hatott és hat ma is. Annalesei és Históriái minden ókori irodalmi alkotásnál érdekesebb, izgalmasabb olvasmányok. Anyaguk állandóan új és új feldolgozásra ingerli a tudósokat és az írókat, és amit Tacitusból merítenek, úgyszólván mindig megragadja a közönséget.
Ha Sienkiezviczre és Gravesre gondolunk, azt kell mondanunk, hogy Tacitus még ma is a legjobban fogyó könyvek közé tartozik. Neki köszönhető, hogy a császári Róma sosem vált pusztán muzeális anyaggá, mint a történelem legtöbb korszaka, hanem együtt él az emberiséggel, mint egy rossz álom, amely mindegyre visszatér.
Tacitus művét mintegy kiegészíti Suetoniusé és az ifjabb Pliniusé.
Suetonius (kb. 70—140) nagyon gazdag és sokoldalú írói munkásságából császár-életrajzai maradtak fenn, amelyek Tacitusszal egyezően, de Tacitus drámai nagyszerűsége nélkül, anekdotikus, apró jellegzetes vonásokat megőrző módon mutatják be ugyanazt a kort. Az ifjabb Plinius (61—kb.114) leveleket írt, amelyek kultúrtörténeti vonatkozásaikról nevezetesek és elénk állítják ezt a régi dilettánst, kedves, naiv, de csodálatos méretű hiúságával.
* Marcus Valerius Martialis szül. Kr. u. 40 körül Bilbilisben, Hispániában. 64-ben jön Rómába, 98-ban az ifjabb Plinius költségén hazautazik. Kb. 1200 epigrammája maradt fenn.
** Publius Cornelius Tacitus szül. Kr. u. 55 körül, talán Dél-Galliában; szenátor; konzul 97-ben, majd prokonzul Ázsiában. 122 körül hal meg. A Historiarum libri XIV. a 69-től Domitianus haláláig terjedő kort tárgyalja; csak az első 4 könyv maradt fenn. A későbben irt Ab excessu Divi Augusti libri XVI. (Annales) a Históriáé előtti eseményeket írja le; ez sem maradt ránk teljes egészében.
Köszönjük, ha megosztod ezt a cikket! Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá! | ITT KÉRJ INGYENES HÍRLEVELET ✉️ | Forrás: MEK, Wiki | Borítókép: Tacitus, AI által generált kép
Kedves olvasó,
lépj be a Klubba ITT, hogy elérhess minden támogatói tartalmat! Alkalmi támogatásra Paypalon keresztül van lehetőség (kattints a kis gombra!).
Ha másként szeretnéd támogatni a Cenwebet és a rezervátumot, akkor keress minket mailben a centauri16@gmail.com címen. Segítségedet előre is köszönjük!
még több irodalom
