Az ókeresztény fénykor
Előző fejezet
Ókeresztény irodalom
Az ókeresztény fénykor
A vértanúk kora Nagy Konstantin türelmi rendeletével (312) véget ért. A kereszténységnek most egy másik veszedelemmel kell szembenéznie: az eretnekséggel.
A szellemi élet középpontjában a dogmatikai viták állnak. A IV. és V. század irodalma túlnyomó részben szentírás-magyarázat és vitairat; minden egyéb csak melléktermék. Az emberek legégőbb vágya, hogy megtalálják a Helyes Tant, az Istenre vonatkozó végleges bizonyosságot.
A keleti egyház fénykora a IV. század.
Ekkor élnek egymás mellett Nagy Szent Basilius, Aranyszájú Szent János és a két Szent Gergely, a Nüsszai és a Nazianzi. A pogány Libaniustól tanulták az ékesszólást és iskolatársai voltak legnagyobb ellenfelüknek, Iulianus Apostatának.
Ez a század az emberiség egyik nagy kora — nagy kor az, amikor egyszerre egymás közelében egy sereg kiváló elme dolgozik ugyanazon a szellemterületen, mint a drámaírók a periklészi Athénben, a festők a Mediciek Firenzéjében. De a IV. század nagysága iránt a mai embernek kevés az érzéke. A keleti egyházatyák műveinek olvasásához nem vagyunk eléggé éles eszűek és hiányzik belőlünk a dogmatikus kíváncsiság is.
Még a legélesebb profilja Nazianzi Szent Gergely* alakjának van; ő az, akit egy ügyes fordítás vagy életrajz elevenné tudna tenni. Szent Ágostonra emlékeztető, izzó és önmagába fordult lélek volt. Ezt tanúsítják felkiáltásokkal megszakított, képekkel tömött, a késői retorika minden ékítményével felszerelt beszédei is, de még inkább költészete, elsősorban három hosszabb, olykor csaknem byroni hangú önéletrajzi költeménye.
Megrázó nagy élménye barátjában, Nagy Szent Basiliusban való csalódása és az a pillanat, amikor mint pátriárka, katonák között vonul be az ellenséges, ariánus Konstantinápolyba. Iulianus császárról is sok érdekes, bár elfogult beállítású vonást jegyzett fel.
Az istenes élet teljes embert kíván — aki üdvözölni akar, mással nem foglalkozhat.
E kort az emberi életnek csak mágikus mozzanatai érdeklik: így elsősorban a szüzesség, amelynek ősidők óta titokzatos, démonokat legyőző hatalmat tulajdonítanak. A szüzességet dicséri például Olympiai Methodios Symposionja, e platóni dialógus, amelyet tíz szűz folytat Areté (Erény) úrhölgy kertjében: a platóni Erős helyét a szüzesség foglalta el.
Hasonlóképp állt a természeti törvények iránt való antik érdeklődés helyére a csoda, amelyben a természeti törvény pórul jár, mint a zsarnok a szűzzel szemben. Legfontosabb pedig az önsanyargatás: a test mortifikációja által mágikus hatalmat nyerünk — nem önmagunk, hanem a belénk hatoló gonosz, a kísértő ördög és serege fölött.
A nagy remeték mind nagy ördögűzők; Szent Hilárion egy kísértetlakta pogány templom romjai közt telepszik le, hogy közel legyen az Ellenséghez; egész élete menekülés, mert mihelyt felfedezik hollétét, elébe hozzák az ország valamennyi megszállottját, hogy kiűzze belőlük a gonosz szellemeket.
A III. századtól kezdve Felső-Egyiptom és Szíria pusztaságai anakróhétákkal, remetékkel népesednek be. Mikor Szent Melánia 400 körül elhagyja a világi életet és útnak indul, hogy felkeresse a híres remetéket, már minden sivatag tele van velük. Később a remeték közös életrendbe szervezkedve, megalapították a szerzetességet.
Az embereket az istenes élet vágya hajtja a vadonba és azonkívül a csömör is, a késői civilizáció emberének fáradtsága, életuntsága, maga elől menekülése. Akik otthon maradtak a városokban, legalább hallomás vagy olvasás útján akarnak részesülni az elmenekülés áldásaiban: mint napjainkban az egzotikus irodalom, úgy fejlődik ki a IV. században a remete legenda. Megalapítója Szent Athanáziusz (kb. 296—373), aki az első nagy remetéről. Remete Szent Antalról írt életrajzot.
Szent Jeromos az igazi író ösztönével megérezte az új műfaj lehetőségeit és megírta a másik nagy remetének, Remete Szent Pálnak, majd Szent Hilarionnak, továbbá Malchus remetének életét. Jeromos életrajzai már legendák, sőt kedvességükkel, eleganciájukkal a műfaj legjava termékei közé tartoznak.
Az V. század körül azután már legenda-gyűjtemények alakulnak ki a sivatagbeli atyák viselt dolgairól. A leghíresebb közöttük Palladius püspök (364—431) Historia Lauciasának nevezett gyűjteménye. Rövid, anekdotikus előadása meg sem közelíti Szent Jeromos három legendáját, amely Gottffied Kellernek is dicsőségére vált volna.
Lehet-e írói öntudatról beszélni ebben a világban?
A földi hírnév megvetése nem engedi meg, hogy az íróember alkotói hiúsága tudatosodjék. De az élő antik hagyomány még mindig kötelezővé teszi, hogy az író gondosan ápolja nyelvét és stílusát.
Az apologétákat bizonyos versengési vágy is vezérli: meg akarják mutatni, hogy a keresztények is tudnak úgy írni, mint a pogány szerzők. Aki hiányos képzettsége miatt nem ügyelhet a retorika szabályainak betartására, bocsánatot kér és hivatkozik arra, hogy csak hasznos dolgot akar írni, nem műalkotást, őszinte keresztényi alázatból, antikot utánzó álszerénységből, kisebbségi érzésből és a hívságok kötelező megvetéséből tevődik azután össze az a negatív írói öntudat, amely a bevezetések szerénykedési formuláiban a középkoron keresztül egészen a XVIII. századig érvényben marad.
A korszak legkitűnőbb és egyben legtudatosabb írója Szent Jeromos**, a Vulgata fordítója.
Ha szent életére gondolunk, természetesen elsősorban az aszkétikus mozgalom kérlelhetetlen előharcosának vonásai jelennek meg előttünk. De ha igen nagy számban fennmaradt leveleit lapozgatjuk, szembetűnik a nagy ellentmondás: a vezeklő csuhája alatt a „nagy író“ lappangott, ennek az emberfajtának minden igazi humanitásával, furcsa és nagyon is megbocsátható gyengeségével.
Olyan volt, mint Cicero, mint Petrarca, mint Erasmus, mint Goethe, mint Kazinczy. (Mellesleg ezek is mind nagy levelezők.) Az irodalmat világ megvetése dacára mérhetetlenül fontosnak tartotta és De Viris Illustribus címen megírta az első keresztény irodalomtörténetet. Abban is hitt, hogy az irodalom mindenkinek szívügye: egy helyen azt írja, hogy Epiphanius püspök leveleiért csak úgy verekszenek a szentföldi remeték, főkép szép stílusuk miatt.
Csak könyvek közt érezte jól magát; Nolai Szent Paulinust egy levelében rábeszéli a szent könyvek elmélyedő tanulmányozására, meghatva tekint végig a szent szövegeken, majd felkiált: „milyen élvezet ilyen könyvek stúdiumának élhetni!”
Filológus hajlamai vannak — úgy látszik, ő az első latin egyháztudós, aki meg tanult héberül; az akkor szokásos allegorikus biblia magyarázat mellett szövegkritikai és tárgyi magyarázatokat is készít. Hogy mennyire szerette az antikot, már láttuk. Szenvedélyes idéző; nemcsak a bizonyítás kedvéért idézi a Szentírást, hanem bizonyos humanista örömmel ravaszkodja bele a szép idézetet elbeszélésébe.
Szeret meghúzódni a hatalmasok árnyékában, mint a nagy humanisták.
Bókoló leveleket ír a pápának és a szent gazdagoknak, pl. Nolai Szent Paulinusnak. Egész életén át kapcsolatot tart fenn Szent Paula környezetének előkelő asszonyaival — ezek úgy hozzá tartoznak, mint Goethéhez a nagyhercegnők. Szent Pauláról írt nekrológja egyik legszebb írása.
Szatirikus hajlamán nem tud erőt venni ő sem, mint a hozzá hasonló nagy írók, neki is nagyon sok az ellensége és mintha jól is érezné magát ezekben az irodalmi viszálykodásokban és intrikákban. Természetesen nagyon hiú: büszkén panaszolja, hogy mennyi apokrif jeromosi írás van forgalomban.
Gyengéi eltörpülnek gazdag és kedves emberiessége, melegsége mellett — csak kiemelik esendő rokoni voltát és közelebb hozzák szívünkhöz a szentet, akiről oly szépen mondja az egyházi latin irodalom nagy ismerője, Pierre de Labriolle:
„Nincs még egy egyházatya, akinek oly jól látnók, annyi század elmúlta után, a halott betűn keresztül, la vie,l’expression et la flamme.”
Folyt. köv.
* Nazianzi Szent Gergely 329 körül született Nazianzosban, Kappadókiában, mint Nagy Szent Basilius és Nüsszai Szent Gergely. 381-ben Konstantinápoly püspöke lett, de nemsokára lemondatták. Visszavonult birtokára, itt halt meg 389-ben vagy 390-ben.
** Szent Jeromos (Sophronius Eusebius Hieronymus) 340 körül született Stridonban, Pannónia és Dalmácia határán, ezért első irodalomtörténészeink őt is a magyar irodalomhoz számították. Rómában élt és tanult, majd öt évig remetéskedett Antiochia mellett egy pusztában. 386-ban a Szentföldön telepedett le, Betlehemben két kolostort alapított. Itt kezdte el 390-ben a Szentírás fordítását. 419-ben halt meg.
Köszönjük, ha megosztod ezt a cikket! Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá! | ITT KÉRJ INGYENES HÍRLEVELET ✉️ | Forrás: MEK, Wiki | Borítókép: Remete Szent Pál, dombormű, Abasár
Kedves olvasó,
lépj be a Klubba ITT, hogy elérhess minden támogatói tartalmat! Alkalmi támogatásra Paypalon keresztül van lehetőség (kattints a kis gombra!).
Ha másként szeretnéd támogatni a Cenwebet és a rezervátumot, akkor keress minket mailben a centauri16@gmail.com címen. Segítségedet előre is köszönjük!
még több irodalom
