Szerb Antal: Homérosz és az eposz
Első fejezet
Az eposz
Előző fejezet
Homérosz
Amint a világ egy csodával, a világteremtéssel kezdődik, hasonlóképp az irodalomtörténet első ténye is egy csoda (és egyben egy világ teremtése). Homérosz eposzai, a legrégibb irodalmi emlékek, mindjárt a legtökéletesebb művek közé tartoznak, és eljövendő évezredek számára mintául szolgáltak a költészetnek.
Már az ókorban is akadtak filológusok, akik kétségbe vonták, hogy a homéroszi epika egy ember műve. A gondolatot a XVII. században felújították, a XVIII. végén pedig egy nagy klasszikus-filológus, Friedrich August Wolf részletesen kidolgozta. Így keletkezett az ú. n. homéroszi kérdés. A XIX. század folyamán a tudományban általánosan uralkodó fejlődés eszméhez igazodott az a kép is, amelyet a tudósok Homéroszról alkottak.
Homérosz nem is élt, — mondták — költött személy, neve annyit jelent, mint „összeragasztó“. Ha élt is, akkor is csak abban állt szerepe, hogy összeragasztotta a rövid, balladaszerű énekeket, amelyeket rapszódoszok, dalnokok énekeltek a trójai háború hőseiről. Vagy talán volt valami eposzi mag és e köré kristályosodott ki az Iliász és az Odüsszeia. Csoda nincsen. Ha valami olyan nagyszabású, hogy nem tudjuk elképzelni, hogyan is lehetett egy ember alkotása, akkor ki kell deríteni, hogy nem is egy ember alkotása. (Mintha bizony valószínűbb lenne az, hogy a homéroszi korban nem egy zseniális költő élt, hanem huszonnégy!)
A költők kezdettől fogva tiltakoztak ez ellen a felfogás ellen. Tiltakoztak, nem filológiai és történelmi adatokra hivatkozva, mint a tudósok, hanem arra a számukra élményszerű igazságra, hogy egységes alkotást csak egy alkotó hozhat létre, mert az egység éppen azt jelenti, hogy egy lélek tükröződik az alkotás egészéből. Az angol és francia tudósok is inkább a költők pártjára keltek és ma, a wolfiánus elmélet utolsó nagy védelmezőjének. Ulrich von Wilamowitz-Moellendorffnak halála óta már a németek közt sem akad komoly tudós, aki azt állítaná, hogy a két homéroszi eposz lassankint fejlődött ki.
De a megalkuvás nélküli „unitárius“ álláspontot sem lehetett fenntartani. Be kellett ismerni, hogy más írta az Iliászt és más az Odüsszeiát. Az Odüsszeia később, talán száz vagy kétszáz évvel is később keletkezett, és már az Iliász hatása alatt, az Iliászt, mint iskolai mintaképet követve, anélkül, hogy sikerülne teljesen felemelkednie az Iliász fenséges magaslatára.
Ahhoz sem fér kétség, hogy a görögök már Homérosz költeményei előtt is ismerték a nagy eposzokban szereplő isteneket, hősöket és mondákat. A rapszódoszok ezeket már Homérosz előtt is megénekelték. Fel kell tételezni még azt is, hogy Homérosz előtt is voltak már nemcsak hősi dalok, hanem az Iliászhoz hasonló, hexameterben, tehát nem éneklésre, hanem szavalásra való formában szerzett epikus költemények is.
Lehet, hogy szerzőjük vagy más már le is írta ezeket, aminthogy feltételezhető az is, hogy Homérosz már írásban fogalmazta meg költeményét. Az Iliásznak nagyon sok előzménye volt, hosszú út, hosszú „fejlődés“ vezetett odáig. Az út Homérosszal érte el csúcspontját, de távolról sem zárult le vele. Mindez így van; de a csoda mégis csoda marad.
Az előzmények valamennyien elvesztek,
sőt az utórezgések is: a görögök, és irodalmi örökségük őrzői és elprédálói, a bizánciak, nem ismerték még a fejlődés gondolatot, nem tartották érdemesnek, hogy a kezdetlegesebb műveket is konzerválják, elég volt nekik a tökéletes. De ha az előzmények ránk maradnak, a csoda akkor sem volna kevésbé csodálatos. A csoda az, hogy ezekből az előzményekből Iliász lett. Az előzmények más népeknél is együtt voltak és mégsem alkottak még egy Iliászt: mert Homérosz csak egy volt.
Hasonló jelenség Shakespeare fellépése, de kevésbé titokzatos, mert itt ránk maradtak az „előzmények“, — amelyek oly keveset mondanának, ha nem Shakespeare-hez vezetnek! A csoda az, hogy teremtő géniusz járt az emberek között — és hogy mindjárt az első költő, akinek neve ránk maradt, azok közé a világ alkotó géniuszok közé tartozik, amilyen csak három négy ha folyamán. megjelent az egyetemes irodalomtörténet.
Ennek a csodálatos alkotónak életéről úgyszólván semmit sem tudunk. Ismeretes, hogy az ókorban „hét város vitatá“, hogy melyik szülte; a tudósok azt mondják, hogy az elsőnek lehetett igaza, a kisázsiai Szmirnának. Életének idejét is csak nagyon hozzávetőlegesen ismerjük: valamikor a IX., VIII. vagy VII. században Kr. e. élhetett.
A két nagy eposz közül a régibb és nagyobb szabású, az Iliász, a trójai háborúról szól. A trójai háború hatalmas hősmondájának valószínűleg volt történelmi alapja: a Kis-Ázsiában gyarmatosító görögök harca az ottani barbár őslakosság ellen. Ezt bizonyítja, hogy egyik-másik trójai hős neve Homérosznál is áll, barbár hangzású.
A hősköltemény középpontjában Akhilleusz áll, Akhilleusz haragja. Akhilleusz felindul Agamemnon, a Tróját ostromló görögök vezére ellen és visszavonul a harctól. A trójaiak erre erőre kapnak. Akhilleusz megengedi legjobb barátjának, Patroklosznak, hogy az ő fegyverzetében szálljon síkra a trójaiak ellen. Hektor, Trója legvitézebb védője, megöli Patrokloszt.
Akhilleusz fájdalmában őrjöng, majd Hektor ellen vonul. Meg is öli, holttestét nem hagyja eltemetni, amíg Priamus király, Hektor ősz atyja, ki nem jön érté Trójából. Akhilleusz megkönyörül rajta és kiadja Hektor holttestét; Patrokloszét pedig a görögök nagy pompával eltemetik.
Igazi királyokkal, „hős“-költemény: csatákkal, tárgya párbajokkal; nagy de a háború, „Hinterland“-ban elénk tárul az emberi világ egész gazdagsága. Látjuk a százkapujú Trója napi életét, amint folyik tovább, bár a hősök ölik egymást a kapuk előtt. Az asszonyok dolgoznak, gyermeküket sétáltatják és áldozatot mutatnak be az istennőnek. A vének a ház előtt ülnek és elismeréssel szemlélgetik Szép Heléna szépségét. Odalent a vezérek tanácskoznak és civakodnak végtelen hatalmi féltékenységben.
S fent az ezer csúcsú Olümposzon a halhatatlan istenek nagy kedvvel élik emberi-emberfölötti életüket, lakomázva, veszekedve, szerelmeskedve és egymáson mulatva. Istenek, asszonyok és hősök egyaránt és folyton beszélnek. Ömlik belőlük a gyönyörű és bőséges, ráérős görög szó, mind tudják, hogy szépen beszélnek és örülnek egymás és saját szavaiknak.
Az Odüsszeia emberekben és emberi dolgokban valamivel szegényebb, mint az Iliász, — de térben sokkal nagyobb: tengerben, országokban, egekben. Az Iliász a jelenvalóság költeménye. Azoknak az eposza akik oly jól érezték magukat a földön, hogy az emberiség azóta is odavágyódik közéjük.
Az Odüsszeia a távolság eposza, az utazásé. Az első romantikus mű, azt lehetne mondani, mert benne jelenik meg először a nosztalgia. Hőse, a „sokcselű“ Odysseus, már nemcsak hős és ember, hanem jellegzetesen görög is. A görög nemzeti vonások dicsőülnek meg benne: a beszéd szeretete diplomatikus ügyességgé, az éles értelem mindenki eszén túljáró ravaszsággá, a nagy görög kíváncsiság, a thaumazein, „csodálkozás“ (minden filozófia alapja Platón szerint), emésztő világjáró szenvedéllyé, tengeren túlra kergető nyugtalansággá.
Odüsszeusz Trója pusztulása után elindul,
hogy a tengeren át visszatérjen Ithakába, hűséges feleségéhez, Penelopéhoz. De a tenger nagy útvesztő, különösen, ha egy isten haragszik az emberre. Odüsszeusz találkozik minden szörnyeteggel és megismerkedik minden távol és titokzatos néppel, amellyel az első görög hajósok képzelete a Földközi-tenger partjait benépesítette.
Társai renyhe álmodozásba merülnek a lótuszevők földjén, áldozatul esnek a félszemű óriás Polyphemus haragjának, Kirké disznóvá változtatja őket. Meglátogatja az alvilági mezőket, árbochoz kötve meghallgatja a szirének bűvös énekét; a hajósok ellopják a Nap teheneit, az erre keletkező szörnyű viharban mind elpusztulnak, csak Odüsszeusz egymaga vetődik Kalüpszó nimfa szigetére, majd kilenc évi sínylődés után a phaiákok országába. Végül is hazaér, leöli a kérőket, akik távollétében Penelopét ostromolták és Odüsszeusz vagyonát felették.
Vajon nyugodtan élt ezután ősei otthonában? Az ember szinte elvárja a folytatást, amelyet kétezer évvel később Dante írt meg: Odüsszeusz újra útnak indul hajójával mindegyre nyugat felé, mígnem az Égi Hatalom elsüllyeszti, mikor a távolban már fel tűnik a Purgatórium hegyfoka. Az örök vándor, a távolságokkal eljegyzett ember, otthon sem találja meg otthonát és nosztalgiájára nincs orvosság, csak a halál, amely ott leselkedik minden nosztalgia alján. Odüsszeusz útján leplezett halál-démonokkal és halál-országokkal találkozik (Kerényi Károly) és a halál-sóvárgó közép kori kelta monda, amely Dantét ihlette, könnyen tudott hozzá kapcsolódni. (l. ott.)
A homéroszi eposzok egyik legmegdöbbentőbb sajátossága az, hogy a laikus olvasó fordításban csak nem úgy olvassa, mintha mai író írta volna. Ez az örökös aktualitás a világirodalom legnagyobb költői nek közös tulajdonsága: Homéroszé, Dante-é, Shakespeare-é, Goethe-é. írásaik ma kevésbé hatnak régiesen, mint pl. akár a világháború előtt divatos regények.
Mégis Homéroszban a legmegdöbbentőbb ez a vonás, mert hiszen itt majdnem háromezer év távolsága válik semmivé. Baksay Sándor népies, Arany Jánoson tanult Iliász-fordítását kis gimnazisták éppoly gyönyörűséggel olvassák, mint a Toldit vagy az Egri Csillagokat. Élvezéséhez nem kell semmiféle előzetes tanulmány, nem kell „beleélni magunkat“ elmúlt korok lelkébe. Homérosz emberei emberek. Akár ma is élhetnének.
De a homéroszi eposzokban nemcsak emberek szerepelnek, hanem istenek is. És ez idegenszerű a laikus olvasó számára és végeredményben a legnagyobb felkészültségű tudós sem tudja teljesen megmagyarázni Homérosz hitét, ha ugyan lehet ezt a szót vele kapcsolatban használni.
Pedig ez az eposz tengelye. Minél mélyebben behatol az ókortudomány az antik világ nagy műveibe, annál világosabbá válik előtte, hogy az antik irodalmat egy pillanatra sem lehet elválasztani az antik vallástól, az antik embereket az antik istenektől.
A homéroszi világ egészen át van itatva istenekkel.
Az istenek gyakran megjelennek a halandók előtt, el beszélgetnek velük, olykor közömbös dolgokról is, szenvedélyesen állást foglalnak az emberek ügyeiben. Ha nem is jelenik meg személyesen egy „daimón“, az isteni jelenvalóság mindig érezhető.
Homérosz stílusa is csupa isten. Theoeikelos, „istenekhez hasonlatos“, az aránylag kevésbé magasztos homéroszi jelzők közé tartozik. Egy istentől származni még nem jelent sokat, és „isteni“, „ambróziás“, „istenadta“ az éjszaka is, a nagy egység, amely naponta egybemossa az élőket. Homérosz embereinek illemkódexéből nem hiányzik, hogy mit kell tenni, ha az ember egy istennel találkozik.
Amikor a hullámok Odüsszeuszt meztelenül partra vetik a phaiákok szigetén és arra jön Nauszika, a királylány, Odüsszeusz udvariasan megkérdi tőle: „vajon halandó vagy-e vagy pedig istennő, mert külsőd után inkább istennőnek gondolnálak“. Odüsszeusz jól tudja, hogy Nauszika nem istennő, csak bókolni akar, de Nauszika a bókot nem tartja ostobán túlzónak mert hiszen épp úgy járhatna arra egy istennő is, vagy pedig egy istennő felvehetne Nauszika alakját. Mert az istenek rendszerint valakinek az alakjában jelennek meg, és ilyenkor alakjuk titokzatosan kettős, isteni is és emberi is.
Már Hérodotosz is azt mondta, hogy Homérosz és Hésziodosz alkotta meg a görög isteneket. Minthogy a görög csak a megformált valóságot érzi létezőnek, Hérodotosz mondását úgy kell érteni, hogy Homérosz és nyomán Hésziodosz adott formát a görög isteneknek.
Az addig formátlan ős démonokat, kiket az archaikus görögök kígyók, kövek, tüzek alakjában imádtak, ők látták el plasztikus, jellemüknek és hatalmi körüknek megfelelő emberi alakkal, és ez az általuk megalkotott alak a görögök szemében azontúl érvényes maradt. Pheidiasz például az olümpiai Zeusz szobrát az Iliász néhány sora alapján faragta meg.
De vajon hitt-e Homérosz az istenekben, akiket ő maga alkotott? Az egyistenhitben felnőtt ember számára ez a kérdés elkerülhetetlen. Sokan tagadóan válaszoltak rá. A múlt század végén általános volt az a felfogás, hogy Homérosz egy dekadens kultúra hajtása és csak annyiban hitt isteneiben, amennyire egy költő hisz alakjaiban.
De a kérdést nem szabad így felvetni. Homérosz nem „hitt“ az istenekben, mint egy keresztény hivő, akinek a számára Isten létének felismerése a vallásosság legalapvetőbb aktusa. A keresztény hívő által felismert Isten végtelen, mellette a hivő véges mivoltában csaknem semmivé lesz. Ez a hit a hellén számára teljesen ismeretlen, de ellentéte, a hitetlenség is csak sokkal később lép fel. A homéroszi vallás nem hit. Homérosz istenei nem végtelenek, nem sokkal nagyobb urak az embereknél, lázadó halandók olykor dacolnak is velük. De hogy valóságosak Homérosz számára, ahhoz kétség nem fér.
Hogy isteneit néha bizonyos enyhe gúnnyal kezeli, hogy néha csaknem operett-alakot csinál belőlük, pikáns intimitásokat mesél róluk, hogy istenei általában véve kevésbé nemesen viselkednek, mint emberei, hogy az istenek maguk állandóan kinevetik egymást — egyáltalán nem bizonyítja, hogy nem voltak valóságosak a számára. Az ember azokról pletykál és tréfálkozik legszívesebben, akiket tisztel és akiknek közel létét állandóan érzi. És az az alapvető komolytalanság, amely a homérosi istenek legszembetűnőbb tulajdonsága, — paradox módon épen isteni mivoltukból következik.
Gondoljuk meg: az istenek is részt vesznek az ütközetben Trója falai alatt, fegyverrel kezükben harcolnak egymás és az emberek ellen, de harcukból hiányzik a hősi élet nagy perspektívája, a hősi halál. Fellázadnak olykor Zeusz ellen. Zeusz görögös nagyot mondásokkal meg is fenyegeti őket, de lázadásukból hiányzik a legfőbb tét: nem teszik, nem is tehetik rá életüket, mert halhatatlanok.
A halhatatlanság az istenek fölénye a rövid életű emberekkel szemben, de a halandóság az emberek fölénye az istenekkel szemben, mert ez ad tragikus súlyt, komolyságot, fényt és árnyat tetteiknek. Az istenek halhatatlanok és éppen ezért súlytalanok (Kerényi Károly).
És most térjünk vissza az emberek közé.
Kik ezek, hová tartoznak, hogyan helyezkednek el a társadalomban, az emberi világ rendjében? Az Iliász hősei egy harcos, földbirtokos feudális főnemesség tagjai, csatlósaikkal, hűbéreseikkel. „Népi“ ember csak egy szerepel, a szemtelen és szemtelenségéért bűnhődő Thersités. A később keletkezett Odüsszeia valamivel demokratikusabb, benne megismerkedünk Odysseus háza népével, kecskepásztoraival is, de ezeknek az értékét urukhoz való ragaszkodásuk adja meg, a hű szolga a végén jutalomban részesül, a hűtlen bűnhődik. A szemlélet még itt is teljesen arisztokratikus.
Ma már szinte érthetetlennek találják a tudósok, hogyan is láthatott a múlt század eleje, a romantika kora népeposzt, naiv eposzt az Iliászban. Homéroszban nincs semmi népies, semmi a népköltészet „szökelléseiből“, a földműves ember gondterhes jámborságából.
„Földművelő nép nem feledkezett volna meg a szántóföld istenségeiről, akiknek persze nincs idejük arra, hogy felmenjenek az Olümposzra. Bármily kezdetleges is egy kultusz, a természet rákényszeríti az egyházi évet és az ünnepeket! Ennek Homérosznál nyoma sincs. Az Iliász általában nem ismeri az évszakot és az időjárást.“ (Wilamowitz-Moellendorff)
Nincs benne semmi naiv, világképe fölényes, elegáns. Nem naiv a szó alkotáslélektani értelmében sem: Homérosz tudatos alkotó. A hexameter is igen bonyolult, késői versforma, nyelve is műnyelv, irodalmi nyelv, olyan nyelvjárás, amelyet valószínűleg sehol sem beszéltek, csak a költők használták.
A homéroszi epika udvari költészet, lovagi költészet, mint a nagyközépkor epikája. Benne nem az ősi mediterrán földművelő nép, nem az őslakosság jut kifejezésre, hanem a görög kultúrát megteremtő hódítók nagy manifesztációja ez. Ezek a hódítók észak felől törtek be lóháton a görög félszigetre, leigázták az ott lakó jámbor földműveseket és hűbéri fejedelemségekbe szervezkedtek.
Éppen ezért a homéroszi eposzok spengleri értelemben a középkor lovagi eposzaival „egykorúak“. Nem a görög őskorról adnak képet — a görög őskorról nem maradt semmi olyan irodalmi emlék, mint amilyen pl. a nyugati népek őskoráról az Edda. Az Edda-dalok spengleri értelemben sokkal „korábbiak“ Homérosznál, mert a kultúrának sokkal kezdetlegesebb fokát tükrözik.
Homérosz a maga korát vetíti elénk, amikor a hódítók már békésen letelepedtek és kiépítették és egyelőre még zavartalanul élvezték arisztokratikus társadalmi életüket, mint a nyugati lovagok a XII. és XIII. században. Az egyes kultúrkörökön belül ez az a pillanat, — a hűbériség delelőpontja — amikor a nagy epikus művek megszületnek.
Ez az irodalomszociológiai helyzet határozza meg Homérosz epikai stílusának egyik legértékesebb tulajdonsága nemes bizonyos dolgokkal tartózkodását szemben. Homérosz a szerelem testi dolgairól beszélve, hozzánk képest eléggé szókimondó, mint minden antik ember, de sosem lép túl bizonyos határt. Minden föld ízű realizmusa dacára sosem lehet azt mondani rá, hogy közönséges, valami visszatartja: az előkelőség törvénye, a nemesi osztályfegyelem. Minden nemesi költészet szemérmes, gondoljunk a múlt század magyar költőire. A drasztikumot a polgár szereti és csak a polgár háborodik fel rajta. Az arisztokrata elnéz fölötte.
Ugyanez a nemesi mértéktudás tiltakozik minden ellen, ami a sötét emberalatti birodalomból jön: a mágia, a boszorkányság (pedig az egész ókorban nagy szerepet játszott) az Iliászból hiányzik. Hiányzik a macabre elem, a halál borzalmainak és a halál édességének kiszínezése, hiányzik minden ősvilági szorongás, hiányoznak a thériomorph, állat alakú istenek és emberek, szóval a lélek nem arisztokratikus, sötétebb oldala. Az Odüsszeia, szörnyetegeivel és lappangó halál-kultuszával, ebben is demokratikusabb.
Az Iliász középponti mozgató szenvedélye a barátság.
Achilleus szenvedélyes barátsága Patroklos iránt, bosszúja Patroklosz halála miatt. A barátság szenvedélye a későbbi görög irodalomban is nagyobb szerepet játszik, mint bármely más nép irodalmában — de mindig olyankor, amikor a választott kevesek, a görög arisztokrácia keresi irodalmi kifejeződését.
Bár a halál gondolatába való elmerülést tiltja az arisztokratikus világrend, a halál mégis épp oly jelenvaló Homérosz mindegyik jelenetében, mint a halhatatlan istenek. Hősei az isteneket mindig halhatatlanoknak, magukat mindig halandóknak érzik; a görög költészet inkább beszél halandókról, mint emberekről. Hősei nemcsak azt tudják, hogy meg kell halniuk, hanem azt is, hogy nemsokára, fiatalon és véresen fognak elmúlni.
A napsütötte trójai mezőn mindegyre átsuhan a sötét árnyék. A homéroszi hőshöz, mint a páncélja, a karja, úgy hozzátartozik a végzete is. A végzet-tudat, a 20 későbbi nagy görög tragédiák előre csengése, itt-ott áttöri a nyilván nehezen tartható homéroszi harmóniát, amelyben a nemesi társadalom még ki nem kezdett elégedettsége tükröződik. Az ősvilági borzalom egyszer mégis áttör, egyetlen egyszer, de az az Iliász legmegrendítőbb jelenete: Akhilleusz lova megszólal és figyelmezteti gazdáját, hogy nemsokára meg kell halnia. De Akhilleusz rendreutasítja a lovat, nem is illik neki, mondja, jósolgatnia, felszáll kocsijára és kihajt a harc mezőre.
Ez az egyetlen jelenet, ahol az állat alakú, a thériomorf elem szóhoz jut az Iliászban, egyébként világa emberi a szó legjobb és legrosszabb értelmében. Homérosz művében benne van minden emberi. Mint a középkor embere a Bibliában, az antik ember Homéroszban mindenre talált példát; az antik mitológia, amint Homérosz és követői formába öntötték, az antik lélek minden megmozdulását, gesztióját magában foglalta. is, az antik indulat minden
Magában foglalta az emberinek azt a legmagasabb síkját, amit par excellence emberinek szoktunk nevezni. Csak humánus lélek érthetett és ábrázolhatott ennyiféle embert, ösztönt és indulatot. Az egészen nagy alkotókat jellemzi ez a mindent tudás, mindent megértés, ez a tárgyilagosság, pártatlanság, ami nem elvtelen puhaságból következik, nem is a flauberti szenvtelenség erőszakolt következménye, hanem a nagy alkotónak alkotó-mivoltával együtt születik meg és emberi melegségből, együttérzésből fakad.
A két eposz egyik-másik jelenete a humánus civilizáció, az emberi megszelídülés örök példája és törvénykönyve. Ki tudna humánusabb lenni, mint Homérosz, amikor leírja a fia holttestéért könyörögni jövő öreg Priamosz királyt, akit Hermész mint fiatal vitéz vezet Akhilleusz sátrához az éjszaka leple alatt.
„Emlékezz atyádra…“ így kezdi mindjárt Priamosz, „emlékezz atyádra, aki most egyedül van elhagyatott öregségben és utánad eped“. Akhilleusz sírva fakad (a görög hősök nem szégyellnek sírni), átéli mulandó embervoltunk egész pátoszát, siratja öreg apját és Patrokloszt, az imádott barátot és önmagát, akinek oly fiatalon meg kell halnia .— és átadja az apának Hektor holttestét.
Milyen emberiek Homérosz hősei!
És milyen görögök egyben! Hogy az ember annyira szereti őket, abban bizonyára annak is nagy szerepe van, hogy annyira hasonlítanak önmagukra, minden szavuk egyformán jellemző. Minden szavuk; és sok szavuk van, amint már mondtuk. Nagyon szeretnek beszélni és szavaik igazságához nem ragaszkodnak oly konokul, mint ahogy szűkszavú emberek szoktak.
Mikor az előbb említett részben Hermész megjelenik, hogy Priamoszt Akhilleusz sátrához vezesse, mindjárt elmond egy hosszú történetet, hogy ki ő és ki volt az apja. Az egész történetből egy szó sem igaz. Miért mondja? Semmi gyakorlati oka nincsen rá, nem is kérdezte senki, Priamosz úgyis azt hiszi róla, hogy Achilleus egyik vitéze. De Hermés hazudik, l’art pour l’art: mert görög. Igaz, hogy Hermész a tolvajok és a tehetségek istene, isteni természetéhez tartozik a hazugság, Pallasz Athéné nem szokott hazudozni, de Hermész is csak a görögöknél lehetett isten. (És milyen népszerű isten!)
A görög hazudik, állandóan és kitartóan, ez a tulajdonsága szorosan összefügg művészi nagyszerűségével. Nem azért hazudik, mert gyenge a realitás-érzéke, nem hazudik kényszerűen, mint a hindu, aki nem tudja, hol a határ a valóság és képzelete közt; a görög azért hazudik, mert kellemes hazudni, mert saját hazugsága szórakoztatja. Hazudik, mert minden görög egy kicsit művész és örül, ha csillogtathatja tehetségét, a poiein-t3 a költést, történeteket koholhat.
Könnyű, vidám és örökre csábító Homérosz világa. Bár istenek és öregek ajka, sőt még lovak szája is a közeledő végzetre emlékeztet, bár az Iliász nagy temetéssel zárul, mégis a derű, a harmónia fűződik a köztudatban Homérosz nevéhez. Hellász örök-kék egére és a barátságos Égei-tengerre emlékeztet. Ez a derű és valószínűleg megvásárolt kincs harmónia volt, nehezen mint minden harmónia: a nemesi társadalom tökéletességének öntükrözése, mielőtt beáll a hanyatlás.
Az Iliász marad az eposz. Belőle vonták el az eposz formai szabályait: az invokációt (egy égi lény segítségül hívását), az expozíciót (a tárgy megjelölését a költemény elején), az enumerációt (seregszemlét), a mitológiai apparátust (csodás elemet), amely az Iliászban természetesen még nem volt puszta apparátus, de később az lett. Az eposzi bőbeszédűséget, a nagy hasonlatokat, amelyek Homérosz számára még egészen természetesek voltak, vizuális a primitívekhez szemléletmódjából következtek, még közelálló a későbbi eposzköltők számára azonban már súlyos és külsőséges kényszert jelentettek.
Az antik világ az eposzokon kívül több költeményt tulajdonított Homérosznak.
Így többek közt a gyönyörű homéroszi himnuszokat, — voltakép előhangok ezek, a rapszódoszok énekelték, mielőtt a homéroszi eposz részlet előadásába belefogtak — továbbá a Béka-egér harcot, a nagy eposzi stílus paródiáját, vitéz békák és hős egerek ágálnak itt egymás ellen homéroszi gesztusokkal, és több elveszett költeményt. Mindezek valószínűleg nem Homérosz művei.
A görög epika, amint már mondtuk, nem kezdődött Homérosszal. Voltak előfutárai, akiknek művei nem maradtak ránk. Hasonlóképp nem is zárult le vele az epikus költészet. Az Iliász nyomán számos eposz keletkezett, elmondták az Iliász előzményeit, vagyis a trójai háború kitörését, majd Trója pusztulását, kitöltve az űrt az Iliász és az Odüsszeia közt, majd a görög hősmondák egyéb köreit, így Théba ostromát is meg énekelték.
Ezeket a későbbi ion eposzköltőket kyklikusoknak nevezik, művük által lezárul az eposzi kyklos vagyis kör. Csak néhány töredékük maradt fenn és tartalmi kivonatok. Meg lehet állapítani, hogy sem a tartalom nemes kiválasztottságában, sem a formában nem közelítik meg Homérosz és elvesztükért nem kell különösen sajnálkoznunk.
De Hésziodosszal együtt antik teljes körré dolgozták ki a görög mitológiát és ezzel az szellemnek beláthatatlan szolgálatot tettek. Belőlük merítettek az ókor költői valamennyien és nemcsak a költők, hanem a gondolkozók, a szónokok is, az egész ókori nép: Homérosz, Hésziodosz és a kyklikusok voltak az ókor bibliája, a költői és példaszerű világ történelem, amelyhez minden emberi dolognak igazodnia kellett, ha hű akart maradni a halhatatlan istenekhez.
Hésziodosz
A másik nagy görög epikus, akinek neve túlélte a századokat, később élt, mint Homérosz, utánozta ugyan okkal-móddal az utolérhetetlen mestert, de már egészen más szemlélet, egészen más epikus stílus költője. Nem tűnik már el alakjai mögött, mint Homérosz, személyes panaszait is beleszövi költeményeibe, köze ledik már a líra korszaka.
Hésziodosz* már nem nemesi, nem udvari költő. Szegény ember, a dalnokság úgy látszik nem biztosítja megélhetését, sovány kis földjét nagy gonddal műveli. Főműve: a Munkák és Napok nem hősöket énekel, hanem a munkát, a mezei munka természet megszabta rendjét, a munka értékét. (Ő mondja először, hogy a munka nem szégyen.)
A szegény embereket óvatosságra inti a gazdagokkal szemben és hasznos tanácsokat ad, hogyan kell a barátságot megőrizni, a feleséget jól megválasztani stb. Hésziodosz oktatni akar, nem gyönyörködtetni, műve az első tanköltemény. A homéroszi istenek csak halhatatlanok. Hésziodosz másik főművének, a Theogoniának szereplői, az ősi istenek, öröktől fogva élnek: az Éjszaka, a Khaosz,
24 Gaia, a Föld, Uranosz, az Ég, Erebosz, a szörnyű alvilági sötétség és Erósz, a szerelem. Uranos uralmat megdöntötte fia, Kronos, az idő, Kronoset pedig az ő fia Zeus. Zeus alakította ki ezt a kozmoszt, ezt a világmindenséget, amelyben mi élünk, az ősi barbár kozmoszok után a rend és okosság világát A világ az időtlen őslétbői ezzel átlépett a törtenelembe. Zeus es fényes istentársai uralkodnak a világon. De az osi istenek, gigászok és titánok még most is élnek!
* Hésziodosz a boiotiai Askrában született. Kr. e. 700 körül élt, Pásztor és földműves volt, összeveszett öccsével, Persesszel, kivándorolt, majd gyilkosság áldozatává esett.
Köszönjük, ha megosztod ezt a cikket! Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá! | ITT KÉRJ INGYENES HÍRLEVELET ✉️ | Illusztrációk: Wiki, Pixabay
Kedves olvasó,
lépj be a Klubba ITT, hogy elérhess minden támogatói tartalmat! Alkalmi támogatásra Paypalon keresztül van lehetőség (kattints a kis gombra!).
Ha másként szeretnéd támogatni a Cenwebet és a rezervátumot, akkor keress minket mailben a centauri16@gmail.com címen. Segítségedet előre is köszönjük!
még több irodalom
Csodálatosan „megszerkesztette” és írta Szerb Antal, köszönet a bravúros utánközlésért Sasszem.