Fürge gyík | Ismerd meg jobban!
köszönet az elődöknek
Alfred Brehm Az állatok világa (1863-69) című munkája nemzedékek tudását és életét határozta meg. Minden idők egyik legnagyobb szabású zoológiai összefoglaló munkája volt. E mű fejezeteivel a méltatlanul “elfeledett” szerzők munkája előtt tisztelgünk.
Időnként a hajdani szöveget kommentárral is ellátjuk, és ajánljuk a fajjal vagy témával kapcsolatos egyéb cikkeinket.
Néha azt hihetnénk, hogy ezekben a forrásokban már alig találni aktualitást. De ha nagyobbra nyitjuk érdeklődésünk látószögét, rögtön érzékeljük: ezek a munkák ma is ontják az érdekes megfigyeléseket, és minden nappal egyre tanulságosabbak azok a kontrasztok is, melyek a hajdani és mai szemléletek között feszülnek.
Alfred Brehm: A fürge gyík (Lacerta agilis L.)
1863-69 | magyarul 1901-1907
Nyakörvös gyíkok (Lacerta L.)
Az összes magyarföldi fajok ebbe a nemzetségbe tartoznak. Ismertetőjegyeik: többé-kevésbé karcsú test, a törzsnél mindig hosszabb, hengeres és hegyes fark. Testüket és hasukat pajzsok födik; törzsüket gyűrűkbe rendezett apróbb, farkukat örvösen összeállított nagyobb pikkelyek borítják, amelyek az alsó nyakon kitűnnek nagyságukkal és kerek örvvé egyesülnek. Innen a nevük. Ujjaik nagyon különböző hosszúságúak.
Ebbe a nemzetségbe nagyon sok faj tartozik, s ezek egymástól nehezen különböztethetők meg.
A fürge gyík (Lacerta agilis L.)
A zöld gyíknál mindig kisebb – írja Méhely – hossza legföljebb 25 cm, legtöbbször azonban csak 20–21 cm hosszú. Termetre nézve összes honi gyíkjaink között a legzömökebb; farka csak másfélszer hosszabb testénél. Feje rövid, vastag, tompa orrú. Állkapcsai és szájpadlása fogasak. Az orrnyílás mögött álló négy kantárpajzs közül az első három háromszög alakúan szokott állani. Mégpedig az első kettő egymás mögött, a harmadik pedig fölöttük, úgyhogy alapjának egyik felével az elsőre, másik felével a másodikra támaszkodik. E tekintetben azonban nagy a változatosság, mert a három pajzs közül gyakran csak kettő, s olykor csak egy van meg.
A szemöldökpajzsok s a szemhéj-fölötti pajzsok között soha sincsenek szemcseszerű pikkelyek. Halántékát nagy, sokszögű pajzsok födik, melyek közül a halánték felső szélén, a fejvérthez csatlakozólag, rendesen két nagyobb, tégla alakú pajzs válik ki. A hát közepét 6–12 hosszanti sorban húzódó keskeny, hatszögletes és ormós pikkelyek foglalják el; a testoldal pikkelyei ezektől nagyon elütők, szélesek és simák. Igazi torokránca nincs; a nyakörve fogazott.
Haspajzsai 8 hosszanti sorban állanak; a külső sorok pajzsai kicsinyek; egy haspajzs hosszára a hát két pikkelysora megy. Farkpikkelyei hosszasak, hátul csúcsosak, s úgy a hát, mint a hasoldalon állók ormósak; a hasoldalon levők csúcsos széle áttetsző, színtelen. A hátsó lábak sohasem érnek hónaljig. A hím farktöve duzzadt. Combmirigyeinek száma egy-egy oldalon 11–18.” Az áll közti csontban 9, a felső állkapocsban mindkét felől 16–16, az alsóban 20-ig terjedhet a számuk, a szárnycsontokon, beleértve az apróbbakat is 10 hátra és befelé görbülő fog van.
Színezet tekintetében – írja Méhely – nagy a változatosság. Ruhája általában két főtípus szerint színeződik, a szerint tudniillik, vajon a hátoldal vörösbarna-e, vagy más színű?” A tőalakot Bedriaga var. typica gyanánt különbözteti meg a vörös hátú változattól (var. rubra Laur.=erythronotus Fitz.)
A hím uralkodó színezete a hátoldalon – a középtáj kivételével – többé-kevésbé az élénk zöld, a nőstényé pedig szürke. A fejtető, a hátcsík, valamint a farok többnyire barna, az áll s az alsó oldal zöldes vagy világos sárgászöld a hímeken, vagy pedig sárgás vagy fehér a nőstényeken. A háton végig futó sáv, nőstényeken az oldalak is hosszanti sorokba helyezkedő fehér foltocskákkal tarkítottak; ezek valóságos szemfoltokká fejlődhetnek. A hasoldal feketén pettyezett is lehet. A hím színezete némely esetben nagyon megközelíti a zöld gyíkét.
A fürge gyík az Alpoktól egész Dél-Angliáig és Svédországig, a Kaukázustól a Finn-öbölig és nyugat felé egészen Közép-Franciaországig mindenütt elterjedt. De hiányzik az Alpoktól délre, s minél följebb megyünk észak felé, annál ritkább. Az Ural-hegységen át kelet felé egész Nyugat-Szibériáig és messze be előre nyomul ázsiai Oroszországba.
Méhely 1100–1200 m magasságban (Dongókő, Magura) gyűjtötte a Bodzai-hegységben a fürge s az elevenszülő gyíkot. A Magas-Tátrában még 900 m magasságban is előfordul mind a törzsalak, mind pedig a var. spinalis Werner. Ez utóbbit arról lehet fölismerni, hogy a háta középvonalában egy keskeny, világos szalag vonul végig. Észak-Tirolban egészen 1200 m magasra fölhág, míg Waadt kantonban – Pittier és Ward szerint – egészen 1380 m-ig, sőt a Dalmáciában még 1760 magasságban is előfordul.
Kedvenc tartózkodási helyei
a napsütötte dombok lejtői, jelesen az olyanok, amelyeket törpe bokrok díszítenek, továbbá köves helyek, sövények, erdő- és útszélek, s legkivált a vasúti töltések. De található a gyéren benőtt réteken s nem nagyon vizenyős, lápos földeken is. Általában mindenütt megtelepszik, ahol zsákmányt remélhet.
Mozgékonyságra, fürgeségre annyira elmarad a zöld gyík mögött, hogy Linné bizonyosan más tudományos nevet adott volna neki, ha e nemzetség más fajait is megfigyelte volna a szabadban. Gyíkunk is gyors és fürge ugyan, de mégse annyira, hogy az ügyes üldöző, ha fárad érte, annyit ne foghasson, amennyit csak akar.
Csak ott szalad valóban gyorsan, hol semmi nincs útjában, de nagyon ügyesen ugrál a sűrű fűben és bozótban; elég jól kúszik, de mindig csak alacsony bokrokon, hogy sütkérezzék rajtuk és szükség esetén gyorsan kígyózó mozgással át is úszik pocsolyákon, patakokon, sőt apróbb folyókon is. Természetében sokkal kevésbé különbözik rokonától, mint mozgását illetőleg. Sőt Kardos Á. szerint víz alá is jól bukik s a víz alatt szaladva menekül a sás és nád közé.
A napfényt és meleget – írja Méhely– nagyon kedveli, de a hideg iránt kevésbé érzékeny, mint a zöld gyík. Tavasszal jóval korábban hagyja el téli rejtekét s ősszel még mindenütt látható, mikor a zöld gyík már rég elvonult.
Nálunk átlag március közepén jelenik meg, még pedig, mint már Leydigtől is tudjuk, legelőbb a fiatalok bújnak elő, utánuk a hímek, s egy héttel később a nőstények; ősszel napos helyeken még október végén is gyakran láttam.
A párzás ideje május első hetére esik,
s rendesen tiszta, verőfényes időben, déli 12 és d. u. 4 óra között megy végbe a fogságban tartott példányoknál. A párzás lefolyása nagyon hasonlatos ahhoz, aminőt a pávaszemes gyíkkal kapcsolatban ismertettünk.
„A nőstény 5–8 tojását napos helyen homokba, kövek közé, sőt Schinz szerint a fekete hangyák bolyába is rakja. A hangyák nem bántják a gyíktojásokat.
A fiókák július végén vagy augusztus elején kelnek ki. Leydig úgy gondolja, hogy a szaporítási időn túl rejtekhelyükre bújnak vagy beássák magukat, s így nyári álomféle állapotba jutnak, mint a gőték.
„Mindenkitől könnyen megállapítható tény, hogy azon a helyen, amelyen tavasszal sok gyík tanyázik, később, körülbelül július vége felé nagyon megcsappan a számuk. Ezt Duges régen észrevette s úgy magyarázta, hogy vagy nyári álmot alszanak, vagy pedig hűvös, nyirkos rejtekhelyekre húzódnak. ”
A fürge gyík mohón pusztítja különösen a galagonyalepkét s ezzel nagy hasznot hajt a kertésznek. Amikor Boettger kertjében galagonyalepkét fogdosott gyíkjainak, ezek szemeikkel követték őt, mindnyájan magasra tartották fejüket s könyörgő kifejezéssel ültek ládájuknak a tudós felé eső oldalán, sőt úgy ugráltak utána, mint a kutyák, amidőn a ládát fedő sodronyhálón a lepkéket bedugdosta nekik.
A fürge gyík s a hegyi gyík kizárják egymást; ugyanazon a helyen sohasem laknak együtt. Ezt mindenki könnyen megérheti, aki csak egyszer is látta, hogy a fürge gyík mily szilajon vadászik a hegyi gyík fiaira, s mily kegyetlenül irtja őket. De ennek következménye az is, hogy a hegyi gyík magasabb fekvésű és nedvesebb vidékekre vonult vissza, ahová a nagyobb meleget és szárazságot kedvelő fürge gyík nem bírja vagy nem akarja követni.
A majdnem megszámlálhatatlan ellenség közt, amelyek a fürge gyíkot éppúgy üldözik, mint kisebb rokonait, talán a rézsiklót (Coronella laevis) kell legelsősorban említenünk, meg a kurta kígyót. Az előbbi kizárólag gyíkokkal él, az utóbbi, amíg még kicsiny arra, hogy más, kevésbé vékony és hajlós testű állatokat elnyelhessen, kivált a fiatalokat pusztítja.
Különböző nyestek, sólymok, varjak, szarkák, szajkók, gébicsek, házi tyúkok, fajdok, pávák, gólyák és kacsák szintén vadásznak rá s nagy élvezettel fogyasztják.
Fotó: Wiki, Pixabay
Előre is köszönjük, ha megosztod ezt a cikket másokkal is!
Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!
Kedves olvasó,
ha nem vagy még támogató, lépj be a Klubba ITT. Csupán havi két kiló kenyér áráért elérsz minden támogatói tartalmat. Alkalmi támogatásra Paypalon keresztül van lehetőség (kattints a kis gombra!).
Ha egyik mód sem megfelelő, de szeretnéd támogatni a Cenwebet és a rezervátumot, akkor keress minket mailben a centauri16@gmail.com címen. Segítségedet előre is köszönjük!
még több hüllő
” A hátsó lábak sosem érnek a hónaljig” Idő kellett mire ezt felfogtam. 🙂 🙂