Az arab irodalom
Előző fejezet
Arab irodalom
Az arábiai fennsíkon élő bátor, kalandos és a vendégeskedést kedvelő nomád törzseknek bizonyára ősidőktől fogva voltak dalaik, mint a többi, hasonló kulturális fokon élő népeknek. A mondákból azt is tudjuk, hogy a régi arabok, akik Mohammed előtt, a „Tudatlanság napjaiban“ éltek, költőiket nagyon megbecsülték, büszke és irigyelt volt a törzs, amely egy híres költővel dicsekedhetett.
Az előázsiai népeknek általában igen nagy a fogékonyságuk a szó iránt: egy arab legenda azt meséli, hogy amikor Isten kiosztotta az értelmet az emberek között, a görögnek a fejébe, a kínainak a kezébe, az arabnak a nyelvébe tette azt.
De hogy az ősi íratlan költészetből elég sok fennmaradt, az mégsem a költők megbecsülésének köszönhető, hanem annak a mérhetetlen tekintélynek, amely a mágikus kultúrában a szentszövegeket övezi.
A Korán egy-két évszázaddal a Próféta halála után kezdett homályossá válni a hívők előtt. A világ távoli részeire szétszóródott arabok (a hódítás is a diaszpóra egy faja!) kezdték elfelejteni sivataglakó őseik szavait. Megkezdődött a szentszöveg kommentálása és ezzel kapcsolatban Al-Manzur kalifa uralkodása alatt (754 -775 ) kifejlődik az arab humanizmus, a szövegőrző és szövegfeldolgozó filológia.
Az arab filológusok a Korán homályos részeinek magyarázatául segítségül hívták a nácikat, a hivatásos versmondókat, akik még tudták kívülről a régi költők verseit, hogy azok alapján találják meg a szavak elveszített értelmét. Később a verseket nagy gyűjteményekbe írták össze, ilyen a hét fő-költő verseit tartalmazó Moallakát és a 884 verset magába foglaló nagy Hamásza (gyűjtője Abu Tammám, 808—843).
A legenda-övezte régi költők közül leghíresebbek voltak ImrulKaisz, TábattaSzarrán, Antara és Szanfara; a hagyomány mindegyiküknek kitaszított és bátor életet tulajdonít.
Az ősi arab költészet nem szebb és nem kevésbé szép, mint a hasonló ,,vitézi“ költészetek.
Formájában erősen konvencionális, még pl. a vele rokon skald-költészetnél is inkább az, mert a mágikus kultúra formaőrző természetű. Feltűnő a nagy rímgazdagság; állítólag kilencven soron átmenő rímek is akadnak. Igen nagy szerepet játszik a vérbosszú és az öndicséret.
Az európai vitézi énekektől leginkább a szerelmi részek különböztetik meg, mert azok a megfelelő európai költészetből hiányoznak. Legújabban azt tanítják, hogy az arabok és a perzsák voltak a középkori Európa mesterei a szerelmi költészetben, a provencalokon keresztül.
Az Iszlám szent szövegek, a Korán, Mohammed próféta (571—632) beszédeit tartalmazza. Kinyilatkozásait már életében is leírták, az egész corpust Mohammed utóda, Abu Bekr gyűjtötte össze és azóta változatlan szövegnek tekinthető. A Korán szövege ennek következtében megőrizte részben a prófétai révület, részben pedig a hitszónoki rögtönzés laza szerkezetét, ismétléseit, bőbeszédűségét.
A mágikus kultúra kevésre becsüli, irodalom alattinak érzi a szórakoztató irodalmat, amely pedig a szó- és mesekedvelő araboknál mindig gazdag lehetett. Voltak hosszú prózaregényeik, amelyeket a hivatásos mesemondók kívülről tudtak, mint a skaldok a sagákat. Arab sajátosság a makáma, a szójátékokkal fűszerezett rímes próza, legnagyobb mestere Hariri (1054—1121) volt.
Maqamat Al-Hariri – Középkori díszes kézirat
Ilyen szájhagyományos prózai elbeszélésekből keletkezhetett az arab irodalom legfőbb kincse, az Ezeregyéj,
az egész mágikus kultúra legnagyszerűbb és mindmáig legélőbb szépirodalmi alkotása.
E hatalmas terjedelmű keretes elbeszélés legrégibb elemei még Babilonba nyúlnak vissza, hiszen a gyűjtemény Bagdad környékén alakult ki. Igen sok indiai és perzsa mesemozzanatot is tartalmaz, de egészben véve mégis az arab szellem műve. Azt az alakját, amelyben mi ismerjük, Egyiptomban nyerte el talán a XVI—XVII. században. A tudósok szerint a későbbi alacsonyabb kultúrszínvonalon ékelődtek belé a csirkefogó-történetek és a nyersen pornografikus elemek.
Hatása Európában már a XV. század olasz novellaíróinál kimutatható, de igazi felfedezője a francia Jean Antoine Galland, aki 1704-ben francia nyelven, a kor ízléséhez idomítva adta ki. Eredeti szövegét a múlt század folyamán adták ki, ekkor készültek az első szöveghű fordítások is.
Az Ezeregyéj olyan gazdag, olyan csodálatos, olyan mesés, „mintha az Ezeregyéjből lépett volna ki“ . Ez az abszolút mesevilág; színpompája mellett elhalványodik minden északi mese. Ebben a könyvben valóság az a vágyálom, amelyet a nyugati ember ezzel a névvel jelöl: „mesés Kelet“. Olvasása felér egy egzotikus utazással.
Hogy a felnőtt olvasóra is oly nagy a hatása, azt talán két oknak lehet tulajdonítani: egyrészt, hogy az emberben megszépült új életre hívja gyermekkori emlékeit, másrészt mert mégsem csak mese a szónak gyermeki értelmében. Elbeszéléseinek nagyobb része regény és novella, minden meseszerű elem dacára mégis realista ábrázolása egy a miénktől különböző, színesebb és félelmesebb világnak, olyan világnak, amely belső feszültségben a késő Rómára emlékeztet, Apuleius világára.
Az Ezeregyéj is nagyon „késői“ mű,
minden üdesége dacára öregebb a mi kultúránknál, a mágikus világ késői hajtása. Alaphangulata az egzisztenciális bizonytalanság. Oly mértékű bizonytalanság, hogy már irreális formákat ölt: gyönyörű palotákban járunk, az Ezeregyéj híres leírásai csakugyan mesebeli pompát érzékeltetnek.
Az egész világirodalomban nincsen palota, amely az Ezeregyéj palotáival fényűzésben felvehetné a versenyt — de a mozaikos padló vagy a gazdag szőnyegekkel borított fal bármely pillanatban szétválhat, hogy egy rettenetes dzsin, efrit vagy egyéb szellem lépjen ki belőle és elragadja az embert egy égbenyúló szikla tetejére, ahol a Rok madár fészkel.
Minden lehetséges — minden, ami rossz. Valamennyi történet példázat a sors minden képzeletet felülmúló hatalmáról. Az emberi akarat arra való, hogy minden ellenkezőképpen történjék, mint ahogy akarjuk.
Az északi mesék hősei az erdőben találkoznak az óriásokkal, a tündérekkel, a boszorkányokkal — az erdőben, amely félhomályával és ismeretlen messzeségekbe terjedésével a fausti kultúra jelképes színhelye. Az Ezeregyéjben nincsen erdő.
Itt az ember leás a föld alá, csapóajtóra bukkan, kinyitja, kőlépcsők vezetnek le a földbe és odalent csodálatos földalatti palota várja: a zárt, világon kívüli, titkos törvények szerint berendezett Barlang, a mágikus kultúra jelképes színhelye. Itt nincs messzeség, nincs végtelen, nincs szabad ég és a tenger is csak arra való, hogy barlangos szigetekre vesse ki a hajóst.
Valami sűrű, elvarázsoltan intenzív barlangvilágban vagyunk, rejtve, boldog-boldogtalanul. Lélektani szempontból innen kellene kiindulni, ha az Ezeregyéj hatását akarnék elemezni. A mágikus kultúra barlang-érzéséből, amely ebben a könyvben éri el legtisztább és legteljesebb kifejeződését. A keleti ember számára az Ezeregyéj az, ami a nyugatinak a Faust.
Seherezádé (Az Ezeregy éjszaka legszebb meséi) – mesél: Molnár Piroska
Köszönjük, ha megosztod ezt a cikket! Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá! | ITT KÉRJ INGYENES HÍRLEVELET ✉️ | Forrás: MEK, Wiki, Pixabay | Borítókép: Wikipédia
Kedves olvasó,
lépj be a Klubba ITT, hogy elérhess minden támogatói tartalmat! Alkalmi támogatásra Paypalon keresztül van lehetőség (kattints a kis gombra!).
Ha másként szeretnéd támogatni a Cenwebet és a rezervátumot, akkor keress minket mailben a centauri16@gmail.com címen. Segítségedet előre is köszönjük!
még több irodalom
Erényes, tisztalelkű, okos és jámbor:-))) – a nők elleni erőszak szlogenje, aki ilyen az megérdemli az életet…. Nagyon klassz cikk, már azt hittem Sasszem nem is ír ide. Bevallom nem mindent olvastam el, nehéz és nagyon professzionális írásokat hozott mindig. Ez a mese viszont csodás- különösen Molnár Piroska tolmácsolásában.
Hihetetlen- a nők alárendeltsége úgy látszik minden hitrendszerben egyforma volt és van ahol maradt is- sajnos.
„egy arab legenda azt meséli, hogy amikor Isten kiosztotta az értelmet az emberek között, a görögnek a fejébe, a kínainak a kezébe, az arabnak a nyelvébe tette azt”
Ez mennyire igaz. Az a középkori díszes kötet pontosan olyan, mint ha kínaiak festették volna. 🙂
Köszi Sasszem, érdekes volt ez is. 🙂
Hogy vált a Korán szent szövege gazember politikusok eszközévé, meghamisítva azt, hogy aztàn véget nem érő konfliktusokat indikàljon népek között az olajért az àsvànyi kincsekért a hatalomért.
Nem ismerem a szent szöveget, de arab ismerősöm anno elmondta a fentieket.