Ürögi Dani, az elfelejtett költő látogatása

Ürögi Dani, az elfelejtett költő látogatása

Kosztolányi Dezső: Esti Kornél

ELŐZŐ FEJEZET

Esti Kornél a jeges Dunába löki azt, aki korábban megmentette

NYOLCADIK FEJEZET

MELYBEN ÜRÖGI DANI BERUCCAN HOZZÁ EGY SZÓRA

---

Ürögi Dani este hét órakor toppan be.

Sajnos, ma már csak kevesen tudják, hogy kicsoda ő. Még él. Hivatalnok egy keramitgyárban, s az a mellékfoglalkozása, hogy hölgyeket tanít bridzsezni. De alig ír valamit. Hajdan pedig sokat írt, és sokat beszéltek róla.

Abban az időben, amikor a budapesti kávéházakat nem az árlajstromuk, a kávéjuk, a fölvágottjuk szerint különböztették meg, hanem kizárólag „irodalmi” irányuk szerint, ő is a New York barokk karzatán üldögélt, sápadt arccal, mint valami sápadt, de egyre tündöklőbb csillag az irodalom égboltozatán.

Volt neki egy híres szonettje, volt egy igen rövid, rímtelen verse, melyben a „Halál” szó nem kevesebb, mint harminchétszer fordult elő, mindig más hangszínnel, mindig meglepőbben és döbbenetesen, volt aztán egy ríme is, egy igen hosszú tizenhárom szótagos ríme, melynél szerencsésebbet még senki se talált ki.

De elég volt, hogy a világháború s néhány forradalom kitörjön, hogy a földgolyón meghaljon húszmillió ember – ki a harctéren, ki spanyolban -, hogy egypár király földönfutóvá váljon, hogy egypár világbank, egypár ország teljesen tönkremenjen, az emberek ezeket a verseket és őt magát is úgy elfelejtették, mintha sohase lettek volna.

Esti Kornél nem ilyen hálátlan. Ő semmit se felejt, ami megtörtént életében. Ő mindenre emlékszik, ami igazán fontos.

Mihelyt hallja, hogy ritka vendége érkezett, földerül az arca. Bizony sokszor évek múlnak anélkül, hogy látná. De ha látja, mindig örül. Ilyenkor ifjúságának színes lámpái gyulladnak ki, messze, mulatók nyári lombjai, színházak rongyos függönyei mögött.

Ürögi Dani sápadt és kopasz. Nem csillag többé szegény, csak halvány, fogyó hold a gazdasági világválság fekete viharfellegén. Aggodalmasan tekint körül. Mindig aggodalmas volt. De most már ő is túljár a negyvenen, s a haladó korral még aggodalmasabb lett.

– Zavarlak? – kérdezi.

– Dehogy – veti oda Esti.

– Igazán?

– Ha mondom.

– Nem sokáig rontom itt a levegőt – teszi hozzá szigorúan.

– Ugyan, kérlek. Örülök, hogy itt vagy. Ülj le. Gyújts rá, Dani. Parancsolj.

Dani leül. Rá is gyújt. De amint a gyufa lángja táncol sovány ujjai fölött, Estire pillant, bedobja a gyufát a hamutálcába, utána a cigarettát is, és fölugrik.

Nyugodt, de határozott hangon jelenti ki:

– Én téged zavarlak.

– Csacsi.

– De igen, igen: zavarlak.

– Miért zavarnál?

– Érzem.

– Min érzed?

– Mindenen. Először is a szemeden. Te nem így szoktál nézni. Most valami mesterséges csillogás árad belőle, mintha egy új áramkört kapcsoltál volna beléje. Ez nem természetes. Nem természetes az a nyájas, biztató házigazdai mosolyod sem, melyet egyenesen az én tiszteletemre ragasztasz szájadra. Aztán nem természetes – egyáltalán nem természetes – a hangsúlyod sem, amint azt mondod, hogy: „Nem zavarsz.”

– Szamár vagy – vonogatja a vállát Esti. – Hát jobban szeretnéd, ha leragadna a pillám, és ásítanék? Légy nyugodt. Ha én azt mondom neked: „Nem zavarsz”, ez csak annyit jelent és semmi egyebet, semmi többet, mint hogy „Nem zavarsz”. Ha tudniillik zavarnál, akkor így szólnék: „Zavarsz”, s ez pontosan azt jelentené, hogy: „Zavarsz.” Érted már? Világos ez előtted? Na, miért nem felelsz?

– Add becsületszavad, hogy ez csakugyan így van.

– Becsületszavamra.

– Add még egyszer.

– Becsületszentségemre.

Esti feketét rendel, egy egész vizeskorsóval, s tölt a vizespoharakba, hogy úgy feketézzenek, mint hajdanában.

Dani visszaül helyére. Egy darabig hallgat. Csak aztán szólal meg. Elbeszéli, hogy ezen a gyönyörű, holdas estén itt sétált a budai hegyekben – de ez mellékes -, ott egyszerre eszébe jutott barátja, és elhatározta, hogy becsönget hozzá, ráront – de ez is mellékes: – egy szívességet szeretne kérni, melyet majd később ad elő.

Mondatai ezer kétség, meggondolás közepette úgy döcögnek előre, mint a hegyi pályán lefelé csikorgó vasút kerekei. Egy mondata közepén megáll. Be se fejezi. Szája tátva marad. Gyanú cikázik fekete szemében. Megint fölugrik, Estire szegezi mutatóujját, s ellentmondást nem tűrő hangon állapítja meg:

– Te dolgoztál.

– Nem én.

– De te dolgoztál – ismétli sötéten, mint egy vádbiztos. – Most pedig itt ülök a nyakadon, föltartalak, és te titokban – teljes joggal – a pokolba kívánsz engem.

– Eszem ágában se volt dolgozni.

– Igazat beszélsz, Kornél? – kérdezi, s elmosolyodik, mint aki egy gyermeket valami csalafinta füllentésen kapott rajta, és amíg mosolya lárvaként borul arcára, fölemelt mutatóujját kissé begörbíti, s fenyegetni kezdi barátját. – Kornél, Kornél, ne hazudj.

– Nem hazudom – tiltakozik Esti. – Már egy hete nem tudok dolgozni. Utálok minden munkát. Elsősorban a magamét. Azt, amit mostanában firkálok, oly csapnivalónak tartom, hogy ellenségeim és irigyeim, ha értesülnének, milyen kevésre becsülöm tehetségem, bizonyára vitatkozni kezdenének velem, védelmemre kelnének, s végül is örök barátságukba fogadnának. Ma is csak ide-oda ténferegtem és unatkoztam. Abban reménykedtem, hogy valamelyik hitelezőm majd fölszólít telefonon, s kissé elszórakoztat, de már ők se szólítanak föl. Később szerettem volna legalább legyeket fogni, de nálam még legyek sincsenek. Akkor ásítozni kezdtem. Ha nagyon unatkozik valaki, ez is szórakozás. Körülbelül két óra hosszat ásítoztam. Végül az ásítás is untatott. Erre már nem is ásítoztam, csak üldögéltem ebben a karosszékben, ahol most látsz, vártam, hogy múljék az idő, hogy pár órával megöregedjem, hogy pár centiméterrel közelebb lépjek síromhoz. Értsd meg: ekkor az a gondolat, hogy bekopogtat hozzám az a förtelmes ismerősöm, akinek elméssége évtizedek óta csak abban áll, hogy feleségét bénejem-nek nevezi, vagy hogy rám nyit egy vadidegen ember, aki becsületszóra és tízhavi törlesztésre kölcsönkér tőlem száz pengőt, vagy hogy egy félreismert író szerencséltet, aki fölolvassa készülő regényét, egyenesen boldoggá tett volna, de az a gondolat, hogy te látogatsz meg, Dani, akit állandóan szomjúhozok, régi kolduséveim, kóbor dicsőségem osztályosa, testvérem a tintában és lázban, már önkívületbe hozott volna, s gondolatnak is oly kecsegtető volt, oly távoli, oly tündéri ábrándnak látszó, hogy meg se mertem álmodni. Bocsáss meg, ne szakíts félbe, most én beszélek. Ami mai munkatervemet illeti, kilencig, két teljes óráig, szabad vagyok, rendelkezésedre állok, addig itt feketézünk, fecsegünk vagy hallgatunk együtt, aztán sétálni szeretnék, mert ma ki se mozdultam ebből az odúból. Ha nincs ellenedre, veled tartok, elkísérlek hazáig. Helyes?

– Helyes.

Megkönnyebbülten lélegzik föl, kortyint feketéjéből. Ismét idejövetele körülményeiről szól, a mellékes budai hegyekről, a mellékes ötletről, mely Estihez sodorta, s a kéréséről, melyre tüstént rá fog térni, de még nem fárasztja vele Estit, mert csak neki fontos, Estinek nem is fontos, tehát egyelőre ez is mellékes. Egyszerre elhallgat. Valami eszébe villan. Ezt mondja:

– Különben is csak pár percre jöttem. Tudom, tudom. Te nagyon kedves vagy hozzám, de te mindenkihez nagyon kedves vagy. „A szíves marasztalást ne tessék komolyan venni.” Legföljebb hét-nyolc percig maradok. Hét-nyolc percet mondtam? Csak hét percig maradok. Pontosan hét percig. Hol a zsebórád?

– Miért?

– Kérlek, tedd ki. Én is kiteszem az enyémet. Így ni. Köszönöm. Tudja Isten, nyugodtabb vagyok, ha állandóan látom az időt. Szóval, mire a nagymutató ide ér – nézd: ide -, én már nem leszek itt, s teneked leesik az a bizonyos kő a szívedről, fölsóhajtasz: „Végre elment”, és csinálhatsz, barátom, bármit, amit kedved tart. Ígérd meg azonban, hogy majd figyelmeztetsz. Mihelyt letelt ez a kíméleti idő – nevezzük annak -, te fölállsz, és betűről betűre ezt mondod nekem: „Danikám, örültem, hogy volt szerencsém, de még jobban, hogy nincs, szedd a sátorfádat, menj isten hírével.” Igen. Dobj ki úgy, hogy a lábam se érje a földet. Vagy ne is mondd ezt, csak nézz rám. Elég rám nézned, nem is bosszúsan, hanem úgy, ahogy máskor is nézel, úgy, ahogy most nézel rám. De biztosítalak, erre se lesz szükség, mert én hét perc múlva – azaz bocsánat: hat perc múlva, mert közben elmúlt egy perc – már elpárologtam, s ebben a szobában csak ittlétem kínzó emléke lebeg.

– Ide hallgass, te elmebeteg – szólt hozzá Esti szelíden, a régi barátság meghitt hangján. – Én nem azt akarom, hogy elmenj innen, hanem azt akarom, hogy itt maradj. De ha mindenáron ragaszkodol ahhoz a hét perchez – vagy ahhoz a hat perchez -, ezt is elfogadom föltételesen. Mindössze egyet kérek tőled. Addig, amíg nálam vagy, ne gyanakodj, ne fészkelődj, ne mentegetőddz, hanem érezd magad otthonosan. Mondd hát gyorsan, mit akarsz? Aztán majd beszélgetünk. Hogyan? Nyugodt lehetsz. Igen, igen. Úgy fogok cselekedni, ahogy kívánod. Mihelyt csak egy másodpercig is unlak, én nem sokat teketóriázom, én nem nézek rád se így, se úgy, hanem fölkelek, galléron ragadlak és kipöndörítlek, sőt ha parancsolod, a lépcsőházban még beléd is rúgok. Remélem, ez megnyugtat?

Dani kitörő örömmel fogadja a baráti áldozatkészség önzetlen ígéretét. Úgy látszik, erőre is kap tőle, kihörpinti feketéjét. De meddig tart egy ilyen csillapító oltás hatása? Alig egy-két percig. Utána újra kezdi, és újra le kell szerelni. Az önvád és lelkifurdalás egyre súlyosabb rohamaiban tovább magyarázkodik, hogy miért nem szokta elrabolni azoknak az idejét, akiknek az drága, és töpreng, kecmereg, vissza-visszatér előbbi mentségeire és kifogásaira, aztán Esti érveire és ellenvetéseire is, minthogy azonban mindent lehetőleg szó szerint akarna idézni, és nem emlékszik a szavakra, megzavarodik, maga elé mered, törölgeti verejtékező homlokát.

Esti hallgatja ezeket a fejtegetéseket, ezeket az utalásokat, ezeket a kitéréseket, ezeket a visszamutatásokat, ezeket a célzásokat, ezeket a kerteléseket, ezeket a vonatkozásokat és vonatkoztatásokat. Már ő is sápadt és holtfáradt. Időnként elcsigázottan bámul a mennyezetre és előtte ketyegő zsebórájára. Elmúlik kilenc óra, elmúlik fél tíz is. Ekkor lassan, bizonyos ünnepélyességgel fölkel, és beszélni kezd, eleinte csöndesen, aztán hangosabban, a következőképpen:

– Nézd, drágám. Te fölszólítottál, hogy amikor majd letelik ez a hat perc, figyelmeztesselek. Közlöm veled, hogy ez a hat perc már rég letelt. Most a közép-európai időszámítás szerint kilenc óra negyvenkét perc van, nemsokára háromnegyed tíz, ebből tehát megállapíthatod, hogy két és háromnegyed órája kuksolsz nálam, de eddig még egyetlen épkézláb mondatot se tudtál kinyögni, és nem tudtad magad rászánni arra sem, hogy tudomásomra hozd, mi az ördögnek is köszönhetem ezt a megtiszteltetést. Dani, vedd számba, én is ember vagyok, nekem is vannak idegeim. Hogy föltartasz-e? Végtelenül föltartasz. Hogy unlak-e? Kimondhatatlanul unlak. Nincs arra szó, hogy milyen pokolian unlak. Te az imént voltál szíves tanáccsal szolgálni, hogy a kellő pillanatban majd miképpen mutassak neked ajtót, és amilyen aprólékos vagy, egy szöveget is ajánlottál erre a célra. Ez a szöveg, melyet közben gondosan latolgattam magamban, körülbelül ki is fejezte volna érzéseimet, de csak érkezésed után egy órával, úgy nyolc körül. Bevallom, fél kilenckor már arra gondoltam, hogy egy adag ciánkálit keverek feketédbe, és megmérgezlek. Aztán úgy kilenc felé inkább amellett döntöttem, hogy amíg itt beszélsz, kihúzom hatlövetű forgópisztolyomat, beléd engedek egy-két golyót, s agyonlőlek. Amint láthatod, a helyzet némiképp megváltozott. Nekem most a te szöveged már halvány és erőtlen. Nem is használhatom, visszaszármaztatom hozzád, tégy vele, amit akarsz. Ebben a pillanatban borsosabb és cifrább szövegre volna szükségem, a szitkok és becsületsértések oly ékesszóló záporára, melyhez képest a shakespeare-i hősök átkozódása csak limonádé. De arról is lemondtam, hogy téged akár méreggel, akár golyóval, akár szavakkal kiirtsalak, mert olyan szánalmas féregnek tartalak, hogy még erre sem érdemesítlek. Csak így halkan, barátilag közlöm veled, hogy ki innen. Ki innen, mégpedig azonnal. Értetted? Kotródj innen. Nem tréfálok, esküszöm, hordd el az irhádat, mert nem tudlak látni, s ezután többé sohase szemtelenkedj ide, torkig vagyok veled, unlak, unlak, te savanyútojás, te unalommártás…

Esti már úgy üvölt, hogy elreked, ajkai vonaglanak, hadonászik. Egy mozdulatával leveri az asztalon levő vizeskorsót, az ízzé-porrá törik, s a benne levő fekete leve épp egy fehér selyemperzsáját áztatja át.

Dani elkacagja magát. Szélesen, boldogan kacag. Csak most érti meg, hogy itt szívesen marasztalják, és nincsen senkinek a terhére. Kényelmesen elhelyezkedik, rágyújt, megoldódik a nyelve.

Előadja, hogy mi járatban van.

Az ő kérése egyszerű, voltaképp igen egyszerű. Egy szívességet kér, egy óriási szívességet, mely nyilván csak őneki óriási, de annak, aki teljesíti, talán nem is olyan óriási, lehet, hogy csak nagy vagy jelentős, bár az is lehet, hogy semmi sem, mégis előre jelzi, hogy barátja esetleg vissza is utasíthatja, szükségtelen szavakkal megokolnia, hogy miért, csak rá kell tekintenie, vagy nem is kell rátekintenie, csak hallgatnia kell, ő ezt is megérti, és nem veszi zokon, a közöttük levő barátság éppoly zavartalan marad, mint eddig volt, olyan, mintha semmi se történt volna: röviden tehát arról van szó, hogy a Momentumok és monumentumok című neoaktivista-szimultanista-expresszionista-avantgardista folyóirat legújabb száma érdekelné, azt szeretné kölcsönkérni pontosan huszonnégy órára, azzal a föltétellel, hogy e huszonnégy óra lepörgése után maga hozza vissza, épen és sértetlenül, természetesen azonban, hogyha Esti még nem olvasta el vagy ha már elolvasta ugyan, de egyet-mást szeretne benne még egyszer elolvasni, nem is elolvasni, csak átfutni, belepillantani olykor-olykor, vagy puszta szeszélyből magánál tartani, vagy odaajándékozni valakinek, vagy ha a gyanú legcsekélyebb árnyéka is ébred benne, hogy ő nem teljesen megbízható s a példányt elhányja, megrongálja, eladja egy könyvkereskedőnek, és isten tudja, mi mindent tesz vele vagy nem tesz, amit így hamarjában igazán lehetetlen részletezni és véglegezni, akkor ezt a szívességet el se fogadná, bárhogyan is erőszakoskodnék vele, akkor már eleve lemond az egészről, akkor kérése tárgytalan, s olybá tekintendő, mintha egy szót se szólt volna.

Ezt a mondatát, mely a valóságban sokkal kimerítőbb – e szónak mind a két értelmében – tizenegy óra két perckor fejezi be.

Esti ekkor odalép a papírkosárhoz, kikotorja belőle a Momentumok és monumentumok legújabb, még fölvágatlan számát. Dani megköszöni, mellesleg tisztáz még néhány homályos pontot, és indul. Esti kikíséri a lépcsőházba. Ez se megy túl gyorsan. Amikor Esti bezárja mögötte a kaput, kulccsal és retesszel is, s visszatér szobájába, órája tizenkét óra tizenhét percet mutat.

Köszönjük, ha megosztod ezt a cikket! Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá! | ITT KÉRJ INGYENES HÍRLEVELET ✉️ | Illusztrációk: Pixabay

---

---

még több Esti Kornél