Különös, hihetetlen és rémes éjjel | Részlet a Jégvágóból

Különös, hihetetlen és rémes éjjel | Részlet a Jégvágóból

---

Részlet a Jégvágó című regényből

Éjjel ismét rémálom tör rám. Téa, akár a farkasember, éjfélkor átalakul, váratlanul felül, szobrozik a holdvilágban, és olyasmi világít a szeméből, amit korábban nem láttam. Vadonbéli komorság. A szeles, függőeleges sziklafalak bámulnak le rád így, hogy majd rád omlanak. Ez csak a kezdet, gondolom, a folytatás mindennél rettentőbb lesz, és ijedtemben kipattanok az ágyból. Végül is – szerencsére – Téa átalakulását csak részben látom, csak egy szédítő, mocskosul szar érzés marad meg bennem. Égnek a mécsesek, a fényfüzérek sárga fénye bevilágít a szobába, az ablak előtt jégkristályok szállongnak a levegőben, Téa meg a legédesebb alakjában hétmérföld mélyen durmol, így aztán két gin után kilazulok; nem kell parázni, nincs itt semmi horror, csak az agy baszakodik velem. Elroppantok egy cigit is, aztán visszabújok Téa tűzforró combjához.

Derűsen ébred, mint mindig, ragyog az a veszett hosszú hollófekete haja, piroslik az arca, a szeme pedig, mint a szédület, úgy húz magához. Nagyon úgy fest, hogy a gyógyszer egyáltalán nem hiányzik.

Különös havazás: folyton hullik, száll, szállingózik valami kristályféle, ám a hó egy millit sem vastagszik. Talán csak az újra meg újra feltámadó szél billegteti ide-oda a hópelyheket? Csakhogy aztán beáll az órákig tartó szélcsend, cigizésnél a teraszon marad a füst egészen addig, míg el nem oszlik lassú ritkulással, mégis folyton csillámlik a levegő a pengeéles fényben. A fal mellett hugyozva azt is látom, hogy itt járt a grizzly, a nyomokból ítélve frankón körbejárta a házat. Nincs rajtam semmi, csak egy papucs, lefagy a tököm, spuri vissza. Dobok a tűzre, Téa tekintete még mindig erősen húz, hozzábújok és horpasztok délig.

Goblintól nem jön több mail.

Az motoz bennem, talán nem ártana rácsörrenni Stirlingre, ez már a második gyógyszer nélküli nap… Téa derűs és totál nyugodt, nincs rossz előjel, ne hidd, csak egy érzés, valami apró tüske bennem, ennyi, de néha tudod, ennyi is sok.

Délután Téa az ablakban könyököl, én meg behúzódok a sarokba. Megkövetem a fatert: rohadt nehéz írni, nem hiszed el, órákig szöszölök egy-egy mondattal; nem állítom, hogy kínszenvedés, de kibaszott lassan haladok. Gyakran gyújtok rá, még a végén meglesz a napi két doboz, egyszer meg elbóbiskolok az asztallapon.

Álmomban a tata háza fölött, a meredély tetején állok, a lábam alatt a Flathead-tó, az erdők és a ház szánalmas kis skatulyája, a tisztáson pedig ott az egész család: fater, muter, nagyi, még Jeff bácsi is. A hegytetőről baszom nagy betonkonzolról – átvetve ezernyi acélcsigán – sodrony fut a völgybe, a végén jókora csille. Világos. Ezen kell felhúznom őket. Egyenként. A csille alapból is nehéz, ráadásul minden szart bepakolnak. Anyám csilléjében még egy zongora is van! Képzelheted. Kitörik a fogam, úgy erőlködök, pulóvert gyömöszölök a számba, és húzom a csillét tovább. Anyám persze annyit sem nyikkan: kösz! – holott majd belehaltam a mutatványba, mindegy is, a nagyi következik. Ki nem találod, mi van a csillében: temérdek pia. Toronyban áll a rekesz, ádázul imbolyog, csoda, hogy nem bukfencezik át az egész rakomány. Persze a nagyi is szó nélkül tűnik el a balfenéken. Jeff bácsi jön. Nincs nála semmi – csak a Buick meg a hűtő. Látom, állatira élvezi a dolgot; kilógatja a lábát, a napszemüveget a homlokára tolva vigyorog a pofámba, tisztára, mint egy idióta a síparadicsomban. Legszívesebben elengedném, hadd robogjon le a pokolba, bánom is én, ha összetöri magát. De persze azt a bostoni állatot is felrángatom.

Végül a faterra kerül a sor. Szomorúan néz a hegyre, biztos abban, hogy őt már nem húzom fel, holott nála még egy rohadt laptop sincs. Ledobja a zakót, eldobja a telóját, sőt a nyakkendőtűt és a jegygyűrűt is, csakhogy minél könnyebb legyen. Integetek:

– Szállj be, apa, szállj be!

Beügyetlenkedi magát a rozsdás csillébe, csikorog-nyikorog a sodrony, kapaszkodik szerencsétlen fater, nagy üggyel-bajjal elhelyezkedik az alján, és félve pislog, akár egy kis béka. Idétlen azzal a halványkék nyakkendővel, eldobhatta volna azt is igazán, mindegy, nekiveselkedek, és húzni kezdem. De ember! A csille az istennek se mozdul. A fateron még sapka sincs, és mégis olyan súlyos, hogy képtelenség megmozdítani. Tudom, hogy erős vagyok. Tudom, hogy a fater a legkönnyebb, és mégis: hiába nyúzom le a tenyerem, hiába hajlok karikába, a rohadt csille meg se moccan. Az a legpocsékabb, hogy egy kicsit sem. Mintha az egész szerkezet beragadt volna. Ettől totál begőzölök, úgy érzem, ha nem sikerül, begolyózok, ha nem húzom fel szegényt, belehalok, és akkor már – szégyen vagy sem – hullik a könnyem, mint a zápor.

Halálba bömbölném magam, ez az igazság, ha nem jelenne meg Téa és a grizzly. Gondolod: majd a medve kihúz a csávából! De nem. Téa, azzal az istentelenül kicsi és finom kezével megragadja a sodronyt, és játszi könnyedséggel húzza apámat, az meg siklik felfelé, csikorgás és nyikorgás, illegés-billegés nélkül, akár a jégen! Ugrálhatnék örömömben, nem igaz? Csakhogy én inkább begyulladok. Ki a franc Téa? Félek tőle! Rettegek! Kiakaszt teljesen! Ezért aztán még mielőtt a fater a hegytetőre érne, felriadok.

Hervasztó. Sosem érsz az álmok végére. Ez akkor a legramatyabb, ha nővel álmodsz; hiába startol rád ezer nekivadult, kéjsóvár gésa, garantáltan felébredsz, még mielőtt bevinnéd a rudat akár egynek is. 

Pár órával később ismét álmodom. Egy gigászi kapcsolótáblánál állok, szabályos sorokban ezer és ezer izzó világít. Csak egy hiányzik, ami épp a kezemben van. Nem gond, ettől nem dobok még hátast, fogom, és azt az egyet is becsavarom, igen ám, de abban a percben két másik kialszik. Kiveszem az imént becsavart izzót, s akkor ismét világít az összes többi. Így megy ez, variálgatok az izzókkal az örökkévalóságig.

Szürkületkor Téa az ablakhoz húz: a grizzly a ház körül kóborol; úgy járja körbe Bonow kocsiját, mint egy helyszínelő zsaru, aztán elbattyog a fészer mögé. Később épp az ellenkező irányból bukkan fel. Téa húst pakol, és mire észbe kapok, nyílik az ajtó, kilép a verandára, futok utána, átvág az udvaron és a tönkre rakja a tányért. A medve ágaskodik, de nem horkant, nem hörög. „Téa, kincsem, egy pillangónak is több esze van nálad!” Nem mintha félteném, jól tudom: a grizzly fölött hatalma van, csak hát ideszoktatni azért nem kéne. Mi van, ha vérszemet kap, ránk töri az ajtót főzés közben, talán már így is az ételszagra jött. Téa sarkon fordul, tök nyugodtan visszaballag, hideg kis hópelyhek a hajában és mosolyog. Hallgatok, jobb a békesség, meg ne bántsam, bár a számon van már:

– Nem azért hagytunk százötven dolcsit Polsonban, hogy büfét nyissunk. Etessünk szajkót vagy mókust, csak medvét ne! Mit gondolsz, mennyit termel be ez a dög, naponta egy szarvast?

De nem dumálok, fölösleges, úgyis tudja, mit gondolok; ha ez teszi boldoggá, ám legyen, hizlalja a grizzlyt, bár köztünk szólva, jobban örülnék egy tengerimalacnak. Újdonsült barátunk kulturáltan falatozik, nem böfög, nem csámcsog, komótosan, falatról falatra halad, azt hinnéd, hogy az East Short Roadon lakik egy motelszobában. Időnként körbenéz, épp csak nem reklamál a szalvéta hiánya miatt. Fater most biztos megjegyezné:

– Látod, Dan, még egy medve is tud normálisan enni!

Az a legbámulatosabb, hogy nem töri el a tányért, pedig – hiszed vagy sem – a végén felveszi a ménkő nagy mancsával és tisztára nyalja. Alapos munkát végez, bejön neki az ingyen kaja, aztán szépen visszarakja a helyére és körbenéz: jöhet a második! Egyértelmű. Rendesen pofátlan. Ha így haladunk, egy rekesz Rolling Rockot is kiadhatunk, végül itt hever majd a verandán kotta részegen. Na hallod! Jut eszembe: Goblint viszont ez majd földre küldi.

Látom az első közös reggelinket. Hét év után először ülünk egy asztalnál, és míg a pirítóst dörzsöljük fokhagymával, addig a grizzly a tönkön falatozik. Goblin torkában félrecsúszik a falat.

– Ne bassz! Ilyen nincs.

Dicsekedhet majd a washingtoni spanoknak.

– A hétvégén Dannél jártam Montanában, és képzeljétek: grizzlyt etet a háznál. Nagyobb minden medvénél, amit valaha filmen, állatkertben, könyvben vagy fotón láttam! Felért az ereszig, és mégis abszolút kulturáltan falta a szafaládét. Higgyétek el, egészen más a vidék, és nem arról beszélek, hogy az összes sültbolond kalapot hord. Nem. Nyilván nem hiszitek, de ha egy grizzlyvel kajázol, röhejessé válik, amin amúgy naponta túráztatod magad. Többet tudsz meg a reggeli végére a világról, mint a BBC-ből és a CNN-ből tíz év alatt.

Klassz, hogy mindezt elmondhatja majd.

Kis híján bekapcsolom a gépet.

Gyere csak, barátom, olyat látsz itt, hogy még!

De aztán hagyom a francba. Az ilyen beharangozás csak arra jó, hogy a végén felsülj.

Későre jár, fekete karikák ugrálnak az orrom előtt, már az ágyra dőlnék, amikor látom, hogy Téa a hűtő előtt inog; erre-arra hajlong, akár a nád, és mire felocsúdok, kis híján elvágódik. Épp csak odaérek, tartom őt, majd elájul, rám néz, de már nincs fény a szemében, a két csillagnak annyi, úgy eltűnnek, mint a kámfor; rám függeszti a tekintetét, de világos, hogy nem lát engem, csak látni szeretne; hogy legyen egy biztos pontja, amin függeszkedhet, hogy ne veszítse el a kontaktot a világgal, amiből most kicsúszott egy kicsit. Pocsék gondolat, hogy kicsúszhat egészen is, akár a nagyi a hálóruhából, és most egyedül én tartom itt; csimpaszkodna, ezt a harmatgyönge felém hajlásából sejtem, de csak fennakad rajtam. Az érdekel, mit teszek? Kérdezek. Na és mégis mit? A lehető legnagyobb hülyeséget. Figyeld meg, húzós helyzetben mindig oltári nagy baromságot kérdezel. Minél húzósabb, annál nagyobbat.

– Jól vagy?

Basszus, mit gondol ilyenkor az ember? Mit jelent ez, mert azért valamit csak jelent. „Remélem, jól vagy” – talán ezt? Aligha, hisz a lábán sem áll meg! Ha ő nem csúszik ki a világból, hát majd kicsúszik belőle a lélek, ha nem a lélek, akkor az a titkos spiritusz, ami eddig a lábán tartotta, amivel engem bámult, a világot szemlélte, amivel ölelt és csókolt, evett és ivott, lélegzett és érzett, mindez most, mint a szél, elhagyja. Itt hagyja nekem ájultan, esetleg – rágondolni is rossz – holtan. Talán úgy értem: Ugye hamar jobban leszel? Oké, most becsúszott ez a gikszer, most elájulsz egy kicsit, kihagy a lélegzeted, párszor a szíved, meg talán lesz egy-két brutális halálközeli élményed. Ahogy nekem is, mert baszki betojok ettől, ahogy itt erre-arra hanyatlasz, ez nem való nekem, nem szokásom félájult spinéket összeszedni az esőben, nem vagyok az a fajta, akinél az összes ronggyá ázott nő számára van egy száraz kabát. Szóval? Ugye hamar magadhoz térsz, és ez az egész csak egy kis botlás a részedről! Talán hirtelen álltál fel, talán a hidegfront miatt esett a vérnyomásod, tudom is én, nem vagyok orvos, mindegy, egy a fontos: térj magadhoz, de kurva gyorsan, mert a végén azt kell hinnem, hogy az a rohadt gyógyszer vág alánk. Ha kinyiffansz itt nekem, az több mint kínos. Mentőt hívjak? Vagy Stirlinget? Netán lépjek olajra?

---

Centauri: Jégvágó | Magvető Kiadó, 2013

Borítókép / illusztrációk: Pixabay

Köszönjük, ha megosztod ezt a cikket!

Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!

ITT KÉRJ INGYENES HÍRLEVELET ✉️

---

---

még több Jégvágó