Romantikus helyek: Crystal Mill | Lenne hozzá bátorságod, hogy itt élj?
Megrándult a lábam abban a pillanatban, amikor életemben először megláttam. Éreztem, hogy kitágul a pupillám. Nem voltam ott még azelőtt, sőt a környéken se jártam soha, mégis éreztem az erdő szagát. Csönd volt, és mégis hallottam a Crystal River zúgását. Megrándult az arcom is. Mindez csalhatatlan jele annak, hogy ismét azt érzem, amit például akkor, ha darvak húznak át a fejem fölött a vérvörös alkonyatban, s még inkább akkor, ha darvak krúgatnak valahol a feneketlen éjszakában, s azonnal mehetnékem támad.
Vissza a történelem előtti tájak vadonjába,
ahol végképp nincs az az őrület, az a ostoba és oktalan harc, okoskodás, fellengzősség, agresszió, ami most, akár egy cunami, elönti több milliárd ember pszichéjét; ahol azok a higgadt és vad hangok, azok a harmóniák szólnak, amiből az ember is született, és amiben minden körülmények között meg kellett volna maradnia; akkor is, ha már téridőugrásra képes űrműveket épít.
Mert végtére is mi kell a boldogsághoz? Vagyon? Azt elvesztheted. Azt elvehetik. Tudod is, hogy elvesztheted. Tudod is, hogy bármikor elvehetik. Pontosan tudod, hogy a nap minden percében védened kell, és ebben a védelemben, ebben a küzdelemben nincsen szünet.
A többi ember veszély. A farkas már nem az. A medve már nem az. De a többi ember… a többi gazdag… A szomszéd, a barát, a testvér… meg a többi cég… Veszély, veszély.
Csak egy puska kell, és a világ végén pénz és vagyon nélkül is biztonságban és boldog lehetsz. Csak elég messzire kell menned. Épp csak kell, hogy legyen valaki, aki veled tart. Négy dolog kell csak a boldogsághoz.
- A te magányod,
- egy hűséges társ
- és egy jó puska,
- meg egy hely.
Ahol mindezt eldughatod. Ahol nem találnak rád. Ahol nem kell gigászi fejlesztésekkel bajlódnod, rettegned a holnaptól, épp elég, ha van egy vödör szög az ágy alatt, hogy visszaszegelhesd rögtön, ha a szél letépi a bejárati ajtót.
Amikor először láttam meg Crystal Mill ódon épületét, úgy éreztem: ismerem azt az embert vagy az a típust, aki építette. Épp az ilyen emberekről szól a Kalandos tél. Ilyen épületet olyanok húznak fel, raknak össze szép lassan, nagy titokban a távoli vadonban – ebben az esetben Colorado erdői között –, akik pontosan tudják, mi kell a boldogsághoz:
- őseredeti magány,
- egy nő,
- egy megbízható puska,
és egy isten háta mögötti hely.
Bár ahogy elnéztem a sziklaoromról a vízig vezető meredek lépcsőt, úgy éreztem: aki ezt építette, több volt annál, semmint magányos kalandornak mondhatnám. Kicsit őrült is volt, vagy inkább nagyon, esetleg valamiféle álmodozó, mert abban a lépcsőben, és abban, hogy olyan magasra, olyan valószínűtlen helyre, olyan kockázatosan építkezik valaki, ott kell lennie valami többnek a boldogság praktikumánál. Van ebben valami alkotásféle, és valamiféle kényszer arra, hogy mégiscsak megépítse minden ember, még az ilyen vadonba szakadt kalandor is, a maga várát vagy várkastélyát.
Ha ezt egy ember lakta, egy ember épített, nem magyarázható minden része racionálisan – nem is, mert mint kiderült, Crystal Millt, vagyis „Kristály Malmot” nem egy ember építette, és nem is olyan célt szolgált, mint amit én regényíróként elképzeltem. Ez az épület valójában nem lakóépület, hanem tényleg egy malom, ami annak idején egy ezüstbányát szolgált ki. A Crystal River, vagyis a Kristály folyó vizének felhasználásával sűrített levegőt préselt fel az ezüstbányába, ahol ezzel a sűrített levegővel gépeket működtettek. 1892-ben épült, 1917-ben pedig – amikor a Sheep Mountain Tunnel bánya bezárt – magára maradt.
Nem tudom, hogy aztán élt-e benne bárki.
Nem először van indíttatásom rá, hogy efféle elhagyott bányaépületet elfoglaljak, és egy ilyenbe költözzek. Magyarországon is néztem már ki magamnak bányaépületeket, például a Balaton-felvidék bazaltbányáiban (van, amit azóta sajnos felrobbantottak). Nem tudom, hogy ebben a gótikus ipari malomban élt-e akár csak egy napot is bárki, de ha én találok rá a bezárást követően, jó eséllyel beköltözök. Ideális hely regényíráshoz is. Meg boldogsághoz is, ha
- elég magányos vagy,
- van egy csodálatos szeretőd,
- és egy megbízható puskád.
Fotók: Wikipédia
Előre is köszönjük, ha megosztod ezt a cikket másokkal is!
Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!
Kedves olvasó,
ha nem vagy még támogató, lépj be a Klubba ITT. Csupán havi két kiló kenyér áráért elérsz minden támogatói tartalmat. Alkalmi támogatásra Paypalon keresztül van lehetőség (kattints a kis gombra!).
Ha egyik mód sem megfelelő, de szeretnéd támogatni a Cenwebet és a rezervátumot, akkor keress minket mailben a centauri16@gmail.com címen. Segítségedet előre is köszönjük!
még több blog
Hát ez nem semmi. Őrülten hangulatos. 🙂
Ideig óráig biztosan érdekes elveszni egy erdőben egy fakunyhóban hallgatva a vízcsobogást és nem is egyedül. Vadon kellene ahhoz születnem, oda kunyhóba, hogy azt higgyem az a világ közepe és ne vágyjak emberek közé bármennyire is zavaros az élet odakint túl az Óperencián:-)) Szerettem azokat a meséket ami békés erdei kunyhóban élő anyókákról és apókákról szólt akik engedték világgá menni a gyerekeiket. Láttam egy klassz filmet, amiben egy nő kivonul pont egy ilyen helyre elgyászolni a veszteségeit, ráadásul télen de aztán rátalál egy fickó és megmenti az egyedülléttől, a hidegtől, meg az éhségtől:-)). Az egyik üzenete Csányi Vilmos a teremtő képzelet c. könyvének, hogy nem tud az ember létezni kiszakítva az élő kapcsolataiból- még a primitív hordák is csak együtt voltak eredményesek a túlélésben. Szociális alárendelődés – vagy antiszociális magány – jó szélsőségek, közte van valahol a megoldás.
Ó, azt a filmet láttam, egész pontosan az a nő meg akart ott halni. Az egy nagyon klassz film emlékeim szerint, talán fél éve botlottam bele, de sajnos a címére nem emlékszem 🙁
Igen így van- az a helyzet, nekem sem jut eszembe a címe- néhány éve láttam és azóta nem futottam újra bele a filmes oldalakon.
A Spektrumon megy egy sorozat, „A vademberek Ben Fogle-lal” a címe. Nem olyan régen véletlenül belefutottam az egyik epizódjába.
Él egy ember Horvátországban, aki valamikor híres és eredményes sportoló volt. Aztán egyszer elege lett az un. civilizációból, és kivonult a hegyre, és az erdő közepén házat épített magának fából és sárból, amit a film készültekor is javítgatott, bővítgetett. Van pár kecskéje meg disznója. Velük él ott már évek óta.
Azt nem tudom, hogy van-e puskája, de barátnője már van. 🙂 A közeli faluból egy lány, akit ezért kicsit bolondnak tartanak a falubeliek. (Ahogyan az egykori sportolót, Nikola Boricot is.).
Először azt hittem, hogy róla írsz, bár az ő háza egészen máshogyan néz ki, mint ez itt a képen.
Ezekből a történetekből az derül ki esetenként, hogy a férfiak nagy kivonulása egyedül mégsem működik hosszútávon. A boszorkányok, meg a vajákos asszonyok egyedül éltek az erdőben, ahogyan Babajaga is:-)). Buddha bírt csak meglenni egyedül a tomboló ifjúsága után, meg a követői közül sokan – bár a szerzetesek is kolostorokban élnek ma már közösségben. Szóval olyanról még nem hallottam aki az egész életét így erdei nomádként minden civilizációról leszakítva végig élte …vagy valaki ismerte és elmesélte. Valóban az a gyakoribb, hogy csak a városi közösséget hagyják el és berendezkednek a nyugat vívmányaival- vagy anélkül- olyan életre, ahol legfeljebb egy medve a szomszéd, vagy egy szarvas. Mireisz Lászlótól -buddhista tanító – hallgattam egyszer egy előadást, abban azt mondta, hogy 2 évig volt a békaúsztatón-így hívta a helyet ahova kivonult, nem mondta meg hol van- és valóban semmi kontaktja nem volt a külvilággal. Ezek óriási tanítások- az is biztos amit Centauri mond, hogy regényt írni ilyen mesés környezetben ahol semmi más dolog nincs és még jobb, ha valaki gondoskodik a tűzhely melegéről és az ételről, meg a vetett ágyról – nagyon hatékony lehet.
Én a sorozat összes részét láttam, volt amit a táj miatt többször is. Egyáltalán nem olyan gyámoltalanok a férfiak, a sorozatból sem az jött le, szerintem. De ha csak a családunk férfi tagjait nézem, többen is képesek lettek volna magányos életre a természetben, persze ez már csak feltételezés. Viszont a fiataljaink sem szorulnának női gyámolításra, ha úgy hozná az élet. Nyilván boldogabb mindenki egy társsal, aki kiegészíti őt, még az „isten háta mögött” is.
Pontosan!
Mivel többször is láttam egyes részeket , voltak benne nagyon karakán, de nagyon kiábrándult emberek.(férfiak!)
Mondjuk az egy pillanatra sem jut eszembe, hogy főzzön rám valaki. Ez a poszt egyébként sem csak rólam szól. De tényleg: én nem vagyok az a típus, sőt: taszít is az a halvérű, sápadt, többnyire fontoskodó és hiú írótípus, aki elvárja, hogy kiszolgálják. Én életem javában – ahogyan minden mást is, például a birtokon – mindent de mindet én magam csináltam, mosogatni például szeretek, meg a rendet a konyhában, főzni imádok, és állítólag tudok is… mosok, főzök, takarítok, de azt sem azért, mert amolyan felvilágosult feminista férfi vagyok, hanem mert nekem ez rém természetes. Más kérdés a magány – azt is messze jobban viselem, mint az átlag, de nem arra születtem., az már nekem nem természetes. Megvolnék tök egyedül is északon, de sokkal jobb, ha van az embernek társa, akivel néha megülhet a teraszon, aki mellé odafekhet az ágyban.
Kedves Cen- nem is Rólad szólt amit írtam, nekem sajnos a látóteremben szinte csupa olyan férfi van aki szoknyák mögé bújva él. Ne gondoljátok, hogy véres szájú feminista lettem- csupán a tapasztalataim sugallták amit mondtam. S valóban általánosítani sem szabad. Mosogatni én is nagyon szeretek- nincs is mosogató gépem sem.
Nagyon sok ember él így a világban, önfenntartó módon, nem függve semmi hálózattól, még zordabb helyeken is. Ugyan a természetnek kiszolgáltatott, de a társadalmi elvárásoknak nem. Több csatornán megy a remek Ben Fogle sorozat, és a világ minden részén találkozott már olyan emberekkel, sőt családokkal, akik ezt az életmódot választották. Még a hideg északon is, de az afrikai sivatagban is.
Én már nem élnék ilyen helyen, így, de ha majd újra születek, és akkor is ilyen szörnyé válik az emberiség, akkor majd lehet……
No most kicsit sajnálom, hogy nincs televízióm .
Puskát nem is szeretnék, mert pacifista vagyok 😊