A költő a verse, az apa a fia miatt aggódik

Kosztolányi Dezső: Esti Kornél
ELŐZŐ FEJEZET

Lerántjuk a leplet Gallus titokzatos üzelmeiről!

TIZENÖTÖDIK FEJEZET,

MELYBEN PATAKI A KISFIÁÉRT AGGÓDIK, Ő PEDIG AZ ÚJ VERSÉÉRT

Esti Kornél egy téli estén a dolgozószobájában levelet írt kiadójának. Tolla gyorsan szántotta a papírt. Egyszerre észrevette, hogy nem tud többé figyelni mondataira. Más hangokat hallott:

Mért nézek az éjbe? Mért hallom a vándor bolygók robogását, mért látom a csillag messze, kalandor fényét…!

Félredobta levelét. Leírta ezeket a szavakat. Aztán várt, vajon lesz-e belőle valami, vagy – mint sokszor – elakadt az égi távirat, mintha valahol baj volna a leadógépben. De most ömlöttek a sorok, kiegészültek és megvilágították egymást. Tágra nyitotta fülét. Új hangokat hallott. Szemeit az ablakot takaró zöld függönyre meresztette. Azon keresztül is látta a csillagos égboltot. Sokáig jegyezgetett, összevissza. Voltaképp akkor tudta meg, mit akart kifejezni, mikor már elkészült.

Maga is ámult.

Többször elolvasta. A költemény közepén három sort törölt. De vissza kellett állítania. Nem lehetett ezen változtatni egy betűt sem. Úgy volt jó, ahogy volt. Vette írógépét, és letisztázta. Amikor az utolsó sorokat kopogtatta, csöngettek a kapun. A szobalány Patakit jelentette be.

– Szervusz – kiáltotta feléje az írógép mellől, s föl se tekintett rá. – Foglalj helyet. Azonnal.

Pataki a homályban állt. Nem lehetett látni az arcát. Ő Estit látta az íróasztalnál, borzas haját az állólámpa aranyfényében, dohányfüsttől bokrétázva, amint még mindig zongorázott írógépén. Nem ült le. Csak állt. Patakival újabban ritkán találkoztak. Jötte meg is lephette Estit. De nem szólt, erre nem volt ideje. Még mindig kopogtatott. Miután nevét is aláírta, kihúzta a gépből a friss oldalt. Így szólt:

– Verset írtam. Meghallgatod? Két gépelt oldal.

Pataki a szoba túlsó sarkában egy karosszékbe ült. Esti tagoltan, hogy a vers minden betűjét érthesse, olvasta:

Mért nézek az éjbe? Mért hallom a vándor bolygók robogását…

Nagy íve volt ennek a költeménynek, biztosan, egyenletesen emelkedő, lassan, szelíden lehanyatló. Olvasás közben még inkább tetszett neki. Meg volt győződve, hogy maradandó alkotása, s évek múlva is boldogan gondol erre a téli estére, amikor a semmiből létrehívta. A befejező részt, melyben minden kiteljesedik – csak néhány indulatszó ez, néhány fölkiáltás -, különösen élvezte.

A kéziratot leejtette íróasztalára.

– Szép – hallatszott a sötétből egy kis szünet után Pataki hangja.

– Tetszik? – vallatta Esti, mert mihelyt dicsérték, átvette a kétkedő szerepét. – Igazán tetszik?

– Nagyon – felelte Pataki.

Fölkelt a karosszékből. Az állólámpa fénykörébe jött, lassan. Megragadta Esti mindkét kezét. Ünnepélyesen mondta:

– Kérlek, én azért jöttem hozzád, mert még sohase voltam ily közel az öngyilkossághoz.

– Micsoda? – riadt fel Esti.

– Lacika – dadogta Pataki. – Lacika.

Esti meggyújtotta a mennyezetcsillárt: Látta, hogy barátja halottfehér, s reszket minden ízében.

– Mi történt? – kérdezte. – Mi történt vele?

– Egy óra múlva operálják.

– Miért?

– Vakbélgyulladás.

– Hisz az semmi. Ülj le, Elek, ülj ide. Ne szamárkodj. Akarsz egy pohár vizet?

Pataki ivott egy kortyot.

– Jaj – sóhajtott -, végem. Tudom, hogy végem. De a kórházban már nem volt maradásom. Délután szállítottuk be. Most előkészítik szegénykét. Ezt nem bírtam nézni. Az anyja maradt vele. Künn vár a kocsi. Mindjárt megyek.

– Mióta beteg?

– Hát elmesélem. Hogy is volt csak? – mondta, s arcára tapasztotta izzadt, fehér tenyerét. – Lacika már egy hete panaszkodott, hogy fáj a gyomra. Mindig a gyomrát fájdította, satöbbi. Azt hittük, karácsonyi gyomorrontás. Az ünnepek alatt sokat evett, satöbbi, satöbbi. Hát így kezeltük. Hashajtó, koplaltatás, satöbbi. De nem lett jobban. Ma reggel aztán hányt. Nyomban elhívattuk Rátzot, utána Varghát is, aztán a tanárt, Elzászt. Szóval vakbélgyulladás. Kilenckor operálják.

– Ugyan. Hát csak ennyi az egész?

– De láza van. Harminckilenckettő. Ilyen nagy láz arra vall, hogy a vakbél gennyes.

– Minden vakbélgyulladásnál van láz.

– Mi csak átfúródástól félünk.

– Az rázóhideggel jár. Kirázta a hideg? Nahát. Ne izélj. Nincs ott semmi átfúródás.

– Azt hiszed?

– Azt, azt.

– De altatják.

– Csináltasd helyi érzéstelenítéssel.

– Nem lehet. Éppen ez az. Elzász azt mondta, hogy nem lehet.

– Akkor altatják.

– Csakhogy a szíve gyönge. A vörheny óta olyan gyönge a szíve, hogy folyton pihennie kellett, még a torna alól is föl van mentve. Jaj, ha ezzel a gyerekkel valami történik, én nem élem túl. Érted, egy pillanattal sem élem túl.

– Hány éves?

– Kilenc.

– Kilenc? Hisz már nagy gyerek. Elzász két-három éveseket is operál, s eddig még egyikkel se történt semmi. Különben is a gyermekek életereje a csodával határos. Azok a friss sejtek, azok az elhasználatlan, élettől duzzadó szövetek föl se veszik azt, amibe az erős felnőttek belepusztulnak. Légy teljesen nyugodt. Kidobják a vakbelét, és kutya baja. Egy hét múlva fölkel. Holnap, nem: még ma, másfél óra múlva – nevetni fogsz az egészen. Mindketten nevetünk majd.

Pataki csillapodott. Miután kiöntötte rémületét, üres lett, s ámulva tekintett szét ebben a dúlt, forró levegőjű dolgozószobában.

– Hallatlan – mondta Esti hirtelen, s arcát elfintorította. – Hallatlan. Én pedig untattalak téged.

– Mivel?

– Ezzel a szeméttel.

– Milyen szeméttel?

– Ezzel a verssel.

– Ja. Nem untattál.

– Dehogynem. Amikor ilyen lelkiállapotban vagy – megjegyzem: minden ok nélkül -, én téged, szegény barátom, legújabb elmeszüleményemmel szórakoztatlak. Hát ez pokoli, igazán pokoli.

– Nem. Hidd el, még jól is esett hallani. Legalább elterelte kissé a figyelmem.

– Tudtál figyelni?

– Tudtam.

– Érdekelt?

– Hogyne.

– És mi róla a véleményed?

– Az, hogy kitűnő. Egyik jelentős versed.

– Csak jelentős?

– Nagyon jelentős.

– Nézd, én nem akarok dicséretet zsarolni. Ettől – tudod – mindig undorodtam. De szükségem van arra, hogy egy becsületes szót mondj róla. Ha megírok valamit, mindig azt hiszem, hogy az a legkülönb munkám. Nem is lehet ez másképp. Bizonyára te is így vagy ezzel. Aztán lassanként megszokom, hogy van, unni kezdem, kétségek fognak el, hogy egyáltalán érdemes volt-e vesződnöm. Egyébként is dögrováson van a mi mesterségünk. Ki a fenét érdekel, hogy fáj a fejünk, mikor mindenkinek fáj a feje? Tehát beszélj.

– Mondtam, hogy pompás.

– Az elejében magam is biztos vagyok. Mért látom a csillag messze, kalandor fényét… Ez az ihlet, a tiszta ihlet. De később – a közepe táján – úgy tetszett -, az előbb éreztem, mikor fölolvastam -, hogy valamit esik.

– Hol?

– Ott, ahol a rövidebb sorok következnek. Nem emlékszel? Karbunkulus, te izzó… Nem hamis ez? Nem fölfújt és bőbeszédű? Nincs itt valami törés?

– Nincs semmi törés.

– Azt hiszed?

– Azt, azt.

– Mondd, Elekem, és az egész – úgy, ahogy hallottad – nem szónokias kissé?

– Hogy szónokias-e? Én, kérlek, nagyon szeretem a szép lendületet, s a szónokiasságot egyáltalában nem zárnám ki a költészetből.

– Értelek. Hát én gyomromból utálok minden szónokiasságot. Az nem költészet, hanem cukrászat. Légy őszinte, mondj igazat. Inkább széttépem az egészet, és soha többet egy sort sem írok, ha ez szónokias.

– Mindig félreértesz. Nem szónokias. Egyáltalán nem szónokias. Aztán a vége is milyen gyönyörű. Élni, élni. Ez remek. Meglásd, másoknak is épp ennyire tetszik majd. Mutattad Wernernek?

– Még nem.

– Hát mutasd meg neki. El lesz tőle ragadtatva. Én ismerem őt. Fogadok, hogy az első oldalon közli, ritkított garmonddal. Sohase volt még ilyen sikered. Mesteri az egész, mesteri.

Esti a gépírt oldalakat csörgette kezében. Pataki kirántotta zsebóráját.

– Tíz perc múlva kilenc.

– Veled megyek.

Beültek a ház előtti várakozó kocsiba. Havas, sötét utcákon vágtattak. Az apa arra gondolt, hogy megmarad-e a fia. A költő arra gondolt, hogy megmarad-e a verse.

Egy fordulónál Pataki ezt mondta:

– Ha gennyes is, eltokolódhat.

Esti bólintott.

Később ő szólalt meg:

– A közepén mégis kitörlöm azt a három sort, úgy egyszerűbb.

Pataki helyeselte ezt.

Aztán többet nem beszéltek.

Mindketten ezt gondolták egymásról:

„Milyen kicsinyes, milyen önző.”

Amikor a kórház elé érkeztek, Pataki fölrohant az első emeletre. Utána Esti.

Lacikát, aki előzőleg morfinoltást kapott, s már félig aludt, épp akkor tolták be egy magas, keskeny kocsin a fényesen kivilágított műtőbe.

Köszönjük, ha megosztod ezt a cikket! Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá! | ITT KÉRJ INGYENES HÍRLEVELET ✉️ | Forrás: MTI | Illusztrációk: Pixabay

---

---

még több Kosztolányi