Száz élet magánya
Nem vagyunk egyneműek
s egységesek, mindannyian sokan vagyunk; száz énből verődünk össze mindannyian; s ha egyikünk a másikával találkozik, két nyüzsgő boly vegyül; ha az egyik ember a másikra vágyik, akkor egy egész ország ácsingózik a másik földje után; ha egy ember azt keresi, akit eddig nem talált meg, talán olyan birodalmat keres, ami létre sem jött még. Hogy létezik-e egyáltalán, nem tudhatod, de hogy nagy és gazdag, sokan lakják s te szívesen laknál benne vagy örömmel foglalnád el,
az biztos.
Régen együtt voltunk sülve-főve. Időnként mind a mai napig összebútorozunk – én és más részeim. Ventura, a bennem lakó cinikus, aki okos, előrelátó, félelmetes, és részvéttelen. Tafy, aki meghalni született, naponta többször is,
aki annak százszorosát is érzi, aminek Ventura az ezredét sem.
A gyönyörű, hosszúlábú Atera Flamma, a bennem élő kreol nő, olthatatlan tüzem.
S a többiek.
Megdöbbenve látjuk, hogy nem öregedtünk semmit; úgy tűnik, halhatatlanok vagyunk – annak ellenére, hogy a tengerparti test, melyet most is lakunk, összeomlik egyszer. A testnek óra ketyeg minden percben, de mi ebben a testben-házban, ebben a vázban, a lét vázában, változatlanok s még mindig ifjak vagyunk. Tapasztalatlanok. Épek. Frissek. Sebeket és reményeket várunk.
Halálos sebeket.
És beteljesült reményeket
Bár Tafy máris (ismét) úgy érzi: elbaszta az életét.
Pontosabban elkúrták. Az egyiket biztosan. Már megint. Istenem, ha és amennyiben vagy, ha még nem döntött romba szorgalmam és kételyem, nagy tisztelettel kérdezem: vajon Te tudod, hogy most épp hányadszor? Ha valaki, te vagy a (mindenható) megmondhatója. Mert se én, se a többiek nem bocsátkoznánk efféle találgatásba. Inkább forgácsot számolok a fészerben, repedést az ez évi tűzifán, homokszemcsét a dűnesoron, inkább számolom Atera Flamma szemrehányó pillantásait, minthogy sorra vegyem, Tafy körül, Tafy mellett,
Tafyn kívül, Tafyn belül,
Tafyban hányszor romlottak el a dolgok. Volt, hogy napjában többször is. És minden alkalommal fatálisan. Természetesen. Természetesen és végzetesen. Ez benne (és bennünk is?) egyfajta konstrukciós hiba. Atomi bibi. Homeopatetikus, pszichoszimfónikus, szervizházi katasztrófa. Hormonális fogyaték.
Valami nagy, kisagyi gagyi.
Kedves ismeretlen! Olvasóm és olvasónk! Potenciális barát, ismeretlen katona, idegen nő, sóhajtott lány, LÉNY. Talán egyenest fénylény! A Te tiszteletreméltó és ragyogó léted magányát tükrözzük vissza. Főként Tafy. A Te hiányodat. Ma reggel, egész pontosan hajnalban, időszámításunk kezdete után (sokkal), erre jöttünk rá, míg Tafyt istápoltuk, előre megfontolt szándékkal, mindannyian, hogy kigyógyítsuk immár legalább századik önsorsrontó rohamából. Idegi riadalmából. Tegnap esti, testi-lelki rettegéséből, amit a közelítő tavasz okozott. Mi egyéb? Más okát nem látjuk.
„Ami szép, az nehéz”
– így tartják ezen a környéken.
Nagyon szép nap volt. Hosszú és gyönyörű – akár Atera Flamma sima combja. Vagyis Tafy számára nehéz. Így hát hamarosan kétségbeejtő állapotba került. De ma, barátom, nőm, szeretőm, fénylényem, akit nem talál Tafy, akit üldözök én is, akinek Atera és Lea engem látna férfiként, akit egyszer megtalálunk, együtt, és külön-külön is, a Te nemléted bizonyosságának súlya nyomta, nyomorította ma reggelig Tafyt. Észre se vettük, de minket is.
A tudat, hogy nem létezel. Hogy mindig tévedünk. Együtt,
és külön-külön is.
De tegnap minden megváltozott. Feltámadt a szél, a dűneerdők lombja szárnyra kapott, hosszan és magasan repültek a falevelek a síkság fölött, madarakkal keveredtek-kavarogtak, ropogtak az ágak, pallók, ereszek, száz mérföld hosszban sziszegett a fű. A dűnék túloldalán három tenger dühöngött.
És egy kurva nagy óceán.
A parton egyik pillanatban a víz, másik pillanatban homokvihar tombolt. És érkeztek a felhők, nyugatról, egymás hegyén-hátán. Magas, hosszú, vaskos, sötétkék felhők. A sistergő eső hol keményen, egyenesen és lefelé esett, hol oldalrohamban, de néha a viharos szél felfelé hajtotta. Magasztos világvégi hangulat kerekedett. Ebből tudtuk, valami történni fog. Ha okosabbak nem is leszünk, valamit (talán) ismét megtudunk.
Tafy virrasztott az éjjel. A házban nem történt semmi. Az éjszaka mozgalmas volt. A dűnék odébb vándoroltak. Csigák vetődtek partra, gyökereket mosott ki a víz, kövek mozdultak el,
csontok jöttek föl,
cserepek estek le – és hajnalra a légnyomás. Tragikus mélységbe zuhant a higany. Percről-percre fogyott a levegő. Végül már a sirályok se repkedtek.
A helyzet az, hogy nincs elfogadható magyarázat arra, miért is vagyunk még mindig együtt; ennyien, férfiak és nők, fiúk és lányok, vállalva a kockázatot, hogy lassan, de biztosan, vénemberekké és vénasszonyokká válunk mégis, végül lélekben is; egy tengerparti faházban szép lassan egymásra-őszülő, összeőrülő, szánalmas, hit nélküli konklávévá. Nem is gondolunk azzal, hogy nincs olyan osztály, amely az érettségi után együtt maradna. Nincs olyan vidéki gittegylet, ami előbb-utóbb ne húzna szét. Nincs barátság, szerelem, amely szét ne hullana tized annyi idő alatt, mint amit mi együtt töltöttünk már. Összeverődésünknek már az első pillanatban sem volt oka.
Maradásunknak sincs.
De ma hajnalban úgy rémlett, hogy szokatlan, a világon egyedülálló csoportunkra mégis adódik némi magyarázat.
??????
Alighanem mindnyájan várunk valakire. Ebben a házban, ezen a partszakaszon olyan őrültek élnek, mellesleg együtt, akik képtelenek megszabadulni az illúziótól, a közhelytől, hogy valahol – északon vagy délen, a jövőben vagy a múltban – párjuk van. Meghaladott elképzelés, hit, mítosz ez. De hát, akik itt vannak, beleértve engem is,
párjukat ritkítják.
Igaz ez akkor is, ha gyávaságukat – gyávaságunkat – vizsgáljuk. Mert ha ez a tucatnyi ember, Feno Barbitáltól, Atera Flammán át, Tafyig hisz abban az ideában, hogy valahol – a messzi és fagyos északon, vagy a mézgás és forró délen, a közeli jövőben vagy a távoli múltban – párjukra találhatnak, akkor miért nem indulnak útnak? Miért nem hagyják itt ezt a házat, a part 1112-es barakkját? És ha ezt a kérdést feltesszük, megtaláljuk az összetartó erőt! Mert
egy idea aurája,
a Te léted folyamatos feltételezése nem hoz létre kohéziót! Kedves olvasó! Potenciális barát! A legjobb szerető. A legszebb lány! A Legszőkébb, legfeketébb, leghosszabb. Vágyott ember, vágyott állat, vágyott lény. Mi más vagy te, ha nem fikció? Mikor hozzád beszélek, rád gondolok, tudhatom-e, ki vagy? Létezel Te (te) egyáltalán! Ugye nem. Hát
Te, mint axióma,
ha valamiként hatással lehetnél ránk, hülyék szinódusára, akkor bomlasztanál minket. Igyekezne mindenikünk mihamarabb felcuccolni, és nekivágni ilyen-olyan, soha-vége vándorutaknak, a szélrózsa minden irányába, de legalábbis annyi felé, ahányan vagyunk. Hogy egyszer, egy pillanatra átölelhessünk téged. Hogy csókot nyomjunk a homlokodra, hogy tök üres papírodra ráüthessük a bélyegzőnket, hogy egyszer –fáradtan, az élet derekán, vége felé, legvégében, északon vagy délen, a távoljövőben vagy a közelmúltban – kezet rázhassunk, vagy rád ismerhessünk. De! Bár a Te léted, feltételezésed mindenütt ott van, akár fenyőtű a pohárban, egyetlen helyen nincs soha:
itt és most.
Jelen vagy, burjánzol, benősz mindent a történelem előtti időkben; olyan hegyeket takarsz be, melyek majd a jövőben gyűrődnek föl; erdőket alkotsz olyan kontinensen, amit az óceán csak a jövőben szül meg. Egyetlen hely van, ahol magodat se találni: itt és most. Ez az itt, ez a most mindig ott van, ahol mi horgonyzunk. Jó ideje az 1112-es partmenti házban. Errefelé. Táblákban és képzeletben termeszthetünk, arathatunk, vethetünk, terjeszthetünk téged, bárhol, térben és időben, csak épp azon a talpalatnyi helyen és időben nem, ahol épp dekkolunk. Itt és most a legtöbb, amit tehetünk: hirdethetünk téged.
Tudja ezt itt mindenki
– szerintem. És ez félelmet szül.
A félelem a legádázabb összetartó erő.
Egyre vágyunk. Rettegésünk egy tőről, nemléted gyanújából fakad. Ha nem is tudom, feltételezhető: éppúgy félek, mint Tafy. Atera pontosan annyira, mint Barbitál. Rettegünk mind a százan szakadatlan. Minden fő- és mellékszereplő. Minden múltbéli és leendő. Minden ízem, összes énem. Porcikáról porcikára. És Te kedves barátom, nőm, szeretőm! Épp ilyen társulat örökös tagja vagy. Valahol, valamikor. Térben épp itt, időben messze. Vagy térben távol, időben épp itt. Az éterben. Képzeletünk hátsóudvarán. Épp százan vagytok ti is, és titeket se tart össze más, csak
a szorongás és a megszokás.
Alighanem éppúgy vágysz rám, mint én terád. Éppúgy hiányzik neked Tafy, bár nem ismered, sose láttad, és minden számítás azt mutatja, sosem fogod, éppúgy, amint Tafynak hiányzol. Elképzeled, magad előtt látod, érzed, szereted, kívánod. Elalvás előtt – nagyritkán, ha szerencséd van és remek napod – érzed még az illatát is. Úgy érzed, titkos és csodás dolog történik: nincs ott, mégis átölel – mikor magadat öleled, szégyenletesen és vadul, ha senki se lát. Érzed, amikor a hajad húzza. Sose kéred, engedjen el.
Mindig tudod, mikor van pocsék napja.
Néha jó előre azt is, mikor lesz végre kicsit jobban. Sose láttad, mégis gyakran érzed: téged néz – a távoli múltból. Igaz, messziről még, de lát már téged, a közeljövő utcasarkán. Ahogy a szemetes késődélutánból befordulsz a kivilágítatlan éjszakába. Azt is tudod, míg fiatalabb voltál, gyakrabban nézett egy kozmosz túloldaláról téged, és ez nyugtalanít. Félsz – miért ne félnél épp Te? Az idő halad, a jövő távolít, és te sürgeted Tafyt, esélyed így még rohamosabban csökken, még kevesebb lesz az, amit meghagyott neked a múlt, nehezíted Tafy dolgát, jó előre tönkre teszel feléd tartó kommunákat, barátokat, barátnőket; tisztább, egyenesebb utat akarsz, de nem látod
(nem látod?),
hogy egyenesen, tisztán és gyorsan csak a halál jöhet érted. Kétségtelen, ha senki más, Ő előbb-utóbb rád talál. Ugye nem gondolod: mindegy ki az, csak jöjjön már!
Előfordul, hogy holtbiztosan tudod: Tafy megint a mindennapi betevőd fölött sírt. Rákönnyezett a kenyeredre, rákönnyezett minden paradicsomkarikára. Tafy sóját, Tafy könnyeit érzed a szádban. Tafy szabadságának és fájdalmának savát-borsát. Egyszer-egyszer megesik: a szemedet is telesírja – a te szemed meg a tengert.
Még én se kellek, se egy férfi, se egy nő, Tafy se kell ahhoz, hogy Te is tudd: Tafy megint elbaszta. Hisz Te is. Ez van épp az 1112-es partmenti házban. Itt és most. Ott is, ahol Te olvasol. Ti olvassátok. Kábé százan.
Ki tudná megmondani, mi a neve Tafynak benned?
Mondd! Mi a Te neved önmagadban? Ha senki se hallja.
Hol élnél szívesen, barátom? Itt és most? Vagy jó ott, ahol vagy? Hogyan élnél szívesen, kedvesem? Itt és most? Vagy inkább énvelem? Milyen nevek illata járja át álmodban a párnádat? Bár megtudhatnám végre, mi a Te neved! Csak egyszer, csak egy illatról tudhatnám biztosan: igen, ez már a forró dél vagy a fagyos észak, a távoljövő vagy a közelmúlt, ez végre az, amire vártam, bár alig érezhető, talán csak néhány pillanatig marad, de nem vitás, ez végre a Te hosszú és kimondhatatlan neved félreismerhetetlen, egyszerű és nagyszerű illata!
Az volt a gond, hogy Tafy rólad gondolkodott – nélkülem.
Meg a higgadt és cinikus Ventura nélkül – túl sokáig. Elhitte talán, hogy eljött az idő, annak az ideje, amire én is várok, te is vársz. Hogy összecsapjanak a fejünk fölött a tér és az idő hullámai. Szűnjék meg az itt és most elszigeteltsége. Találkozzunk: Te meg Én. Mint két tehervonat, lassítás nélkül, frontálisan, egy pályahiba (téridő-zárlat) fölött ütközzünk össze. Ugyanazon út szélén szóródjanak szét karambol utáni kacatjaink. A Te zoknid legyen az én cipőmben.
Az én tollam, a Te tolltartódban. A Te tollad az én szárnyamon.
De mindig gond van, ha az egyik kommuna felkeresi a másikat.
Az efféle vizitnek két, bevált formája ismert.
A szerelem és a háború.
Nemritkán épp ebben a sorrendben.
Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!
Kedves olvasó,
ha nem vagy még támogató, lépj be a Klubba ITT. Csupán havi két kiló kenyér áráért elérsz minden támogatói tartalmat. Alkalmi támogatásra Paypalon keresztül van lehetőség (kattints a kis gombra!).
Ha egyik mód sem megfelelő, de szeretnéd támogatni a Cenwebet és a rezervátumot, akkor keress minket mailben a centauri16@gmail.com címen. Segítségedet előre is köszönjük!
még több irodalom
Költözik megint a FONO (vagy Fono? vagy Fonó?) egy része. Örülök! 🙂
Úgy vagyok, mint a gyerek – vagy az a felnőtt, aki sosem nő fel. Azt gondolom, hogy ha egy kívánságot sokszor ismétlünk, akkor nagyobb valószínűséggel teljesül. Leírom hát itt is:
Szívesen olvasnám el azt a részt is majd egyszer, ahol te és az egyik szereplőd vitatkoztok, és a végén nevet cseréltek!
Vajon hányadszor olvasom, mégis mindig új, azt hiszem értem, pedig nem. Tafy bonyolult, mégis egyszerű, mint a faék, mint a Fono… 🙂