Különös szerelem | Hosszú horgászatok, rövid szeretkezések…

Különös szerelem | Hosszú horgászatok, rövid szeretkezések…

Részlet a Jákob botja című regényből

49. fejezet

---

Ezek után azt hiheted, hogy Mrs. McSweney arca szikla. Homloka széles és magas, ujja hosszú és szikár, nyaka vézna, karja szálkás, csípője nincs, szája keskeny, szeme halott. De tévedsz. Minden porcikáját édes élet járta át, arca madonnaarc, ajka piros és vastag, nyaka kecses, keble telt, karja finom, feneke formás, s az ő esetében, mivel nadrágot hord, ez látszik is. Csípőjénél tökéletesebb amforát nem is alkothatott a természet. A haja még mindig magnetikus zuhatag, s be kell vallani: erősen emlékeztet Ina Coolbirth-re, csak épp mindezzel szemben kemény, kiszámíthatatlan modor áll.

Nem kis zavarodottsággal kullogtam vissza a bungalóba, s többé már nem találtam a helyem. Mrs. McSweney talán tudta is ezt, ezért javasolt sétát a környéken. Folyton a fülemben csengett a kérdés: „Kívántál engem?” Felpattantam az ágyról, és levágtattam a folyóhoz, aztán át a Deadman Lake-hez, ám a helyzet csak súlyosbodott. Montanában tavasszal vakító a fény, a víz sötétkék, a préri először aranysárga, aztán smaragdzöld, és tiszta és friss a levegő! Nincs por, sár és szemét, mint Oaklandben vagy New Yorkban, és ettől szíved szerint ledobnád a ruhát, és vadlóként nyargalnál. Bolyongtam egy jót, s elhatároztam, hogy pár nap után továbbállok.

Alkonyatra a gazdaság kiürült, a lovakat bekötötték, a szolgák és béresek eltűntek. Síri csönd volt. Nem kis megrökönyödésemre Mrs. McSweney jelent meg a bungalómnál.

– Bejöhetek?

– Hogyne – pattantam fel az ágyról. – Amúgy is szeretnék beszélni magával.

– Először én, ha megengeded – mondta, s úgy tűnt, hogy ezúttal közvetlenebb. Bort hozott és az ablakhoz ült.

– Azt hiszem, kicsit nyers voltam délelőtt.

– Nem, cseppet sem…

– Kedves tőled, de ne fáradj. Tudom, hogy az voltam.

Üvegből kortyolgatott, mint az iszákos férfiak, kinézett az ablakon – de úgy, mint aki most látja először a prérit, a folyót –, és a nyakláncát babrálta. Úgy elrévedt, hogy némi idő után gátlástalanul bámulhattam. Tudtam, hogy nem fordul váratlanul felém, és nem olvassa majd ki a szememből, hogy a nyakát méricskéltem. Magasan ívelő szemöldökét, amitől melankolikus, s ugyanakkor érdeklődő a tekintete. Most nyílt rá először alkalmam, hogy szemügyre vegyem. A Mastroianni-farmon az alkohol, a folyónál a meglepetés öröme, délelőtt pedig a zavarom vakított el. Most végre megnézhettem, s megállapítottam, hogy gyönyörű. Ahogy ott ült merengve. Inkább esendőnek láttam, mintsem ridegnek, s tudtam azt is, hogy a délutáni vágyakozást is ő váltotta ki, nem az emlékezés. Épp elmerültem volna e felismerésben, amikor felugrott a székről.

– Fél kilencre gyere át – s kilépett a házból.

Képzelheted, milyen nyugtalanul várakoztam a fennmaradó bő két órában.

Pontosan értem a házhoz. A veranda üres volt, sehol senki, csak a lóca alatt szunyókált két kutya. A ház sötét volt, csak az emeletre vezető lépcsőn égtek gyertyák.

– Jó estét!… Jó estét! – kiabáltam.

Mivel hiába vártam választ, elindultam a lépcsőn. A gyertyák az emeleti szalon nyitott ajtajához vezettek. Sokat tépelődtem, hogy belépjek-e. A küszöb ugyanis igencsak szokatlan darab volt, egy térdig érő, ormótlan, rozsdamentes acéltömb feküdt keresztbe a barokkos ajtó tökéletes ellentétjeként. Amint fél szemmel belestem a szalonba, terített asztalt pillantottam meg. Ahhoz fogható lakomát rég nem láttam, s azt hiszem, később, főként kalózkodásom idején, ha nagy lakomát akartam, Mrs. McSweney asztala volt a mérce. Le sem tagadhatta, hogy ritka jólétben él. Gondoltam, ez egyfajta vendégasztal, s a szokottnál jóval bőségesebb, ám hamar rájöttem, hogy Mrs. McSweney a hét minden napján így terít. Nem sajnál magától semmi jót, de mielőtt azt hinnéd, hogy a férje vagyonából urizált, előre bocsátom: minden falatért kőkeményen megdolgozott.

– Itt vagy?… – kérdezte Mrs. McSweney az ajtó mögül. – Lépj be!

Átléptem a magas küszöböt, és egy 17. századi arisztokrata hölgy budoárjában találtam magam. Mrs. McSweney divatjamúlt, ám csodaszép, fodros szoknyát, fűzőt és nyakéket viselt. Temérdek haját ragyogó brossok tartották. A falakat virágmintás tapéta és festmények egész sora díszítette, az éjjeliszekrényt porcelánszobrok. Enyhén édes kölni illata töltötte ki a szobát annak ellenére, hogy mindkét ablak nyitva volt. Minthogy sötétedés után szél támadt a Missouri felől, Mrs. McSweney baldachinos ágyának könnyű selyme erre-arra szálldosott, az ablak fehér csipkefüggönye pedig az udvarra lógott. Mrs. McSweney mosolyogva ült a kegyetlenül nagy, baldachinos ágy peremén. Amint ránéztem, megpaskolta az ágytakarót.

– Gyere, ülj ide egy kicsit.

Féltem rálépni a mély perzsaszőnyegre, levettem a cipőt és kiraktam a küszöb elé.

– Belülre rakd. Mindig belülre.

Aztán tisztes távolságot tartva Mrs. McSweney ágyára telepedtem.

– Mondd csak, Johnny! Sokat öregedtem?

– Mrs. McSweney, ne hozzon kínos helyzetbe!

– Szóval igen.

– Félreért. Csak attól tartok, nem hinne nekem.

– Hiszek, csak mondd.

– Nézze! Magam se tudom, igazam van-e, de tény, hogy fiatalabbnak és szebbnek látom, mint annak idején, de minden, amit erről mondhatok, csak okoskodás. Gyerek voltam akkor, talán ez az oka. Köztünk szólva, egészen megdöbbentett, milyen fiatal.

– Tudod, hány éves voltam akkor?

– Nem, Mrs. McSweney, nem tudom.

– Honnan is tudnád? Huszonkettő.

Gőzöm sincs, mi történt volna, ha nem talál őszintének. De hitt nekem. Átölelt, lehúzott az ágyra, én pedig vele voltam egész éjjel. Fura éj volt. Egyrészt őrülten kívántam, másrészt Ms. Coolbirth járt az eszemben. Vadul élveztem Mrs. McSweney bájait, ugyanakkor képtelen voltam elszakadni a Ms. Coolbirth-t felidéző emlékképektől. Tudod, mit mondok? A kéj sem volt olyan jó és extatikus, mint Ina Coolbirth-szel. Úgy tűnt, Mrs. McSweney nagyon akar engem, hisz állandóan azt hajtogatja: „Még!” – s háromszor csábít el hajnalig. Ugyanakkor semmit sem értettem. Nem az indítékaiból, hanem a testéből. Hanyatt feküdt, felhúzta a szoknyáját, szétvetette a lábát, és várta az érkezésem. Szerettem volna látni belőle valamit, simogattam a combját, de nem engedte, még a fűzőt sem vette le. Ha derékon fogtam? Akár egy farönk is lehetett volna az! Hiába próbáltam kibújtatni a ruháiból.

– Csak gyere! – kérte és halasztást nem tűrve a lába közé rántott.

Volt ilyen Ms. Coolbirth-szel is, de ha ő tett így, akkor már tárva-nyitva volt, Mrs. McSweney viszont csak félig-meddig. És itt nem csak a fűzőről van szó. Nem simogatott, nem is tudott volna, mivel mindkét lábát a kezével tartotta a magasba. Ha csókoltam, visszacsókolt, de éreztem, hogy nincs ínyére.

Elalvás előtt azt kérdezte:

– Ugye voltál már nővel?

– Persze.

Mire csak annyit mondott:

– Látszik.

Hajnali ötkor felrázott, és kiküldött a házból.

Ne hidd, hogy Mrs. McSweney furcsaságai rögtön feltűntek. Éreztem, hogy nem oly kerek az együttlétünk, mint Ina Coolbirth-szel, de gondoltam, csak más, hisz Mrs. McSweney nem Ms. Coolbirth. Ennyi. Nem temet be a haja, mint álmomban, nem gyengéd, nem édes, de nem is keserű, kicsit talán száraz a bőre, hűvösebb az ajka, mint hittem, talán bennem van a hiba, nem ismerem még őt eléggé, erről van szó, az meg, ugye, csak idő kérdése, most vele vagyok, az ágyában, ez alapvetően jó, és ez a lényeg.

Délután jókora körutat tettem, megnéztem az istállókat, a karámban heverésző bölényborjakat, még a kukoricaföldek között is gyalogoltam jó két mérföldet. Végül megtaláltam, amit kerestem. Mrs. McSweney abrakot osztott a lovaknak. Mivel senki sem járt a közelben, megragadtam hátulról, mire Mrs. McSweney ellökött, s kis híján leütött a szívlapáttal.

– Rögtön gyere a házba! – parancsolta és elviharzott, de oly gyorsan, hogy nem tudtam tartani vele a lépést.

A házba lépve lekiáltott az emeletről:

– Gyere fel!

A lépcső tetején kézen ragadott és elrángatott a szalonig.

– Látod ezt? – kérdezte a küszöbre mutatva. – Ez figyelmeztet arra engem is, hogy a küszöbön túl más a világ. Jól jegyezd meg ezt a küszöböt te is. Ami odabent történik, az idekint nem számít. Felfogtad ezt?

– Persze, Mrs. McSweney.

– A küszöbön túl: Asszonyom.

– Rendben. Én meg Jack. A küszöbön túl.

Mrs. McSweney majd felrobbant.

– Bánom is én! Legyél Jack.

Később Dowanhowee mesélte, hogy Mrs. McSweney a házat egy ír házaspártól vásárolta, akik megelégelték a hosszú teleket, a gazdálkodással járó töménytelen munkát, és inkább visszautaztak Bostonba. Mrs. McSweney nem alakította át a házat, maradt minden a régiben, csak épp azt a küszöböt építtette be.

Más talán sikítva menekül a farmról, de a kíváncsiság elaltatott. És Mrs. McSweney szépsége. Ritka gyönyörű asszony volt, és az a búgó hang! Eszemet vesztettem tőle. Hiába tudtam, hogy nem stimmel valami.

Rendszeresen hívott estére a szalonba, ám gyakran a hajnalt sem várta meg, a szeretkezést követően kipaterolt a házból. Igaz, napról napra jobb lett vele, csökkent a darabossága, ám valamivel mindig sokkolt. Egy alkalommal igazán úgy tűnt, hogy kíván, finom volt és nedves, és akkor rátámaszkodtam a combjára. Ms. Coolbirth imádta ezt, s én is, mert úgy jóval mélyebbre mehettem. Ina Coolbirth pokoli hajlékony volt, ilyenkor úgy megnyílt, hogy a kétszeresem is könnyedén fért volna el benne, de amikor ugyanezt próbáltam Mrs. McSweney-nél, lerúgott magáról és az ablakhoz rohant.

– Ne haragudj, most hagyj magamra.

Én meg, mit sem értve, elkullogtam. Hajnalig azon agyaltam, vajon mi rosszat tettem? Másnap viszont kedves volt, ismét hívott, szép volt, illatos, vonzó, megcirógatta az arcom, és mielőtt felhúzta volna a szoknyáját, csak annyit mondott:

– Azt most ne.

Egy napon ebéd előtt megállított az udvaron.

– Mit csinálsz itt Jack?

– Semmit – válaszoltam.

Mint utóbb kiderült, félreértettem a helyzetet.

– Pedig nem ártana csinálnod valamit.

– Igaza van. Régóta tervezem, hogy lejegyzem az úti élményeimet, de még arra se volt alkalmam, hogy elkezdjem. Épp az ideje…

– Hát annak meg mi haszna? – kérdezte nem kevés lenézéssel, és akkor, csakis akkor fogalmazódott meg bennem, hogy Mrs. McSweney távolról sem hasonlít Ina Coolbirth-höz.

– Van haszna vagy sincs, én írok. Ez az én életem.

– Nézz körbe, Jack! Látsz itt valamit, ami a tiéd? Szóval. Az életed a tiéd, igaz. De most épp az én birtokomon éled ezt az életet, a birtok pedig az enyém, úgyhogy itt az lesz, amit mondok. Amíg itt vagy, dolgozol, vagy akár haza is mehetsz – és azzal felpattant a lóra.

Hiába lett estére békülékeny, én már borúsan láttam ezt a viszonyt, kelletlenül válaszolgattam a kérdéseire, nagyokat hallgattam. A helyzet az, hogy vérig sértett. Holott tudta, hogy nem vagyok hülye gyerek. Láttam, megrendelte az Új Farmert és a Gold Westet is, mégsem becsül engem.

– Azt mondtad, tudsz horgászni. A hal jól jönne. Elvállalod? – kérdezte.

Horgászni öröm bárhol és bármikor, de a kételyeimet már nem lehetett ennyivel eloszlatni.

– Én ezt nem értem. Maga sohasem simogat.

– Te se engem.

– Én próbáltam, de nem engedi. Ez így nem megy. Fogalmam sincs, mit akar tőlem.

– Miért, te mit akarsz?

– Én szeretem magát.

– Azt várod, hogy szerelmes legyek?

– Ha nem szeret, miért hív ágyba?

– Mert ír vagy, és gyereket akarok tőled.

– Tőlem? Azért mert ír vagyok?

– És erős testalkatú, okos, emlékeztetsz Dave-re, a férjemre, mondjuk benne nem forrt így a vágy. Látom, téged majd szétvet. Az én aranykoromnak már vége, a birtokra meg kelleni fog egy fiú. Ez az utolsó esély. Megláttalak, meséltél az álomról, tetszel nekem. Szerelmes nem vagyok, nem is tudom, hogyan jut eszedbe ilyesmi, hisz én, akármilyennek látsz is, nem illek hozzád, de gondoltam, jól járunk mind a ketten.

– Mégis minek néz engem? Kukoricának?

Mrs. McSweney felkacagott.

– Ugyan már, ne gyerekeskedj! Nézd, Jack, te fiatal vagy, holnap vagy egy év múlva, de tovább állsz mindenképp. Látszik a szemeden. Talán azt gondolod, hogy velem maradsz? Egy pillanatra sem fordult meg ez a fejedben, ne is tagadd, és tudod mit? Igazad van. Még csak az kéne, hogy ilyesmit gondolj. Itt a kutyát sem érdekli, mit csinálunk. Nem is erről van szó, egyszerűen lerí rólad, hogy menni fogsz, ide is úgy érkeztél, mint a fáról hulló levél. A következő szél minden bizonnyal elvisz. Szóval miért kellett volna az orrodra kötni bármit? Minél kevesebbet tudsz, annál könnyebb. Egyébként pedig jól jársz, nem? Van szállásod, ételed, és szeretőd. Vagy nem jó velem?

Szívesen vágtam volna rá, hogy nem jó. De ez nem lett volna igaz, és sértegetni sem akartam. Ráadásul alapvetően igaza volt. Mrs. McSweney gyanút fogott.

– Szóval nem jó velem. Szeretsz engem, csak épp nem jó velem. Jól mondom?

– Nem erről van szó. Egy kedves szava nincs, csak ugráltat, most már azt is tudom, miért. Szétrakja a lábát, de ha végeztem, kidob az ágyából. Mégis mi ez?

– Hogy beszélsz te velem? – kérdezte Mrs. McSweney.

Felugrottam a székről.

– Őszintén. Meghallgat vagy nem?

– Válogasd meg a szavaidat!

– Eszem ágában sincs megválogatni.

S akkor már nagyon eltökélt voltam. Mrs. McSweney először nem kis haraggal, megkockáztatom: gyűlölettel nézett rám, de mivel álltam a tekintetét, zavarba jött.

– Egyébként sem vagyok ír – tettem hozzá.

– Dehogyis nem. Látom a szemedben. Ír harcos vagy, felismerem a fajtádat.

– Na, ne mondja!

Mrs. McSweney megenyhült.

– Jól van, ülj vissza.

– Meghallgat?

– Mondtam már, ülj vissza!

– Egy férfi meg egy nő akkor sem így vannak együtt, ha történetesen nem szerelmesek – mondtam.

– Mert te annyit tudsz erről?

– Attól tartok, hogy jóval többet, mint maga.

Mrs. McSweney elvörösödött, dühében vagy szégyenében, nem tudtam eldönteni, aztán némi hallgatás után csak annyit mondott: 

– Gondolkozom ezen. De most menj, fogj halat. Dowanhowee segít.

---

50. fejezet

Voltam már zaklatott, de ami akkor uralt el, nem hasonlítható semmihez. Sok okkal magyarázhatom. A szemem ugrált, erőt vett rajtam az Oaklandben oly gyakori ideggyengeség, s mindez szöges ellentétben állt a tájjal. Otthon ilyen állapotban egy húron pendültem a várossal, hisz a város, főként San Francisco hasonlóképp vibrált, lüktetett, ám a Musselshell River környéke békét, nyugalmat árasztott, én meg? Őrülten vágtam át rajta, űzött vadként csörtettem, hogy valakitől tűt kérjek, cérnát, kést, baltát. Tán teljesen begőzölök, ha Dowanhowee nem oly türelmes velem.

– És még mi kell? – kérdezte.

– Cérna.

– És még mi?

– Apró tű.

– És még?

– Szöcske.

És Dowanhowee szaladt szöcskét fogni, aztán – miután a felhevített tűkből horgokat hajlítottam – elkísért a folyóhoz. Eleinte zavart, egyrészt mert magasabb volt, s úgy véltem, túl közel jön hozzám, jobban szerettem, ha távolabb áll, úgy nem kellett rá felnézni. Amúgy szép lány volt, ne nyakiglábnak képzeld el, arányos volt, minden stimmelt rajta, csak épp szokatlan volt, hogy egy ennyire magas lány vessen rám árnyékot. Az is zavart kissé, hogy sokat kérdezett. Korábban is, főként esténként, ha szalonnát sütöttem a bungaló mellett, és Mrs. McSweney nem hívott a szalonba, meg-megállt nálam, néha leült hozzám, és faggatózott. Égett a vágytól, hogy megismerje a világot. Addig csak a montanai prérit látta, ám sokat hallott Mrs. McSweney-től a világ más tájairól. New Yorkról, amit a fehérek megvettek az indiánoktól, s ahol most egyetlen utcában többen élnek, mint amekkora a sziúk teljes nemzetsége. Különösen vágyott látni a tengert. Sehogy sem tudta elképzelni, s mivel tudta, hogy én az óceán mellől jövök, arról kérdezett a legtöbbet. Nem is volt ezzel gond, bájos és vonzó volt a tudásvágya, s ínyemre való ez a szerep, hogy én mondhatom el neki, miféle hajók járják a tengert, s milyen a matrózok élete, csak épp aznap nem volt kedvem beszélgetni. Dowanhowee érezte is ezt, s egy ideig tapintatosan hallgatott, a folyópartra érve viszont pár dobás után ismét vallatásba kezdett.

– Otthon is így szoktad?

– Nem.

– Hát akkor hogyan?

S attól fogva nem hagyott békén. Olyan feszült voltam néha, hogy szívem szerint kettétöröm a botot. De ne hidd, hogy Dowanhowee tapintatlan volt. Én voltam ellenséges. Még szerencse, hogy a folyó, akár otthon a tenger, a fűzfa kérgezése, a horogkötés, a csalizás megnyugtatott. Először a sodorvonalba dobáltam, aztán elindultunk a folyásirányba, s ahol kibukkanó kő fodrozta a vizet, ahol a partot kimosta a víz vagy ágak nyúltak, fák dőltek be a folyóra, ott próbálkoztam. Hamarosan meg is lett az első pisztráng, s ugyanonnan még három. Én húztam a parthoz őket, Dowanhowee pedig leszedte őket a horogról. Vacsorára se mentünk haza.

A legszebbek aznap is – mint aztán még oly sokszor – az alkonyi órák voltak. Akkor volt a fény a legélesebb, legkékebb a folyó, a felhők gyakran lilává duzzadtak a galériaerdő fölött, az avar és a friss fű illatával telt meg a levegő. Az idő megszűnt, épp oly örökkévalók voltunk, mint a folyó, benne a súlyos, kerek kövek, és a halaink is, mert olyankor úgy tűnt, hogy mindig ugyanazt a halat vesszük ki a vízből. Pár alkalom után Dowanhowee is elcsendesült, horgászat közben – bár nem kértem rá – meg se pisszent, csak a zsinórt figyelte, időnként rámutatott egy örvényre vagy kőre – „ott, Jack, ott próbáld, ott láttam fordulni halat!” –, s én biccentettem: „köszönöm Dowanhowee, észre se vettem”. És már dobtam is a kő mellé a szöcskét, legyet, s ha a csali egy cuppanással eltűnt a folyóról s megfeszült a zsinór, Dowanhowee büszkén mosolygott. Tökéletes összhangban voltunk azokban az órákban, és nem dicsekvésként mondom, de rohadt sok pisztrángot hordtunk fel a házba.

Dowanhowee volt az egyetlen a farmon, aki négy óra után is beléphetett a házba. Nem ritkán vele üzent Mrs. McSweney is. Emlékezetes veszekedésünket követően hiába vártam, hogy a szalonba hívjon, még az udvaron, a lovak körül sem láttam. A farmon zajlott az élet, bár köztünk szólva nem sokat láttam belőle. Dowanhowee-t megkértem, hozzon pár könyvet, s ezt nagy meglepetésemre meg is tette. Nap közben olvastam, hajnalban és délután pedig a Musselshell halait bűvöltük. Eltelt így talán egy hét is, amikor egy nap Dowanhowee azt mondta:

– Ma ne menj horgászni! Vacsorára vár téged Asszonyom.

Nem éreztem semmit. Se örömöt, se izgalmat. Hogy nem mehetek a folyóra, azt kicsit bántam. A szalonban ismét fényűző teríték és 17. századi Mrs. McSweney várt. Kihúzta magát, határozottan, büszkén ült az asztalfőn, ugyanakkor szomorú és fáradt volt.

– Ahogy ígértem. Gondolkodtam – mondta, én meg hirtelen azt sem tudtam, miről beszél.

A Musselshell messzire sodort legutóbbi veszekedésünktől, s jó pár napja már nem gondoltam Mrs. McSweney-vel. Ő viszont – mint utóbb kiderült – mindvégig kettőnkön töprengett.

– Azt hiszem, igazad van. Sokat tépelődtem. Többet, mint ezelőtt bármikor. Van, amit értek, de hogy bocsánatot kell-e kérnem tőled, azt most sem tudom.

– Ó, Mrs. McSweney, eszébe ne jusson! Csak engedje, hogy őszinte legyek, az nekem elég.

– Köszönöm, Jack. Tölts magadnak.

Mrs. McSweney úgy diskurált, mint egy üzleti vacsorán. Modoros lettem én is, bort töltöttem, dicsértem az ételt és a ruháját.

– Szóval, igazad van – folytatta Mrs. McSweney. – Az a legtisztább, ha beszélgetünk. Mindenről. Érted? Egy férfi és egy nő kapcsolata nem ilyen, még ha nem szerelem, akkor sem. Ebben igazad lehet. Nem kertelek. Te vagy a második férfi az életemben. De, bármilyen hihetetlen, máris többet voltam veled az ágyban, mint szegény, jó Dave-vel, ő ugyanis nemigen érdeklődött irántam. Azt akarom mondani ezzel, hogy nemigen van tapasztalatom. Tudom, a férfiak szerint a szerelem örömteli dolog, de számomra a szerelem célja az, hogy utód szülessen. Nem kell, hogy az örömünket szolgálja. Mit gondolsz?

– Nem értek egyet.

– Azt mondtad, voltál már együtt nővel… És neki jó volt?

– Hát erről inkább őt kellene megkérdezni, de azt hiszem, igen.

– Honnan tudod?

– Voltak jelei. Elég egyértelműek.

– Nálam nincsenek ilyen jelek?

– Ritkán.

– Értem. És te vágysz rám?

– Igen, de ha ez kölcsönös lenne… Talán utód is úgy születik a legkönnyebben.

– Jó. Azt mondom, próbáljuk meg. Rendben? Figyelni fogok rád jobban.

Aztán felállt az asztaltól.

– Ha befejezted a vacsorát, vidd magaddal a bort – és kiment.   

Másnap reggel Dowanhowee szokás szerint reggelit hozott: hat lágy tojás, két szelet sajt, és egy kancsó tej.

– Asszonyom üzeni, hogy edd meg mindet!

– Persze, köszönöm – válaszoltam mit sem sejtve.

Este horgásztunk, s mire visszaértem, az asztalomon egy palack vörösbor várt, rajta Mrs. McSweney kézírásával cédula: „Jack, ezt idd meg este.” Reggel ismét tojást, sajtot, és tejet kaptam, meg egy hatalmas főtt zellert.

– Asszonyom reméli, szereted, de ha nem, akkor is arra kér, edd meg – mondta Dowanhowee.

Nos, akkor már gyanakodtam. Harmadik este „hivatalos voltam” a szalonba. Semleges témákat vettünk sorra, először láttam zavartnak. Vacsora után arra kért, hogy hozzak mérőrudat, erős szöget, kalapácsot, és kötelet a szuterénból. Hívtam Dowanhowee-t, segítsen összeszedni a holmikat, s felcipeltem őket a szalonba.

– Megvan minden? – kérdezte Mrs. McSweney.

– Remélem, nem hagytam ki semmit.

– Remek.

Lefeküdt az ágyra, szétvetette és égnek emelte a lábát.

– Megtennéd, hogy leméred a bokám és a keret közötti távot?

Mit tehettem volna? Mint a szorgos szabó mértem.

– Megvan? – nyögte Mrs. McSweney.

– Egy pillanat. Rendben, megvan.

– Hála istennek – sóhajtott és felpattant az ágyról.

– Megtennél még valamit? Bevernél két szöget a baldachinba?

– Hová?

– Felülre, abba a vonalba ahol a lábam volt. Onnan lógatunk le kötelet, hogy a lábam pányvába rakhassam.

Úristen! Ez a nő azt hiszi, hogy attól lesz jó neki, ha a lábát majd egy kötél tartja? Hát ez a szegény tényleg semmit sem tud a szexről. De tettem, amit kért, bevertem a szögeket, rácsomóztam a köteleket, s Mrs. McSweney ki is próbálta. Felkötöttük rá a bokáját.

– Jó lesz, egész kényelmes, csak egy kissé vág, de majd felhúzom a csizmát. …Jól van, végeztünk.

Gondoltam, a bütyköléssel. Mrs. McSweney azonban az esténkre gondolt, s már csak a távozásomra várt..

– Ms. McSweney! Gondolja, hogy ez most meghitt este volt?

– Igazad van, gyere, ülj le mellém. Amúgy is formában kell lenned – és gombolni kezdte a nadrágom.

– Megetted a reggelit?

– Nem vagyok gyerek!

– Ó, az a reggeli nem is épp gyereknek való – kacarászott Mrs. McSweney és akkor rájöttem, hogy azért etet tojással, túróval, mert így gyorsabb eredményt remél.

– Megettem – dünnyögtem, míg ő előhalászta a farkam és simogatni kezdte.

– Tudod, Jack, nem tehetek róla, de most nem kívánlak, ám belátom: ez nem indokolja, hogy neked se legyen jó. Simogatni foglak, ahogy kérted. Amúgy is formában kell lenned!

– Hogyhogy formában?

– Hát mire eljön a termékenység ideje.

Tény, hogy addig-addig simogatott, míg ki nem lőtt a magom.

Alapos szemrevételezés után így szólt:

– Szép fehér, de nem elég. Azt hiszem, még több túrót kell enned.

Attól fogva gyakran zuhantam merengésbe. Néha a vállam rázta Dowanhowee, hogy felriadjak. Elbambultam a Musselshellnél, lemaradtam a kapásról, ha meg a farmon voltam, a bungaló előtt üldögéltem órák hosszat és Mrs. McSweney-ről töprengtem. Ő meg csak jött-ment nagy vidáman, intézte az ügyeket, olyan szép volt, hogy meg kellett veszni tőle, ám az istennek se tudtam rájönni, ki is ő valójában.

Aztán már ebédre is tojást kaptam. Az életben nem ettem annyi tojást, mint Montanában. Pár nappal később pedig velem töltötte az éjszakát. Rettegtem attól, vajon mit akar a kötelekkel, s repestem az örömtől, amikor egyszerűen csak mellém feküdt, ledobta a fűzőt, s a köteleket nem forszírozta. Volt benne valamiféle igyekezet, hogy simulékonyabb legyen, s meg is mozdult benne valami, de távolról sem volt az a szeretkezések csúcsa.

Miután elélveztem, azt kérdezte:

– Kész? Készen van?

Mintha kenyeret sütöttünk volna.

– Igen.

– Jó, akkor leszállnál rólam?

– Hogyne – válaszoltam készségesen, és oldalra hengeredtem, ám ő továbbra is égnek tartotta a lábát.

– Megtennéd, hogy belerakod a kengyelbe?

– Mire jó ez?

– Csináld már, kérlek, nem bírom így tartani.

Hát jó, felsegítettem a lábát a kengyelbe.

Mrs. McSweney megkönnyebbült.

– Végre! Te jó ég, már azt hittem, görcs áll a derekamba.

Én meg bávatagon álldogáltam, előttem Mrs. McSweney szétvetett, felfüggesztett lába, s nem tudtam mit kezdeni magammal.

– Azért kell ez, hogy ki ne csorogj belőlem – magyarázta Mrs. McSweney.

– Aha – mondtam.

Ezt követően minden alkalommal a kengyelbe rakta a lábát legalább egy órára. Volt, hogy kettőre is. Mikor hogy érezte. S ez idő alatt a gondját viseltem, itattam, igazítottam a párnáján, süteményt hoztam a konyháról és kávét, máskor meg a kukoricanemesítésről diskuráltunk.

Mániásan hitte, hogy megérzi a termékenység állapotát, s olyankor fényes nappal is a szalonba rendelt. Nem tudom ezt másként mondani, mert bár lassan finomult a viszonyunk, de azért a baldachinról lógó lovaglókengyelekkel felszerelt kötelek percre sem feledtették, mi is Mrs. McSweney voltaképpeni célja. Ha termékenynek érezte magát, két óránként akart velem lenni, akár délután is. Egy ilyen alkalommal, már felfüggesztett lábbal hevert az ágyon, amikor kipillantott az ablakon.

– Hívd ide Dowanhowee-t!

– Ide? A szalonba?

– Méghozzá gyorsan! Fuss!

Oké, leszaladtam Dowanhowee-ért, aztán vissza az emeletre. Nem voltam biztos benne, hogy vissza kell-e mennem, de a kíváncsiság hajtott: vajon mit akarhat Dowanhowee-tól ebben az állapotban?

– Szedd össze az embereket, takarjátok be a szénát! Jó, ha két órátok van rá!

– Igen, asszonyom – biccentett Dowanhowee a zavartság legkisebb jele nélkül.

Olybá tűnt, hogy már számos alkalommal látta ebben az állapotban Mrs. McSweney-t. Másnap a horgászaton se ment ki ez a fejemből. Egyre csak azt a képet láttam, ahogy Dowanhowee rezzenéstelenül áll Mrs. McSweney szétvetett lábai előtt – kis híján közötte –, s mielőtt kimegy, csak annyit kérdez tőlem:

– Te nem jössz?

– Nem, Jack itt marad – mondja erre Mrs. McSweney.

Pár nappal később Mrs. McSweney Kleinbe ment. Bő egy hét múlva tért vissza, kicsomagolt, körbeszaladt az istállókban, s látva, hogy minden rendben, megállt előttem, és azt mondta:

– Most jövök Kleinből. Megtudtam, hogy a rendszeres szeretkezés teszi a férfit termékennyé, a maszturbálás pedig árthat. Szoktál te, Jack maszturbálni?

Körbenéztem: vajon hányan hallják ezt most?

– Igazad van, buta kérdés. Hát persze, hogy szoktál. Én viszont, bár próbálkozom, nem tudok elégszer a kedvedre tenni. Örülnék, ha kicsit közelebb engednéd magadhoz Dowanhowee-t. Persze csak akkor, ha hozzám nem kell jönnöd.

Emlékszem, így fogalmazott: „ha hozzám nem kell jönnöd”.

Sejtette, hogy erre nemigen tudok mit válaszolni, nem is várt egy percet sem, átvágott az udvaron, megállította Dowanhowee lovát, mire az leszállt, Mrs. McSweney neki is mondott valamit, aztán őt is faképnél hagyta. Dowanhowee meg csak állt ott és engem bámult. Féltem, hogy Mrs. McSweney megbántotta, ezért odaszaladtam hozzá.

– Mit mondott?

– Azt kérdezte, akarok-e gyereket tőled, mert ha igen, őt nem zavarja, s hogy engedjelek téged magamhoz közelebb.

Ez sok volt, fújtam egyet, és ott hagytam Dowanhowee-t én is.

Másnaptól Mrs. McSweney diszkréten bár, de folyton minket kémlelt, mi pedig nem győztük kerülni a pillantását. Zavarodottságunk akkor sem csökkent, ha elhagytuk a farmot. Gondoltam, jobb lenne mostantól egyedül horgászni, kiveszem én a halat segítség nélkül is, ám Dowanhowee a történtek ellenére szeretett volna elkísérni.

Észrevétlenül alakult át minden. Először csak az alkonyok. A Musselshell partján. Tudod, mi volt ott a legszebb, mielőtt Mrs. McSweney összekutyulta volna a dolgainkat? Amikor a nap lebukott, elült a szél, megálltak a levelek, eltompultak a fények és a vízfelszín kisimult, s mi, én és Dowanhowee, hangtalanul álltunk a köveken, s azt sem bántuk, hogy őrülten marnak a szúnyogok, míg horogra csaljuk a nap utolsó halait. A harmónia, az volt a legjobb. Persze, nagy szavak ezek, de tényleg. Épp az a harmónia járt át akkor, ami a városból, ami anyámból, apámból, és még Ina Coolbirth-ből is oly radikálisan hiányzik. Leginkább Mrs. McSweney-ből.

A teljesség érzése. Ne valamiféle langyos andalgást láss ebben, ez ott inkább kőkemény tudás. Bizonyosság: létezik kerek és egész állapotom anélkül is, hogy brutális harcok árán vívnám ki magamnak. Elég csak elmerülni más valaki, más valami tökélyében, teszem azt a Musselshell alkonyatkor fokról-fokra finomodó csobogásában, és kész, ennyi. Nincs mit tenni. Semmi dolgod. Tökéletes vagy. S a legjobb helyen a megfelelő időben. Szapulom anyámat, apámat, Ina Coolbirth-t és Mrs. McSweney-t? Holott ez az érzés belőlem is radikálisan hiányzott. Addig. De miután Mrs. McSweney, a saját darabosságából eredő gondunkat Dowanhowee-val gondolta orvosolni, már a folyópart se volt az igazi. Kerültem Dowanhowee tekintetét, a mosolyát akkor se viszonoztam, ha ritka szép pisztrángot segítettünk partra. Teltek a napok, Dowanhowee kitartóan kísérgetett, míg én továbbra is gyakran estem révületbe. Egy este letettem a botot, s azt mondtam:

– Vidd haza a halat, én maradok még.

Aztán elnyúltam a füvön, s megvártam, míg besötétedik, csillagok lepik el a szokatlanul tágas eget, és a holdvilágban ezüsttel telik meg a folyó. Néma volt az este, a halak se ugrottak, s órák múlva, ebben a csöndben, amikor szilárdan hiszed, hogy ezer mérfölddel odébb se történik semmi, váratlanul megérintettek. Máskor egy ilyen, sötétből érkező érintéstől kifutok a világból, ám akkor, meg se rezzentem. Nem motoztak egerek az avarban, nem vonyított coyote, szél sem járt, nem hallottam, hogy bárki-bármi közeledne, és mégis: számítottam arra az érintésre. Dowanhowee körvonala hajolt fölém, gesztenyeszagú haja az arcomba hullott, aztán kibújt a ruhából, mellém feküdt, s akkor az ég csillagosra varrt palásttá változott, amely pár órára kizárólag rám és Dowanhowee fölé borul.

---

Centauri: Jákob botja | Magvető Kiadó, 2016

Köszönjük, ha megosztod ezt a cikket!

Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!

ITT KÉRJ INGYENES HÍRLEVELET ✉️

---

---

még több erotika