Majdnem elvesztettük: pánikba esett a drón és kis híján világgá ment!
Szeptember harmadikán este szokatlan színekben tündökölt az ég. Napnyugtakor vörösbe hajló, lázas narancssárgára színeződött. Amióta gyakoriak a sivatagi porfelhők Európa fölött, egyre gyakoribbak a meghökkentő színek is. Ez az alkony azonban még a színes alkonyok egyre erősödő mezőnyében is kirívóan harsánynak tűnt. Nem elég, hogy a színelegy maga is valószínűtlen volt, s nemcsak mint „ég szín”, hanem önmagában, lett légyen ez a szín tányéron, ruhán, kocsin, bármin. Nem csak kirívó és rikító volt, hanem rendkívül erős, mély, sötét szín is. Ilyesfajta színeket, ilyen intenzitást csak akkor látunk, ha olyan festék borul ki, amit csak százszoros hígitás után használunk, máskülönben nemcsak a retinánkat süti ki, hanem szétmarja azt a felületet is, amire rákenik. Ezt a színt azonban, származzon bármiből is, nem hígitották. Amint kinéztem az ablakon, egészen mellbevágott, és mivel két dolgot rögtön tudtam:
- nem sokszor láttam efféle színeket röpke életem során,
- s még ha néha akadnak is ennyire harsány alkonyok, a színek ilyen intenzitása általában rövid ideig marad fenn,
szóval, mivel ezt tudtam, gondolkodás nélkül kikaptam a kis drónt a dobozából, hogy először örökíthessek meg ilyen valószínűtlen égi lángtengert drónvideón. Mivel az idő sürgetett, nem sokat gondolkodtam. Míg a horizont úgy izzott, mintha kohóból világítana felénk, a fejünk fölött felhők jártak, amelyekből pár csepp eső szemerkélt.
A drónt már rutinosan kezelem,
nem sokat szoktam volt gondolkodni újabban a felbocsátásakor, általában tudom, mi a feladat, miért van szükség felvételekre, és már megy is. Rendkívül felhasználóbarát kis eszköz. Telefonról indítom, és akkor a kis drón a tenyeremről felszáll körülbelül húsz centiméter magasra és megáll a levegőben, hogy várja az utasítást. Egy pillanatig hezitáltam, hogy kiszaladjak-e a rétre, nyílt területre, hogy onnan bocsássam fel a színkavalkádba, de úgy ítéltem meg, hogy már nem lesz idő, és talán szebb is, ha a fák árnyékéból indul felfelé, majd a lombokon át tűnik fel az égalj pokolbéli izzása. Hamar a tenyeremre vettem a drónocskát, bekapcsoltam a kontrollelt és már indítottam is.
A kis drón felzümmögött és elemelkedett a tenyeremből, felemelkedett húsz centit. Aztán még húszat és még húszat, majd folyamatosan emelkedett, sőt egyre gyorsulva. A kis drón szélsebesen távolodott, mint aki fellázadt és elszabadult.
Rögtön láttam, hogy valami nem stimmel,
hisz semmiféle utastást nem adtam neki, ezért a kontroller után kapva hamar visszavezényeltem. Ilyenkor, ha a tenyeremet a drónocska hasa alá tartom, szépen leszáll magától a tenyeremre. Ebben az esetben azonban, ahogy a tenyeremet alátoltam, a drónocska meglódult, ismét emelkedett, sőt vadul megindult előre a lombok között. Ismét kétségbeesetten próbáltam visszahozni, de csak hébe-hóba engedelmeskedett, és szemlátomást összezavarodott. Amikor másodszor is sikerült lehozni elérhető magasságba, akkor a ház melletti nyírfa lombjai közé vetette magát, ahonnan épp csak ki tudott kecmeregni, és elindult felfelé ismét, előre is, miközben forgott, mint aki keres valakit vagy valamit.
Mivel úgy tűnt, hogy pillanatokon belül átverekszi magát a lombokon, felemelkedik az Angolkert fölé és elindul valamerre, esetleg a világűr üregébe, méghozzá önkényesen, mi pedig többé nem látjuk viszont, a korábbiaknál is erőszakosabban próbáltam rávenni süllyedésre. Lejött ismét, szerencsére, de akkor pedig váratlanul elindult kelet felé, utóbb látom: szerencsémre. Keleti irányban ugyanis a ház falába ütközött, s nem tudván mit kezdeni a helyzettel, újra és újra próbált átjutni a falon. Mint egy szobába tévedt madár, aki az ablakon át akarna kijutni őshazájába, a szabadba.
Egészen olyan benyomásom támadt, mintha egy riadt élőlényt üldöznék.
Szegény kicsi drón egészen olyan képet mutatott, mint aki megrémült és megzavarodott, és minél kevésbé érti, mi történik vele, annál inkább küzd az életben maradásért. Szerencsére a falnál utolértem, és vállalva minden kockázatot, feladva a távirányítás lehetőségét, egyszerűen elkaptam a levegőben. A hasán és a hátán ragadtam meg, hogy a propellerek és a kamera ne sérüljenek. Erre a kis drón motorjai úgy felpörögtek, hogy az egész teste visított, mint aki szabadulni akar. Ekkor már valóban úgy éreztem, hogy él a gép, és eljött a mesterséges intelligencia lázadásának ideje, s ha nem engedem el a kicsi drónt, előkerül a mennyből egy hatalmas drón is, ennek amolyan anyja vagy bátyja, teremtője, ősdrónszülője, aki leszáll az udvarra, rotorjaival péppé kaszabol engem, és kiszabadítja szerencsétlen, riadt drónocskánkat az én despotizmusomból.
Próbáltam kikapcsolni, hogy ne zümmögjön a kezemben, de az sem ment. Ezért alig két másodperccel később úgy határoztam, hogy egyszerűen lepattintom a hasáról az akkumulátort, és akkor megáll. Úgy is lett. Akksikat gyakran cserélek rajta, amikor felvételeket készítünk, ezért bár a drón továbbra is küzdött ellenem és a világ ellen, továbbra is veszettül igyekezett szabadulni, és elemelkedni a kezemből meg az udvarból, végül sikerült lepattintani az akksit, és akkor végre megnyugodott.
Elsötétült, s többé nem csinált semmit.
Kicsit szétstresszelve, de végre a drónocska irányítását visszaszerezve térhettem vissza a lakásba, a halott drónocskával, s mivel cseperészett az eső, első körben azt gondoltuk, talán az eső zavarta meg. A drónocska munkaköri leírásában is oda vagyon pingálva, hogy esőben használni tilos. De valójában nem esett az eső, épp csak néha egy-egy pöttyentés szállt valahonnan. Ám aztán ráébredtem, mi volt a gond. Vannak éjjel is látó drónok, de a mi drónocskánk nem az. És bár a mi szemünk az alkonyat pompás, vérző színei miatt úgy látta, hogy még viszonylag világos van, a drónocska valójában már semmit se látott a fák között. Talán annyit érzékeltek a szenzorai, hogy felette világosabb van, és azért próbált meg kitörni a sötét kertből a világos és nyílt égre.
Amikor ezt felfogtam, teljesen az a benyomásom támadt, mintha egy rettenetesen félős, poszttraumás és erősen klausztrofóbiás állatkát bedobtam volna egy hermetikusan zárt, éjsötét dobozba, amitől ő halálos vergődésbe kezdett. Szinte megsajnáltam a kicsi drónt. Hogyan is lehettem ennyire meggondolatlan és ennyire kegyetlen? Abba bele sem akarok gondolni, mi lett volna, ha a drónocskánk egy viszonylag rövid karrier után elszáll a naplementébe és nem látjuk többé viszont.
De a drónocska megmenekült.
Kivett akksiját feltöltöttem. És amikor pár nappal később az első őszi kaszálásról kellett képeket készíteni fényes nappal, úgy szállt fel a tenyeremből, mint aki már el is felejtette, hogy azon a ciklámen színű alkonyon, amikor a nap vérben fürdőzve bukott a májcafatokra emlékeztető pornófelhők közé, kis híján pokolra jutott, kis híján elszállt a végső áramtalanítás szilíciumszagú nihiljébe.
Köszönjük, ha megosztod ezt a cikket! Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá! | ITT KÉRJ INGYENES HÍRLEVELET ✉️ | Az illusztrációkat mesterséges intelligenciával generáltuk
Kedves olvasó,
lépj be a Klubba ITT, hogy elérhess minden támogatói tartalmat! Alkalmi támogatásra Paypalon keresztül van lehetőség (kattints a kis gombra!).
Ha másként szeretnéd támogatni a Cenwebet és a rezervátumot, akkor keress minket mailben a centauri16@gmail.com címen. Segítségedet előre is köszönjük!
még több blog
Először azt gondoltam, hogy ez volt a drón lázadása – s akár még egy novella is születhetne belőle 🤔 -, de végül kiderült, hogy nem.
Futurisztikus történet- lehet valóban életre kelt a drón, elege lett s az akksik levétele olyan volt neki mint egy kilövés az akciófilmekben. „Égi lángtenger, ciklámen színű alkony, vérben fürdőző lebukó nap, májcafatokra emlékeztető pornófelhők, szilíciumszagú nihil” végre egy kis igazi Cenes stílus , valóban olyan ez a történet, mint egy regényrészlet.