Camus | Az idegen
Néhány éve olvastam egy cikket arról, amely szerint a sok napsütés depressziót okozhat. Azért jegyeztem meg ezt az információt, mert velem is előfordult már, hogy rossz érzéseim lettek a tűző naptól. Nem fizikailag voltam rosszul, hanem lelkileg. Bár a konkrét cikket már nem tudom, hol találtam, most rákeresve elég sok anyagot felleltem a nyári szezonális depresszióról. Az NBC cikke szerint például ez egy igen ritka, de létező formája a szezonális depressziónak. Hogy pontosan mi okozza, arról megoszlanak a vélemények. Nehéz megítélni, hogy önmagában a napsütés vagy a nagy meleg az, ami káros hatással van a lelkiállapotra, a diszkomforttal vagy a fény által előidézett hormonális változásokkal függ inkább össze.
Az extrém hőség mindenesetre járhat fokozott ingerlékenységgel és depresszióval, az öngyilkossági hajlam és az agresszió növekedésével. Megnőhet ilyenkor a családon belüli erőszakos esetek száma és a drogfogyasztás.
A napfény kése
Ugyanakkor többen is beszámoltak arról, hogy maga a fény az, ami zavarja őket. Volt, aki úgy fogalmazott, hogy “mintha késként vágna át” a testén a napfény.
És találunk egy klasszikus regényt is, amely szinte úgyanígy fogalmazza meg a napfény problémáját, és amelyben óriási szerepet kap a meleggel való küzdelem: Albert Camus 1942-es könyve, amelyet először Közönyként, majd 2016-ban helyesbítve Az idegenként adtak ki magyarul. Francia címe is Az idegen (L’Étranger), és ez a szó le is írja a központi problémát. Azt, hogy milyen idegen tud lenni egy európai ember egy forró afrikai országban. Egy francia Algériában.
A főhőst, Meursault-t végig kínozza a forróság. Nem találja a helyét a világban, pontosabban szólva az arab világban, ebben pedig jókora szerepe van annak, hogy túlságosan meleg van, és túl erősen süt a nap. A könyvben a tragikus eseményeket következetesen tűző napsütés kíséri vagy egyenesen idézi elő.
Először az anyja temetését a rekkenő hőségben:
“Az ég már tele volt napfénnyel. Éreztük a súlyát a földön s a mind gyorsabban növekvő forróságot. Nem tudom, mért vártunk oly soká, mielőtt megindultunk volna. A sötét ruhában, éreztem, máris melegem volt.”
„Ma ez a túláradó napfény, amelytől az egész táj rezgett, mindent embertelennek s lehangolónak mutatott.“
“Úgy éreztem, mintha a menet kissé gyorsabban haladna. Köröttem egyre ugyanaz a tájék, ragyogó nappal telítve. Az ég fénye már tűrhetetlen volt.”
“Mindez, a nap, a bőr- és ganajszag, aztán a lakk és a tömjén illata s az álmatlan éj fáradtsága egészen összezavarta a szememet és gondolataimat.”
Eddig teljesen világos,
hogy hogyan borítja meg a férfi elméjét a napsütés. Ezután következik egy kis szünet, amikor a nap kellemes arcát mutatja, amíg a vízparton pihennek az ismerőseivel. Majd mielőtt megjelennek “az arabok“, köztük későbbi áldozata, és eszkalálódik a konfliktus, a nap sugara ismét baljósan szúr a földre.
„A napfény majdnem merőleges vonalban hullt a homokra, s a tengeren szinte már tűrhetetlenül ragyogott. A part egészen néptelen volt. A fennsík szélén, a tenger felett sorakozó nyaralókból jól lehetett hallani a tányérok és evőeszközök csörgését. Lélegezni is alig tudtunk a földből áradó vak hőségtől.“ „Nem gondoltam semmire, mivel félig már aludtam, úgy sütötte a nap a fedetlen fejemet.“
„Sokáig sétáltunk a tengerparton. A nap most már kibírhatatlan volt. Szinte darabokra tört a homokban és a tengeren.“
“Közben nem volt semmi más, mint a nap és ez a csend a forrás halk neszével meg a három kis hanggal.”
A gyilkosságot előkészítő hangulatot szintén a nap és az általa okozott kábultság uralja:
“Mikor Raymond átadta a fegyvert, a nap éppen rátűzött.”
„Elkísértem a nyaralóig, s míg felment a falépcsőn, én lenn maradtam a lépcső alján a napfénytől kábult fejjel s csüggedten attól az erőfeszítéstől, amelyet még meg kell tennem, hogy felérjek az emeletre, s tovább fecsegjek az asszonyokkal. De akkora volt a forróság, hogy ezt az álldogálást sem bírtam egy helyben, az égnek e vakító fényesője alatt. Maradok vagy mozdulok, tulajdonképpen mindegy volt most.
Egy perc múlva fogtam magam, visszatértem a tengerpartra, s folytattam a sétálást. Mindenütt s megint ugyanaz a bíborszínű harsogás. A homokon csak úgy lihegett a tenger, a sok apró hullámnak gyors és fullatag lélegzetével. Csak mentem lassan a sziklák felé, s úgy éreztem, megdagad a homlokom a nap alatt. Ez az egész forróság rám dőlt, s ellenállt a járásomnak. S ahányszor csak éreztem tág, meleg leheletét az arcomon, összeszorítottam a fogam, ökölbe fogtam a kezem mindkét nadrágzsebemben, megfeszítettem egész lényem, hogy legyőzzem a napot és ezt a homályos részegséget, amelyet egyre rám zúdított. Minden egyes fénycsóvára, amely akár a homokból, akár egy fehér kagylóból, akár egy üvegszilánkból villant rám, szinte megvonaglott az állkapcsom. Sokáig jártam így a parton.
Messziről mindjobban láttam a szikla sötét kis tömegét, körötte a nap és a vízpor vakító fényhálójával. Eszembe jutott a friss forrás valahol a szikla mögött. Kedvem lett volna felkeresni bugyogó vizének moraját, menekülni a napfénytől, az erőfeszítéstől, a nők könnyeitől, rátalálni egyszóval az árnyékra és a pihenésre. De mikor közelebb értem, láttam, hogy Raymond ellenfele is ott van.“
“Ugyanaz a nap, az a napfény
hullott itt ugyanarra a homokra. Legalább két óra óta a nap nem haladt előre, legalább két órája, hogy horgonyt vetett egy forró fémóceánban.”
“Gondoltam, még csak egy félforduló, akkor aztán vége lesz. De mögöttem egy egész part vibrált s tolongott a napfényben.”
Végül már nyíltan párhuzamot von a gyilkosság ideje és az anyja temetése, a két halál és a halálos napsütés között.
“A nap égetését mindinkább éreztem az arcomon, s a verejtékcseppeket szemöldököm alig győzte feltartani. Ugyanolyan nap volt ez is, mint mikor eltemettem anyámat, s mint akkor, most is fájt a homlokom, és minden ér egyszerre lüktetett a bőr alatt. Mivel már nem bírtam ki ezt az égetést, egy lépéssel előbbre mentem. Tudtam, hogy ez ostobaság, s hogyha egy lépéssel továbbmegyek, nem szabadulok meg a naptól. Mindamellett egy lépést tettem, egyetlen lépést, előre. S ezúttal, bár fel sem kelt, az arab kihúzta a kését, s mutatta a napfényben. Az acél felvillanó fénye, mintegy hosszú s szikrázó penge, úgy érte a homlokomat. Ugyanekkor a szemöldök verejtéke egyszerre ráhullt a szemhéjamra, s mindkét szememet langyos és sűrű fátyollal borította. E könny és sófüggöny mögött egyszerűen megvakultam. Már csak a nap cintányérját éreztem a homlokomon, s egyben, határozatlanul a késből felvillanó fényes kardot, állandóan velem szemben. Ez a lánggal égő kard egyre marta a szempillámat, s folyton vájkált fájó szememben. Akkor aztán minden megingott. A tenger felől sűrű és lángoló lehelet áradt. Úgy éreztem, hogy az ég egész széltében megnyílik, s tűzesőt hullat a földre.”
A nap miatt
Ha bármi kétségünk maradna még, hogy Meursault a tűző „nap miatt“ ölt, akkor ezt eloszlatja akkor, amikor a bíróságon felel arra kérdésre, hogy pontosan mi bírta rá a gyilkosságra: „sebtében azt feleltem, zavartan és kapkodva kissé, s érezve, milyen nevetséges vagyok, hogy az egész a nap miatt volt.“
Ezt a jelenlévők ugyanakkor nem találták megfelelő indoknak, sőt, egyáltalán nem fogadták el okként, annyira banálisan hangzik. Ez pedig olyan következtetésekhez vezetett, minthogy Meursault tettének nem is volt igazán oka. Pedig bármennyire is banális, ez egy meglehetősen lényeges ok, és önmagánál sokkal messzebre mutat. Meursault nemcsak néha érezte kényelmetlenül magát, hanem mindig. Szó szerint nem sikerült akklimatizálódnia Algírban, és számára a napsütés egyenlő volt és ténylegesen is egyenlő lett a halállal.
A kutatások alapján
pedig látjuk, hogy nem pusztán a fantázia szüleménye az, ha valaki erről az életérzésről számol be. Vajon Camus a saját tapasztalatait írta meg? Az egész gyarmatosítást kontextusba helyezi az elviselhetetlen napsütés? Az, hogy mennyire idegen és sokszor elviselhetetlen volt az éghajlat az európaiaknak, és hogy mennyi pszichózis, agresszió következhet már pusztán ebből is? Akárhogy is, a napfény tudatmódosító hatásával talán a valóságban is számolnunk kell.
Ahogy Meursault-t a regényben utolérte a végzete és a büntetése, úgy Európát is utolérni látszik a valóságban egyfajta éghajlati végzet, ami ugyanabból a forrásból táplálkozik, mint a gyarmatosítás: a leigázni és kizsákmányolni vágyás. Már nem kell sehová elmenni ahhoz, hogy embert próbáló forróságot tapasztaljunk. Kérdés, hogy hová vezet ez mentálisan. Mi történik, ha idegenné válunk a saját éghajlatunkon?
Forrás: Camus: Közöny, Gyergyai Albert fordítása, kép: Jared Enos/Flickr, CC BY-NC-ND 2.0
Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!
Kedves olvasó,
ha nem vagy még támogató, lépj be a Klubba ITT. Csupán havi két kiló kenyér áráért elérsz minden támogatói tartalmat. Alkalmi támogatásra Paypalon keresztül van lehetőség (kattints a kis gombra!).
Ha egyik mód sem megfelelő, de szeretnéd támogatni a Cenwebet és a rezervátumot, akkor keress minket mailben a centauri16@gmail.com címen. Segítségedet előre is köszönjük!
még több irodalom
A Közöny, a Pestis és a Bukás- egy kötetben volt, nagyon régen olvastam, nem is igazán emlékszem rá.
Az biztos, hogy a meleg ingerlékennyé teszi az embereket, talán a dehidráltság (kiszáradás) miatt . De hogy emiatt bekattanjon valaki, azt sosem hallottam, előbb ájulnak el a szomjúságtól és a napszúrástól. Bár minden lehetséges, talán aki amúgy is zavart kissé ilyenkor hatványozódik a dolog. Hármas fokozatú hőség riadó van- emiatt ma előbb haza jöttem, kb. 40 perces séta volt. Pokolian tűzött a nap, valahogy mégsem támadt kedvem senkit sem kinyiffantani:-))inkább arra gondoltam, milyen bölcsek a déli népek, hogy sziesztát tartanak és mindenki behúzódik a hűvös házba délidőtől kezdődően.
Kedves Lívia, örömmel olvassuk, hogy nem mentél végig a városon egy gépkarabéllyal 🙂 🙂 Ez egyszerűen csodálatos 🙂 🙂 🙂
Végülis igen, adja magát az egy az egyben megfeleltetés, de azért Camus-nál a nap és a napsütés mégiscsak egy allegória, amelyben van némi valóságmag.
Nos-ezt nem értem, vsz. nincs elég tudásom Camus munkáiról. Szókép a napsütésről, mint gyilkos forróságról?
Nem, bocs, én fogalmaztam homályosan vagy vezettem le rosszul. 🙂 Tehát szerintem az van, hogy a főhős szenved a naptól és a hőségtől. Ez a fizikai szenvedés összekapcsolódik a történetben és a lelkében az anyja halála miatt érzett fájdalommal, és egyben az idegenség, kívülállóság lelki tapasztalatával is, mintha mindezek fizikai síkon a hőségben tudnának megjelenni, az testesítené meg őket. Így amikor azt mondja, a nap miatt ölt, valójában a nap alatt ezeket a frusztráló tapasztalatokat is érti. Ami szerintem érdekes, és ez már egy másik gondolatmenet, hogy miért pont a nap és a hőség szolgál számára ilyen erős kiindulópontként. Ez utalhat arra, hogy egyes emberek fiziológiájában az erős napsütés tényleg erős változásokat idéz elő. Hogy Meursault és talán Camus is olyan ember volt, akire nagyon rosszul hatott a nap. És arra is utalhat, hogy az embert olykor ténylegesen fizikai kényelmetlenségek sarkallhatják bizonyos döntésekre. Ha addig nem is megyünk el, hogy valaki tételesen a nap miatt öljön, elképzelhető, hogy ez az utolsó csepp a pohárban. Elképzelhető, hogy mondjuk hidegben nem gyilkolna valaki, de melegben gyilkol, mert az az utolsó csepp, mint egy pillangóhatás. Ez gondolkodtatott el arról, hogy vajon mi minden következhet a melegből.
Ezt a Camus regényt nem olvastam még. Érdekes gondolat, hogy a napfény mire lehet képes!
A hőség engem is ingerlékennyé, türelmetlenné tesz – bár a gyilkosságig biztosan nem jutnék el. Én inkább nagyon gyorsan szeretnék hűvösebb helyre jutni. 🙂
Most olvastam a hírt a mekkai zarándoklatról, hogy az embereket az 52 fokos hőség sem tántorította el, és több százan meghaltak. Nos, engem az is megdöbbent, hogy a hit annyira erős lehet, hogy elsöpri a józan gondolkodást is. ☹