A sakál | Ismerd meg jobban!
köszönet az elődöknek
Alfred Brehm Az állatok világa (1863-69) című munkája nemzedékek tudását és életét határozta meg. Minden idők egyik legnagyobb szabású zoológiai összefoglaló munkája volt. E mű fejezeteivel a méltatlanul “elfeledett” szerzők munkája előtt tisztelgünk.
Időnként a hajdani szöveget kommentárral is ellátjuk, és ajánljuk a fajjal vagy témával kapcsolatos egyéb cikkeinket.
Néha azt hihetnénk, hogy ezekben a forrásokban már alig találni aktualitást. De ha nagyobbra nyitjuk érdeklődésünk látószögét, rögtön érzékeljük: ezek a munkák ma is ontják az érdekes megfigyeléseket, és minden nappal egyre tanulságosabbak azok a kontrasztok is, melyek a hajdani és mai szemléletek között feszülnek.
Alfred Brehm: A sakál
1863-69 | magyarul 1901-1907
Sokféleképp nézhetünk a sakálra. Még emlékszünk arra, amikor vágyakozva beszéltünk róla, legalábbis azok, akik a fauna sokszínűségére esküdtek fel szinte már gyermekkorban. Fájt az elvesztése, ahogyan más kipusztult fajok elvesztése is. Aztán jött a balkáni háború, és állítólag a háború hatására délről bejöttek Magyarországra az első sakálok. Ma már nemcsak nem védett, hanem gyakori is sokfelé, a vadásztársadalom pedig kifejezetten rossz szemmel figyeli a viharos gyarapodást. Sok vita lesz még a sakál körül, ebben biztosak lehetünk. Ebben a helyzetben különösen érdekes megnézni, mit írtak a sakálról régen, mit írt erről az egyébként csinos és élelmes ragadozóról annak idején Alfred Brehm. (Szerk.)
Igazi sakálok (Thos Oken)
Az újvilág vonító farkasainak az óvilágban a tulajdonképpeni sakálok felelnek meg.
A farkasok déli elterjedési területét megosztják, de ezeknél sokkal délebbre terjednek el. Északi határuk a Kaukázus (Canis [Th.] aureus L.), déli határuk körülbelül a déli szélességi 2 foka Afrikában (Canis [Th.] holubi Lorenz). Az összes sakálok oly állatok, amelyek a nyilt területeken, sőt a pusztaságokon élnek. Nagyságban a vonító farkasoknál sokkal változatosabbak.
Legkisebb képviselőjük a Canis (Th.) mengesi Noack, mely a Szomáli-földön él, alig éri el a középtermetű pumink nagyságát, ezzel szemben nemzetségük legmagasabbja a Canis (Th.) doederleini Hilzh., mely német juhászkutya nagyságú.
Szenegalban egy igen nyúlánk és csinos sakál, Canis (Th.) anthus F. Cuv él. Ezt a nevet gyakran hamisan más északafrikai sakálokra alkalmazták, nevezetesen az alábbiakban behatóbban ismertetett, északnyugatafrikai Canis lupaster nevű sakállal hozták vonatkozásba.
Az eddig felsorolt alnemekkel szemben a valódi sakálokat koponyaalakulásuk alapján könnyen lehet megkülönböztetni. A farkasoktól való megkülönböztetésük sokkal nehezebb, mint azt Hilzheimer („Zoologica” 1908) kimutatta, mert átmeneti alakokkal egymással szorosabb összefüggésben vannak. Ennek ellenére jellegeik hasonlósága alapján a kutyáknak összetartozó alnemét alkotják.
A farkasoknál kisebbek, tépőfogaik gyengébbek, az utózápfogak erőteljesebben fejlettek, úgyhogy kevésnél több növényi táplálékból is élnek. A felsőszembolti nyújtványok állandóan homorúak. Koponyatarajuk a nagyobb testűeknél egységes, a kisebbeknél a halántéklécek egymástól távolállóak.
Egyik nemnek vagy alnemnek kisebb fajainál az agykoponya viszonylag nagyobb, mely a gyengébb izomzatnak nagyobb tapadási felületet biztosít. Úgyhogy közöttük tapadási felület – taraj – nem keletkezik, hanem az izmok az agykoponya oldalfelületén nagy területen tapadnak és mivel nem érnek össze – az egységes koponyataraj helyett –, a koponya mindkét oldalán levő csontos léc, a halántéknyujtvány szolgál a jobb, illetőleg a bal rágóizmok tapadásának helyéül.
Külsőleg a sakálfajok, mint azt Hilzheimer kimutatta, nem kevésbé változatosak, mint a dél-amerikai sakálrókák. Ezek szerint valamelyik utazó részéről észlelt fajt nem lehetséges mindig biztosan megállapítani.
A sakálfarkas (Canis lupaster Ehrbg.)
A gyakoribb és jobban ismert észak-afrikai sakál, a sakálfarkas, lényegesen kisebb, mint a mi ordasunk, de alakjában és életmódjában hasonló. Spic arcorrú széles koponyáján magasan tűzött fülei nagyok, szélesek és elhegyesedők.
Teste erőteljes és aránylag magas lábakon alátámasztott. Bozontos farka csánkját éri, a legtöbbször lelógó, de időnként nagy ívben felfelé hajlott. Nem különösen sűrű, de egyenletes szőrtakarója sötét fakóbarna. A szőrszálak alul sárgásak és hegyükön feketék.
Ehrenberg a sakálfarkast Észak-Afrikában találta. Az őt követő utazók Észak-Északkelet-Afrika egész területén Marokkóig megfigyelték. Már a Nílus alsó folyásának sivatagain sem ritkaság, ámbár csak egyenként találkozhatunk vele.
„Ott, ahol a Nílus termékeny völgye a pusztában csak keskeny szalag gyanánt folyik – írja Hartmann –, a sakálfarkas mindenütt előfordul. A nappalt a folyóval határos partvidéknek nehezen hozzáférhető szakadékaiban tölti el, este és éjjel azonban a vidéken szerteszét csatangol, szomját oltja a folyóvízben és ahol megteheti, a telepítvényeket fosztogatja.”
Rendszerint meglehetősen szűk határú területen tartózkodik, ahol különböző kisvadra vadászik, mint amilyenek: a törpe antilopok, nyulak, egerek, vad- és házi tyúkok. Az említetteken kívül különböző gyümölcsöket is elfogyaszt. Időközönként, különösen az esős időjárás beálltával, falkákba összeáll és akkor nagyobb vándorútra megy.
A sakálfarkas-falka a juh- és kecskenyájat megtámadja, és többet szétmarcangol, mint amennyit felfal. A nyáj szétugrasztásával a pásztornépet bosszantóan ijesztgeti. A dögre mohón rohan és éhségtől kínzott gyomra, Hartmann szerint, minden emészthetetlen tárgyat is elfogyaszt.
Schweifurtnak következő közlése ez alnemek egy másik fajára, a Canis variegatus Crtzschm. nevű sakálra vonatkozik:
„Kulongóban földidióval nagy lapályokat ültettek be, mely a vidék sakáljait nagyszámban odacsalta. A földidió kiásására nem sajnálták a fáradságot és azt fogaikkal feltörték. A sakál Észak-Afrikában a Bongo-vidéken a leggyakoribb.
Ezt a sakált Núbiában basohmnak nevezik. Alakra a középnagyságú rókához hasonlít. Színe itt a farkaséhoz hasonló, de háta és farka fekete. A hajnali órákban bizonyosan ott találjuk őket, ahogyan ülőhelyzetükben a diókat ropogtatják.
Ezek közül többet durva söréttel lelőttem, bundájukat összegyűjtöttem, melyekből szép prém készült.” A Canis algirensis Wagn. nevű s legkisebb termetű észak-afrikai sakálról Zedlitz gróf közli („Wild und Hund” XVII. 1911), hogy a gazellaborjakat „társaságban hangosan hajtja”.
Belső-Afrika pusztaságain a sakálfarkast az ottani gyors agarakkal vadásszák, amelyek rokonukat, élénk ellenkezésük ellenére földre rángatják és addig tartják, míg a vadászok odaérkeznek, hogy lándzsájukkal leszúrhassák. Ezen a vidéken a többi vadkutyához hasonlóan fogságban nem igen tartják.
Brehm egy sakálfarkas párt tartott és észlelt. Viselkedésük a farkaséhoz volt hasonló. Kezdetben félénkek, ijedősek és ingerlékenyek voltak, ápolójukat rövid időn belül megszokták. Hívásra előjöttek és a kedveskedést szívesen eltűrték. A rokonfajok vonításában résztvettek, egyébként hangjukat alig hallatták. A vemhességük 63 napig tart.
A fogságban tartott sakálfarkas kölykeit gyengéden neveli. A kitűnően fejlődött másfél hónapos kölykek a házi kutya módja szerint játszottak. Bár a legjobb reményben gyorsan növekedtek, sajnos a kutyák fertőző betegségében: a szopornyicában elpusztultak.
A közönséges vagy aranysakál (Canis aureus L.)
A tulajdonképpeni sakál a közönséges vagy aranysakál ugyanaz az állat, melyet az ókoriak thosz és aranyfarkas néven ismertek és amelyet Sámson a Biblia szerint arra használt, hogy a filiszteusok vetését felgyújtsa.
Neve a perzsa „shigal”-ból származik, amelyet a törökök „sikal” névvel vettek át. Keleten mindenütt ismerik és cselekedeteiről oly hangulatos történeteket mondanak, mint a rókáról.
A sakál testhossza 65–80 cm, farokhossza 22–30 cm, marmagassága 45–50 cm. Testalkata erőteljes, végtagjai hosszúak. Arcorra a farkasénál keskenyebb, de tompább, mint a rókáé. Bolyhos farka a sarkáig lóg. Nagyon szétálló és rövid füle a fejhosszúságának legfeljebb negyedrészét teszi. Világosbarna szemének csillaga kerek. Közepes hosszúságú és durva szőrzetének színét nagyon nehéz leírni.
Alapszíne szennyesfakó, vagy szürkéssárga, mely a háton és a törzs két oldalán feketébe hajlik, néha a fekete árnyalattól hullámosnak látszik, vagy sötét szabálytalan sávok húzódnak a vállán.
Ez a színezet lényegesen elüt a testoldal, a comb és lábszár színétől, mely a fej két oldalához és a nyakhoz hasonlóan élénk aranysárga. Homlokának közepe sötétebb szokott lenni, mert ott a szőrszálak vége fekete. Fülét kívülről sűrű vörössárga, belső felületét ritkább, de hosszabb világossárga szőr fedi.
Teste alsó részeinek fakósárga színe a toroktájon és hasán fehéresbe, a nyak alján szürkésbe, mellén vörösessárgába megy át. A kulcscsont tájékán elmosódott harántirányú sávok vehetők észre. A faroknak sötét és a végén fekete színű szőrzetéhez fakósárga szín vegyül. Az állat testsúlya 10 kg-ig terjedhet.
A sakál eredeti hazája Ázsia.
Indiából a földrész nyugati és északnyugati részein is elterjedt, Beludzsisztánon, Afganisztánon, Perzsián, a Kaukázuson, Kis-Ázsián, Palesztinán és Arábián át Észak-Afrikában is meghonosodott. Európában is előfordul, nevezetesen a Káspi-tenger körüli dél-oroszországi pusztaságokon, Törökországban, Görögországban, valamint Dalmácia némely vidékén. Majdnem egy emberöltővel ezelőtt Magyarország és középső részein is megjelent.
Méhely erről a következőket írja:
A Nemzeti Múzeumban van egy példány, melyet 1882 január 17-én Heves megyében a debrői pagonyban lőttek. 1879 november 7-én Eszék közelében a nyárdi erdőben került egy példány terítékre, mely jelenleg a bécsi múzeum birtokában van. 1891-ben pedig Bellyén (Baranya) ejtettek el egy példányt, melyet a zágrábi múzeumban őriznek. Ugyanabban az évben állítólag Rumában (Szlavónia) is lőttek egyet, de hogy ez a példány hova lett, arról nincs tudomásunk.
Mojsisovics („Das Thierleb. d. österr.-ungar. Tiefebenen”, 1897) azt hiszi, hogy hazánk délvidékein gyakran a nádi farkassal tévesztik össze, sok vadász pedig a farkas és róka korcsának tekinti.” Hilzheimer („Kosmos” 1906 és 1909) legalább is valószínűnek tartja, hogy az úgynevezett „nádifarkas” Magyarország pusztáin nem egyéb, mint a közönséges sakál.
Indiában és Ceylonban a sakál részben erdőségben, részben pusztaságokon él. A síkságokon éppen úgy előfordul, mint a hegyvidékeken, így a Himalája hegységben még 1000 m magasságon felül is elterjed. Kelet felé száma ritkul, de Birma nyugati részén egészen Tenasszerimig, sőt talán a Maláji-félszigeten is előfordul.
Nappal visszavonultan él. Este zsákmányolásra indul, miközben hangosan vonít, hogy saját faját előcsalogassa és velük együtt kóboroljon. A társas életet nagyon kedveli, bár egyedül is vadászgat. A sakál az összes vadkutyák közül a legvakmerőbb és legtolakodóbb.
Az emberi településektől a legkevésbé sem fél, sőt arcátlanul betolakodik a falvakba, a népes városokat is meglátogatja és az udvarházakból, valamint a lakásokból minden elcipelhetőt ellopkod. Tolakodása sokkal kellemetlenebb és bosszantóbb, mint nevezetes éjjeli hangversenye, melyet csodálatos kitartással ad elő.
Mihelyt az éj tényleg beköszöntött
sokhangú és nagymértékben panaszkodó vonításukat hallhatjuk, mely a házi kutyánkéhoz hasonló, de ezt változatosságban felülmúlja. Vonításuk nem minden esetben minősíthető siralmas hangnak, mert a sakálok bőséges lakomázás közben is üvöltenek. Nagy dög körül oly szánalomra keltően és keservesen üvöltenek, hogy azt hinnők, mintha bizony legalább is nyolc napon keresztül egy falatot sem ettek volna.
Mihelyt valamelyik elüvöltötte magát, a többi nyomban követi s így megesik, hogy a kies fekvésű tanyákon a legcsodálatosabb hangversenyben van részünk, mert üvöltésük a szélrózsa minden irányából felharsan. Ez a hang némelykor megdöbbentően hat, mert emberi segélykiáltáshoz, vagy fájdalmas nyögéshez hasonlít.
Az indiai angolok az általánosan ismert és jellemző vonítást a következő szavakkal utánozzák: „Dead Hindoo! Where, where, where!” A sakálok szakadatlan éjjeli üvöltése néha teljesen tűrhetetlen; ha az ember a szabadban alszik, éjjeli nyugalmát tökéletesen megzavarja. Ezek után nem csodálkozhatunk, ha a keletiek a mindenütt gyakori állatot gyűlölik.
Egyébként a sakál tetteivel is rászolgál a gyűlöletre. Az a kis haszon, melyet a dögök eltakarításával és a különféle kártékony állatok, különösen az egerek pusztításával nyújt, semmiképpen sem áll arányban azzal a nagy kárral, melyet arcátlan kópéságaival okoz.
Nemcsak minden élvezhető eleséget fölfal, hanem a házból, az udvarból, a sátorból, szobából, konyhából, istállóból minden neki tetsző, de egyébként meg nem ehető tárgyat is elcipel. A tolvajlás szenvedélye éppen olyan nagy nála, mint falánksága. A baromfiudvarban a sakál a mi rókánk szerepét játssza, a menyét vérszomjával gyilkol és a róka szenvedélyével rabol.
Néha egy magányos bárányt vagy kecskét támad meg, a kisebb vadat agyonhajszolja és a gyümölcsösöket s a szőlőket fosztogatja. Indiában a sakálok állítólag még a cukornádültetvényeket és kukorica földeket is pusztítják. Jerdon, valamint Sterndale szerint a kávéültetvényeken is kárt okoz, mert nagy mennyiségű érett kávébogyót fogyaszt el.
A sakál emésztőcsatornája a nyers kávét nem emészti meg és az ürülékkel emésztetlenül eltávolodott kávészemeket a benszülöttek szorgalmasan összegyűjtik, mert állítólag a legjobb kávé, ami nem lehetetlen, de nem azért, mert a sakálok belén keresztül halad, hanem azért, mert a ravasz állatok mindig a legcsalogatóbb bogyókat válogatják ki.
A tengerpartok mellett döglött halakkal, puhatestű állatokkal és más hasonlókkal táplálkoznak. A nagyobb ragadozókat csapatosan kísérik, hogy zsákmányuk hulladékain lakmározzanak. A karavánokat néha napokig követik s alkalom adtán a táborba is betolakodnak, hogy kényükre-kedvükre tolvajkodhassanak.
Ha vadászataikon emberrel találkoznak, kitérnek előle és jobbra-balra elszélednek, de csakhamar megint összeverődnek és folytatják útjukat.
Ceylon északi részein, hol a homokos talajon bokros és egyes facsoportok csak gyéren állanak, Tennent szerint nagyon sok sakál él. Itt rendesen falkaszám vadásznak, és a vezető sakálnak engedelmeskedő falka hihetetlenül vakmerő. Nemcsak nyulak és egyéb rágcsálók, hanem a szarvasok is zsákmányul esnek nekik.
Ha alkonyatkor észreveszik, hogy egy nyúl vagy más állat valamely bokorba meghúzódott, a zsákmányt minden oldalról körülfogják, menekvésének útját el-elállják, erre a vezető sakál nyújtott üvöltéssel megadja a jelt a támadásra, a többiek a kiállhatatlan hangokat megismétlik és a sűrűségbe egyszerre berohannak, hogy onnan az állatot kihajtsák és végül szétmarcangolják.
Tennent egy szemtanú közlése nyomán ezt írja: első gondjuk, hogy a zsákmányul ejtett vadat a lehetőség szerint a legközelebb eső sűrűségbe cipeljék, ahonnan körültekintgetve a legártatlanabb arckifejezéssel rögtön előbújnak, vajon a közelben nem kóborol valami erősebb állat, mely prédájukat elrabolná.
Ha biztonságban érzik magukat,
akkor elejtett áldozatukhoz visszatérnek és azt vagy elcipelik, vagy a helyszínen fölfalják. Ember vagy erősebb ragadozó előtt, ahogy Tennent szemtanúja állítja, szájukba valamit felkapnak és azzal eliramodnak, mintha színlelt zsákmányukkal menekülni akarnának, de az alkalmas időben zsákmányukhoz visszatérnek.
A szingalézek a sakált éppen úgy a furfang és fortély jelképének tartják, mint mi a rókát, és számtalan mesét és történetet tudnak róla. Az indusok különösen azt hangoztatják, hogy a sakál a tigris vagy párduc közelében egy teljesen különleges, egyébként tőle máskor sohasem hallatott hangon ordítanak.
A vadászoktól jól ismert ordítása jogosan vészhangnak minősíthető, mert az éhes tigris elég sokszor, és a párduc biztosan a sakállal is megelégszik. Megbízható megfigyelők tudósítása szerint az éhes fickók a tigrist nem előzik meg, hanem követik őt, hogy a királyi lakomáról valamit elcsenhessenek, miközben felette óvakodnak attól, hogy a nagyúr közelébe érjenek.
Sanderson egy alkalommal megfigyelhette a sakálokat. A tigristől nem régen megölt tulok mellett este lesben állt s várta a ragadozó visszatértét, hogy azt lelőhesse. Mielőtt a tigris megjelent, három sakál mulattatta őt. Kettő már napnyugta előtt odalopódzott – írja Sanderson – és a szabadon fekvő tulokhoz roppant óvatossággal közeledtek, bár tudniok kellett, hogy a tigris nincsen ott.
Midőn végre megközelítették, bohókás ugrásokkal visszaszökelltek. Végre eléggé nekibátorodtak és a lakmározáshoz fogtak. Az egyik mohón nekiesett a tuloknak és nem éppen zajtalanul tépte és marcangolta, a másik arra sem gondolt, hogy hasonlóan éhségét csillapítsa, hanem figyelmesen őrködött ezalatt.
Egyszerre szőrzete felborzolódott, megrettent kutya módjára behúzta farkát s mint a felfuvalkodott kanpulyka mulatságosan tipegett előre. Most jön a tigris, gondoltam magamban, de helyette egy harmadik sakált pillantottam meg, melyet a féltékeny őrszem nem akart a terített asztalhoz engedni.
Az újonnan érkezett sakál lefeküdt és látszólag közönyösen várta, míg rákerül a sor. A lakmározó sakál már jó félórája falatozott, az őrtálló azonban a húshoz hozzá sem nyúlt. Végre prédájuktól mind a ketten hirtelen elugrottak és a leshelyül szolgáló fa közelében egy helyen mintegy elbűvölten bámultak a sűrűségbe. Aztán nyugtalanul ide-oda futkostak és különös módon tüszköltek, de arról a helyről, amely nyugtalanította őket, a szemüket egy pillanatra sem vették le.
Most már meg voltam győződve, hogy a tigrist észrevették, ámbár ily fogadtatáson sohasem voltam jelen. Viselkedésük oly kifejezésteljes volt, hogy másra nem is gondolhattam. Ez a pillanat meglehetősen izgalmas volt, mert abba az irányba nem fordulhattam, ahonnan a tigrisnek jönnie kellett. A sakálok hirtelen abbahagyták a tüszkölést és éles csicsergéshez hasonló hangot hallattak, mire eltűntek, mialatt én majdnem magam alatt hallottam a tigrisnek nyugodt, kimért lépéseit.
Majd a hold fényében látókörömbe került a tigrisnek csíkos feje és lapockatája. Néhány pillanatnyi mozdulatlanság után a tigris zsákmányának hátsó részeihez közeledett és a sakálok után tekintett. Nem mulasztottam el a kedvező pillanatot és célba vettem; a meglőtt tigris dühében és ijedtében hangosan felordított és nehézkesen vágtatott el talán 80 lépésnyire, ahol összerogyott. Közvetlenül ezután a csöndes éjszakában felhangzott a haldokló tigris hörgése.”
A sakál tavasszal éli násznapjait.
Ezidőtájt a hímek a legérzelmesebben vonítanak. Kilenc héttel később a nőstény jól elrejtett helyen 5–8 kölyöknek adnak életet. Kölykeit a farkasok, vagy a rókák módjára táplálja, védi és mesterségükre neveli. Körülbelül kéthónapos korukban már portyázásra vezeti őket.
A reményteljes csemeték ennyi idő alatt az öregeknek már csaknem minden képességét elsajátították, az üvöltéshez mesteri módon értenek és a lopást is elég gyorsan tanulják meg. Indiában a kölykök száma átlagosan 4, az anyasakál őket földalatti folyosókban, alkalomadtán száraz vízmosásokban az előreálló part alatt hozza a világra.
Kölyökkorukban fogott sakálok gyorsan igen szelídek lesznek és minden esetben kezesebbek a rókáknál. Gazdájukat teljesen megszokják, kutyamódra követik, és mint a kutya, a cirógatást, kedveskedést nem csak hogy szeretik, hanem meg is kívánják. Hívásra hallgatnak és farkukat csóválják, egyszóval úgy viselkednek, mint házi kutyánk.
Az idősebb korukban fogott sakálok, bár kezdetben harapósak, idővel szintén megszelídülnek. A fogságban párosan tartott sakálok szaporodnak és a megfelelő házi kutyával is kereszteződnek. Kühn ily sakál és kutyakeresztezésű kölykeket felnevelt („Zeitschr. d. Provinz Sachsen”, 1884) és azt találta, hogy egymás között, valamint házi kutyával eredményesen párosodnak.
A kutyáknak legborzalmasabb betegsége, a veszettség (Lyssa) a sakálra is átterjed. Úgy Indiában, mint Ceylonban ismételten tapasztalták, hogy a veszett sakálok betörtek a falvakba, ahol a háziállatokat és embereket megmarták.
Fotó: Wiki, Pixabay
Előre is köszönjük, ha megosztod ezt a cikket másokkal is!
Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!
Kedves olvasó,
ha nem vagy még támogató, lépj be a Klubba ITT. Csupán havi két kiló kenyér áráért elérsz minden támogatói tartalmat. Alkalmi támogatásra Paypalon keresztül van lehetőség (kattints a kis gombra!).
Ha egyik mód sem megfelelő, de szeretnéd támogatni a Cenwebet és a rezervátumot, akkor keress minket mailben a centauri16@gmail.com címen. Segítségedet előre is köszönjük!
még több ragadozó
