📚 Pulykaméreg és közélet | Igaz történet
Kilenc évesen választottak miniszterelnöknek.
A kormánytagok száma velem együtt sem érte el a tízet, mégis meghatározó erőt képviseltünk. Annál is inkább, mert kormányunk a legjobb tanulókból verbuválódott. K. Jocó, mint osztályelső. Én, mint osztálymásodik. M. Laci, aki nem is annyira kimagasló intelligenciája, mint inkább szorgalma révén tartozott a brancshoz.
Voltak persze jól tanuló lányok is. Nem tudom, bevettük volna-e őket, ha kormánytagok akarnak lenni, de akkortájt a fiúk és a lányok, mint előkelő idegenek két csoportja, szépen elkülönültek. Koedukált osztály voltunk, a padban is egy fiú egy lány ült, én G. Ágival (ő volt a lányok M. Lacija), előttem pedig K. Gabi (ő volt a lányok P. Jocója), ám a szünetekben külön hordákban jártak a fiúk és a lányok. Hogy én ki voltam? A Kör miniszterelnöke. Belügyminiszterem K. Jocó.
Külügyminiszterem M. Laci.
Még két fiút vettünk be. P. Zolit, mert bár közepesen tanult, ő volt a legjobb sportoló és a lányok bálványa.
És bevettük Szarkát is, bár három osztályfőnökije volt és néha lopott. Ő lett a pénzügyminiszter. Igaz, úgy volt ő pénzügyminiszter, hogy a kasszát én őriztem. Szarka nem lázongott, tudta jól: örülhet, hogy egyáltalán a Kör tagja lehet.
Ott, ahol mindenki miniszter.
Talán azért is adtuk neki a pénzügyi tálcát, mert ahhoz kassza járt. Pénz, amit minden pénteken, mintegy adózva, a zsebpénzekből dobtunk össze. A kassza viszont konkrét tárgy, amit akár el is vehetünk tőle. A kassza áthelyezésével ártalmatlanná tehetjük anélkül, hogy a címétől is megfosztanánk.
Országunk óriási volt és háborítatlan, a város kellős közepén egy felhagyott telek. Sűrű csalánosok, odvas diófák, fullasztó pára, magukba roskadó épületek. E miniatűr vadonban gyűléseztünk hétvégenként, volt zászlónk, címerünk, hadseregünk. Témánk is bőven. Hol akasztott kutyát találtunk, hol papagájdögök százait, máskor „kajovák” törtek be az országba. Vagyis kiűztek minket a hétágú diófa alól az északi határvidék pulykái. Azoktól berosáltunk. Egy napon úgy döntöttünk, nem tűrjük tovább a terrort.
A közeli rendelő konténeréből kihalásztuk a használt fecskendőket, leszereltük a véres tűket és bodzavesszők végébe illesztettük őket. Rövid hidegháborús időszak után elszántuk magunkat a támadásra.
A csata délutánján lapos kúszásban haladtunk az északi mezsgye felé, hogy egy nagy rohammal egytől egyig lemészároljuk az ellenfeleket. Én haladtam az élen – mint miniszterelnök. Mikor kilestem az árokból, a pulykák főnöke kiszúrt, megrázta magát, hörgött, brululázott, mire a többi pulyka is felhorgadt és ránk támadt. Pár dárdát még elhajítottunk, ám egyik sem talált. Aztán futás.
Hallgattunk az esetről.
Úgy tettünk, mintha a bozóttól északra sosem jártunk volna. Az önbecsülésünk hamar helyreállt, főként miután már az osztály is tudta: létezik a Kör. Nem is titkoltuk. A szünetekben tüntetően vonultunk félre a félreeső zugokba pénzt számolni és megtárgyalni az államügyeket.
Mármost volt az osztálynak „alja” is. A rossz tanulók. Nem sokan, de voltak. Mint amilyen D. Jóska, aki ötödikből bukott le hozzánk. Egy borús napon berontott a kormányülésünkre. „Na, ki nálatok a főnök?” – kérdezte. „Az elnök, úgy érted? Az én vagyok” – feleltem. „Kihívunk titeket. Vasárnap reggel legyetek a tűzoltóság mögött” – mondta D. Jóska, aki már igazgatóit is kapott. Aztán pad alatti levelekkel tisztáztuk a szabályokat.
„A csúzli megengedett. Az U-szeg is. A légpuska nem.”
S még aznap kisorsoltuk, ki támad elsőnek. A tűzoltóság mögötti bunkert kellett ostromban elfoglalni. Véresre lőttük egymást U-szeggel, csoda, hogy senki sem vakult meg, de a lényeg: mi győztünk. Tüzet raktunk a bunker alsó bejáratában, mire akár a kiöntött ürgék, úgy másztak elő Mekus, Pepe és a többiek. Csak D. Jóska kiabált a füstből: „A vezér nem adja meg magát!” – és csakugyan sokáig bírta.
A csata után két évig rend honolt a 4/a-ban, egy évvel később az 5/a-ban is. D. Jóska még lejjebb bukott. Pepe, Mekus, és társaik beletörődtek, hogy a Kör ellen nincs mit tenni, merthogy nemcsak a legjobb tanulók vannak benne, hanem a legjobb sportolók is. Ám a hamu alatt izzott a parázs, s mire hatodikba értünk, puskaporos hordó lett az osztály. Annak ellenére is, hogy addigra a Kör szétszéledt, a maradék pénzt elosztottuk, a grundon pedig elplanírozott mindent két szörnyű nagy, kénsárga Rába-Steiger.
Hatodikban Pepe szemtelenkedése már valóban túlment minden határon, mégis úgy éreztem: K. Jocó – hajdani belügyminiszterem – hibázott, mikor a féleszű Pepe derékszögű vonalzóját eltörte.
Engem igazol az is, hogy Pepe a könnyeit nyelve felkapta a körzőt és állati dühvel (mely düh tartalmazta azt az együgyű felismerést is, hogy nem lesz senki, aki a matekverseny-győztes osztályelsővel szemben megvédené) K. Jocó combjába döfte. Tövig.
Nemcsak a körző hegye tűnt el Jocó húsában, hanem a szára is.
Nyilvánvaló volt, hogy Pepe e pillanatban önmagához mérten is elmeháborodott. K. Jocó oroszlánként bömbölt, kitépte a combjából a körzőt, majd a fájdalom lendületével az aprófejű, szeplős, és akkor már halálra rémült Pepére vetődött. Mi, a többiek, akik nem voltunk se olyan szánalmas lúzerek, mint Pepe (aki fölött évvégén mindig a kisegítő iskola réme lebegett), se olyan ordenáré géniuszok, mint Jocó (aki miatt a tanárok újra íratták a dolgozatot, ha véletlenül négyest írt), szóval, mi csak álltunk ott. Volt, aki borzongva, volt, aki alig titkolt kéjjel.
És akkor jól látszott – amint rátérdelt Pepe mellkasára –, hogy míg az imént Pepe őrült meg, most K. Jocó fog. Ököllel csapdosta Pepe halálrémült ábrázatát, csak úgy zuhogott a padozaton a feje, felfoghatatlan mennyiségű vér fröcsögött az orrából,
jutott belőle a padra, székre, katedrára, még a táblára is. Ekkor Jocó vaskos keze (amellyel egyedül ő dobott negyven fölött kislabdával) rákulcsolódott Pepe nyakára, Pepe erei kidülledtek, a halántéka majd fölrobbant, lilává vált a feje, s fuldokolt… Míg a ricsajra be nem jött a testnevelés tanár és ki nem rángatta Jocót a mosdóba, aztán le az orvosiba. Később feltrappolt Pepéért is, sebzett vadkanként közelített hozzá, egy nukleáris maflás szándékával, ám mikor meglátta a hüppögő Pepe véráztatta ábrázatát, őt is elrángatta az orvosiba.
Másnaptól
Jocót az első sorba ültette az osztályfőnök, Pepét pedig a másik bukdácsoló, Mekus mellé, a szamárpadba. Attól fogva másként gondoltunk Pepére és Jocóra. Nem mintha többet barátkoztam volna Pepével, ám ritkábban lógtam Jocóval. A 6/a soha többé nem tűnt olyan jó bagázsnak, mint azelőtt. Egy évvel később a 7/a, majd két év múltán a 8/a sem. Rosszabbak lettünk, mint a bések, s „közösségi munkánk” akkor ért zenitbe, amikor ballagás után szétszéledtünk végre. Osztályunk – mint grémium – viszont aznap, ’85 május 13-án, a nagyszünetben jutott a csúcsra, mikor is vita és ellenvetés nélkül közös platformra helyezkedtünk a Jocó-Pepe konfliktus ügyében. Élő ember nem volt köztünk, aki ne gondolta volna rohadt jónak, hogy a patália miatt elmaradt a negyedik óra, meg a szintfelmérő, mert az holt biztos, hogy mindannyian karót írtunk volna.
Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!
Megjelent annak idején a Népszabadságban
Kedves olvasó,
ha nem vagy még támogató, lépj be a Klubba ITT. Csupán havi két kiló kenyér áráért, 2200 forint támogatásért elérsz minden támogatói tartalmat, a heti videókat és írásokat is. Alkalmi támogatásra Paypalon keresztül van lehetőség (kattints a kis gombra!).
Ha egyik mód sem megfelelő neked, de szeretnéd támogatni a Cenwebet és a rezervátumot, akkor keress minket mailben a hello@centauriweb.hu vagy a centauri16@gmail.com címen. Segítségedet előre is megköszönve, és remélve, hogy szövetségesek leszünk.
még több történet
még több blog
Hasonló korú, kilenc év körüli lehettem. Koedukált osztályba jártam én is, és nálunk is úgy volt, hogy a fiúk és a lányok elkülönültek. Szünetekben mindig külön játszottunk az iskolaudvar két részében.
Emlékszem, akkor ment a tévében A Tenkes kapitánya c. filmsorozat, és a fiúk szünetekben folyton azt játszották. Beosztották, ki lesz kuruc, és ki lesz labanc. Annyira nem vettek be lányokat a játékba, hogy még Veronika szerepét is egy fiú kapta. 🙂
Elbűvölő történet. Nem is gondoltam, hogy a nyolcvanas években is volt grund. Milyen ösztönös igazsága van a gyerekeknek. Lehet, így kellene működnie a kormánynak- volna egy kincstáros , egy igazi Harpagon , aki aztán tényleg megszámolja és vigyázza a behajtott adót.