Bennszülött fafaj, a kőhányási berkenye pusztult ki 2025-ben a nagyvadak miatt
Újabb érdekes esetet szeretnék megmutatni egy kényes kérdéssel kapcsolatosan. Bár valójában egyre inkább azért, mert hamarosan bemutatjuk, hogy a rezervátumban hogyan használjuk a nagyvadakat élőhelyteremtésre, míg ugyanakkor a legtöbb területen a nagyvadak inkább az élőhelypusztítás jelképei ma már, főként az ökológusok és a hivatásos természetvédelem szemében.
A Duna-Ipoly Nemzeti Park berkeiből hoztam már egy cikket korábban a nemzeti park engedélyével, ami a túltartott nagyvadállomány és a vadászat viszonyát vizsgálta. Nemrégen pedig arról mutattam látványos fotókat és egy blogot, hogy a szarvasok a nyári aszálynak köszönhetően féktelen pusztítást vittek végbe a Bakony napraforgó-tábláiban és kiskertjeiben. És tényleg nem túlzás pusztításról beszélni.
A nagyvadak, főként a gímszarvas kártételeit ismerjük mi is
az udvarunkból, a rezervátum területén, bár itt nem oly jelentős, mint sok más helyütt az országban. Most újabb példát hozunk, ez is idei, s mind között a legszomorúbb, legextrémebb, bár ezúttal nem a szarvasokkal van a legfőbb gond, mint inkább a tájidegen muflonokkal.
Ezúttal nem a Bakonyban járunk, hanem a Vértesben, és nem napraforgót taroltak le a nagyvadak, hanem egy olyan fafaj utolsó példányait, ami egyedül a világon a Vértesben élt! A kőhányási berkenyét a nemzeti park így mutatja be:
„A kőhányási berkenye (Sorbus acutiserrata) az úgynevezett Tormaria csoport tagja, melyek küllemükben a melegkedvelő barkócaberkenye (Sorbus tominalis) és a hűvösebb klímát kedvelő, nálunk jégkori reliktumnak tekinthető lisztes berkenye (Sorbus aria) között foglalnak helyet. Különleges tulajdonságuk, hogy bár a megtermékenyüléshez kell az idegen pollen, az mégsem épül be az utód genetikai állományába. A növény így gyakorlatilag klónozza magát. Az ilyen berkenye fajok többsége kis elterjedési területű. Ez a „kis” terület lehet egy hegység, de lehet akár egyetlen hegy, vagy északi lejtő is. Ezek a fajok rendszerint meredek, sziklás lejtőkön élnek és az eddig elmondottakból is kitűnik, hogy ritkák. Fajaik elsősorban a levél és a termés alapján különíthetők el, de gyakran nagyon hasonlítanak egymásra, így csak kellő gyakorlattal rendelkező szakember tudja biztosan meghatározni őket.”
A teljes cikket itt találjátok. Azért is javaslom nektek, mert ezt az esetet valószínűleg sűrűn fogjuk idézni a következő években, mivel a nagyvadaknak nem csak az idén, hanem hosszútávon is komoly feladatot szánunk a rezervátumban.
A kőhányási berkenye,
amely a világon kizárólag Magyarországon, azon belül is csakis a Vértesben élt, 2025-ben már nem találták meg a vadonban (kimentett példányai vannak valahol még). A faj kipusztulásával kapcsolatban két dolgot szeretnék megjegyezni. Láttam a kommentfalakon is felmerült a kérdés, hogy a nemzeti park miért nem akadályozta meg a faj kipusztulását? Ez talán csakugyan valid kérdés, hisz elvileg tudta mindenki, hogy ebből a fafajból már csak néhány példány él. A vadállomány túltartottsága szintén ismert volt, tehát joggal kérdezhetjük: miért nem léptek az aktív védelem útjára, akár oly módon is, hogy a vadaktól kerítéssel védjék a berkenyéket?
A másik megjegyzésem: számomra nem egészen világos, hogy ebben a konkrét esetben milyen a vadkár, a túltartott vadállomány és az aszály viszonya. A Bakonyról szóló írásban láttuk, hogy a szokatlan pusztítás nemcsak a vadállomány létszámával magyarázható, hanem azzal is, hogy aszályos időben a túlméretes nagyvadállomány a szokottnál is nehezebben talál táplálékot – a kiszáradó források és patakok miatt a kieső folyadékot igyekeztek nedvdús kultúrfajokkal pótolni –, és ilyenkor a kártétel is nagyságrendekkel növekszik. A Vértesben is – a cikkben látható képek alapján is – talán nem csupán a vadak kártétele miatt alakult ki ez a helyzet, hanem az aszály miatt is.
Ráadásul, ha nem is konkrétan a kőhányási berkenyével kapcsolatosan, de vannak saját észleléseim is a berkenyékről az utóbbi 10-15 évből. A cikkben is említett lisztesberkenye például (amely közeli rokona a kőhányási berkenyének) két példány él nálam a kis luckörben, de a gyakori madárberkenyét (Sorbus aucuparia) is ültettem, kétszer is, összesen hét tövet, de a rendszeres gondozás ellenére is csak egy példány maradt meg körülbelül 6-7 évig, aztán kiszáradt.
Ami még érdekesebb:
a környéken a régtől meglévő nagy berkenyesorok is eltűntek mára. A folyamatot a kezdetektől figyelem, és úgy tapasztaltam, hogy a berkenye rendkívül érzékeny a magas UV-sugárzásra. A nyár közepén is képes belehalni pár nap alatt egy-egy durva UV-sugárzásos időszakba. A magam részéről abban biztos vagyok, hogy a környék szép madárberkenyesorai emiatt pusztultak ki. 2025. novemberében felkerestem az egykori berkenyéseket, de az egykori 150-200 példányos állományból összesen egyetlen fát találtam meg, a többi elpusztult. Amiként a saját berkenyéim is, így nem zárom ki azt sem, hogy más berkenyefajokat is érinthet kedvezőtlenül nemcsak az aszály, hanem az UV-sugárzás növekedése is. Igaz, erre vonatkozóan irodalmat még nem találtam, de majd utánajárunk ennek is.
Bárhogy van is, a nagyvadak túltartása sokfelé sokféle gondot okoz.
Az ökológusok és természetvédők már régóta beszélnek erről, persze egyre óvatosabban, mert egyre erősebb a fanatikus állatvédők hangja is, akik a vadászat bármely formáját ördögtől valónak gondolják, s mert az erről folytatott diskurzus csak ritkán marad meg értelmes, higgadt keretek között – már ha van egyáltalán.
Holott be kell látni: míg kötelességünk minden élőlénnyel, így a nagyvadakkal is méltányosan bánni, és tiszteletben kell tartani az „életszentségüket”, ugyanakkor nem engedhetjük meg, hogy azért tűnjenek el a bolygóról végleg fajok, mert nem tettünk semmit a felborult egyensúly visszaállítására, de legalábbis – ha egyszer nincs más lehetőség – valamelyest a szabályozásra.
Köszönjük, ha megosztod ezt a cikket! Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá! | ITT KÉRJ INGYENES HÍRLEVELET ✉️ | Borítókép: Centauri (vadon tenyésző berkenye Erdélyben)
Kedves olvasó,
lépj be a Klubba ITT, hogy elérhess minden támogatói tartalmat! Alkalmi támogatásra Paypalon keresztül van lehetőség (kattints a kis gombra!).
Ha másként szeretnéd támogatni a Cenwebet és a rezervátumot, akkor keress minket mailben a centauri16@gmail.com címen. Segítségedet előre is köszönjük!
még több vadon
Nekem is volt madárberkenyém- a bejáratban nevelgettem még anno a házamnál a kocsifelhajtó szélén, olyan beton blockban volt aminek lyukas volt a közepe a föld vastagsága sem volt túl mély és egész nap sütötte a nap. Olyan nagyra nőtt, hogy győztem visszavágni- kb. 10 évig láttam, utána elköltöztem. nem nagyon öntöztem, mert szabad fedetlen területen volt, csak nyáron kapott időnként vizet és nagyon szárazságtűrőnek tűnt. Gyönyörű bokor volt, lenőtt a szomszéd felé is és nagyon szépen takarta a vakolatlan oldalt. Szóval érdekes növény. Talán az enyém nem az a fajta volt ami kiveszett a vízhiánytól, meg a vadaktól.