Az Újszövetség | Szerb Antal
Előző fejezet
A Szentírás és a keresztény ókor
Az Újszövetség
Az újszövetségi Szentírás kisebb terjedelmű, könnyebben áttekinthető, mint az Ószövetség. Időben is egymáshoz közel álló műveket foglal magába, tartalma és hangja is egységes, valamennyi szöveg egy nyelven, a görögön maradt ránk. És az egésznek magasabb egységet ad, hogy középpontjában egy alak áll, az Üdvözítő.
Krisztus alakja adja meg az Evangéliumok jelentőségét, nemcsak vallási, hanem irodalmi szempontból is. A szépség, tisztaság, emberfölötti nemesség, amely az Evangéliumok minden verséből árad, Krisztus alakjának visszavert fénye.
A három első evangélium: Máté, Márk, Lukács, az ú.n. szinoptikusok, nem tekinthetők oly mértékben irodalmi műveknek, mint az ószövetségi írások. Sokkal kevesebb irodalmi igénnyel íródtak, nem oszthatók be az irodalom antik eredetű műfajai közé, nem alkalmazzák az irodalmi hatás eszközeit.
Irodalmi értékük éppen abból ered, hogy annyira mentesek minden mesterségbeli tudástól. Magában álló naivitással, ösztönösséggel és ezért törés nélkül adják vissza Krisztus életét és tanításait. Szépségükről írni olyan, mint a felhők vagy a fák szépségéről — éppoly természetesek és éppúgy hozzátartoznak az emberiség lelki életéhez.
Keletkezésük ideje és körülményei évszázadok óta tartó vita tárgyát képezik.
A szent hagyomány e műveket az első keresztény nemzedéktől, az apostolok kortársaitól származtatja, tehát a Kr.u. 40 és 70 közti időből. A kritikus racionalizmus későbbre, 70 és 100 közöttre tolta a keletkezés időpontját. Újabban erős érvekkel bizonyítják, hogy a szinoptikusok eredeti nyelve nem a görög, hanem az arameus — ez esetben valószínű, hogy 40 és 70 között keletkeztek.
Más probléma a sorrend és az egymáshoz való viszonyuk kérdése. Lessing és utána sokan azt gondolták, hogy mindhárom evangélium alapját egy ős-evangélium képezte, amelyet hárman háromféleképp építettek ki. Herder vetette fel a szájhagyomány elméletet, melynek értelmében mindhárom evangélista a kialakult és meglehetősen egységes szóbeli elbeszélésekből merített.
A múlt század elején Schleiermacher megalapította a nagy hatású kettős kútfő elméletét: a közös forrás egyrészt az „Ur-Marcus”, a Márkus-evangélium ősszövege, másrészt egy ú.n. Logia, Krisztus beszédeit tartalmazó könyvecske. A modem teóriák közül a német formatörténeti iskola a szájhagyomány elméletet építi tovább tudományos módszerekkel, az angolok pedig egy meglehetősen bonyolult négyes-kútfő-elméletet dolgoztak ki.
A szinoptikusokat kiegészíti az első keresztény Apostolok nemzedék szenvedéseiről és diadalairól szóló Apostolok Cselekedetei. E könyv idillikusan tiszta képet rajzol az ó-egyház életéről; e kép utópiává, messze céllá lett későbbi korok szemében, amelyek vissza akartak térni az ősegyház tisztaságához.
Az újszövetségi Szentírás másik csoportját a Levelek alkotják.
Legnevezetesebbek Szent Pál apostol levelei. „A népek apostola” küzdelmes és szenvedésekben gazdag életén át a Krisztus-hit első nagy misszionáriusa volt. A Jeruzsálemben és Palesztinában maradt zsidó-keresztényekkel szemben azt hirdette, hogy az evangélium minden nemzetnek szól és így nehéz harcok árán megvetette a keresztény világegyház alapjait.
Görögországi és római missziós útjain a kereszténységet meghonosította az antik kultúra területein, szent nyelvévé a görögöt tette meg és ezzel az új hitet hozzá kapcsolta a késő-antik kultúrához, hogy annak romba döntője és egyúttal örökre-konzerválója legyen.
Levelei a keresztény teológia és erkölcstan alap okmányai. Városi ember volt; természetből vett hasonlatokat nem használt. Krisztus mezőkön, tavak mellett, pálmafák alatt, világtávoli, időtlen falusi békességben elhangzott tanításait ő hangolta hozzá a városlakók, a történelemben élő emberek gondolatvilágához.
Külön csoportot alkotnak a János apostolnak tulajdonított írások.
A János-evangélium kétségkívül később Íródott, mint a szinoptikusok; már a második nemzedék szemléletét fejezi ki. Protestáns és racionalista kritikusok általában kétségbe vonják az apostol szerzőségét; keletkezési idejét jóval János ideje utánra, a II. század első felébe teszik.
Ez az evangélium alig beszél Jézus galileai vándorlásairól, annál nagyobb helyet ad jeruzsálemi vitáinak és szónoklatainak. Ebből már sejthetni a nagy hangulati különbséget: a János-evangéliumból hiányzik a szinoptikusok naivitása, népiessége.
Jézus itt nem példabeszédeket mond, hanem értekezik. Legenda és mese helyett misztikus tanítás az, ami Krisztus utolsó vacsorái beszédeiben és „főpapi imájában” csúcsosodik ki magasztos szépségben. A Megváltó itt már nem a halászok szelíd és csodatevő bölcse, hanem a Logos, az Ige, (a szó egyúttal értelmet is jelent!) a világ értelme.
A János nevén írt Apokalipszis (Jelenések Könyve) az Újszövetség legkülönösebb írása.
Amint láttuk, az Ószövetség utolsó századaiban már nagy szerepet játszottak az apokaliptikus írások, amelyek úgy léptek fel, mint régi szent szerzők elveszett, „elrejtőzött“ (ezt jelenti a név) és most újra napvilágra kerülő művei; látomás formába öntött jóslásokat tartalmaztak a nagy világpolitikai kérdésekre vonatkozóan, megjövendölve a zsidóság ellenségeinek bukását. Egyúttal eschatológikus jellegűek is: az utolsó dolgokról, Jahve ítéletének napjáról szólnak.
Ihletőjük a nagy metafizikai félelem és döbbent várakozás, amely a Krisztus születése körüli időben az egész ókori világot elfogta; a félelem, amely Spengler szerint új kultúrák születését szokta megelőzni. Ilyen világ-vége-érzés vett erőt az embereken a Kr. e. VI. században, a görög és a Kr. u. X. században, a nyugati kultúra születésekor is.
János Jelenései ennek a műfajnak a legnagyobb alkotása. Óriási képekben mutatja be Isten haragjának végzetes lovasait, harsonázó angyalait és a csapások kiáradását, mígnem a régi föld és a régi ég elpusztul és az igazak ezeréves birodalma után feltárul a mesés drágakövekből épült Mennyei Jeruzsálem.
Ezek a látomások jellegzetesen keleti képzelet szülöttei; a szerző Patmos szigetén, az Égei-tenger hellén és humánus derűjétől övezve is Ezékiel próféta csodaszörnyeit látja, akiknek egész testük csupa szem; nem plasztikus látomások, nem lehet lerajzolni őket — olyanok, mintha szerzőjük egy tűzvész ijesztő fényénél látná a világot. Érzelmi telítettségük által mégis örök időkre belé edződtek az emberiség képzeletébe.
Folyt. köv.
Köszönjük, ha megosztod ezt a cikket! Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá! | ITT KÉRJ INGYENES HÍRLEVELET ✉️ | Forrás: MEK, Wiki
Kedves olvasó,
lépj be a Klubba ITT, hogy elérhess minden támogatói tartalmat! Alkalmi támogatásra Paypalon keresztül van lehetőség (kattints a kis gombra!).
Ha másként szeretnéd támogatni a Cenwebet és a rezervátumot, akkor keress minket mailben a centauri16@gmail.com címen. Segítségedet előre is köszönjük!
még több irodalom
125 évvel ezelőtt született Szerb Antal.
https://index.hu/kultur/2026/05/01/kviz-szerb-antal-evfordulo-irodalom/