Szabadság és szerelem a tengeren | Részlet a Jákob botjából

Szabadság és szerelem a tengeren | Részlet a Jákob botjából

---

irodalom

– Hányj csak, utána jobb lesz – mondta Mia hajnalban.

Görcsbe rándult a gyomrom, térdre estem, és sugárban lövellt ki belőlem a borral és rummal kevert whisky. Arra se jutott idő, hogy a hajó szélét elérjem, telibe hánytam a fedélzetet. Dőlt a számon, az orromon az alkohol, az epe szétmart, csorgott a könny a szememből, rosszabb volt, mint a Mastroianni-farmon. Elátkoztam a pillanatot is, mikor először ittam, és erősen fogadkoztam, soha többé nem nyúlok a pohár után.

– Csak ennek legyen egyszer vége – lihegtem, míg csorgott belőlem a nyál.

– Mintha csak Franket látnám – mondta Mia –, de te legalább nem mászol rám tök részegen.

Meg kell hagyni, belevaló lány volt, ne hidd, hogy ő nem töltögetett rendesen, de őrült jól bírta a gyűrődést. Gondold el, egy fejjel volt alacsonyabb, én lehettem akkoriban hetven font, ő legfeljebb ötven, én voltam tizenhét éves, ő nem egészen tizenhat, én erős alkat, ő meg, akár az ostya, s mégis, állítom, a legtöbb matrózt lazán az asztal alá itta volna. Hozzám képest irtó eleven maradt, és nemhogy kidőlt volna, még arra is futotta az erejéből, hogy istápoljon. Nem korholt, inkább kihúzott a hablécig, s miután meggyőződött róla, hogy megkapaszkodtam, vizet hozott és tiszta rongyot. Letörölte az arcom, aztán kiöblítette a rongyot tengerben, át is suhant rajtam, csak bele ne csússzon, mert én ugyan ki nem mentem, még ha beugrom is utána, ott döglünk meg mind a ketten. Feleslegesen majréztam, Mia eszénél volt. Engem viszont alaposan megtáncoltatott az ital, ha csak egy kicsit javult az állapotom, tüstént jött egy hullám, el nem tudtam dönteni, hogy tényleg a hajó billent-e meg vagy csak valami bennem. Mindenesetre újra felkavarodott a gyomrom, és bár alig volt már bennem valami, ismét görcsbe rándultam, épp oly vadul markoltam a hajó peremét, mint a Sierra Nevada felé tartó poggyászkocsin az esőlécet, és hánytam, főként epét. Éreztem a feltörő bűzt, hogy kisebesedik a torkom, lángol a garatom, a gyomor és a szájüreg közötti tartományban szétreped-hasad minden. Mia minden egyes roham után áttörölt és bíztatott.

– Úristen, úristen! – hajtogattam a szünetekben.

– Nyugi, Jack, mindjárt vége. Kitartás. Még egykét menet és jobb lesz.

– Úristen… – és már öklendeztem is újra.

Végül úgy éreztem: óriási, tök üres barlang vagyok.

– Vége – mondtam.

– Az jó. Ülj fel! Hallgass rám, és ülj fel! – kérte Mia, ám én a kabinhoz kúsztam és a hátamra feküdtem. Pár pillanat múlva ismét úgy forgott velem a világ, akár a tornádó, újra öklendeztem, de már csak forró levegő süvített belőlem.

– Aludni akarok – mondtam a roham végén.

– Még nem lehet – törölgette a homlokom Mia.

– Te nem vagy rosszul? – kérdeztem.

– Egy kicsit, de nem vészes. Magadra hagyhatlak egy percre?

– Persze, már jól vagyok.

– De ne feküdj le, csak ülj itt szépen.

Mia kihajolt a tengerre, ledugta a torkán az ujját, és bő egy percen keresztül hányt, aztán megmosakodott, vizet ivott és mellém ült.

– Most már minden oké. Szólok majd, ha bemehetünk.

Némán üldögéltünk a kabinnak dőlve, fénysugár suhant át a vízen, úgy láttam, egy pillanat alatt lesz kék az ég, egyetlen nagy villanással, és a fehér felhőket is egy pillanat alatt dobja fölénk valaki, míg a tenger oly lassan ring, akár a ragasztó. Lassan melegedett a fedélzet, a hányásra legyek gyűltek, aztán az arcomra is.

– Most próbálj meg lefeküdni. Szédülsz még?

– Nem.

– Jó, vetkőzz le.

Miután anyaszült meztelenre vetkőztem, Mia nyakon öntött egy vödör vízzel, megtörölt, és lekísért a kabinba.

– Most már aludni fogsz, jövök rögtön én is – mondta, és hallottam, ahogy vizet mer, a fedélzetet csutakolja, és mer, és mer, újra és újra, és sikál, míg én enyhén szédültem még, ha forgott a priccs, muszáj volt kinyitni a szemem, hogy valahogy megállítsam, s olyankor hallottam, mit csinál Mia. Úristen, hogyan bírja ez a lány? – ugyanakkor csöndben örültem: nem arra ébredünk, hogy bűzlik az egész hajó, és legyek milliói tanyáznak az erjedő maradványokon.

Késő délután finom illatra ébredtem, Mia talpon volt javában, krumplit főzött és húst sütött. Felültem, és akkor Mia rám nézett, legalábbis úgy láttam, hogy néz. Hatalmas mandulavágású, kék szeme volt, s megint csak valószínűtlennek tűnt, hogy vak. Visszafordult a serpenyőhöz, és megfordította a húst.

– Ez most jót fog tenni. De ez volt az utolsó alkalom, hogy rendet vágok utánad.

Én meg, mintha megállapodtunk volna már abban, hogy együtt élünk, zokszó nélkül tudomásul vettem. Pár napig még rosszul voltam, és bármit mondott is Mia, másnap is ő főzött-takarított. Csak másnapra tért vissza az erőm. Megköszöntem Mia segítségét, a Friszkóban vásárolt holmikat becipeltük és szépen berendezkedtünk. Mia plédekből és prémekből kuckót formált a sarokban, pont úgy nézett ki, mint egy kisállat gondosan bélelt, puha vacka, szinte megirigyeltem, ám ugyanakkor feszélyezett is, hogy a padlón alszik. Mikor elkészültünk, előhalásztam a füzeteket.

– Mit csinálsz? – kérdezte Mia.

– Naplót írok.

– Tudsz írni?

– Te nem jártál iskolába?

– De, azt hiszem, két évet Párizsban. Megmutatod, milyen az?

– Persze – válaszoltam, bár elképzelni se tudtam, hogyan mutatom meg. Mia hozzám lépett, és megragadta a jobbomat.

– Ezzel írsz?

– Igen.

Erre rátette a kezét a kézfejemre – egy pillangó se ülhetett volna rajta finomabban.

– Akkor most írj! – kérte.

És én írtam: Egy lány szállt a kezemre, a neve Mia.

– Tovább! – kérte Mia.

Nem tudom ki ő, kicsi, formás, csinos és erőszakos.

– Tovább!

Azt mondja vak, talán tényleg az, de én gyanakszom rá. Úgy ül a kezemen, mint egy lepke, erős lány és finom.

– Tovább!

Mandulavágású a szeme, húsos és szamócapiros az ajka, olyan akár egy érett, édes, hűvös gyümölcs.

– Tovább!

Azt is mondta, hogy szeret, de ez nyilván hazugság, mégis, talán örülnék neki, ha igaz volna.

– Tovább!

– Nem, most már elég – mondtam. – Ilyen írni. Megmutattam.

– Izgalmas. Olyan, mintha táncolna a kezed, csak épp nincs partnere.

Úgy két napig még Angel Islandnál dekkoltunk, naplót írtam, terveket készítettem, este helyet cseréltünk, felajánlottam Miának az ágyat, s ő ellenkezés nélkül elfogadta, én meg leköltöztem a padlóra. Puha, illatos fészek volt, tele Mia gyümölcsös, kicsit kávés illatával, melegnek éreztem akkor is, ha este lehűlt a levegő és barátságtalan szél támadt a tenger felől. Mia órákon át szótlanul ült az ágyon törökülésben, a tunika rojtrajival játszott, aztán aludt. Rengeteget aludt – ha épp nem volt semmi dolga.

Pár nap után úgy gondoltam, itt az ideje kipróbálni a Zenebonát. Visszatért a jó idő, erős, tiszta szél fújt, felhúztam a horgonyt és elindultam Oaklandbe. Jókora hullámok csapdostak, mikor kiértem a sziget mögül, s egészen vad lett a víz, és elkapott az áramlat is. Belestem a kabinba, Mia édesen aludt, jól látszott, hogy a hajón nőtt fel, hogy a hullámverés a lételeme, s valóban nem találná a helyét a parton.

Másfél óra múlva már a Webster út alatt siklottunk. Nem voltam teljesen járatlan a vízen, de valahogy nem állt kézre a Zenebona. Tudtam, hogy többre képes Potti hajójánál, mégis lomhán fordult, lassan szelte a vizet, ezért elhatároztam, hogy tudományos alapokra helyezem a hajózást, elolvasok minden létező nautikai szakkönyvet, s ha ez nem lenne elég, kihasználom, hogy ismerek egy kiváló hajóst, Pottit. A csatornában könnyen találtam helyet, a remek időben a hajók többsége kifutott, az óceánon beindult a bálnaszezon. Dokkolás után ismét benéztem a kabinba, de Mia még mindig aludt. Végigsimítottam a fején, mire a falnak fordult. Magamhoz vettem a málhazsákot, és elindultam a Webster út 112 felé.

A könyvtárban nagy nyüzsgés fogadott. Régen – majdnem úgy fogalmaztam: „az én időmben” – péntekenként sem jártak oda annyian, mint aznap. Minden polcnál legalább öten-hatan válogattak, a vörös pamlagon három idősebb hölgy ült és újságot olvasott, Ms. Coolbirth-nél pedig sorban álltak. A felújítás előtt alig látogatta a könyvtárt diák, s most vagy tíz kölyök várt kölcsönző ívre. Ms. Coolbirth sebesen írt, s mikor megpillantott, leszegte a fejét. Jó, gondoltam, megértem, egyébként sem számít ez már, koncentráljunk a lényegre, irány a nautika! Bőségesen találtam olvasnivalót, nehéz is volt választani hármat, végül úgy döntöttem, igénylek Eliza és apám nevére is, így aztán kilenc könyvvel az ölemben beálltam a sorba. Ms. Coolbirth észrevett és elvörösödött. Nem tudtam, zavart-e vagy dühös. Én speciel zavarban voltam, tán el is pirultam, nem tudom, egy biztos, megizzadtam az ing alatt. Szívem szerint zabolátlanul bámultam volna Ms. Coolbirth-t, de nem mertem. A szokottnál harsányabb ruhát hordott, azúrkék blúzt és smaragdzöld szoknyát, merész párosítás, gondoltam, de el kell ismerni, hogy erősen vonzza a tekintetet.

Leraktam a könyveket és fátyolos hangon annyit mondtam:

– Ezeknek szeretnék kérőíveket igényelni.

– Ez sok lesz, itt csak három könyvet adunk egy ívre.

– Tudom – udvariaskodtam –, de igényelnék Eliza és apám nevére is.

– Ha kölcsönözni szeretnének ők is, akkor lesznek szívesek befáradni a könyvtárba – gorombáskodott Ms. Coolbirth.

Jó, megértettem. Ina Coolbirth azt játssza, hogy idegenek vagyunk, kvázi ellenségek. Tudod, egzotikus helyzet ott állni valaki előtt, akinek minden titkos zugát jól ismered, pontosan tudod, milyen a csókja, az ölelése, a révülete, milyen tág az ágyéka, ha kíván, milyen forró és nedves, s az ízét is jól ismered. Ott állsz előtte, és elvileg, ha egyszer valakit így ismersz, kizárt, hogy ilyen jeges legyen, és úgy kell viselkedned mégis, mintha sosem teperted volna le. Ez egészen különös. Tán épp ezért Ms. Coolbirth se volt következetes, az igénylőívet saját kezűleg töltötte ki, míg úgy remegett a keze, hogy a toll épp csak ki nem hullott belőle. Figyeltem, hogyan írja be a könyvtár nevét, címét, hogyan dátumoz, s mielőtt a nevemet is beírta volna, közelebb hajoltam:

– Jack… Jack London – mondtam.

Ms. Coolbirth nem kevés szemrehányással felnézett, aztán tüntetően, csupa nagybetűvel – hogy szinte átszakadt a papír – belevéste az ívbe: JOHN GRIFFITH.

Elmosolyodtam. Ms. Coolbirth látta ezt. Azt hittem, elfutja a méreg, rám támad, kidob a könyvtárból, de azt sem zártam ki, hogy kihajítja az olvasókat, ránk zárja az ajtót, kapok tőle még egy maflást, aztán csókol és leteper, igen, gondoltam, bármi megtörténhet… ám Ina Coolbirth csak elém lökte az ívet:

– Egy hét.

– Egy hét – ismételtem, és kisétáltam a könyvtárból.

Sokat jelentett, hogy Ms. Coolbirth ilyen kemény velem. Mennyivel rosszabb lett volna, ha átnéz rajtam! Úgy tett, mint aki semmibe vesz, de fordítva sült el a dolog, túlzó hidegsége azt jelezte: képtelen szabadulni tőlem. Hogy haragszik? Netán gyűlöl? Mit számít az? A lényeg az, hogy bármit is, de még érez.

Ittam egy kávét a Comissionban, átlapoztam a könyveket, s visszasiettem a hajóra. Mia már ébren volt, teát főzött és kenyeret pirított, s mikor bebújtam a kabinba arcon csókolt. A kabint betöltötte a teagőz, a Zenebona ütemesen ringott, nyikorgott a kötél, a víz locsogott az orr alatt, s a nap betűzött az ágyra. Kedvem lett volna nekivetkőzni.

– Most mi lesz? – kérdezte Mia.

– Kihajózunk.

Ledobtam a zsákot, még a könyveket se vettem elő és felhúztam a horgonyt. Jobb híján a rosszemlékű Angel Islandhoz hajóztam, ám ezúttal partközelben kötöttem ki, hogy a fák árnyékot adjanak. Mia teát hozott a kormányhoz az úton, s miután lehorgonyoztunk, enni hívott. Gondosan megterített, egyébként is, míg a könyvtárban jártam, valódi otthont teremtett a hajón. Az életben nem éreztem otthon magam sehol, még a raktárban sem. A raktár, Jenny anyó ügyködése folytán mágikus hely lett, egy apró, de varázslatos hely, ahol engem és Ina Coolbirth-t is átitatott egyfajta erő. De egy elvarázsolt hely, még ha az jó hely is, nem tud otthon lenni. Az otthon hétköznapi, én legalábbis úgy képzelem, ugyanakkor meghitt, rendes és tiszta. Nem delejes kő vagy szertartás formálja olyanná, ahová újra és újra visszatérsz erőt gyűjteni, megtisztulni valamiféle fehér mágiában. Az otthont csupán a meghittség és a béke teszi fontossá. A Zenebonán éreztem ezt először és ez idáig utoljára, pontosan azon a napon, mikor másodszor hajóztunk Angel Islandra.

– Mit csinálsz most? – kérdezte Mia.

– Olvasni fogok.

– Jó neked – és pucérra vetkőzve a fedélzetre ment, s a vízbe lógatta a lábát.

Másnapra kijegyzeteltem mindent. Az Angel Island körüli vízen, amit csak tudtam, kipróbáltam, aztán visszahajókáztunk Oaklandbe, s irány másodszor is a Webster út 112. Ms. Coolbirth ezúttal már kevésbé volt zavart, valamelyest többet nézett rám, bár semmivel se barátságosabban. Visszaadtam a három könyvet, kitöltötte az új ívet, nem szólt, nem nézett rám, és ez így ment nap mint nap, egészen addig, míg a nautikai irodalommal nem végeztem.

Másodszor a csatornában maradtunk, így aztán pár nap múlva felbukkant Potti is.

– Hé, Jack, milyen a hajó?

– Gyere, próbáld ki!

– Fasza – mondta Potti. – Merre induljunk?

– San Pablo-öböl? Azt mondják ott a legdurvább az áramlat.

– És mit szólnál a nyílt tengerhez?

– Legyen! – kiáltottam.

Potti, mielőtt kifutottunk, még azt kérdezte:

– Itt van?

– Micsoda?

– Hát Mia. Itt van veled?

– Ja, odalent – feleltem.

– Csak mert az egész kikötő azt beszéli, hogy lecsaptad Coyote kezéről. Jó is, hogy nem jöttél Heinihez, mert Coyote napok óta utánad szaglászik.

– Én nem csaptam le a kezéről, Mia nincs velem.

– Akkor mit keres itt?

– Az nem jelent semmit.

– Ja, persze, nem jelent semmit.

– Nem, ha egyszer mondom.

– Figyelj ide! Én ezt leszarom, érted? Csak azt javaslom, ne lődörögj egyedül a városban. Ha lehet, a Zenebonával se Oakland környékén kolbászolj. Világos? Na, nézzük, mit tud ez a jószág!

Tíz perccel később már a csatorna bejáratánál siklottunk erős oldalszélben. Bár a csatorna szűk, csak módjával szlalomozhatsz benne, Potti mégis őrült gyorsan robogott át rajta, s mikor kiértünk, egy takkolással teljesen befogta a szelet, és a Zenebona meglódult. Háromnegyed óra múlva elhagytuk Alcatraz szigetét, és már kiláttunk a Golden Gate-en. Tiszta idő volt, az óceán felől szinte süvített a szél, Potti sűrű váltással hol az egyik, hol a másik oldalon fogott szelet, nem kímélte magát, ide-oda ugrált, nem győztem követni. Pokolian kézre állt neki minden, holott a Zenebonával azelőtt ő sem hajózott, s amit ezen a napon tőle tanultam, az volt: ha gyors akarsz lenni, ne kíméld magad, ne mérlegeld, ugráltál-e már eleget, ne érdekeljen, mit lát a tudományodból a part népe, csak a szelet figyeld, az ideális ívet, kapd el a ritmust, csak ez számít, más semmi. Potti ripsz-ropsz kivitte a Zenebonát az öbölből, hatalmas szkúnerek jöttek szembe, néha alig tíz yardra húztunk el mellettük, de Potti nem figyelt semmire és senkire, még ha egynémely fedélzetről át is kiabáltak:

– Megvesztél, hülyegyerek?

De Pottit csak a szél, a Zenebona dőlésszöge, a hullámok üteme érdekelte. Szánalmas bajkeverő volt, egy irtó beteg lélek, de a vízen megszűnt Potti lenni, eggyé lett a széllel és a vízzel, és épp így lett igazán az, aki. Kivitte a Zenebonát bő kétmérföldnyire a Cliff House és a Bonita Lighthouse vonalától, s csak ott szólalt meg először.

– Hé, Jack, mennyi időnk van?

– Amennyi neked.

– Oké, akkor most délnek fordulunk, és lezúzunk San Pedro Rockig!

És akkor délnek fordította a Zenebonát, keresztbe a vitorlát, s pattanásig feszítette a kötelet. A szél olyan erővel támadt rá a vászonra, mintha az ég akadt volna belénk. A Zenebona élőlénnyé alakult, hallottam a sóhaját, fütyült a szél a köteleken, felszisszent a teste, és megkondult a fedélköz. Túl erős volt a szél, ám Potti fordulás után egy gyors mozdulattal az egészet befogta, belereccsent az árboc, a Zenebona szinte ágaskodott, a hullámhátról a levegőbe repültünk, aztán le a hullámvölgybe. A víz felcsapott a vitorlákig, Potti a kormánykerékhez ugrott, s nem hagyta, hogy a Zenebona eltérjen a széliránytól, szilajul fogta a kormányt, s bár nem mosolygott, valamiféle révület ült ki az arcára, s tudtam, ha lenne még vitorlánk, kifeszítené azt is. Mia az orrba araszolt, belecsimpaszkodott az állókötélbe, előre hajolt, hogy a hullámok elborítsák nyakig, s mikor szabadeséssel hullottunk le a mélybe, megpördült a kötélen és őrült örömordításban tört ki.

---

Centauri: Jákob botja | Magvető Kiadó, 2016

Borítókép / illusztrációk: Pixabay

Köszönjük, ha megosztod ezt a cikket!

Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!

ITT KÉRJ INGYENES HÍRLEVELET ✉️

---

---

még több irodalom