Róma hanyatlása és az ezüstkor irodalma
Előző fejezet
Harmadik fejezet | Róma alkonya
Ezüstkor
Az aranykor Augustus császár személyéhez fűződött. Utána életművéből csak az önkényuralom maradt meg, a nagy eszményi célkitűzések nélkül.
Az Iulius-Claudius dinasztia uralkodói, Tiberius, Caligula, Claudius és Nero, a történelem leghírhedtebb zsarnokai, a válogatott kegyetlenségek révén, amelyeket vagy maguk parancsoltak, vagy elnéztek, mint a tehetetlen Claudius. Rossz hírükről a kor legnagyobb írója, Tacitus, gondoskodott.
Az „ezüstkor” kifejezés értékítéletet tartalmaz: még mindig nagy irodalom, de már nem olyan időtálló, mint az aranykoré. Bármilyen nagy írók neve is díszíti időszámításunk első századát, ezek a nevek kisebbek, mint az őket közvetlenül megelőzők. S abban, aki az egész római irodalmat szemléli, a hanyatlás érzését keltenék fel még akkor is, ha bizonyos vonásaik nem volnának az összehasonlítás nélkül is dekadensek.
Az ezüstkor irodalmi sajátságait már Tacitus is politikai és társadalmi okokkal magyarázta: a zsarnokság arra kényszerítette az írót, hogy célzásokban fejezze ki magát, innen a nagyok homályossága; az élet teljes bizonytalansága tükröződik stílusuk idegességén, harmóniátlanságán. Az írók életrajza azt mutatja, hogy idegességre elégséges okuk volt.
De az ezüstkor irodalmi atmoszférájának mélyebben fekvő okai is vannak, mint a hanyatlás és a zsarnokság. A stílus nem romlott el, mint ahogy Quintilianus köre gondolta, hanem a megváltozott körülményekhez alkalmazkodott, lépést tartott a valósággal és levetette az avulttá vált formákat — átment a szellem új stádiumába.
Az ezüstkor írója nagyvárosi ember, aki nagyvárosi közönség számára ír. Az imperium messze sarkaiból bevándorolt írónak és közönségének már kevés köze van a régi Róma, a kicsi és oly mérhetetlenül komoly városköztársaság hagyományaihoz — általában semmiféle hagyományhoz nincs köze, végzetesen modernek, „gyökértelenek“, ahogy ma mondanák.
Nem kultúra, hanem civilizáció.
Az általános irodalmi műveltség igen magas, az emberek valósággal irodalmi éhségben szenvednek, „litterarum intemperantia laboramus” (irodalmi mértéktelenségben szenvedünk) — mondja Seneca.
Nincs is türelmük megvárni, amíg a könyv sokszor ezer példányos első kiadása megjelenik, a költőnek már előzőleg nyilvános felolvasáson be kell mutatnia. Egyre újabb színházak épülnek s ezek éppúgy megtelnek, mint a szónokok auditóriumai.
A császárok maguk is írnak: Tiberius és Claudius történelmi műveken dolgoznak, Néró költő, sőt színész, Domitianus, udvari költője Statius szerint, mint költő is a legnagyobb, akit valaha látott a világ, Hadrianus egy igazán maradandó kis verset, Marcus Aurelius egy maradandó könyvet írt.*
Csaknem valamennyien pártfogolják az irodalmat. A nevezetes költők az udvar körül élnek, bár a császárok irodalmi hajlama nem mindig előnyös a költő számára: Nero írói féltékenységből elnyomja Lucanust, aki összeesküszik a császár élete ellen, mert uralma alatt mint költő nem tud érvényesülni.
Magasrangú államhivatalnokok minden szabad pillanatukat az irodalomnak szentelik. Gyaloghintójukban gyorsíróiknak diktálnak és ebéd közben tudományos műveket tanulmányoznak, mint az idősebb Plinius. De még az olyan közönséges vidéki parvenük is, mint Petronius híres Trimalchiója, lakoma közben versikéket gyártanak és nem túlságosan nagy irodalmi műveltségüket fitogtatják.
Az irodalmi ízlés ilyen körülmények között természetesen rendkívül kiélesedik: irtóznak minden banalitástól, keresik a különcködően egyénit, a homályosat és mélyértelműt. A nagyvárosi életforma az idegességet és hisztériát is megmagyarázza.
Mint minden nagyvárosi életformában, a késő rómaiban is benne rejlik az elproletarizálódás veszedelme. A római plebs ugyan nem az irodalomért lelkesedik, hanem a cirkuszi játékokért, de a nagyvárosiegyüttélés következtében még a legmagasabb irodalomba is behatol valami a circenses szelleméből. Erős színek, kihegyezett mondatok, gondosan felépített ellentétek, érdekességre való törekvés, hátborzongató motívumok: hatásosság mindenáron, szenzácionalizmus.
A civilizációban egyes „korábbi” műfajok feleslegessé válnak, de egy ideig még tovább élnek, mint ahogy a légcsavar tovább forog, mikor a repülőgép már leszállt.
A nagy luxusműfaj még mindig az eposz és a szónoklat, de mind a kettő elvesztette kapcsolatát az élettel, kamara-műfaj lett. A szónoklatokat nem a Fórumon mondják el, hanem a rétor-iskolák előadó termeiben, vagy pedig írásban terjesztik. A ránk maradt tragédiák is valószínűleg könyvdrámák.
Az igazi uralkodó műfaj az a próza,
amely átmenetet képez tudomány és művészet közt, akárcsak napjainkban.
Curtius Rufus életrajzi regényt ír Nagy Sándorról, Valerius Maximus nagy anekdota-gyűjteményt ad ki, Celsus enciklopédikus műve nevezetes, Pomponius Méla nagyszerű földrajz könyvet ír, Columella híres könyve a földművelésről szól. A compilatorok közül szorgalom és hatás dolgában kiemelkedik az idősebb Plinius (Kr.u. 23—79). Naturalis históriae librijében összefoglalta az ókor egész természettudományi ismeretanyagát.
Unokaöccsére, az ifjabb Pliniusra 160 sűrűn teleírt tekercs maradt, amikor áldozatul esett a Vezúv kitörésének, amely eltemette Pompeiit és Herculanumot. Megszámolták, hogy művében 146 római és 327 idegen szerzőt idéz.
Könyvének és a későbbi Aelianus művének tekintélye alapján éltek tovább egészen a XVII. század végéig a nagy természetrajzi babonák, mint pl. hogy a gyémánt elolvad a kecske vérében, a mágnes elveszti mágnesességét, ha hagymalébe mártják. Az elefánt nem tudja behajtani ízületeit, ezért úgy kell elfogni, hogy el kell fűrészelni a fát, amelyhez álmában támaszkodik, ha egyszer elesett, nem tud többé felállni.
Az egyszarvú szűzleányok ölébe hajtja fejét, a teve öngyilkosságot követ el, ha vérfertőzésre kényszerítik, stb., stb. A mai tudományt Plinius könyvének művészettörténeti vonatkozású adatai érdeklik.
* Marcus Aurelius Antonius császár (Kr. u. 121— 180) „ az utolsó sztoikus” műve „Önmagáról“ , görög nyelven írt elmélkedések, magas erkölcsi tartalommal
Folyt. köv.
Köszönjük, ha megosztod ezt a cikket! Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá! | ITT KÉRJ INGYENES HÍRLEVELET ✉️ | Forrás: MEK, Wiki | Borítókép: Lawrence Alma-Tadema: Claudius császárrá kiáltása
Kedves olvasó,
lépj be a Klubba ITT, hogy elérhess minden támogatói tartalmat! Alkalmi támogatásra Paypalon keresztül van lehetőség (kattints a kis gombra!).
Ha másként szeretnéd támogatni a Cenwebet és a rezervátumot, akkor keress minket mailben a centauri16@gmail.com címen. Segítségedet előre is köszönjük!
még több irodalom
A Caligula (Tinto Brass rendezte 1979-ben) fenn van a videán
Kosztolányi regénye a Néró a véres költő , újra kéne olvasni azt is .
Bocs’ elírtam, 2019-es a film.
Jól írtad, Ibolya!
A 2019 a feltöltés éve. A film 1979-es.
Éreztem, hogy „zavar van az erőben”, mert Peter O’Toole már nem élt 2019-ben, ehhez képest fiatalon, világító kék szemekkel nézett le a filmkockáról. 😊
🙂
„Caligula helytartója” Edit, lehet láttad is, és majd megnézed az új verziót is. 🙂
Nem emlékszem, hogy láttam volna, de ami késik, nem múlik.